1993. őszi szemeszter

László egy tanulmányt olvasott, a tollával ütemesen kopogott az asztalán, a lábával dobolt közben. A kilincs kattanására kapta csak fel a fejét. István jelent meg az ajtóban, walkmanjét az asztalra dobta, majd fájdalmas arccal szorongatta kézfejét, miközben leült. László fél szemöldökét felvonva figyelte Istvánt, aki közben a cipőfűzőjével kezdett babrálni.

- Minden rendben van?

- Persze, csak ráléptem a cipőfűzőmre, elestem, ráadásul a fűzőm meg elszakadt. - válaszolt kissé zaklatottan.

- Pazar - rázta meg László a fejét. - Ha van egy pillanatod, majd szólj.

- Mondd csak, megvagyok. - István válasza közben teljesen szétfűzte a cipőjét. László elnézte egy ideig, mit szerencsétlenkedik, de a felpillantó István kérdő tekintetére inkább belekezdett.

- Elolvastam, amit írtál - közben a fiókjába nyúlt, és vaskos gépelt papírnyalábot szedett elő: a közös kutatási munkájukat.

- Igen? - bámult rá halványkék szemével, miközben az ölében tartott cipőt próbálta újrafűzni. László egy oldalsó pillantást vetett rá, majd folytatta.

- Van benne néhány elszámolás, rossz következtetés, pontatlan fogalmazás, ezeket meg tudnád nézni, mielőtt leadjuk? - kedvesen szólt a hangja. István ugyan sok hibát vétett, de ez mind a felületességéből eredt, abból, hogy folyton rohant. László egyenesen zavarban volt, ha figyelmeztetnie kellett ezekre, de hát valakinek át is kell néznie a munkát, mégsem adhatják le rosszul.

- Persze... - István közben előredőlt, kissé megemelkedett a székéből, amitől a cipő a földre gurult. Próbált utánanyúlni, de aztán, mint aki meggondolta magát, fél lábán a másik cipővel, az egyiken egy lyukas zoknival, László asztalához sétált. - Persze, hol?

- Itt például, látod? Ez biztosan nem lehet jó, és ugyanez a hiba tér vissza a következő oldalon is.

- Hú! - vette ki a kezéből. Hunyorogva böngészte a lapot, másik kezével tejfölszőke fejét vakargatta. - Még jó, hogy te is megnézted!

- Áh, ez csak természetes, tudod, több szem többet lát - mosolyodott el. Örült neki, hogy barátjában láthatóan nem marad tüske emiatt.

István visszasétált a székéhez, miközben folyamatosan a gépelt oldalt vizsgálta. Út közben nekiment az asztal sarkának. Megtorpant, összeszedte a cipőjét, és lezuttyant a székébe.

- Jah, persze - motyogta halkan. Nagyot sóhajtott, letette a lapot, majd újrafűzte a cipőjét. - Amúgy képzeld, végül nálad marad az analízis, és nálam az elemi matek.

- Tényleg? Hogy-hogy?

István közben befejezte a cipőkötést, a lába puffant a földön. - Nem tudom! - A hangja a magasba szaladt, a kezét széttárta. - Mármint, ugye azt gondolnád, hogy egy tanárhoz közelebb áll az elemi matek, logikusan neked kellene kapnod. - Finoman az asztalra csapot, megrázta a fejét, vett egy nagy levegőt. - De a dékán máshogy gondolkozik.

László ugyan észrevette István különös reakcióját, de nem foglalkozott vele, máshol jártak a gondolatai. Magában számolt, arra volt kíváncsi, mikor is jött össze Krisztával, és azóta hány év telt el. Mikor a végére ért, megszólalt - Analízis harmadikban vagy.

István megdörzsölte az ajkát, Lászlóra nézett - Egen, egen, akkor.

- Tanítani fogom Krisztát.

- Hm... - mosolyodott el lágyan. - Ez még eszembe sem jutott.

***

Kriszta izgatottan ült az első analízis szemináriumon. Úgy gondolta, ez valami borzasztóan izgalmas és romantikus óra lesz. Ilyen még senkinek se volt. A körmeit tördelte, közben a táblát figyelte. Kopott fekete tábla, amire most nem akárki fog írni!

- Nagyon kíváncsi vagyok erre a tárgyra - fordult a mellette ülő lányhoz. Úgy érezte, nem bír tovább magában ülni, valakivel beszélnie kell.

- Állítólag rohadt nehéz - vont vállat a lány, miközben rágójával nagyokat csattogott. Egy göndör, szőke tincset újra és újra az ujjai közé csavart, majd elengedte.

- Nem hiszem, hogy olyan bonyolult - mosolyodott el. Úgy gondolta, bármilyen nehéz is, protekcióval indul. Egyszer neki is kijár, hogy előnye legyen másokkal szemben.

- Majd meglátjuk. Én mondjuk, a jegy miatt nem aggódom - a lány hátradőlt, nagy buborékot fújt a rágójából.

