1995. május

- Baszd meg, nekem végem van! - tört ki ismét Lászlóból, aznap már sokadszorra, amire Gyulának ugyanaz volt a válasza:

- Ó, te jó ég! - kezét az állán hagyta, a homlokát ráncolta, a szeme ide-oda jár, fejét a falnak vetette. László nappalijában ültek, addigra három óra telt el a tanszéki balhét követően.

László amint elhagyta az egyetem épületét, egy utcai telefonfülkéből hívta fel a saját tanszéki szobáját, hogy elérje Gyulát. Miután letette, beszállt a Golfba. A háza előtt Istvánba futott bele, aki ott téblábolt az utcán, az ábrázata fal fehér volt. Mikor meglátta Lászlót, egészen elkerekedett a szeme.

- Úr isten! - kiáltott magasba csukló hangon. - Úr isten, ez hogy történhetett meg?

László megtörten nézett vissza rá, csak a fejét rázta, majd nagy nehezen megszólalt: - Ezt baszd meg, én nem hiszem el!

- Figyelj, menjünk fel, nyugodjunk meg, próbáljuk átgondolni a helyzetet, mit szólsz? - karolta át a vállát István. László bólintott, így elindultak felfelé.

- Van valami ötleted? Hogy mégis mi a fene történhetett? - kérdezte István, miközben két hideg sörrel tért vissza a konyhából.

- Valahogy Kriszta keze lehet a dologban, de nem tudom, hogy hozta ezt össze. - Halkan válaszolt, miközben hol azon járt az esze, hogy csinálta ezt az egészet Kriszta, hol azon, hogy mégis mi a fenét fog kezdeni ezek után.

- Én meg nem tudtalak hívni, mert ki volt húzva a telefon, úgyhogy idejöttem, itt vártalak azóta. - István élénken gesztikulált, az arca egészen kipirosodott.

- Azt még sikerült a végén visszadugnom, de Gyulát már nem tudtam megvárni, egy fülkéből hívtam.

- Baszd meg! - kapott az arcához. - Ez nagyon durva!

Hamarosan megérkezett Gyula is, István nyitott neki ajtót. Részletesen kifaggatta Lászlót a történtekről. Ahogy megtudta, mi történt, ő is egészen lesápadt.

- Ez Kriszta műve lesz, egészen biztos! - vonta le a következtetést. - Más gyanúsított nincs is, maximum a Drogbáró, de az azért már tényleg durva lenne - megjegyzését követően mind a hárman felnevettek.

- Nem, igazad van, ez az ő csapdája volt, csak egyszerűen nem értem, hogy rendezte meg - bólintott rá László.

Még egy bő óra után István az órájára pillantott. - Hú! Nekem mennem kell, ne haragudjatok - pattant fel. - Erre az egészre meg még valamit kitalálunk! - Felkapta a táskáját, az ajtóból még visszakiabált: - Neked meg fel a fejjel, az a rohadt ribanc valahogy úgyis megkapja, ami jár neki. Biztos, hogy minden meg fog oldódni!

- Köszi, menj csak - bólintott hálás mosollyal az arcán László.

Addigra már eltelt három óra, László hol jobban megnyugodott, hol ismét elöntötte a kétségbeesés.

- Fogalmam sincs, hogy most mi legyen, érted? - tört ki belőle ismét.

Gyula tágra nyitotta a szemét, egy kissé kiegyenesedett, mint aki legszívesebben felugrana. - Oké, figyelj, van egy középiskola - fordult végül Lászlóhoz, aki azonban nem villanyozódott fel az ötlettől.

- Középiskola? - kérdezett vissza keserűen. - Ezt nem mondod komolyan!

- Nincs sok választásod! - torkolta le Gyula. Tekintete majdnem olyan kétségbeesett volt, mint Lászlóé. - Egy egészen kicsit szó szerint áthágtuk az etikai kódex előírásait, amivel bármikor lebukhattunk volna, és tessék, neked sikerült is. - Kis hatásszünetet tartott, de László kétségbeeset tekintetére nyugodtabb hangon folytatta. - Ezzel már nincs mit csinálni. Bárhova jelentkeznél, felhívnák a dékánt, és azután szóba sem állnak majd veled.

