1998. október

László elhessegette azokat a gondolatokat, érzéseket, amik a botrányt kavaró lopás után törtek rá. Az elkövetkező pár héten jól szórakozott. Valahányszor szóba került a „nagy bűntett", a kollégái úgy beszéltek az esetről, mintha a teljes Józsefváros költözött volna be az intézmény falai közé. A diákok legtöbbje igen jó anyagi körülmények között élt. Soha nem volt még precedens hasonló esetre. Te jó ég, hisz csak egy diákok közötti ugratásról volt szó! - rázta ilyenkor a fejét, de nem szólt egy szót sem. Nem tudta komolyan venni ezt a problémát.

Miközben dolgozatokat javított otthon, ismét eszébe jutott a lány, a pillanat, amikor a padra hajolva beszélgetett Emesével. Hogy nem vette észre eddig? Most már teljesen érthetetlen volt számára. Hátradöntötte a fejét a fotelben, újra és újra felidézte Reni háborgó tekintetét, és a benne bujkáló gyermeki ártatlanságot. Megrázta a fejét, és visszatért a kezében tartott dolgozatokhoz. Már elkészült, csak át kellett volna néznie, aztán végre foglalkozhat mással. Átfutotta a pontszámokat, meglepetésére talált egy hibát. Elszámolta az egyiket, amitől a jegy is eggyel rosszabb lett. Át akarta javítani, de meglátta a lány nevét a lapon. Hezitált egy darabig. Nézte a macskakaparást.

- Érdekes véletlen. - Kényelmesebb pozícióba helyezte át magát a fotelban. Finoman végighúzta ujjait a Varga Renáta betűsoron. - Hát ez tényleg nagyon érdekes véletlen - mosolyodott el. Javítás nélkül visszatette a lapot a többi közé.

Mikor másnap kiosztotta a dolgozatokat, csak várt. Újra és újra Renire tévedt a tekintete, aki úgy tűnt, elfogadja az eredményt. Nem fedezett fel rajta megütközést, nem vette észre, hogy homlokát ráncolva számolná át a feladatokat, miközben keresi a logikát, semmi ilyesmi nem történt. Reni vállat vonva elfogadta, hogy ez most így sikerült. Nocsak - gondolta László. Vajon meddig fogadna el tőle bármit így, fenntartás nélkül?

Úgy döntött, legközelebb újra megpróbálja, csak úgy, a kíváncsiság kedvéért. Hisz egy olyan tanulóval, akinek romlik az átlaga, mindig többet kell foglalkozni, jobban oda kell rá figyelni. Ő meg csak ennyit szeretne. Egy kicsit többet foglalkozni, egy kicsit jobban odafigyelni Renire. Meg akarta érteni, kíváncsi volt a motivációira, mi az a pont, amikor már nem hisz többet a felnőtteknek. Azoknak a felnőtteknek, aki felépítették, és működtetik körülötte a világot. Úgy néz ki, ezt ő feltétel nélkül elfogadja, egyszerűen csak nem kíván ebben a rendszerben együttműködni. Ezen a logikán haladva, ha meginogna a hite, ha rés keletkezne a világról alkotott képén, vajon változna? László úgy gondolta, szórakoztató kísérletnek ígérkezik.

Két hónapig játszotta ezt a játékot. Eleinte óvatosan lepontozta a kisdolgozatokat, majd az egyik órán körbesétált. Elment Reni mellett, megállt fölötte egy pillanatra. Abból a pontból gyönyörűen látszott a dekoltázsa. Szép volt, zsenge, apró, és feszes. De nem emiatt sétált arra első sorban. Megnézte, mivel ír. Sima Parker toll, lilás színű tinta, ahogy arra számított. Úgy döntött, új szintre emeli a játékot. Ezek után rendszeresen belejavított a dolgozataiba. Egy mínusz plusz lett, vagy egy hatos nyolcas. Reni átlaga egyre romlott, de a gyanú érzése látszólag nem környékezte meg. László semmi mást nem látott az arcán, valahányszor kiosztotta az előző órai kisdolgozatokat, mint a csalódást.

Két hónapig szabotálta a megoldásait. Már nem lelte akkora örömét a szorongó, utálkozó arcokban, amik minden óra elején fogadták a három kérdéses dolgozatot. Eleinte még felfedezte, ahogy a diákok a fejüket rázva rosszalló pillantásokkal fordulnak Emese felé, valahányszor felszólította őket, hogy egy újabb lapot tépjenek ki a füzetükből. Addigra már csak Renivel foglalkozott. Két hónap után beérett a munka gyümölcse, Reni szülei végre megkeresték őt.