- Hogy-hogy? - Kriszta szája féloldalasan mozdult a kérdés közben, fogalma sem volt miről lehet szó.

A szőke lány arca felvidult, közelebb hajolt Krisztához, egészen halkan válaszolt. - Azt mondta egy felsőbb éves, hogy ha sehogy sem sikerül a vizsga, ennél a tanárnál simán át lehet menni, ha nyújtasz neki egy kis szexuális szolgáltatást.

- Tessék? - Kriszta arca elkomorult, nem akarta elhinni, amit hall.

- Annak a csajnak tavaly bejött. Megbukott, de egy kis térdelés után mégis átment.

Kriszta hátradőlt, egy kis ideig figyelte a lányt. Ismerős volt neki, mindenféle vad történetek keringtek róla, a pasi ügyeiről, meg az alkoholmámoros estéiről. Elmosolyodott, megrázta a fejét. - Az nem lehet!

- Dehogy nem! Tudod hány tanárnál lehet így jó jegyeket szerezni? - Ciccegve megrázta a fejét, és fújt még egy rágóbuborékot.

Kriszta tátott szájjal bámult rá, amire a lány a szemét forgatta.

- Ne legyél már ilyen prűd! Úgysem doktornak készülünk! Illetve - felnevetett -, én biztosan nem. Ha valamit el akarsz érni, néha be kell vetni mindent.

Kriszta megköszörülte a torkát. - Hát nem is tudom - mélázott el. A hangja zaklatottan szólt. A továbbiakban nem beszélgettek. Kriszta próbált megbirkózni a hallottakkal. Ridegnek érezte hirtelen a termet. A plafonon, és az ablakkereten lepattogott festékforgácsok álltak, az egyik neonsor hiányzott. Hisz ez csak egy pletyka volt, nyilván pletyka volt, de milyen gonosz! Kriszta attól tartott, talán mégsem lesz olyan jó ez a gyakorlat. Ha kiderülne, hogy ők együtt vannak, akkor róla is ilyeneket pletykálnának? Lehet, hogy már most vannak róla pletykák? Alig barátkozott a csoporttársaival, ha volt egy kis szabadideje, azt Lászlóval kettesben, vagy vele és a barátaival töltötte. Hirtelen úgy érezte, semmit sem veszített.

László belépett a terembe. Kriszta szíve nagyot dobbant. A férfi karján feltűrve állt az ing, léptei magabiztosak voltak. A kezében tartott füzeteket, jegyzeteket az asztalra pakolta, tekintetével végigpásztáztat a csoportot. Kriszta folyamatosan őt figyelte, de László keresztülnézett rajta. Egy pillantásra sem méltatta.

- Nem fárasztanám önöket azzal, hogy ismételgetem a kollokviumon már elhangzottakat, így egyből a lényegre térnék, az analízis gyakorlatias oldalára. Vegyünk egy egyszerű, már-már elemi matematika szintű példát, ami könnyedén bevezeti önöket ebbe a gyönyörű témakörbe - kezdte színpadiasan. Beszéd közben egy egyenletet írt a táblára, kopogott a kréta, László nyomában megjelentek régies, szép betűi. - Megpróbálná valaki ezt a példát megoldani? - fordult hátra. Pillantása végigfutott az egész csoporton, majd Krisztán akadt meg. - Ön esetleg?

Kriszta lassan körbenézett, mindenki őt figyelte, megnyalta az ajkát, majd felkelt a helyéről, kisétált a táblához. Elhaladt László mellett, aki átnyújtotta neki a krétáját. A férfi még a karját is összemaszatolta írás közben, az ujjait teljesen megfogta a fehér por. Kriszta átvette az krétát, majd megállt a tábla előtt. Nézte László betűit, és fogalma sem volt, mit csináljon, csak állt tanácstalanul.

- Nos? - sürgette László. Kriszta oldalra nézett, barátja lazán, az asztalnak dőlve állt.

- Nos, ööö - pillantott vissza Kriszta a táblára, ami továbbra sem mondott neki túl sokat.

- Ne vicceljen, talán nem tanították meg középiskolában deriválni?

Kriszta hallotta, ahogy a csoporttársai kuncognak, László mosolygós hangon tette fel a kérdést, Kriszta ismét felé fordult, barátja valóban derűsen figyelte, szeme egészen vékonnyá vált.

- Nos, ööö - ismételte Kriszta. Újra a tábla felé fordult. Nézte az x kunkorodó végét, az a ovális, megdőlt alakját, nézte, és nem jutott vele sehova.

- Jó, köszönöm! - rúgta el magát László az asztaltól. Kriszta mellé sétált, aki próbált valamit kivenni a tekintetéből, de az semmit nem mondott. László kedvesen mosolygott, elnézően, úgy, mint aki még sosem látta a lányt azelőtt. Kriszta átadta a krétát, még egyszer felpillantott Lászlóra. Akkor vette észre, mintha halványan, de több lenne a ránc az ajka körül, több a szeme sarkában, akármilyen semlegesen próbált viselkedni, halványan, de látszott, hogy - élvezi - hasított Krisztába a gondolat -, élvezi, hogy fölöttem áll! - Kriszta megfordult, és a helyére kullogott. Útközben elkapott néhány mosollyal kísért fejrázást, lesajnáló tekintetet.

