1999. május

Mikor hazaért, nem volt otthon senki. Körbenézett az üres lakáson, a szemében összegyűlt könnytől homályosan látott. Minden nagyobb légvételnél a bordájába nyilallt a fájdalom. Elmászott a fürdőszobáig, undorodva dobálta le magáról a ruháit. Az alsóneműje tiszta vér volt. Bevágott mindent a mosógépbe, megtöltötte mosószerrel, majd kilencven fokra állította a mosási hőmérsékletet. Szipogva hallgatta, ahogy zúgva elindult a mosógép. Csak állt előtte, nem bírt mozdulni. A combján valami meleget érzett. Lepillantott, egy vörös csepp szaladt rajta végig. Reniből halk nyöszörgő hang tört elő. A nyakához kapott, mintha még az is nedves lenne. A fülén ismét érezte a meleg levegőt. Oldalra rántotta a fejét, de nem volt ott senki. Az alhasába belenyilallt a fájdalom, görnyedve ment el a zuhanytálcáig, ahova befeküdt, és megindította a vizet. Csak most vette észre, mennyire fáj a karja, alig bírta megemelni. Előre-hátra dülöngélve próbált megnyugodni.

A szülei végigdolgozták a hetet. Az apja Párizsban volt, az anyja pedig helyettesítés miatt csak későn ért haza, sokszor még otthon is dolgozott. Reni úgy járt-kelt a kihalt lakásban, mint aki nem is odatartozik, csak egy visszajáró lélek. Hol a zuhanytálcában, hol a hűsítő parkettán töltötte az idejét.

Újra és újra elé ugrottak a történtek emlékképei, mintha a saját fantáziája támadna rá. Ilyenkor kívülről nézte az eseményeket. Látta, ahogy az asztalra nyomják, és ő már csak azért küzd, hogy valahogy átvészelje az egészet. Innen meg tudta szemlélni László önkívületi arckifejezését is, ami úgy festett, mint egy beteljesedett sötét álom.

Aztán megint megmenekült a rémképektől. Ismét önmaga világában találta magát. Ide csak a jó dolgokat hagyta betörni. A kellemes, meleg vizet, vagy a hűsítő, hideg parkettát. Kétségbeesve nyitogatta az emlékek szelencéit. Kedves dolgokat próbált előcsalogatni.

Víz került az orrába, egészen a torkáig jutott. Amint előkerült a felszín, és a napsütés, egyből köhögni kezdett. A só marta, kapálódzva próbált fent maradni, míg valaki el nem kapta. Az apja volt az, ő szedte ki a tengerből. A nap szinte égetett kint a parton. Majd egy kéz ragadta meg a szemérmét, olyan erővel, hogy félő volt, el is roppantja. Egy hatalmas, erőszakos kéz, ami megállíthatatlanul nyúlt azért, amit akart. Ismét a huszonkettesben volt. Reni próbálta összeszedni magát, keresni egy másik emléket, de úgy tűnt, abból a teremből nincs menekvés. Visszatért, akárhova tette, visszatért. Majd egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha nem is az ő emléke lenne. Valaki másé, talán idegen emlékek vannak a fejében.

De nem csak a saját gondolatai kínozták. Az alhasi görcsök is vissza-visszatértek, mintha ugyanúgy az emlékekkel jöttek volna. Csak hogy el ne felejtse. Néha egészen erősen törtek rá, és ő ilyenkor kizárólag görnyedve tudott vegetálni. Úgy tűnt, bármit tesz, minden mozdulatra, még egy mélyebb légvételre is elviselhetetlenebb lesz, így ilyenkor csak feküdt, és apró szusszanásokkal várta a végét.

