1999. október

Október elseje volt, estére sűrű köd telepedett a városra. Jól lehűlt az idő, egész héten napról napra csökkent a hőmérséklet. Reni a Meder utcánál ült a Duna-parton, mellette egy fém dobozban hevertek az imént tekert füves cigarettához szükséges eszközök. Punnyadtan, mosolyogva nézte a fekete vizet, amin a távolban lámpák fényei csillogtak. A hullámok halk loccsanó hangot hallattak, ahogy a kövekhez csapódtak. Most olyan könnyűnek érezte magát. Mint akinek egy nehéz táskát vettek le a válláról végre, hosszú, hosszú idő után. Ez az az érzés, amit a nagyotmondók úgy írnak le, mintha repülnének, de azért ez erős túlzás. Ettől még sajnos nem száll el semerre. De legalább egy kicsit jobb kedve lett. Így azért minden vidámabb és könnyebb.

Lényegtelenné válik bármi, akár a kőnek a szél, a folyónak a jég. A tárgyak nem foglalkoznak semmivel, és Reni úgy érezte ilyenkor, hogy képes tárggyá válni.

Régen még nem így gondolta. Régen minden számított, amíg át nem került ide, a feleslegesek oldalára, akiktől megvonták a büszkeséget, méltóságot, bizalmat. Ők azok, akik nem számítanak. Egy zavaró százalék a szociológiai tortadiagrammon.

„Gyakori a te esetedben." kúszott elő az emlékei kusza szalmabálájából Éva hangja. Kesernyés, de mégis nyugodt arcrezdüléssel párosult hozzá egy gondolat: Végül ez lett belőle, az ő esete, az olyanok, mint ő. Ide tartozik most már, a szavahitetlen emberek tábora mellet a szerencsétlenül jártak táborának is a tagja. Nem egyedi, nem különleges, nem fontos. Csak egy jelenség, amin az emberek rázzák a fejüket. De szomorú, hogy ilyen van! Jaj, annyira sajnáljuk! Sajnos, ez egy ilyen világ, jobban oda kellett volna figyelni, mit hogyan, mert ha jobban odafigyel, akkor ez nyilván nem így történik.

Reni ismerte, hogy működik az ő esete. Személyesen is megtapasztalta már egy szeletét, aztán sokat olvasott is róla. És ennek a kis részben gyakorlati, nagy részben elméleti tudásnak a birtokában már biztos volt benne, hogy ő nem akar az „ő esete" körhöz tartozni.

Ő inkább a kövek, a vízcseppek, és egyéb élettelen tárgyak köréhez akart tartozni. Ezt akarta, mondogatta is magának folyton, hogy ez a legjobb állapot, ami létezhet.

Mégis, néha elkalandoztak a gondolatai. Ilyenkor egészen új ötletek kapták el, de megnyugtatta magát, hogy ez talán csak a kíváncsiság.

Valahol mélyen érdekelte, milyen lehet számítani, milyen érzés fontosnak lenni. Ismét magával ragadta ez a gondolat, ez a tiltott gondolat, de most úgy érezte, szabad, mert ma mindent szabad.

A szél feltámadt, a hullámok hangosabbak lettek. A loccsanó hangok, mintha valami másra is hasonlítottak volna. A mozgó nyelv körül adja ki ugyanezt a hangot a nyál, miközben egy ember testét csókolják. A nyakán hidegebbnek érezte a szelet, mintha nedves lenne a bőre. Renit enyhe hányinger környékezte meg. Basszus, gondolta, már megint kezdek befordulni!

***

Reni elindult a tanórájára. Nem rajongott az angolórákért, de úgy érezte, még mindig jobb ott ülni, mint állni a pszichológus faggatózását. A folyosón azonban valaki útját állta.

- Hallom, megszöktél.

A mély hang olyan volt, akár a jeges fuvallat, ahogy az ember egész testét átjárja, a csontokig hatolva, csillapíthatatlan remegést hagyva maga után.

- Be kell mennem órára. - Nem mert felnézni, nem mert szembekerülni azzal a fagyos tekintettel.

- Mit mondtál neki?

- Semmit. - Reni erősen ejtette ki a szót, mégis érezte, hogy halványan beleremegett a hangja. Inkább megkerülte a magas alakot, úgy döntött, jobb minél előbb maga mögött hagyni, de megakadt. Hosszú ujjak kulcsolódtak a karjára.

- Biztos?

Reni felpillantott. László ott állt mögötte, tekintete végigszaladt rajta, egy porcikáját se mulasztotta el. Reni a karját beterítő hatalmas kézre pillantott. Milliónyi szőrszál, és kidagadó erek hálózták be. Végigfutott a hátán a borzongás.

- Biztos! Nem vagyok hülye! - Ki akarta rántani magát a szorításból, de válaszul még erősebben fonódtak rá az ujjak.

László rávigyorgott. Reni addig nem is gondolta volna, hogy egy mosoly lehet ennyire barátságtalan, amíg meg nem ismerte ezt a férfit közelebbről. László arcán ezernyi ránc jelent meg, fogai kivillantak. Reni enyhén megszédült.

- Okos kislány! - súgta reszelős hangon. Elengedte, ujjai finoman végigsimították Reni karját. Lassan megnyalta az ajkát, miközben szüntelenül vigyorgott, majd hátat fordított a lánynak, és elsétált a folyosón.

***

Talán ez az egész lényege végül minden szinten, gondolta Reni. Ezért tanulnak, ezért küzdenek az emberek, ezért nyomják le a másikat. Minden értelemben. Ez mozgatja a világot is. A hatalom. Bármi felett. Hatalom egy nép felett, vagy csak egy osztály felett, esetleg hatalom egy másik emberen. A háztartás felett, vagy a saját jövőnk felett. Ez a lényeg a fűben is. Hiába tilos, most van hatalma hozzá. Ismét eszébe jutott a bűnös gondolat, hogy talán lehetne egyszer neki is hatalma. Nagy hatalma. De mennyire nehéz az ilyesmi! Okosnak is, erősnek is kell hozzá lenni egyszerre. Meg bátornak is persze. Ezen Reni elmosolyodott. Bátornak, mi? De mi van, mikor már minden mindegy, amikor már úgyis szétesett a világ? Akkor bizony a bátorság többet nem kihívás.

A szél felerősödött, Reni remegni kezdett. Becsukta a szemét, érezte a hideg levegőt. Kiürítette gondolatait. Próbálta befogadni a jeges fuvallatot, mint természetes állapotot. Teste nem remegett tovább, már nem fázott. Kinyitotta a szemét, a szél vad hullámokat fodrozott a vízre. A fák hajladoztak, sötét levelek repültek a tajtékzó folyóba.

Nem, gondolta, ebből a pontból többet semmi sem kihívás.