Kriszta az óra további részén feszült volt, egyre idegesebb. Mikor László végzett, nem mozdult azonnal.

- Csáó! - köszönt el tőle a szőke lány. A válltáskáját felkapta, egy vidám mosolyt hagyott maga után, aztán az ajtó felé vette az irányt. Kriszta figyelte, ahogy kimegy. Csak ő maradt a teremben. Felkapta a táskáját, elindult a folyosó irányába. Az emelet üresnek tűnt, már minden hallgató eltűnt. Kriszta László szobája felé indult. Az ajtóban megtorpant, nem tudta, barátja mit fog reagálni. Végül bekopogott. László egyből ajtót nyitott, nem volt meglepetés az arcán. Ugyanolyan kedvesen mosolygott, mint máskor.

- Mire volt ez jó? - förmedt rá Kriszta.

- Mi mire volt jó? - László az asztalának dőlt, karjait keresztbe fonta, arcáról leolvadt a mosoly. Úgy nézett, mint akinek fogalma sincs, miről van szó.

- Ez az egész az órán. Úgy viselkedtél, mint valami professzor a kisdiákkal! - Kriszta hangja remegett, arcára kiült a pír.

- Miért, hogy kellett volna? - László egyre komorabb lett, a tekintete éles, a hangja kioktató.

Kriszta nem találta hirtelen a szavakat. - Hát - habogta -, hát nem így!

- Nagyon sajnálom, hogy rosszul élted meg, de egy egyszerű deriválási feladatot kaptál. Honnan tudhattam volna, hogy kifog rajtad? Az ember azt gondolná, hogy egy harmadik évfolyamos hallgatónak már nem okoz problémát egy egyszerű deriválás. - Lassan beszélt, a szemkontaktust egy pillanatra sem törte meg. Pár másodpercig szó nélkül meredtek egymásra, majd László nagyot sóhajtott, a hangja meglágyult. - Azért téged hívtalak ki, mert benned bíztam. Azt gondoltam, így biztos simán átjutunk az első feladaton, aztán onnan átgördülhetünk a tananyagra. - Beszéd közben az asztal élét piszkálta, folyamatosan járt a keze.

Kriszta egy kissé elszégyellte magát. Lehajtotta a fejét, a földet nézte inkább, miközben érezte magán László fürkésző tekintetét.

- Van még valami - pillantott fel lassan.

- Éspedig?

- Azt hallottam, hogy jobb jegyet adsz lányoknak, tudod, szexért. - Kriszta hangja bizonytalanná vált, de közben fürkésző tekintettel figyelte barátja reakcióját.

László nem válaszolt egyből, abbahagyta az asztal piszkálását, teljesen megdermedt. Egy pillanatra megmozdult a mellkasa, mintha egy hirtelen, rövid nevetés tört volna elő belőle.

- Mi van? - halkan tette fel a kérdést, a hangja fagyosan szólt.

- Cs-csak hallottam, és szerettem volna megkérdezni - dadogta Kriszta.

László arca eltorzul, dühös grimaszba váltott. Elrúgta magát az asztaltól. - Mit? - rivallt rá.

Kriszta hátrálni kezdett, nem értette a saját reakcióját, érezte magában a feszültséget, a félelmet. László közben tette felé egy lépést, a tekintete izzott.

- Hogy igaz-e - nyögte ki a lány.

- Ez meg miféle kérdés? - László jóformán ordított.

Kriszta az ajtónak ütközött. - Mindegy, felejtsd el - motyogta, a kilincsre tette a kézét, de mielőtt kilépett volna, még egyszer felpillantott. - Ha hazaértél, hívj fel!

***

Kriszta az egész félév alatt igyekezett minél többet tanulni, minél jobban teljesíteni. Szerette volna, ha László is büszke lenne rá, be akarta bizonyítani, hogy nekik minden szinten helyük van egymás mellett. Ekkor már teljesen természetesnek vélte, hogy semmi féle protekciót nem élvezhet, sőt, úgy vette észre, még szigorúbban is értékelte László az ő beadandóit. Elégedetten kapta kézhez a közepes eredményű záró dolgozatot. Nem volt könnyű, de végül nem egy kettessel csúszott át, ez a zh hármas igazán az övé volt. Páran indulni kezdtek, míg mások még nézegették a visszakapott zárt helyit. A Kriszta mellett ülő szőke lány zörögve a padra csapta a papírt. Kriszta oldalra fordult.

- Nem sikerült?

A lány nem válaszolt azonnal, meredten bámult maga elé, megrázta a fejét. Ezután hirtelen Kriszta felé fordult.

- Be fogok menni, kipróbálom, hogy igazak-e a pletykák! - Hangja megtelt sértődöttséggel.