Sötét foltok tarkították itt-ott a testét. Valahol tudta, hogy ezek csupán zúzódások, mégis úgy érezte, mintha rátapadt mocsok lenne. Le akarta mosni, sikálta, helyenként véresre kaparta, de nem tudott tőle megszabadulni. Az egyikben László keze nyomát vélte felfedezni, így azt egy drótkefe segítségével igyekezett mielőbb eltüntetni. Nem is kellett ránéznie, anélkül is érezte azon a helyen az érintését. Ott hagyta, hogy vele maradjon, hogy egy pillanatra se engedje el, hogy ne tudjon tőle szabadulni. Így ment ez egész héten, de a hét végére egy kicsit össze tudta magát szedni.

Hosszú ujjú ruhákban ment iskolába, hogy ne látszódjanak a foltok. Meglepődött, milyen jó érzés eltakarni a zúzódásokat. Egy kicsit úgy érezte, talán nem is léteznek. Nagyon félt ettől a naptól, de egész jól vette az első akadályt. Az órákon elég volt csak ülnie. Mindegyiket egy újabb lépésként élte meg, és ő egyre könnyedebben haladt előre. Csak egy sötét felhő lebegett a nap végén. Minden újabb lépcsőfokkal eszébe jutott az is, hogy egyre közelebb kerül hozzá. Nézte az órarendet, hátha eltűnik, de nem történt semmi. A következő szünetben már szabályosan émelygett. Feküdt a padon, és várta, hogy eljöjjön ez is. Próbálta még egy kicsit élvezni a jelent, amikor még nincs nagy baj, nem kell erősnek lenni, megpróbáltatásokon keresztül menni.

De a csengő végül megszólalt.

Reni egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, amitől egy kicsit meg is szédült. Próbált lassítani, de nagyon nehezére esett, pedig a bordái is hasogatni kezdtek minden nagyobb légvételre. Hallotta, ahogy kinyílik az ajtó, és belép rajta valaki. Nem nézett fel, még nem bírt. Jól esett a padon feküdni, mintha húzta volna. Vagy mintha tolnák. Fentről szorítanák az asztallaphoz. A gondolatra szinte felugrott.

László ott állt vele szemben, a tanári asztalnál. A tekintetük egy hosszú pillanatra találkozott. Mintha egy halvány mosolyt jelent volna meg a férfi arcán, de Reni úgy gondolta, csak képzeli.

Az nem lehet, hiszen az nem lehet. Vége van, talán meg sem történt - ismételgette magában. Újra elfogta az a különös érzés, hogy a fejében lévő emlékek nem is a sajátjai.

Következő héten, angol óra után, Ildi megállította.

- Reni, maradj egy kicsit kérlek! - szólt utána, ahogy elhaladt mellette.

Reni szó nélkül megállt az asztal előtt. Ildi felugrott, hogy egy széket húzzon maga mellé.

- Gyere, ülj ide - biztatta kedvesen. Reni eleget tett kérésének. - Van valami baj? Nagyon magadba roskadtál mostanában. - Ildi egy kicsit lejjebb hajolt, a homlokát ráncolva próbálta kifürkészni a lány tekintetét.

Reni megrázta a fejét, majd magára erőltetett mosollyal válaszolt: - Nincs, nincs semmi baj.

- Azt hallottam, matematika korrepetálásra sem mentél többet.

Reni csak ült, nem válaszolt, megfeszülve igyekezett, hogy semmilyen arcmimika ne jelenjen meg rajta.

- Miért nem jelentél meg több alkalommal? - Ismét nem kapott választ. - Reni, külön órára járni nem szégyen, nem vagyunk egyformák.

Reni továbbra is csak csendben ült, Ildi egy mélyet sóhajtott, majd taktikát váltott, a barátságos stílust egészen szigorúra cserélte.

- Nézd, ha nem vagy hajlandó együttműködni, be kell hívatnom a szüleidet.

- Ne! - Reni ijedten felkiáltott.

- Akkor elmész?

- Nem. - Lehunyta a szemét, igyekezett összeszedni magát. Olyan kedves volt az osztályfőnöke, úgy érezte, talán mégis ledobhatja a több kilós súlyokat a mellkasáról. Talán neki kiöntheti a lelkét. A szüleinek nem merte volna elmesélni, tapasztalatból egy szavát sem hinnék el.

