1999. október

Reni az erkélyajtó előtt ült, hátát a jeges üvegnek nyomta, lábfejével éppen elérte a szőnyeget, ujjait a mély, puha rojtok közé fúrta. Alig állt bútor a szobában, amit a legújabb divat szerint rendeztek be, letisztult, minimalista stílusban. Csak a poszterei csúfították el az összhatást.

Csönd volt. Pedig tudta jól, szülei a saját hálószobájukban most is róla beszélnek. Mióta bent jártak Évánál, azóta álltak szóba egymással ilyen sűrűn. Évek óta csak félszavakban kommunikáltak. Lefoglalta őket a sok munka, azt a kevés szabadidejüket meg olvasással, tévézéssel, vagy valami kedvelt hobbijukkal töltötték. Külön, magányosan. Reni tudta, hogy a pszichológus elmondta nekik. Egyszer-kétszer az anyját is hallotta sírni, ami azelőtt sosem fordult elő.

Pedig Éva pont csak annyit tudhatott, amennyit az osztályfőnökétől hallott, és az nem sok. Reni el sem tudta képzelni, ha a felszín ilyen nagy hatást kelt, mit okozna a teljes igazság. Úgy döntött, nem is érdekes. Kár lenne megbolygatni a még éppen, hogy álló rendet, az ilyesmi csak bajjal járhat. És ő nem akart több bajt. Pont elég volt.

Egyszer úgyis elcsendesül minden. Lassan, lehet, de végül egyre kevésbé fog kilengeni, akár a meglökött hinta. Egyszer megáll. És annál nyugodtabb hely nincs is, mint ahol minden áll.

Egy ceruzát talált maga mellett a parkettán. Felvette a földről, miközben ismét megerősítette magában az iménti gondolatot, hogy a nyugalom milyen jó dolog.

Kettétörte, majd szórakozottan nézegette a két végből kiálló szilánkos farostokat. Egy gondolat ugrott elé, valahonnan a semmiből, mintha nem is az övé lenne.

Milyen lehet erősnek lenni? Vagy inkább hatalmat birtokolni? Milyen lehet tényleg számítani, legyőzhetetlennek lenni? Biztos csodálatos!

A kinyíló ajtó zökkentette ki gondolataiból. Szülei léptek be a szobájába.

- Figyelj kölyök! - ült le mellé az apja olyan ábrázattal, mint aki egy igazán nehéz beszélgetésbe akar belekezdeni. - Azon gondolkoztunk, hogy mennyire érzed te jól magad az iskolában.

- Miért? - Reni hangja határozottan szólt. Soha nem kérdeztek tőle hasonlót, az sem érdekelte soha egyiket sem, hogy egyáltalán vannak-e barátai. Az anyja megfordult, és elhagyta a szobát. Reni lopva elkapta, ahogy remeg az ajka.

- Azért - kezdett bele az apa reszelős hangján, majd a távozó feleségére pillantott, ami megakasztotta -, nos azért - fordult vissza a lányához -, mert néha megesik, hogy mindenféle elvárásokkal próbálják nehezíteni a dolgunkat, de mi rohadtul utálunk nekik eleget tenni. És néha olyan is van, hogy csak azért, mert nem egy nyomortelepről másztunk elő, attól még nem akarunk megfelelni mindenféle képmutató barmoknak. Érted, miről beszélek? - Beszéd közben többször megköszörülte a torkát. Próbált könnyed hangot megütni, de Reni észrevette, milyen nehezen veszi a levegőt, milyen lassan, kimérten beszél, óvatosan rakja össze a mondandóját. Még sosem látta ennyire zavarban.

- Persze, hogy értem. - A könnyebb utat választottad, attól nyugodtál meg, hogyne érteném.

- Remek! - mondta, miközben az egyik fél ceruzát felvette a szőnyegről, és szórakozottan forgatni kezdte. - Szóval anyád és én, arra gondoltunk, hogy ha neked úgy könnyebb, másik iskolába is írathatunk. Amúgy se számít, hol teszed le a szánalmas kis érettségit, az egész közoktatás elcseszett.

- Hm - Reniből egy halk nevetés tört fel, csak egy pillanatra. Ennyi lett volna, ennyire egyszerű, hiszen ott volt előtte a megoldás. De akkor meg miért nem vette észre?

Az apja letette a ceruzát, egy kicsit ő-zni kezdett, majd ismét a grafitért nyúlt. - Szóval, csak az a lényeg, hogy a végén azt csináld, amit igazán szeretnél.

- Gondolod? - Reni a falakat nézegette. Hihetetlen volt számára ez a beszélgetés, nem bírta kifejezni azt az örömöt, ami benne bujkált. Mintha az ember a legsötétebb félelmeivel lenne összezárva egy kis helységben, mondjuk egy gardróbban, aztán egyszer csak kinyitja valaki az ajtót. Kiengedi, hadd menjen.

- Vagy nem szeretnél máshova járni?

Reni visszafordult az apjához. Tekintete komorrá vált, még a szemöldökét is összevonta. Úgy meredt rá, mintha valami butaságot kérdezett volna. - Minden vágyam!