1998. október

László kettesével szedte a lépcsőfokokat, miközben képtelen volt kiverni a fejéből Reni háborgó kék szemét. Mikor belépett az osztályba, a diákok észre sem vették.

- Azt nem értem, miért volt ez nektek jó? Hány évesek vagytok, tíz? - üvöltözött Timi, aki a pad tetején ült. Panni mellette, keresztbetett lábakkal szemlélte az eseményeket.

- Ja! - kontrázott rá Kati, alig hallhatóan.

- De ez egy poén volt, most mit húzod fel magad egy poénon? - válaszolt Dávid széles vigyorral. Oldalasan ült a székén, a támlába kapaszkodott. A válasz után hátrafordult a többiekhez, és nevetni kezdtek.

- Poén a faszom, mi ebben a poén? - Timi hangja süvített, miközben élénken gesztikulált.

- Ja! - kísérte Kati.

- Hát ez kész! - tört ki Dávidból a röhögés.

- Hé, hé! Nyugodjatok meg egy kicsit! - László erőteljes hangja szakította meg a veszekedést. A diákok mind felé fordultak, Timi leugrott a padról, és a helyére ült, Emese megköszörülte a torkát, Dávid arcáról leolvadt a mosoly. - Timi, el tudod mesélni, mi történt itt pontosan? - kérdése közben egy vastag feketekötésű könyvet dobott az asztalra.

- Csak annyi, hogy ezek a barom állatok - itt hátrafordult egy pillanatra, és a fiúk felé intett -, beledobtak egy bazi nagy pókot a hajamba! Itt mászkált, a Panni szedte ki. Aztán, amíg én kimentem, hogy leszedjem azt a taknyos, undorító pókhálót a fejemről, ez a flúgos csaj meg ellopta a csatomat! Na, csak ennyi történt! - Mondandója végén a padba rúgott, és hozzátette: - Faszom!

László elengedte a füle mellett az utolsó megjegyzést, próbálta összerakni a történteket. A tanári asztal elé sétált, kényelmesen neki dőlt. - De miért?

- Mit tudom én miért, tanár úr, ne tőlem kérdezze, biztos neki nem vesznek!

- Gondolod, hogy ez állt mögötte? Irigyelte? - Úgy tette fel a kérdést, mintha csak hangosan gondolkozna.

Timi arcán cinikus vigyor jelent meg. - Chö! - fűzte hozzá, miközben megrántotta a vállát.

- Dehogy irigyelte!

László a hang irányába kapta a fejét. Emese szólt közbe, a kis hippi, akinek mindennel kapcsolatban van valami észrevétele. László töprengve próbálta elhelyezni a lányt ebben a történetben. Lassan beugrott neki, hogy Reni mellette ült eddig. Tehát jóban lehetnek!

- Akkor? - Először érdekelte őszintén, hogy mit akar Emese mondani.

- Nem kedvelik egymást, ennyi. Az év eleje óta megy köztük ez a háború.

- De nem csak velem, ez senkivel sincs jóban, már veled sem, nem igaz?

- Az most nem ide tartozik. - Emese hűvösen megvonta a vállát, nem fűzött több kommentárt a történethez.

László az asztalhoz sétált, a naplóért nyúlt. Kinyitotta, megkereste benne Renit. Az anyja neve előtt doktori cím állt.

- Akkor minek neki a csat? - pillantott fel.

Emese nem válaszolt, ismét csak a vállát vonogatta, miközben belemerült az előtte fekvő füzetbe.

- Mert ilyen - bökte oda Timi. - Hazudozik, nem bír magával, most már lop is. Mindegy neki, csak rá figyeljenek!

László visszatért a naplóhoz. Reni jegyei nem tükrözték vadóc jellemét. Egészen jó eredményei voltak, még matematikából is négyesre állt, László alig akarta elhinni, nem sok diáknak adott hármasnál jobb jegyet. Maga elé kapta a vastag feketekötésű könyvet, egy egyetemi hallgató diplomamunkája volt. Kiszedte belőle a kék vonalas füzetét. Még évekkel korábban talált néhány ilyet, amik, ha másra nem, ablakpucolásra, vagy az iskolai feljegyzésekre kiválónak bizonyultak. Reni eredményeihez lapozott, ugyanazt tükrözte a füzet, ami a naplóban szerepelt. Visszatért a naplóhoz, nézegette, közben a lány alakja lebegett előtte. A kék szeme, és a sötét haja. Milyen vad, és mégis, a mozdulataiból, tekintetéből lerí, hogy még teljesen ártatlan, talán az első csókján sem lehet túl.

László a szőkésbarna hajába túrt, az osztályra nézett. - Vegyétek elő a tankönyvet, és olvassátok el a következő leckét! - adta ki az utasítást, megerősítésként az asztalra koppintott a napló kemény gerincével.

Amíg az osztály elkezdte zörögve előszedni a könyveket, ő visszapillantott a naplóba, de már nem azt olvasgatta. Timi szavai jutottak eszébe: „Hazudozik, nem bír magával, most már lop is." Valóban. Az emlékeibe bekúszott egy régi mese, a farkast kiáltó fiú. Milyen nagy bajba juthat egy ilyen farkast kiáltó fiú! „Mindegy neki, csak rá figyeljenek!"

Érezte, ahogy izgalomba jön, megdörzsölte az arcát, a tenyere izzadt. Arra jutott, hogy jó lenne a lányt egy kicsit közelebbről megismerni, több időt szánni rá, megtudni, kik a szülei. Nem tudta volna igazán megválaszolni, mi keltette fel ennyire az érdeklődését Reni iránt, de ebben a pillanatban inkább azt tartotta különösnek, hogy eddig nem vette észre. Pedig egy ilyen elsős lány ránézésre már kész nő, formás, feszes, közben pedig még süt belőle a gyermeki ártatlanság. Ez pedig erre a lányra hatványozottan igaz. Tökéletes párosítás.