1999. május

Reni délután hatóra tizenhárom percre ért vissza az iskolába. Ahogy bement az ajtón, fel sem tűnt neki, hogy a portás nincs a helyén, de nem is tulajdonított volna neki jelentőséget. Felment a lépcsőn, a kettőszázhuszonkettes teremig. Nem örült ennek a késő délutáni korrepetálásnak. Olyan, mintha végre elkezdődne az érettségi szünet, aztán egy kicsit megint suli lenne. De nem ellenkezett, nem is volt abban a helyzetben. A lopás ügyből hatalmas balhé lett, általában sokkal fontosabb dolgai voltak a szüleinek, mint hogy őt kordában tartsák, a régi csapatból csak Emesének kellett folyton harcolnia otthon, most azonban Reniéknél is beköszöntött a vasszigor. A legmeglepőbbnek azt találta, hogy nagyobb port kavartak a rossz jegyei matekból, mint az, hogy ellopta azt a ronda csatot. Persze, nem is tudta, min csodálkozik. Egyértelmű volt, hogy csak akkor lesznek vele otthon elégedettek, ha végül ő is orvosként, vagy mérnökként végzi. Így, talán ha mindent szépen megcsinál, lassanként elsimulnak az indulatok, és nyugalom lesz. Már kezdte unni ezt a Mesi féle családi környezetet. Az az egy dolog aggasztotta, hogy valamiért tényleg folyamatosan benézte újabban a matekfeladatokat. Persze, gondolta, hisz már körülbelül mindenki azt figyeli, mikor ront végre el valamit. A szülei minden nap elkérik a kisdolgozatokat, gyakorló feladatokat, a matektanár állandóan a sarkában van, az újabb pluszfeladatokkal, ilyen hatalmas érdeklődés mellet még jó, hogy az ember túlizgulja, és benéz dolgokat.

Megállt az ajtó előtt, a fém huszonkettesen visszatükröződött a folyosó komor színvilága, ami mellett néhány kopott folt jelezte, hogy az egyik szám hiányzik. Reni elhúzta a száját, matekhoz volt most utoljára kedve. Kelletlenül bekopogott, majd egyből be is nyitott.

- Jó napot! - Belépve egyedül találta a tanárt egy nagy fekete könyvvel. A terem úszott a napfényben, üres volt, és por szagú.

- Szia! - pillantott fel László. - Foglalj helyet, légy szíves! Kezdjük az azonosságokkal! Felírtam néhány egyenletet, ezeket kellene megoldani. - Mondandója közben a táblára mutatott.

Reni kipréselve a levegőt, lendületesen ledobta magát az első székbe. A füzetét a padra csapta, a spirál koppant. A lány lemásolta a feladatokat a tábláról, majd neki is állt az elsőnek. Rövid ideig gondolkozott, próbálta felidézni az ide vonatkozó szabályt, aztán, mikor eszébe jutott, leírta a megoldást.

László közben a háta mögé sétált.

Reni azonnal elírt egy számot, mérgében el tudta volna dobni a tollát. Egyből eszébe jutott, hogy ez a baj az ő matekeredményeivel, alig érintette meg a papírt, már itt áll fölötte ez a seggfej, nézi mit ír, hol írja el, mikor rontja el. Majd megkapja, ha kész lesz, miért kell belebámulni az ember legelső gondolataiba? Igyekezett nem foglalkozni vele, és a feladatokra koncentrálni.

Enyhe rezgést érzett a háttámlán. Nem tulajdonított neki jelentőséget, talán beleütközött véletlenül a tanár, arra figyelt, hogy egy előjelet se rontson el.

Egy szőrös férfikéz támaszkodott le a bal oldalán a padra, kígyóként futottak rajta végig a vastag, kék erek. Reni kezében megfeszült a toll, orra megtelt a férfi arcszeszével. Úgy gondolta, biztos elírt valamit, és a tanár mindjárt bele is fog kötni. Újra átfutotta, amit eddig a papírra vetett, lassan próbálta végiggondolni, minden lépésében kereste a hibát. Na tessék, hasított belé, már én is a hibát keresem! Igazságtalannak érezte, igazán hagyhatna a tanár egy kis időt, hogy átnézze. Mégsem pillantott fel, írt tovább. Minden gondolatát az azonosságok töltötték ki.

Egészen addig, amíg a másik kéz, a jobb oldaláról meg nem ragadta a mellét.

Reni eldobta a tollat, és felugrott. Csak bámult Lászlóra, miközben nem tudta elhinni, ami az előbb történt. Valami racionális magyarázatot várt, ami majd visszarángatja a valóságba, mert úgy érezte, ez most nem az. Valamit biztos félre kellett, hogy értsen.

László le sem vette róla a szemét, a tekintetében valami bujkált, Reni számára ismeretlen volt, vérfagyasztó. A lány elkapta a fejét, hogy ne kelljen László szemébe néznie. Ekkor vette észre a férfi kidudorodó ágyékát. Reni a szája elé kapta a kezét, tette egy lépést hátra, beleütközött a székébe, ami csikorogva csúszott hátrébb. László a lány után nyúlt, elkapta a karját, és magához húzta.