- Ez egy rémálom! - fordult vissza ismét maga elé László.

- Tehát - kezdett bele újra, lassabban -, van ez a középiskola, amit az előbb említettem. Hospitálni járnak oda tőlünk néha hallgatók. Ilyen elit gimnázium baromi gazdag, meg kiemelkedően jó tanuló gyerekeknek. Elég nehéz oda bekerülni tanárként, de jóban vagyok az igazgatóval. Írok neked egy ajánlólevelet, senki nem fog kérdezni semmit.

- Baszd meg, ilyen nincs! - A halántékát masszírozta, miközben üres tekintettel meredt maga elé, a parkettára.

Gyula egy rövid ideig csak nézte, majd egy nagyot sóhajtott. - Sajnálom öregem, de ez az egyetlen lehetőséged! Egyszer le fogják váltani a mostani dékánt, akkor megpróbálhatsz visszajönni.

- Lehet - bólintott.

- Küldök majd neked diplomamunkákat, és doktorikat, mint külsős opponensnek.

- Az jól hangzik. - László beletörődött hangon válaszolt, halványan el is mosolyodott.

Gyula egy tollat húzott elő a zakójából, ami mellé hamar előkerített egy darab papírt is. A térdére támaszkodva kezdett körmölni valamit. - Felírom az adatokat. Fél éve említette, hogy kéne neki matematikatanár a következő évtől, szóval, ha mákod van, szeptembertől már lesz munkád. Holnap felhívom, aztán majd szólok. A lényeg, hogy eddig a szülővárosodban tanítottál, és az ok, amiért váltani akarsz, nos... - egy pillanatra elgondolkozott, majd egyből rávágta a megoldást: -, az, hogy Pesten szeretnél lakni! Teljesen egyértelmű! Ki nem?

- Kösz mindent.

- A kilépő papírjaidat egyszerűen elhagytad a költözésnél. Könnyen lehet, hogy nem fogja firtatni, de ha nagyon nem hagyja annyiban, majd hamisítunk valamit ketten.

László csak bólintott, miközben nem bírta levenni a szemét a parkettáról. Úgy érezte, mintha a világ darabokra hullana körülötte. Tehát egy középiskola.

Az állás még nyitott volt, Gyula megszerezte a zöld utat, így Lászlót az ajánlólevéllel fel is vették. Egész nyáron a középiskolás tankönyveket lapozgatta, alig emlékezett már az elemi matematikára. Bosszantóan egyszerű volt a tananyag, amit ráadásul még magyaráznia is kell majd. A tanítás számára egy mellékes, kötelező kolonc volt, amit meg kellett csinálni, ha kutatni akart. Egyedül a vizsgaidőszaki szopatások javítottak rajta. Azok adták az eszenciáját, az igazi erőt a kezébe. És most vége, mindennek vége. A lényeget vették el tőle. Nem ő szívatta meg Krisztát, hanem fordítva, ebben mind a hárman egyetértettek. Kriszta kitalálta már az egészet előre, László csak azt nem értette, pontosan hogyan csinálta. Az egyetlen lehetséges megoldás, ha valahogy Pisti is benne lenne, de az meg teljes képtelenség, hisz elsős egyetemista koruk óta együtt laktak. A '92-es Kispál koncert jutott eszébe, mikor Gyula megmondta, hogy ez a nő még bajt hoz rá. Milyen igaza volt!

Az iskolában nem ő volt az egyetlen új munkatárs, vele egy időben felvettek egy angol-német szakos tanárnőt. Lászlónak csak matematikát kellett tartania, amit elég szerencsés helyzetnek érzett, mivel hat éve nem foglalkozott fizikával.

Az új tanárnő, Ildi, amikor csak alkalmat talált rá, beszédbe elegyedett vele. Vagy öt évvel idősebb volt Lászlónál, és ahogy hamarosan kiderült, elvált. Egyértelmű volt, hogy valamit nagyon akar. A szemében rendszeresen összecsomósodott fekete szemfesték úszott, a haját melíroztatta, hátha fiatalabbnak néz ki tőle. László mégis segített neki, ahol tudott. Ő tűnt a legelviselhetőbb új kollégájának.