Kriszta eltátotta a száját, nyekergésszerű hang tört elő a torkából. A lányról Lászlóra nézett, majd vissza a lányra. Halványan elnevette magát. A lány nem tudhatta, hogy ők Lászlóval együtt járnak, Kriszta mégis abszurd helyzetnek gondolta, hogy épp azt meséli neki egy csoporttársa, hogy óra után megpróbál felajánlkozni az ő barátjának.

- Ugyan már! - búgta lágyan.

- Komolyan! Nem akarom emiatt az egy szeminárium miatt megismételni az egész évet!

Kriszta egy pillanatra a szájára tapasztotta a kezét, nehogy kitörjön belőle a nevetés. Széles mosollyal ült tovább, nem válaszolt. Lászlót nézte, aki épp végzett a pontszámok felírásával, és leült a tanári asztalhoz. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Jókedvűnek tűnt, az arca kedves, megnyugtató. Krisztának az jutott eszébe, milyen kifejező tud lenni a barátja szeme. Általában vidám, barátságos, de pillanatok alatt válik hideggé, fenyegetővé. Igazán félelmetesnek csak egyszer látta. Még akkor, amikor...

Kriszta arcáról lehervadt a mosoly. Eszébe jutott, hogy pontosan akkor látta Lászlót a legingerültebbnek, mikor megemlítette neki azt a pletykát. Lássuk csak - gondolkodott -, Pisti hazaugrott, Gyula vizsgáztat épp. - Kriszta a szőke lány felé fordult.

- Tudod mit? Próbáld ki! - javasolta lelkesen.

- Ugye? - csillant fel a lány szeme.

- Igen! És tudod még mit? Megvárlak! - Kriszta arcán egészen széles mosoly jelent meg, meredten nézett a lányra, miközben érezte a saját szívét, ahogy hevesen ver a mellkasában.

- Igen? - A lány hátrahőkölt a széken, fél szemöldökét felvonva nézte Krisztát.

- Persze! Csak hogy, tudod, hogy ne legyél utána olyan egyedül.

- Oké, köszi - bólintott kimérten, tágra nyílt szemekkel.

Kriszta körbenézett, már mindenki elhagyta a termet, László is épp elindult kifelé. Kriszta és a szőke lány megvárták, amíg kilép a teremből, aztán elindultak. A folyosó már üres volt, a szőke lány határozott léptekkel haladt László szobája felé, Kriszta szorosan a nyomában. Az ajtónál Kriszta a falhoz simult, a szőke lány vetett még rá egy meghökkent tekintetet, aztán bekopogott. A kinyíló ajtó eltakarta Krisztát, aki a kattanó zárral egyedül maradt. A halántéka lüktetett, a feje zsongott, egyre csak ismételgette magában, hogy a csoporttársa biztosan csalódottan fog kijönni. Elképzelte maga előtt, ahogy sértődött arccal kilép, az orrát felhúzza, ahogy rá se pillant, csak leszalad a lépcsőn. Így kell lennie, máshogy nem lehet, biztosan így fog történni. A folyosó csendje sűrű volt. Kriszta óvatos léptekkel az ajtóhoz sétált, rátapasztotta a fülét, de semmit nem hallott. Mit jelenthet ez? Talán mégis belement? Aztán azonnal korholni kezdte saját magát, hogy ez csak egy jól szigetelt ajtót jelent, semmi többet. Elhúzódott, visszadőlt a falhoz, a plafont figyelte. Mintha a világ végén lenne elérhetetlen magasságban, úgy borult fölé, a levegő megtelt idővel, fojtogatóan töménnyé vált. Kriszta ismét elképzelte, ahogy a szőke lány keserű arccal kilép a folyosóra, meg sem áll, csak leszalad a lépcsőn, elfut a szégyen elől, amit ő érdemel meg, az ő kiváltsága kell, hogy legyen. Aztán a gombkilincsre tévedt a tekintete. Tulajdonképpen milyen furcsa, hogy amint bezárják az ajtót, kintről már csak akkor juthat be bárki, ha van hozzá kulcsa. Kriszta megrázta a fejét. Jó, és akkor mi van? Az még nem jelenti azt, az még semmit nem jelent, mindjárt kijön a lány, az arca vörös lesz, a szeme pedig könnyes a haragtól.

Kinyílt az ajtó, a lány kilépett, kattanva tolta be maga mögött. Kriszta türelmetlenül nézte a hátát, a lány lassan megfordult, arcán széles mosoly terpeszkedett. Hüvelykujját felemelte, majd ajkaival csak formálta a szavakat: „sima ügy", aztán leszaladt a lépcsőn.

Kriszta dermedten állt ott, nem bírt megmozdulni, nem bírta elhinni, hogy „sima ügy" volt. Nem is akarta elfogadni, de kénytelen volt. Bárhogy próbálta maga elé képzelni, ahogy a lány kilép keserűséggel az arcán, folyton a helyére furakodott a valódi emlék. Úgy döntött, itt már nincs mit tenni, az ajtóhoz lépett, és bekopogott.