December elején jártak, zúzmarát fújt szerteszét a fákról a szél, az utakat jégtakaró lepte, a gondnok lapáttal hányta a sót az iskola körül. A nap már az alkonyban járt, de a szürke felhőktől semmit nem lehetett látni a gyönyörű színekből. Minden december más - gondolta László. Az ablakból visszapillantott az ajtóra, ahol Reni szülei léptek be. Elöl Reni anyja, vizenyős tekintetű szőke nő, a szeme fehérje vörös, alatta hatalmas, sötét karikák, mint akinek már évek óta nem volt alkalma aludni. Száraz, szálkás haja hátrafogva. Úgy állt az ajtóban, mint aki most is egy hatalmas kihívással néz szembe, egyenesen, félelmet nem ismerve. A nyakán kitüremkedtek az inak, mintha a nő folyamatosan megfeszülne, mert nincs lehetősége elengedni magát, mindig helyt kell állnia. Ezzel szemben az apa a szöges ellentéte volt. Kócos fekete haja egybeolvadt a borostás állával, a bozont alól világított mélykék szeme. Ez az árnyalat már inkább közelebb állt Reni megragadó tekintetéhez. Lábfejével megdörzsölte a másik bokáját, sötét farmerja surrogott. Húzta a száját, úgy tűnt, erre a beszélgetésre vágyott ma legutoljára.

- Örülök, hogy találkoztunk, üdvözlöm önöket! - László odalépett hozzájuk, először az anyával, majd az apával rázott kezet, miközben hozzá tette: - Bezseny László - majd hellyel kínálta őket.

- Reni leromlott matematika eredményei miatt jöttünk be - tért a tárgyra az anya. A tekintete éles volt, az arcizmai megfeszültek, újra és újra kipillantott az ablakon, mint akinek ezer dolga lenne még ezen kívül.

- Én is észrevettem, hogy meglepően rosszul sikerülnek a... - kezdte László, de Reni apjának a mobiltelefonja félbe szakította.

- Elnézést - morogta. Sötét színű, hajlított alakú készüléket vett elő. Hunyorogva ellenőrizte a kijelzőn, ki a hívó fél, majd a füléhez emelte. Az apró antenna eltűnt fekete bozontja alatt. - Igen? Jó, akkor indítsátok újra a rendszert! Nem tudom. Találd föl magad Józsi, nagyfiú vagy már! - A fejét rázva kinyomta a telefont, majd Lászlóra mosolygott.

Reni anyja azonban nem vette ilyen könnyen a dolgot. - Tudja a férjem üzemvezető, és sokszor minden apróság miatt őt hívogatják.

László biccentve vette tudomásul, mint aki jelzi, ehhez neki semmi köze. Közben érdeklődve mérte fel őket újra. Tehát valami doktor, talán kutató, talán orvos, és egy üzemmérnök. László úgy tippelte, nagyjából vele egyidősek lehetnek. Egy leendő doktornő húsz éves kora körül gyereket szül. Úgy hangzik, mint egy véletlen baleset, egy nem kívánt terhesség, ami mindenkinek csak útban van.

- Szóval, valóban romlottak az eredményei, de úgy gondolom, ez a korával jár, bizonyára minden fontosabb neki, mint hogy matematikát gyakoroljon.

Reni apja egyetértően bólogatott. - Én is úgy gondolom, majd néha leülök vele egy kicsit, nem lesz itt semmi gond.

Reni anyjának arcizmai megfeszültek, oldalra fordult egy jeges pillantása erejéig, majd visszanézett Lászlóra. - Reni eredményei mindig is nagyon jók voltak, én nem látom ezt a témát ilyen derűsen.

- És akkor most mégis mit vársz? - kérdezett vissza az apa.

- Azt biztos nem, hogy majd te rendszeresen leülsz vele, mikor van, hogy éjjel érsz haza!

Reni apja forgatta a szemét, halványan mosolygott mellé. László hol az egyikre, hol a másikra pillantott. Kimerültnek néztek ki, úgy tűnt, még egymással is ritkán beszélgetnek. Egy karnyújtásnyira voltak attól, hogy mástól várják a megoldást, hogy valakit megkérjenek, foglalkozzon helyettük a lányukkal.

- Házi feladatot szokott írni, igaz? - kérdezte az apa. Határozott hangsúllyal tette fel a kérdést, mint aki megerősítést vár, és az igenen kívül semmi mást nem fogad el.

- Igen.

- Tessék, akkor itt a megoldás. Több feladatot kell neki adni, akkor majd belejön. - Keresztbe tette a kezét, és diadalmasan hátradőlt a széken, majd derűsen hozzátette: - A kölyök nem hülye, már csak nem fog megbukni éppen matematikából! - Elnevette magát, mintha teljes képtelenség lenne, hogy az ő lánya éppen matematikából bukna meg. László vele nevetett, ő maga is örült ennek a kijelentésnek. Ezek szerint ez egy fontos tárgy számukra. Mégis mit szólnának, ha Reni jegyei még tovább romlanának?

Reni anyja közbe akart szólni, de a táskájából előtörő pittyegő hang miatt mégsem tette. Egy apró csipogót húzott elő. - Be kell mennem - jelentette ki keserűen.

- Na, tessék! - csapott finom mozdulattal a combjára Reni apja. Lágyan szólt a hangja, mint aki most világított rá valamire. Lendületesen felkelt a székéből. - Köszönjük, hogy fogadott, reméljük, számíthatunk a segítségére - nyújtotta kezét László felé.

- Természetesen!