Gyula a második félév után bement a dékánhoz. Megállt az ajtóban, az óriási sötétítőfüggönyök, mint a lávafolyam, úgy omlottak alá a hatalmas mennyezetről. A dékán felpillantott, arcán atyai mosoly jelent meg, ahogy meglátta régi diákját.

Gyula alázatos hangon kezdett beszélni. - Tanár Úr, arra gondoltam, hogy tudnék egy nagyszerű külsős opponenst. Lehetne neki küldeni munkákat operációkutatás, valószínűség számítás, analízis témában egyaránt.

A dékán letette a tollát, érdeklődve nézett rá. - Igen, Gyula? És ki lenne az?

- Bezseny László.

A dékán arcáról eltűnt a mosoly, szemöldökét szorosan összevonta. - Arról a romlott erkölcsű alakról én többet hallani sem akarok, fiam!

Gyula lehorgasztotta a fejét, vett egy nagy levegőt, majd színpadiasan kifújta. - Megértem. A történtek engem is felháborítottak, és valósággal lesújtottak. Főleg, mert jó barátomnak tartottam, és ha valakiről kiderül, hogy ennyi év után még mindig nem ismerjük rendesen, az egy nagy csalódás. - Aztán felpillantott, tekintetében élénkség jelent meg. - De itt most nem erről van szó! Nem szeretném, ha elfelejtené, hogy egy nagyszerű kutatóról beszélünk, akinek több értékes publikációja is megjelent. Ráadásul a külsős opponens nem találkozik a hallgatókkal, így az eredeti probléma ki van zárva.

- Hm... Ez igaz. - A dékán hunyorítva nézte egykori doktoranduszát. - Átgondolom Gyula, maradjunk ennyiben.

- Köszönöm Tanár Úr! - biccentett mosolyogva, majd azonnal eltűnt az óriási fehér ajtó mögött.

A dékán végül beleegyezett, így Gyula több diplomamunkát, és disszertációt is el tudott küldeni Lászlónak. Két év múlva Kriszta munkája is hozzá került.

***

1997. június

Kriszta felvételién a dékán mellett István és Gyula is megjelent. Egy hatalmas, lekerekített szélű barna asztalt ültek körül. Középen átlátszó kancsóban vizet, hozzá poharakat készítettek ki. A terem megtelt napfénnyel, kintről behallatszott a madárcsicsergés. Kriszta mégis úgy érezte magát, mintha egy kínzókamrába érkezett volna. A szép feleletet követően Gyula a kecskeszakállát vakargatva lapozta az előtte fekvő diplomamunkát. Kriszta az ajkát harapdálva pillantott fel Gyulára. Tudta, hogy semmi jóra nem számíthat vele kapcsolatban, hisz az is egyértelmű volt számára, miért épp László lett a külsős opponense. Gyula végre megköszörülte a torkát, és halkan megszólalt.

- Nem tudom, mennyire alkalmas valaki doktorandusznak, akinek a diplomamunkája közepes értékelést kapott.

- Igen, de mind jól tudjuk, hogy a külsős opponens túlmegy a nem szerencsés választáson. Én etikátlannak mondanám - szólalt meg István kedves, meleg hangon.

Gyula felé kapta a fejét, a szemét összehúzva figyelte, mint aki nem hiszi el, amint az imént hallott.

- Miért? - kérdezte végül. - Talán volt olyan pontja a bírálatnak, amivel nem értettél egyet?

- Ami azt illeti, igen! Úgy gondolom, tudnunk kell különbséget tenni egy diplomamunka, vagy egy doktori disszertáció között.

Gyula vállat vont. - Én ennek ellenére minden szavával egyetértettem.

- Rendben van, de itt a végső diplomajegy, ha jól látom, négyes lett, és ez ide elég.

Gyula az asztalra dobta a tollát, az arcát vakarta, miközben egész testével István felé fordult, úgy figyelte. Kriszta Gyulát nézte, aki hamarosan visszapillantott rá. A lány lesütötte a tekintetét, a széke párnáját markolászta, miközben igyekezett úrrá lenni a gyomrát újra és újra összerántó görcs fölött.