- Tehát mégis igaz? - szegezte az ajtót nyitó Lászlónak a kérdést. A hangja remegett, az ujjait tördelte. Belépett a szobába, ami mintha megváltozott volna. Ridegnek, idegennek érezte, ki tudja mi történt már odabent.

- Mi igaz? - kérdezett vissza László nyugodt hangon.

- A pletyka! Hogy szexért osztasz jegyeket! - Kriszta nyugodt hangon tette fel a kérdést, pillanatnyilag inkább a csalódottság érzése dominált benne, nem a düh.

- Most ezt honnan szedted megint? - László összevonta a szemöldökét, a hangja kissé felcsuklott.

Kriszta figyelte, próbált kivenni valamit az arckifejezéséből, de amit látott, csak feldühítette. László nyugodtan, kissé értetlenül meredt rá, mégis, mintha mosolygott volna, nem is az ajkával, inkább a szemével. Mint aki leplezni próbálja a jókedvét. Mint aki az imént élt át valami isteni élményt. Kriszta lélegzete is elakadt. Nem tudta elhinni, hogy barátja így a szemébe hazudik.

- Mi volt azzal a lánnyal? - sziszegte.

- Semmi - vonta meg a vállát -, adtam neki egy tételt, és javított.

- És ő tudott mindent, így készületlenül? Bocs, de ezt nem hiszem el! - Kriszta érezte, hogy remeg az ajka, a keze, a szíve majd kiugrik, érezte, ahogy a halántéka lüktet, az arca ég. Nem akarta felemelni a hangját, de nem bírt nyugodtan beszélni. Most már nem csak csalódottságot érzett.

- Nem, nem tudta. Mivel ennek a tárgynak van egy második része, adtam neki még egy esélyt, hogy a tanév végéig összeszedje magát. Tudod, én ilyen rendes pasas vagyok - kacsintott egyet, már nem is leplezte a vigyorát. Cinizmus, és magabiztosság áradt belőle. Kriszta alig bírta megállni, hogy fel ne képelje, hogy lássa, ahogy eltűnik az arcáról az a vigyor, és legalább egy pillanatra a bőrén érzi, amit ő a lelkében.

- Szerintem meg hazudsz! - vetette oda.

László színpadiasan sóhajtott, a vállát is leengedte kissé, rosszallóan megrázta a fejét - Nézd, Kriszta, sajnálom, de nincs időm a tévképzeteidre! Ha hisztizni szeretnél, légy szíves, hagyj ki belőle.

Kriszta keserűen felnevetett - Ja, igen! Mert te olyan kurvára nagy ember lettél itt! - elindult az ajtó felé, majd fellökte Lászlót, úgy ment el mellette. Az ajtót erősen bevágta maga mögött, majd leszaladt a lépcsőn, ki a félhomályból, egész a buszmegállóig, ahol megtorpant. Nézte a táblát, a kollégium irányába tartó buszról a másik járat menetrendjére tévedt a tekintete. Az épp István albérleténél állt meg. Oldalra nézett, a kollégium irányába tartó busz már közeledett. Kriszta tétovázott, visszapillantott a táblára, majd újra a buszra.

***

1994. tavaszi szemeszter

Gyula belépett az ajtón, a kezében tartott ZH köteget az asztalára csapta. Zakóját levette, a széke háttámlájára dobta, majd ő maga is lerogyott, és rágyújtott. - És, kezdődik - jelentette ki elégedett mosollyal.

- Ne is mondd! - sóhajtott László.

- Még mindig tartod magad ahhoz, hogy többet nem bingózól?

- Persze, annyit nem ér az egész. - Különösen rossz érzések kapták el, ha arra gondolt, hogy Kriszta szakít vele, nem lesz többet mellette, nem alszik majd nála mindig. Az előző félév után Kriszta ultimátumot adott neki, hogy ha még egyszer ilyen történik, nincs több esélyük. Ezért László úgy döntött, megpróbálja.

- Kimaradsz a jóból öregem! - rázta a fejét Gyula. - Gondolod, hogy szóba áll majd veled, ha megtudja, hogy megbuktattad?

- Nagyon jól tudja, hogy nem kivételezhetek vele - felelte szigorú, tárgyilagos hangon. - Egyébként még van lehetősége pót zh-t írni, egyáltalán nem biztos, hogy meg fog bukni.

Gyula a kezébe temette az arcát, majd vigyorogva pillantott vissza Lászlóra. - Ha te mondod - beleszívott a cigarettájába, lassan kifújta a füstöt, csak utána szólalt meg -, és hogy tervezted ezt vele közölni?

László vállat vont. - Úgy, mint a többivel, kifüggesztettem az eredményeket a terem ajtajára - mondta, majd az órájára nézett. - Pisti hol az istenben van már?

- Úgy tudom, hívta a dékánt, hogy ma otthon marad, van elég papírmunkája.

László arcán keserű mosoly jelent meg, ciccegve felnevetett. - Ez újabban mindig otthon marad! Csak tudnám, miért nem tudott engem is felhívni! Nyakunkon a védés, ezt meg nem lehet utolérni.