***

László pontosan úgy tett, ahogy Reni apja kérte, minden óra után odament Renihez, és felíratott vele néhány feladatot, amit külön lapon kellett beadnia a következő órára. Reni pedig pontosan úgy tett, ahogy a tanára kérte, megoldott minden feladatot, és minden alkalommal visszakapta kijavítva. László nem bánta a plusz munkát, élvezte. Leült a lány mellé, figyelte, ahogy elővesz egy másik füzetet, vékonyka csuklója volt, törékeny, kecses. Mikor Reni készen állt, felpillantott, egyenesen László szemébe nézett, várta a feladatok számait, apró ajka vörös volt, fekete haja a vállára omlott, onnan tovább, lekúszott a formás kis mellén. Kihúzta magát, a padra könyökölt, vékony, dereka vonalán végigszaladt a férfi tekintete.

László a bokáját felkapta egész a térdéig, kissé előredőlt, a könyvet óvatosan az ölébe helyezte. Diktálni kezdte a feladatokat, az utolsó előtt várt egy kicsit, mint aki nem biztos még benne, melyiket válassza. Közben igyekezett megnyugodni, elterelni a gondolatait. Mikor úgy érezte, alábbhagyott az izgalma, kibökte az utolsó feladatszámot, és otthagyta Renit.

Még négy hónap múlva Reni szülei ismét megkeresték. Az anya átkarolta a saját karját, úgy ült a székén, ajkait egészen vékonyra húzta, szemében a fáradtság mellett az aggodalom tükröződött. Az apa mellette a fejét vakargatta, a szemöldökét vonogatta, már nem volt olyan derűs, mint a múltkor.

- Nem is tudom - morogta kelletlenül. - Nem tudná, mondjuk korrepetálni? Az nagy kérés lenne? Vagy most keressünk ilyen magántanárt, vagy mi legyen? - Mondandója végén a feleségéhez fordult.

- Nem tudom, ez talán tényleg túl nagy kérés - jegyezte meg halkan a nő, miközben László felé fordult. Reménykedő tekintettel nézett rá, mint aki alig várja, hogy megcáfolják.

- Nem, egyáltalán nem nagy kérés. - László úgy válaszolt, mintha csak arra kérték volna, legyen szíves, és csukja be az ablakot. Érezte, ahogy ereiben lüktet a vér, egész testét elöntötte a forróság. Nagyon szívesen eltöltök a lányukkal kettesben egy késő délutánt. Elővett egy határidő naplót, lapozgatni kezdte. Hirtelen azt sem tudta, milyen napot mondjon. Május hetedikénél akadt meg. Az érettségi hét előtti utolsó tanítási nap. A világon senki nem lenne bent délután. Nem mintha számítana, mégis, a gyomra hullámzott a gondolattól, hogy ők itt teljesen kettesben maradnának. - Május hetedike? Mondjuk ilyen este hat óra felé? - pillantott fel.

- Olyan soká? - csalódottan szólt az anya.

- Jó lesz az, a kölyök nem hülye, csak rendbe kell benne rakni a dolgokat - bólintott rá az apa, aki ismét visszanyerte a jó kedvét, majd hozzátette: - Amúgy mit vártál? Az csak egy hét!

Az apa elégedetten búcsúzott el, az anya kissé bizonytalanul, lesütötte a szemét, mikor kezet fogtak. László megvárta, amíg elhagyják a termet, majd az ablakhoz sétált, az ablakkeretnek támaszkodott, figyelte, ahogy beszállnak a Citroenjükbe, és elhajtanak. - A farkast kiáltó fiú - súgta halkan, magának. Elképzelte, ahogy Reni ott van az üres teremben, senki nincs körülöttük, büntetlenül gyönyörködhet benne, amennyit csak akar. Látta maga előtt Reni finom vonalait, kecses mozdulatait, érezte, ahogy a vér az ágyékába tódul. Már bánta, hogy nem vetett fel több alkalmat is.

***

- ... Aztán jöttek a zsaruk, mi meg szaladtunk. Értitek? Végig, be a kis utcákba, szirénázva jöttek utánunk, nagyon durva volt, alig tudtuk lerázni őket! - magyarázta Reni teljesen átélve. A kezével gesztikulált, mint aki előtt újra lejátszódnak az események.

- Aha... - Kitti Beára nézett, akivel mostanában egyre szorosabb lett a barátságuk. Tudta, mire gondol a másik. Már nem egyszer beszélgettek róla, hogy Reni történetei eléggé sántítanak. Finoman, óvatosan elkezdték lerázni. Sokszor nem szóltak neki, ha programot szerveztek, vagy kibúvót kerestek Reni ötletei alól. Szép lassan visszaszorították ezt a barátságot kizárólag az iskola falai közé.

Kitti közben megismert egy füves bandát. Reni akkor még viszolygott a marihuánától. Év végére azonban gyökeresen megváltozott többek között erről is a véleménye, mint ahogy annyi minden másról. Amíg addig minden napja csak a szórakozásról, a bulikról és az emlékezetes pillanatokról szólt, jövőképében egy esetleges első csók és a dolgozatok minél egyszerűbb megúszása kapott helyet, az év végére az egész saját belső világa kifordult önmagából. Az élete lassan fordulóponthoz ért.