1999. október

- Hogy mit? - Éva feje zúgott, lüktetett, mellkasában erősen érezte a saját szívverését. Ildi ült vele szemben.

- Jól hallottad - válaszolt rezzenéstelen arccal a tanárnő. Hatalmas szeme alatt ugyanúgy összecsomósodott a fekete szemfesték, mint máskor.

- Meg se próbáltál utánajárni?

- Mégis minek? Reninek az első naptól kezdve egy őszinte szava sem volt. -Ildi hangja megvetően szólt, mintha nem is értené a kérdés létjogosultságát.

- És? - Éva szabályosan kiabált. Ritkán érzett olyan mindent elsöprő haragot, mint akkor. Legszívesebben felállt volna, hogy megrázza kolléganőjét.

- Mi az, hogy és? Te el tudnád képzelni, egyáltalán...

- El - vágott Ildi szavába. Hangja szinte hasított. Ildi elhallgatott. Dühösen meredt Évára.

- Akkor el kéne gondolkoznod azon, hogy viszonyulsz a kollégáidhoz - szólalt meg ismét, egy kis szünet után. Felállt a fotelből, és az ajtó felé vette az irányt. Melírozott, szőke tincsei a vállára borultak.

- Neked meg azon, hogy viszonyulsz a jogszabályokhoz!

- Én ezt nem hallgatom tovább - ez volt az utolsó szava, aztán kilépett az ajtón.

- Szent ég! Szent ég! Ilyen egyszerűen nincs! - háborgott Éva tovább magában. Egy órán belül várta a lány szüleit, és úgy érezte, ennyi idő kevés ahhoz, hogy összeszedje magát. Felállt ablakot nyitni. Iszonyú melege volt, égett a bőre, miközben a halántéka egyre lüktetett. Tenyerét a homlokára tapasztotta, mély lélegzetvételekkel próbált egy kicsit lehiggadni. (Már megint nem láttad igaz? Megint te nem láttad! Lassan ideje lenne, hogy te is ringjál jobbra-balra, jobbra-balra, jobbra-balra!)

***

- Jól van? - kérdezte Reni őszinte aggodalommal az arcán.

Éva úgy gondolta, nyúzottnak festhet. Akkor már túl volt a Reni szüleivel történt beszélgetésen is. Nehéz feladat előtt állt.

- Próbáljon meg pihenni, a stressz nem tesz jót az embernek - javasolta Reni. Éva kissé meghatódottan elmosolyodott a megjegyzésen. - Nos, elmeséltem mindent a tönkrement barátságaimról. Van valami más ötlete? Mondjuk asszociációs játék, vagy valami egyéb filmes szokás?

Éva biztos volt benne, hogy Reni érezheti a feszültséget, és ezen próbál oldani egy kicsit.

- Reni, szeretném, ha őszinte lennél hozzám! - szólalt meg lágyan, de a mézes-mázos stílust most elhagyta.

- Eddig is az voltam. - A hangja kissé sértődöttnek hangzott.

- Tudom. Pont ezért, ebben is annak kell lenned. El kell mondanod, mi történt a korrepetáláson.

- De... - Reniből egy rövid, halvány nevetés tört fel. Értetlenül nézett Évára. - De hiszen, már elmondtam.

- Arra kértelek, légy őszinte - válaszolt türelmetlenül.

- Az voltam. - Reni ismét kezdett határozottá válni.

- Reni - Éva vett egy mély levegőt, csak utána szólalt meg ismét -, mi történt a korrepetáláson?

- Amit mondtam.

- Tudom, hogy nem így van. Az osztályfőnököd elárulta, mivel kerested meg először. De ez semmire sem elég, szükség van rá, hogy elmondd az igazat!

Nem fogja elmondani - hasított belé a gondolat -, én meg semmit nem tudok akkor tenni. Megint csak végignézem, én mindig mindent csak végignézek.

A csend súlyosan ülte meg az alagsori termet.

- Semmi nem történt.

Éva türelmetlenül préselte ki magából a levegőt. - Volt már veled olyan, hogy amikor visszaemlékeztél valamire, kívülről láttad az eseményeket? Mintha nem is veled történt volna? - Az egyik leggyakoribb, és legkülönlegesebb tünetet dobta be, majd bízott a sikerében. Az eredmény meg is lett. Reni teljesen elámulva nézett rá.

- Igen! Ez mitől van?

- Egyfajta disszociáció. Gyakori a te esetedben. Látod, tudom, miről van szó! Nincs mitől félned, én meg tudlak védeni.

- Semmi nem történt.

- Reni, ne csináld ezt, nélküled semmit sem tudunk tenni! - Hallotta mennyire elkeseredetten szól a saját hangja. Tudta, hogy nem így kellene ezt az egészet intézni, de más esélye nem volt. A lány nem fog semmit sem mondani, amíg fenyegetve érzi magát, a veszélyérzete nem fog elmúlni, amíg nem mond semmit. Sakk-matt, ördögi kör, vagy nevezze mindenki, ahogy akarja. Az a lényeg, hogy csak egy helyben toporoghatnak, és ettől a gondolattól Éva meg tudott volna őrülni,

- Azt mondtam, semmi nem történt! - Reni kiabálva ugrott fel. Úgy meredt a nőre, ahogy a szülők szoktak a rosszalkodó gyerekre. Éva tekintete a lány kezére tévedt. Remegett. Sőt! Reszketett. Reni észrevehette, mert összekulcsolta az ujjait. Éva ismét nagy levegőt vett. Fáradtan kezdett bele újra a faggatásba.

- Reni.

- Befejeztük! - válaszolt a lány, majd kiviharzott az ajtón.

- Reni! - Hiába kiabált utána, magára maradt. - A fene vigye el! - Felkapta a telefonkagylót, hogy értesítse a portást a történtekről. Miután megszakította a hívást, felcsörgette a tanárit.

- Schnell Jutka - vette fel jó barátnője a telefont.

- Szia Juci, én vagyok. - A mondat után nyelt egy nagyon, érezte, hogy teljesen kiszáradt a szája, kapart a torka.

- Szia drága!

- Figyelj, a kislány kiment a foglalkozásról, meg ké...

- Mi? - hasított a fülébe Juci magas hangja - Csak úgy kisétált tőled?

- Igen. Nagyon fel volt zaklatva. Meg tudnád nézni, hogy az órájára megy-e?

- Persze, de mivel zaklattad így fel?

- Hosszú. Siess kérlek! - szólt rá türelmetlenül, miközben egyre csak az asztalon dobolt az ujjaival.

- Megyek, nyugi... várj! Semmi gond, Laci most intett, hogy majd ő elintézi.

- Micsoda? Szent ég!

- Mi az?

- Semmi, majd beszélünk, szia! - Megszakította a hívást, aztán csak ült az asztalánál. A hajába túrt, próbált megnyugodni. Úgy érezte, mintha összeomlana körülötte a világ. Hisz egy borzasztóan nívós gimnáziumról van szó, ahova a tanárok is csak komoly protekcióval kerülhetnek be. Ezért jött ide, hogy többet ne találkozzon még csak hasonló esettel sem. Mégis igaz volt. A kérdés már csak az maradt, egészen pontosan mi történhetett, mennyire súlyosa helyzet. Éva úgy érezte, nem bír megbirkózni a feladattal. Mégsem adhatta fel. Nem tehette meg Renivel. Még egyszer nem tehetett ilyet.