A telefon éles hangja fojtotta beléjük a szót. Összenéztek egy pillanatra, Gyula leintette Lászlót, és felpattant.

- Jobb, ha én beszélek vele. - jegyezte meg. Felkapta a kagylót. - Jakab Gyula, matematika tanszék. Jó napot! Igen, igen, máris megyek Tanár Úr! - letette a telefont. - Nem Pisti volt - közölte, miközben elnyomta a cigarettáját -, a dékán. Itt kell, hogy hagyjalak, sajnos. Azt javaslom, ha egy kicsit megnyugodtál, hívd fel a Drogbárót, ha egyről a kettőre akarsz vele jutni. - Sietősen hagyta el a szobát. László a telefonra pillantott, majd vissza a saját félkész beszédére. Úgy döntött, Gyulának van igaza. Felállt, a telefonhoz sétált. Alig, hogy nyúlt a kagylóért, valaki dörömbölni kezdett az ajtón. Kinyitotta, Kriszta állt a folyosón, aki azonnal berontott, bevágva maga mögött az ajtót.

- Ezt te komolyan gondoltad? Képes vagy megbuktatni? - Arca teljesen kipirosodott, szemében a düh és a kétségbeesés tükröződött.

- Nem lett jó a zh-d, mit csinálhattam volna? - László széttárta a kezét.

- A pontszám alapján megvolt az ötven százalék! - sivította.

László fáradtan sóhajtott, majd lassan, tagoltan kezdett magyarázni. - Igen, de mint már azt a félév elején említettem, a záró dolgozat esetén hetven százalékot kell elérni. - Mondandója után csak nézte Krisztát, aki úgy tűnt, nem akarja elfogadni, amit mondott, ajkát összeszorította, tekintetéből harag sugárzott. László vigasztaló hangon folytatta: - A pót zh sikerülni fog, Pisti is tud segíteni, én is, nincs miért aggódnod. Ez még nem a végleges jegy.

Kriszta keserűen felnevetett. - Ez nevetséges! Azért szemétkedsz velem, mert a barátnőd vagyok!

- Nem, annak ellenére próbálok racionális lenni. Mégis milyen dolog lenne, ha elkezdenék veled kivételezni? Kinek jó az egyáltalán? - László kissé felemelte a hangját.

- De szopásért jegyet adni, az etikus, ugye? - vágta a képébe, majd hátat fordított, kiviharzott az ajtón, amit bevágott maga mögött.

László próbált utánaszaladni, mire a korláthoz ért, Kriszta már a lépcsőfordulónál járt.

- Neked ez a mániád! - kiabált utána, az üres folyosó visszhangozta a szavait. - Hát ez nem igaz! - mondta halkan. Visszament a szobába, ledobta magát a székére. Az arcát a kezébe temette, miközben az asztalra könyökölt. - Ezt én nem hiszem el! - motyogta.

***

Másnap László és Gyula a tanszéki szobájukban ültek, és a közelgő doktori védésükre készültek. István vizsgáztatott.

- Felhívom! - pattant fel váratlanul László. Gyula nem válaszolt, csak figyelte, ahogy barátja a telefonhoz lép és a kollégium számát hívja.

- Tessék! - vette fel egy lány a telefont. László megismerte a hangját, Kriszta egyik barátnője volt.

- Krisztát legyél szíves! - szólította fel erélyesen.

- Nem akar veled beszélni - érkezett a hűvös, flegma válasz.

- Csak hívd ide, ne szórakozz! - rivallt rá. A lány nem válaszolt. Kis idő múlva Kriszta dühös hangját hallotta:

- Mit akarsz?

- Szia, azért hívtalak, hogy találkozhatnánk, megbeszélhetnénk a dolgot. - László egész lágyan szólalt meg.

- Nekünk nincs miről beszélnünk! Befejeztem veled örökre!

László hallotta, ahogy Kriszta erősen lecsapja a telefont, amit búgás követett. Csak állt, erősen szorította a kagylót, keze remegett a dühtől. Csattanva vágta a készülékhez a kagylót. - Akkor cseszd meg! - fűzte hozzá.

Gyula ugrott egyet meglepetésében. Kérdőn nézett Lászlóra, aki visszament az asztalához, és lerogyott a székébe.

- Azt mondta, befejezte velem - jegyezte meg kimérten.

Gyula előszedett egy szál cigarettát, miközben egy pillanatra sem vette le Lászlóról a tekintetét. - Gondolod, hogy végeleges? Lehet, hogy még mindig haragszik.

- Nem tudom, de ami azt illeti, ezekből a hisztikből is kezdett elegem lenni.

Gyula a fejét rázta, miközben rágyújtott. - Sose bánd, öregem! - sziszegte. - Tudod, mi kell neked? Hogy egy kicsit kiereszd a gőzt!

- Áh, nem megy, itt a védés a nyakamon.