A hajába fúrta az arcát. Reni érezte, ahogy mélyet szippant az illatából. Menekülni akart, de erősen tartották, hiába rugdosta, semmi eredménye nem volt. Az arcszesz szaga fojtogatta, meghatározhatatlannak, és gyomorforgatónak érezte. László benyúlt a felsője alá, és ismét megragadta a mellét. Keményen szorongatta, Reninek akkor fájt utoljára ennyire a keble, mikor eltalálta egy focilabda. Eközben a lány szemérmét markolta. Reni számára úgy tűnt, minta ezer keze lenne, amelyekkel bárhova elérhet. Nem volt olyan pontja, amihez ne férhetett volna hozzá. Pánikszerűen kereste a menekülés lehetőségét, amit hamar meg is talált. Sikerült kicsusszannia a férfi öleléséből.

Az ajtó felé menekült, László a pad túloldaláról érkezett. Egy pillanatra megálltak, és csak bámultak egymásra. Reni levegőért kapkodott, de minden légvétele eredménytelennek érződött, mintha semmi nem jutna a tüdejébe. Még soha nem félt ennyire. Úgy tekintett eddig a tanáraira, mint felnőttekre, akik korlátok között tartják, és használható emberré próbálják nevelni. Most viszont már nem egy tanár állt előtte, hanem egy férfi. Egy férfi, aki félelmetes, kéjes mosollyal nézett vele farkasszemet. Reni nem bírt összefüggően gondolkodni. Csak őt látta maga előtt, az elszántságot a tekintetében, ahogy végigméri, és egy pillanatra sem veszi le a szemét róla. László vigyora szélesebbre húzódott, megnyalta az ajkát, majd tett felé egy lépést.

Reni rohanni kezdett az ajtó irányába, nyomában dübörgés hangja, nem nézett hátra, menekülni akart, kiszabadulni ebből a csapdából, a huszonkettesből, maga mögött hagyni ezt a rémálmot, ami talán meg sem történhetett, mert ilyen nem létezik. Nagy, erős ujjak markolták meg a karját, Reni úgy érezte, talán ki is tépi. Visszarántotta a képtelenségbe.

László átkarolta, a tanári asztal felé tolta. Reni látta, ahogy egyre közelednek, nem akart megérkezni, el akart menekülni, de nem bírt.

László az asztalhoz szorította, fél kézzel átkarolta, a másikkal lerángatta Reni nadrágját, hevesen simogatta a szemérmét. Reni úgy érezte, itt már nincs többet menekvés, az asztal áthatolhatatlan gátat alkotott.

- Ne! - nyögte ki halkan, alig akart hang kijönni a torkán. - Ne! - tört elő hangosabban.

László óriási tenyere a szájára tapadt, az orrát is eltakarta. - Ssss! - csitította. - Hallgass el, hallgass el! - súgta gyengéden. Reni próbálta beszívni a levegőt, de a hatalmas tenyér ezt lehetetlenné tette. Feszült a tüdeje, a feje megfájdult. Az arcán a szorítás egy pillanatra erősödött, majd a kéz eltűnt, ő pedig kétségbeesve kapkodott levegőért. - Megígérem, hogy gyors leszek! - A férfi az izgalomtól lihegve, akadozva lehelte a mondatot. Reni érezte az ajka érintését és a meleg léghullámot a fülén, ami a suttogó mély férfihanggal érkezett, az iszonyt, ami a forró levegőt kísérte, a kiszolgáltatottság okozta félelmet. László szabaddá tette magát, félretolta a lány haját, a nyakát csókolgatta, és egyre erősebben fogdosta a szemérmét. A farkát a fenekéhez nyomta. Reni próbált valahogy elfordulni, de László teljesen hozzászorította az asztalhoz. Nem akarta érezni őt, elviselni az érintését, de képtelen volt menekülni, ahogy nem tudott szabadulni az erős fájdalomtól sem. László a lány hajába túrt, majd durván az asztalra nyomta a fejét, miközben hosszú ujjait a hüvelyébe mélyesztette. Reni számára ismeretlen volt ez a fájdalom, égette, szúrta. Nem sokáig kellett eltűrnie, hamarosan László kihúzta a hüvelyéből az ujját, a lány fülében zenget, ahogy erőset szív az orrán, halványan látta, ahogy sűrű nyálat ereszt a tenyerébe.

Aznap Renit a pokol kapuján vezették át. Nem sok mindent érzett ezután. A zihálás, a pengeéles és a görcsölő fájdalom maradt az utolsó három pont, ami a valóságban marasztalta. Pedig már ment volna, sőt, néha el is hagyta a realitást, aztán újra és újra visszazuhant oda, ahol volt. Úgy érezte, már hosszú órák óta ott van, a rémálomban, ami a valós érzet köntösét öltötte magára. Addigra mindent elveszített, ami benne volt. Alul maradt, és csak abban bízott, hogy kijut onnan, a mélységből, ahova került. A fájdalom az alhasában, a mellén, és a zihálás a fülében, egy pokoli örökkévalóságban záródtak össze. Szétzúzta a lelkét, és minden lökés újabb darabokat tört le belőle. Még mindig érezte az iszonyt, a menekülés kényszerét, de már semmit sem bírt tenni. Csak ez a valóság maradt, amiben egy asztallaphoz szorították, és ő a saját nyálában és könnyében feküdt. Amiben a legszörnyűbb lelki fájdalmakat elnyomják a legerősebb testi kínok. Nem is érezte, ahogy a hajába kapaszkodnak, ahogy az asztal széle nyomja a bordáit. Elenyésző volt ez már. Ő is egy bútor lett, akár bármelyik a teremben.