István a poharáért nyúlt, amit véletlenül fellökött. A víz szétfolyt a nagy asztalon. István fölugrott, hogy elérje a dékán előtt lévő szalvétákat, de a nagy lendületben bevágta az asztalba a lábát. A zajra Kriszta összerezzent. Gyula halványan elmosolyodott a jeleneten. A lány felpattant, hogy segítsen felitatni a vizet, közben hálás tekintettel figyelte István mozdulatait. Annyira örült, hogy ő is bent van. Mikor megfordult, hogy kidobja a szalvétát, Gyula fürkésző tekintetébe botlott. Egy pillanatra megtorpant, de aztán ment tovább a szemeteshez. Halkan csusszant vissza a helyére. Gyula még mindig őt nézte, megköszörülte a torkát, arcán barátságtalan mosoly jelent meg. - Hadd kérdezzem meg, kedves Kriszta, hányszor kellett pótvizsgáznia a tanulmányai során?

Kriszta felkapta a fejét a kérdésre, a szeme elkerekedett, kissé remegő hangon válaszolt. - V-volt két alkalom.

István derűsen szólalt meg, mint aki maga is meglepődött. - Nahát! És kinél?

- A Bezseny Lászlónál - vágta rá, hangjába visszatért a bátorság.

- Bezseny László Tanár Úrnál, akarta mondani, gondolom! - javította ki Gyula erélyesen.

Kriszta megsemmisülve nézett vissza rá. Annyira kellemetlen, és megalázó volt az egész helyzet. Gyulával, akár a többiekkel, együtt ittak szinte minden hétvégén, most meg úgy csinált, mint valami nagy professzor. Ő pedig nem tehetett semmit, hiszen Gyula valóban felette állt. De ekkora már megtanulta a leckét, rég nem ugyanaz volt, mint az elején. Nem számított már, hogyan próbálják meg elnyomni, mert ő mindenre hajlandó volt a győzelemért.

- Igen, persze! - vakargatta István szórakozottan a fejét, mint akinek csak most juttatták eszébe, amit eddig elfelejtett -, akkor ezt talán ne is firtassuk.

- Igen, szerintem is hagyjuk ezt a dolgot - szólt közbe a dékán.

Gyula tátott szájjal nézte Istvánt. Tekintetében harag gyúlt, ajkán cinikus mosoly jelent meg, a dékánt követően azonnal közbeszólt:

- Igaz is, csak az ítélhető el erkölcsileg, aki ilyesmit elkövet, vagy az is, aki bármit megtesz azért, hogy átmenjen egy tárgyból?

Kriszta úgy érezte, az összes vér az arcába áramlik, lüktetett a halántéka, attól félt, össze fog esni. Óvatosan körbenézett, István mindig barátságos halványkék szeme egészen fagyossá vált.

- Nem mindenki tud racionális döntéseket hozni egy kiszolgáltatott helyzetben - felemelte a hangját, ami magasra csuklott -, és mint már javasoltam, váltsunk témát!

- A dékán biccentett, majd kedves mosollyal a lány felé fordult. - Ha jól láttam, kedves Kriszta, van már publikációja is.

Gyula még mindig elképedve bámulta István barátságos, biztató arcát. Magára erőltetett kedvességgel, mégis jól hallhatóan ingerülten reagált a dékán kérdésére:

- Ó van ám neki! Ugye van?

Kriszta nagyot nyelt. Állta a Gyula kemény tekintetét, hosszú másodpercekig meredtek egymásra. Ez háború volt, de Kriszta nem aggódott. Úgy gondolta, még nem jött el a finálé.

Ez az időpont már nem volt alkalmas arra, hogy Gyula plágiummal vádolja meg Krisztát, így végül az eljárás sikeresen zárult, a lány a következő évtől doktorandusz hallgató lett.

Gyula kiviharzott a teremből, berombolt a szobába, István nem sokkal lemaradva lépett be utána. Gyula hátrafordult az ajtócsukódásra, előrángatott egy cigarettát a zsebéből.