Meghatotta Ildi aggodalmas arca, ahogy homlokát ráncolva, nagy, csillogó szemekkel néz rá. Elöntötte a biztonságérzet meleg, gondoskodó élménye.

- Miért nem? - faggatta tovább Ildi.

- Azért...azért, mert... - Nem bírta elkezdeni, csak kereste a szavakat. Bármi is jutott eszébe, azt nem bírta kimondani. - Zaklatott - zárta végül rövidre.

- Tessék? - Ildi összevonta a szemöldökét, egy pillanatig értetlenül nézett rá, majd úgy tűnt, megértette, mire céloz. - Ezt nem hiszem el - rázta a fejét dühösen.

Reni úgy érezte, csak jól tette, hogy kibökte. Talán már sokkal előbb oda kellett volna mennie segítségért. Attól félt, hogy majd semmit nem ér a szava egy tanáréval szemben, de most úgy tűnt, az osztályfőnöke azonnal komolyan veszi, amit mond.

- Hogy merészeled? - szólalt meg Ildi halkan, szinte remegett a dühtől.

- Tessék? - A lány hangja a magasba csuklott.

- Hogy találhatsz ki ilyesmit?

Reni úgy érezte, mintha zuhanna. Azt hitte, a nő azért dühös, mert haragszik a matektanárra. Már egy rövid időre biztonságban érezte magát.

- De én... - elharapta a mondat végét. Nem tudta folytatni. Nem kapott rendesen levegőt. Érezte a karján a foltot, görcsbe rándult az alhasa. Mintha megint leszorítanák, újra lefognák. Zúgott a feje, mozgott körülötte minden. Enyhén, de mozogtak mind a bútorok, a tábla, még Ildi is.

- Ez nem játék Reni! Nem fogod fel? Tudod, milyen szörnyű helyzetbe hozhatod ezzel a tanár urat? Nem lehet így szórakozni másokkal, mikor érted már meg? - Ildi már cseppet sem volt halk, egyenesen kiabált.

- De... - Ismét elakadt. Már a torkán érezte a fojtogató érzést. Felállt és kisétált. Megsemmisülve, megalázva.

Ildi csak nézett utána, miközben nagyon haragudott. Meg volt róla győződve, hogy sikerült lebuktatnia Renit, aki, mint a leleplezettek általában, elhagyta a helyszínt. Úgy gondolta, nagyszerű színészi előadásnak volt tanúja, már csak az kérdés, vajon mióta gyakorolta? Eszébe jutott László, a kedves mosolya, a hosszúra nyúlt esték, amikor csak azért maradtak bent, mert belefeledkeztek a beszélgetésbe. Arra gondolt, hányszor támogatta őt, és valahogy mindig mellette állt, amikor szükség volt rá. Tanácsokat adott, a legelső óráira rendszeresen be is ment, ha az ideje engedte. Megjelent előtte az átható szürke szempár, ami egyszerre szigorú, és barátságos, mintha keresztüllátna az embereken. Nem értette, hogy lehet idáig eljutni, hogy lehet valaki ennyire önző, mint Reni. Nyilván abban bízik, ha botrányt kavar, megúszhatja ezt a tárgyat. Hallott már ilyenről azelőtt, hogy fiatal lányok megvádolnak férfiakat ilyesmivel, csak hogy kikerüljenek egy kellemetlen helyzetet. Talán Reninek tényleg semmi sem számít, már az első pillanattól kezdve csak a baj volt vele.

Kilépett a teremből, elindult a tanári felé, hogy megkeresse Lászlót. A folyosón azonban szembetalálkoztak.

László észrevette, hogy Ildi felé közelít a folyosón. Úgy tűnt, valami felzaklatta, az ajkát egészen vékonyra húzta, a haja végét csavargatta.

- Tudunk beszélni egy pár percet? - állította meg.

- Persze, mondd csak! - mosolygott rá László ugyanazzal a nyílt barátsággal, amivel mindig.