A fájdalom nem csillapodott, sőt. Egyre hevesebbé vált mindenhol, ahonnan csak eljutott hozzá. Durvább lett a mellén a szorítás, az alhasában a görcs. A pengeéles szúrások is fokozódtak és a zihálás üteme is felgyorsult, mintha csak lépést próbálna tartani a többivel. A következő pillanatban vége lett, Lászlóból hangos nyögés tört elő. Csak az alhasi görcs maradt Renivel, és a férfi fáradt lihegése. Még mindig rajta feküdt, még mindig fogta, de már nem szorította. László vett még néhány mély lélegzetet. Utoljára beszívta a lány illatát, aztán elengedte.

Reni remegve ült a földön, az asztalnak támaszkodva. Most végre úgy érezte, tényleg valahol máshol van, egy másik valóságban. Távolról újra hallotta László nehéz lépteit, ahogy járkál a teremben, és valamivel zörög. Hamarosan ott tornyosodott mellette. Nem mert felnézni. Nem is akart. Nem akarta, hogy újra visszarángassák a jelenbe, már el akart innen menni.

László leguggolt mellé. - Figyelj, ami itt történt, arról senkinek sem szabad beszélned, világos?

Reni nem felelt. Üres tekintettel nézett maga elé.

- Úgysem hinnének neked, gondolom ez egyértelmű. - László továbbra sem kapott választ. - Ezt pedig vedd be! - Reni orra alá tolta a tablettát, de ő elfordította a fejét. - Gyerünk!

Reni próbálta kizárni őt. Többet nem akarta beengedni a világába. Abban bízott, talán eltűnik, ha nem vesz róla tudomást. Mint az árny, amit éjszaka lát az ember. Csak képzelte, nincs is ott.

- Na, jó! - László elkapta, és összeszorította az arcát, így be tudta nyomni a szájába a fogamzásgátlót. A tenyerével megakadályozta, hogy esetleg kiköpje. - Nyeld le légy szíves, mert lenyomom a torkodon! - Maga felé fordította a lány arcát, egyenesen a szemébe nézett. Reni ismét érezte az iszonyt. Meg akart szabadulni az érintésétől, a tekintetétől, ezért inkább eleget tett a felszólításának. - Jól van - mosolyodott el László, lehetetlennek ható kedves hangon szólt -, most pedig nyugodj meg szépen, nem volt ez olyan nagy dolog!

Otthagyta, elsétált, de a léptei tovább recsegtek a parkettán. Hamarosan mégis visszatért. Egy zacskó zsebkendőt dobott mellé a földre, puffanva zuhant le Reni mellé. - Tessék, törölközz meg!

Reni nem fogadott szót azonnal. Újra és újra érezte, ahogy megint kifolyik belőle valami. Megkönnyebbülést hagyott maga után. Hadd menjen, bármi is az, hadd menjen. Csak arra tudott gondolni, hogy milyen jó is az, mikor megszűnik a fájdalom, mennyire csodálatos egyedül lenni, az hogy most ő öleli önmagát, senki más. Végre egy kicsit nem volt sehol, és nem érzett semmit. Azelőtt nem hitte volna, hogy ez ennyire jó lehet, úgy érezte, magát, mintha egy rémálomból ébredt volna. Abban sem volt biztos, hol van, vagy hogyan került oda. Mintha eddig valaki más ült volna a helyén, és most egy új tudat riadt volna fel benne. Nem is értette, mi az a szörnyű érzés, ami csak halványan jutott el hozzá, mint a hullámok. Valami iszonyú, visszafordíthatatlan titok. Valami jel, ami rajta maradt, ami nem tud kifolyni semerre.

Végül egy kintről beszűrődő autóduda rángatta vissza a valóságba. Kábán az ablak felé nézett, majd lepillantott az alatta elterülő fakó narancssárgás tócsára. Akkor betört az a távoli érzés. Olyan erősen, hogy majd fellökte. Akkor rájött, hogy még mindig ott kuporog a jelenben. Úgy érezte, el kell innen tűnnie, össze kell szednie magát.

Kisebb sikerrel megtörölközött, majd felöltözött. László közben egy nagy feketekötésű könyvet próbált olvasni. Mikor látta, hogy Reni felkel a földről összecsapta a könyvet. - Mehetünk? - kérdésére nem kapott választ, Reni az ajtó felé botorkált. - Pazar!

Mint egy élőhalott, a lány úgy vonszolta haza magát.Lassan, de egy pillanatra sem állt meg.