- Te mégis kinek az oldalán állsz?

- Nem állok oldalakon. - István széttárta a karját, a hangja kissé kioktatóan szólt. - Ez egy hivatalos felvételi eljárás. Nem hagyhatom, hogy az érzelmeim befolyásoljanak, különben az állásommal játszom. Ilyenkor az erkölcsileg helyes oldalt kell képviselni.

Gyula közben meggyújtott egy cigarettát. Erősen fújta ki a füstöt, kemény hangon válaszolt.

- Te ugyanúgy itt szopattad a csajokat, seggfej!

- Igen, eleinte, de most már adjunktusok vagyunk, és felelősségteljesen kell viselkednünk.

- Mi van? Ezt az álszent szöveget ne nekem próbáld beadni! Nem tudom, mi folyik itt... - nem fejezte be a mondatot, a homlokára csapott. - De! De, tudom! Neked tetszik a csaj!

István összehúzta a szemöldökét, még a fejével is nemet intett. - Ez hülyeség!

- Miért pátyolgatnád ennyire?

- Nem erről van szó! - István fáradtan sóhajtott egyet, az eddigi kioktató hangsúlyát megváltoztatta. Lágyabban, vigasztalóan folytatta, mintha arra akarna kilyukadni, hogy minden rendben lesz. - Este átugrunk Lacihoz, mit szólsz? Ami történt, megtörtént, ennyi! Nem érdemes ezt a dolgot folytatni, érted?

Gyula rezzenéstelen arccal meredt rá, csak a szeme sarka rándult meg halványan. István ezért folytatta: - Mégis mit gondoltál? Elküldeni Kriszta diplomamunkáját Lacinak? Az a csoda, hogy még nem vágtak ki minket! Tudod mekkora balhé lehetett volna belőle? Aztán ott volt ez a ki vonható felelősségre szöveg. - István idegesen a hajába túrt, erősen kifújta a levegőt. - Úr isten! Az áldozathibáztatás iskolapéldája! Ilyeneket nem lehet kimondani egy felvételi elbeszélgetésen! Nem lehet éppen a dékán előtt!

Gyula próbálta elfogadni, amit mond, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy István már nem igazán a barátjuk. Felnézett a mennyezetre. Olyan volt, mintha az egész iskola kiürült volna. Mintha nem ugyanott állna, mint elsősként. Egy nagy harc volt ez az egész, az egyetem, a doktorik, és most a karriernek nevezett lépcsőn történő felkapaszkodás. Ő pedig az utolsó túlélője ennek a harcnak. Lacit elküldték, Pisti meg... Hát ő meg mintha itt sem lenne. Úgy érezte, valaki más áll már előtte, ez nem a jó öreg Drogbáró. Furcsa érzés kapta el. Még soha nem tapasztalta azelőtt. Ez lenne a magány? Nagy levegőt vett, visszapillantott Istvánra. - Oké - bólintott egy halvány mosoly kíséretében. - Oké igazad van, talán túlléptem a célon.

István arcán cinkos mosoly jelent meg. - Nézd a jó oldalát! Ha felveszik ide Krisztát, szétszívathatjuk, azt is megbánja majd, hogy valaha erre járt.

Gyula ezen már elnevette magát. Hirtelen nem tudta, mit gondoljon.

Este nem esett több szó a felvételiről. Gyula új barátnőjét tárgyalták ki. A parkettán ültek, körülöttük sorakoztak a kiürült üvegek.

- Tényleg összejöttél egy elsőssel? - kérdezte László.

- De nem akármilyennel, értitek? Mónika szerintem a Kama-Sutrából érettségizett! Nem lehet vele betelni! Azt hinnétek, tudjátok, milyen a jó szopás, de nekem elhihetitek, nem tudtok ti semmit! - legyintett, mire mind hangosan felnevettek.

- Csak aztán vigyázz, nehogy baj legyen belőle! - jegyezte meg István. Egy pillanatra összenéztek. Gyula nagy levegőt vett.

- Majd vigyázok - csak ennyit válaszolt.