- Nekem is, de egy-két sör belefér! Ha megérdemeljük azt az istenverte kandidátusi címet, akkor is megkapjuk, ha ma este egy kicsit kirúgunk a hámból! - az asztalra csapott, László a könyökén támaszkodva figyelte. Ha minden úgy maradt volna, ahogyan régen volt, aznap este Kriszta nála alszik, és egészen biztos, hogy csak egymással lettek volna elfoglalva.

- Azt hiszem, igazad van! - bólintott rá.

- Ez a beszéd! Szólunk még a Drogbárónak, és ma este meghódítjuk a várost! - Alighogy befejezte a mondandóját, harmadik szobatársuk lépett be az ajtón. István megbotlott a küszöbben, amitől kicsúsztak a kezéből a zh-k. Utánuk kapott, néhányat meggyűrve sikerült megcsípnie, a többi papír szétrepült a parkettán. A fiúkból kitört a nevetés - Ami a földre került egyes! - jelentette ki Gyula.

- Egyébként is valószínű, hogy az - motyogta István. Kezével összesöpörte a dolgozatokat, a szedett-vedett kupacot az asztalára rakta.

- Lacival arra gondoltunk, hogy ma a feje tetejére állítjuk a várost. Van kedved hozzá?

- Milyen apropóból? - István a kérdés közben fel sem nézett, a zh-kat igazgatta.

Gyula és László összenéztek, László megvonta a vállát, mire Gyula megszólalt. - Kriszta szakított vele.

István erre már megfordult, felegyenesedett. Egyik pillanatban Lászlóra, majd Gyulára nézett. - Komolyan? - kérdezte. Az arca kifürkészhetetlen volt, komor, mint aki nem hiszi el, amit hall. - Nagyon sajnálom! - fordult végül Lászlóhoz. - Hogy történt?

- Felhívtam, és elküldött a fenébe.

- Óh! - bólintott.

- Van kedved velünk tartani? - ismételte meg a kérdését Gyula.

- Ööö. - István körbenézett, Gyuláról Lászlóra, majd az asztalán heverő kupacra pillantott. - Ööö, nem, nem kösz, nagyon sok dolgom van.

- Nekünk is - vont vált Gyula.

- De közeleg a védés is.

- Nekünk is.

István egy pillanatra, megakadt, mint aki mérlegeli a lehetőségeket. - Áh, nem tudom, nagyon fáradt vagyok! - legyintett végül.

- Tolj fel egy utcát, és minden rendben lesz! - mondta Gyula, Lászlóval összenevettek, de István úgy tűnt, nem hagyja magát.

- Nem úgy megy az! - rázta a fejét. - Holnap korán kelek, fáradt lennék, aznap utazom haza a szüleimhez, nem megy - közben felpattant, az óráját nézte, kocogtatta az üveglapot. Felkapta a kusza zh kupacot az asztalról. - Hú, nekem most mennem is kell. Ezt már otthon fogom elintézni. Nektek meg jó bulit! - Az ajtó felé menet még intett egyet, aztán kilépett.

László és Gyula döbbenten néztek utána. - Megöregedett! - állapította meg Gyula. - Azt kell, hogy mondjam, a mi Drogbáró barátunk elindult az öregemberek rögös útján.

- El, úgy tűnik el - jegyezte meg halkan László, még mindig a zárt ajtót bámulta, ami mögött István az imént tűnt el. Barátjuk érvei érthetők voltak, világosak, mégis különösnek találta a dolgot. Valóban nagy volt rajtuk a nyomás, ha minden rendben megy, kandidálnak harmincévesen, ami egészen biztosan nem történne meg velük, ha Gyulára nem úgy tekint a dékán, mint a tulajdon fiára. Nem illett volna visszaélni ezzel a bizalommal. De egy-két sör csak belefér. Vagy ők látják rosszul? Gondolataiból Gyula kissé cinikus megjegyzése rántotta vissza.

- Haj, mi lesz most velünk?

László oldalra sandított, elkapta Gyula visszafogott mosolyát. Barátjából azonnal kitört a nevetés, amint találkozott a tekintetük. - Nem jön, hát nem jön, majd jön máskor - vont vállat, közben előszedett egy újabb cigarettát.

***

Az esti kitérő dacára mind a hárman megszerezték a kandidátusi fokozatot. A munka azonban nem állt le. István és László továbbra is közös területen dolgoztak, míg Gyulát egyre jobban bevonta a dékán a saját kutatásaiba. Úgy léptek ki a védésről, mint akinek végre levettek egy terhet a válláról, és úgy szembesültek a következő félévben az új teendőkkel, mintha az igazi kihívások csak most kezdődnének. Még több publikációt vártak el tőlük, konzulensi feladatokat kellett ellátniuk, továbbá kollokviumokat is kellett tartaniuk.