- Menjünk ide be! - bökött Ildi a fejével a mellettük álló terem felé. László előreengedte a nőt, majd belépett ő is az üres terembe. A huszonkettesbe. A nap sugaraiban táncoltak a porszemek, a fény a tanári asztalra vetült.

- Igen? - nézett rá László aggódva, karba tett kézzel.

- Mondtad, hogy nem ment többet külön órára a lány az osztályomból.

- Igen, miért? - halványan vállat vont, a szemöldöke a magasba szaladt. Ildi még az előző héten kérdezte tőle, hogy haladnak.

- Miért nem? Magadra haragítottad valamivel?

- Nos... - Egy pillanatra megtorpant, világossá vált számára, hogy Reni nemrég mondhatott neki valamit. Ildi lágy hangsúlyából, aggodalmas tekintetéből az is egyértelmű volt, hogy egy szavát sem hitte el. - Szegény kis szerelmes Ildi, hát te már bárkivel hadakoznál, csak hogy megdugjalak végre, igaz? -, a tanári füzetemet próbálta elcsenni. Miután lebukott, nagyon fel volt dúlva. Azt hihette, hogy megint lopással fogják vádolni. Nem szóltam senkinek, ennyi történt.

- Gondoltam, hogy valami ilyesmi. - Ildi gondterhelten rázta a fejét, a hajába túrt, a tekintete ide-oda járt.

- Miért? Baj van? Annyira feldúltnak tűnsz!

- Próbáltam beszélni vele, erre ő... - Ildi megakadt, úgy tűnt, el sem bírja mondani mi történt. A kezét a szája elé kapta, majd egy mély sóhaj után úgy nézett ki, összeszedte magát. - erre ő azzal védekezett, hogy zaklattad.

- Micsoda? - A meglepődöttség arcát öltötte magára.

- Elzavartam, és most nem tudom, mit kellene tennem. Egy ilyen rágalmazást nem lehet szó nélkül hagyni.

- Ne, ne csinálj semmit! - húzta magához. - Nem érdemes! Megpróbálta, nem járt sikerrel, ez neki így is elég. Nem tudja még felmérni, mivel mit okoz.

Ildi Lászlóhoz simult, átölelte a hátát, végigcirógatta a kezével, majd felé fordult, a szemébe nézett. László úgy érezte, most igazán itt az alkalom, jobb, ha teljesen elvarázsolja.

Lassan érintette ajkát Ildiéhez, aki olyan hevesen viszonozta közeledését, hogy Lászlónak hátra kellet raknia az egyik lábát, nehogy felboruljanak.

- Ne haragudj, ezt nem kellett volna! - szabadkozott a csók után.

- Nem, igazad van, tényleg nem - bólintott egyetértően Ildi. - Az én hibám.

- Ugyan már! - cirógatta meg az arcát. Biztos volt benne, hogy ezt a csókot a legjobbkor sütötte el.

Reni ezek után senki másnak nem szólt. Úgy érezte, rosszabbul jár, ha harcolni próbál a dolgok ellen. Kittiék már egy ideje kerülték. Sejtette, hogy azért, mert nekik is feltűnt, hogy a történeteit csak kitalálta.

Egyedül Emese ült le mellé pénteken. - Valami baj van? - kérdezte halkan, aggodalmas hangsúllyal.

Reni meggyötört arccal nézett vissza rá. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy mondjon valamit, de aztán mégis letett róla. Otthagyta, mikor szüksége volt rá, hogy kérhetne pont tőle segítséget? Úgy érezte, Mesi nem is hinne neki, hisz elég jól ismerte már.

Meg aztán, mi van, ha valahogy újra kiderülne, hogy beszélt róla. Ismét tudatosult benne, hogy nem mondhatja el senkinek, mert akkor csak rosszabbul járna. Ha nem hiszik el, ha kitudódik, hogy elmondta... A félelem végigszaladt az egész testén. Tisztában volt már a lehetséges következményekkel, azzal, hogy jobb, ha hallgat, hiszen két napja erről személyesen is meggyőzték.