Rájuk hárult a diákkörre jelentkező hallgatók munkájának egyengetése is. A jelentkezők között volt Kriszta. László nem kívánt vele sem kiszúrni, sem együttműködni, ezért ő maga javasolta Istvánnak, hogy vállalja el. Úgy tűnt, a dolgok kezdenek lenyugodni. István bevonta Krisztát a saját kutatásába, László és Kriszta köszöntek egymásnak a folyosón, Gyula mindig megkínálta a lányt kávéval, valahányszor bement hozzájuk. László úgy gondolta, a dolgok ideálisabbak, mint azelőtt bármikor, és erre minden alkalommal emlékeztette magát, valahányszor Kriszta szembejött vele, és őt elfogta a hiányérzet keserűsége, vagy mikor este egyedül feküdt le, és Kriszta testének melege, kecses alakja jelent meg előtte.

Már közeledett az év vége, korán sötétedett. László a vöröslő alkonyt nézte. Nagyjából három évvel ezelőtt történt az az este, amikor először kipróbálták hárman a kocsit, amikor először találkozott Krisztával. Pedig mennyivel hosszabbnak tűnt.

Most már mindegy, nyugtázta magában, nagyot sóhajtott, és felcsapta az előtte fekvő tudományos folyóiratot. Abban a számban jelent meg Kriszta első publikációja, amit István segítségével írt meg. Kíváncsi volt, mit hoztak össze ketten, érdeklődve lapozott a huszonkettedik oldalra, ujjai között egy ceruzát forgatott. Ahogy elkezdte olvasni, egyre inkább lehervadt a szájáról a mosoly. A szöveg ismerős volt számára, pofátlanul ismerős. Olvasta már egyszer, nem is akárkitől. Akkor olvasta utoljára, mikor átfutotta azt, amit ő maga írt. Semmin nem változtattak, még az a helyesírási hiba is benne maradt, amit ő maga ejtett, de egyelőre nem nyomtatta még ki újra. Ugyanúgy ott virított a vessző a „that" előtt. Ujjai között kettéroppant a ceruza, a folyóirat sarkát meggyűrte.

A kinyíló ajtóra kapta fel a fejét. István lépett be rajta.

László felállt, a folyóiratot István asztalára dobta, koppant a lap gerince, csúszott az asztallapon. - Ez mi a fene?

- A publikációnk? - nézett rá István egészen kivirulva - Megbeszéltük a feladatokat, mire ő azt mondta, hogy van egy-két ötlete, és egészen figyelemre méltóak voltak. Ilyen profi munkát negyedéves egyetemistától rég láttam! - Közben a kezével is kalimpált, hogy nyomatékot adjon mondandójának.

László csak nézte lelkendező munkatársát, nem bírt egyből megszólalni. Meredt Istvánra, közben a kezét a csípőjén pihentette. - Ez az én munkám, baszd meg! - tört ki belőle végül.

- Hogy mi? - István felkapta az asztaláról a srégen fekvő folyóiratot. Összevont szemöldökkel böngészni kezdte. László visszaült a helyére, hitetlenkedve figyelte barátját.

- Gondolod? - pillantott fel István, homloka megtelt ráncokkal.

László azon gondolkozott, vajon létezik, hogy valaki ekkora hülye legyen? - Mégis mire számítottál?

- Hát én, én nem. De hogy a... - megakadt, felpillantott -, de biztos? - majd, mint aki egyelőre csak magával vívódik, visszanézett a folyóiratra. - Honnan tudhattam volna? - zárta le zavart gondolatmenetét. Tehetetlen arccal bámult Lászlóra, miközben a lapot óvatosan visszarakta munkatársa asztalára.

Lászlóból cinikus nevetés tört elő. - Hogy-hogy honnan? - tárta szét a karját, majd lendületesen össze is csapta - Lássuk csak, mondjuk, hogy egy ilyen munka legalább egy évet vesz igénybe? Vagy, hogy ezeket a szintű megoldásokat Kriszta még nem is tanulta?

- Ez egy jelentéktelen kis cikk, kár ebből ekkora ügyet csinálni! - rázta a fejét István, eddigi zavartsága teljesen elszállt.

- Ez plágium, a rohadt életbe! - László az asztalra csapott. Egy pillanatig csak néztek egymásra. Végül István lehajtotta a fejét.

- Jó, most mit akarsz? Kérjek helyreigazítás? - úgy kérdezte, mintha valami egészen nagy képtelenségről lenne szó.

- Igen! - jött az erélyes válasz.

István egy pillanatig csak állt, és bámult rá. Nem erre számíthatott. - Igazán?

Gyula lépett be az ajtón - Mi ez a hatalmas kiabálás?

László átdobta a folyóiratot Gyula asztalára - Kriszta ellopta a munkámat!

Gyula felvont szemöldökkel kezdte olvasni a cikket, de hamar megunta. Félrehúzta a száját. - Az ciki! - jegyezte meg.

- Ciki?

Gyula legyintett, a folyóiratot visszatette László asztalára. - Nem múlik ezen már semmi, most jövök a dékántól, és ezt hallgassátok! Először is, előlépünk adjunktussá, másodszor is, azt mondta, ezzel a tempóval két-három év, és docensek is lehetünk!

A többiek tátott szájjal bámultak Gyulára. Nem bírtak megszólalni.