1998. október

Emese az iskola felé haladt. A járda rozsdássá változott a ráhullott levelektől, a reggeli szél már egészen hűvösre váltott, a napsugarak alig melegítettek. Az épület előtt rengeteg diák állt, kis csoportokba gyűltek. Elterjedt szokás volt reggelente az iskola előtt találkozni, több baráti társaság is itt indította a reggelét. Emese már messziről látta Kittit, Renit, meg Beát, akinél házibuliban voltak még az év elején.

- Sziasztok! - köszönt rájuk vidáman.

A lányok felé fordultak. Reni csak egy pillanatra nézett rá, egyből a földre szegezte a tekintetét. Kitti felhúzta az orrát, az ajkát. Bea sötéten nézett, miközben alig észrevehető, lassú mozdulatokkal jobbra-balra rázta a fejét. Emese nem tudta hova tenni a reakciókat. Megtorpant, csak állt és nézte a barátságtalan társaságot.

- Na, helló, te ribanc! - szólalt meg végül Kitti.

- Mi az? - Emese hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik lányra nézett, miközben próbált rájönni, mi is lehet a baj.

- Hallom, milyen jól összejöttél a pasimmal.

Emese Reni felé fordult. Elmondta volna? De minek mondta el? Reni szeme elkerekedett, Emeséről Kittire nézett, majd vissza. - Peti tegnap szakított vele.

Kitti megvonta a vállát, cinikus mosoly jelent meg az arcán. - Tartsd meg nyugodtan, pont egymáshoz illetek! - Az ajka ismét lebiggyedt, a cigarettáját a földre dobta, majd szó nélkül elindult a bejárat felé, nyomában Beával, majd Renivel. Emese feje zsongott, alig tudott gondolkozni, épp sikerült elkapnia Reni karját, ahogy elhaladt előtte.

- Kösz, hogy nem mondtad el!

- Nem miattad tartottam meg a titkot. Tényleg jó nagy kurva lettél! - Reni kitépte a karját a szorításból, és elindult Kittiék után.

Emese megsemmisülten bámult utánuk egy darabig, majd lassan körbenézett. Mindenki őt figyelte, pusmogtak, vihogtak. Emese úgy érezte magát, mint egy közellenség. Egyedül állt az iskola előtti tömegben. A szíve egyre hevesebben dobogott, a gyomrába mart a keserűség. Már nem is magányosnak érezte magát, sokkal inkább dühös volt. Renivel általános iskola óta egy osztályba jártak, egyszer majdnem meghaltak, együtt játszottak minden délután, és ő képes Kitti mellé állni? Az emberek még mindig őt nézték, egyre hangosabban pletykáltak, viccelődtek, nevetgéltek.

- Kapjátok be! - morogta Emese. Beviharzott az iskolába. A világ egyre homályosabbá vált előtte. Már alig látott, a rücskös falon tapogatózva kereste meg a női mosdót. Bent végre kitisztult a kép, érezte, ahogy két csepp végigszalad az arcán, és végül az állánál találkoznak. Megnyitotta a csapot, hogy lemossa.

- Én lettem a kurva? És akkor ő mi lett? Kettő éve sem ismerjük ezt a picsát! - motyogta magának halkan, miközben a hófehér, hideg mosdókagylóra támaszkodott.

Kilépett a folyosóra, felrongyolt a lépcsőn, meg sem állt a tantermükig. Odabent Renivel találta magát szemben. Egy pillanatra megtorpant, farkasszemet néztek egymással. Emese oldalra pillantott, ott ült a lány, aki megint kockás ruhát vett fel. Nem volt padtársa, alig hallották eddig a hangját.

- Szabad ez a hely? - rivallt rá.

- I..., igen - válaszolt megszeppenve a lány.

- Hogy is hívnak?

- Kati.

- Nagyon jó lesz! - Földhöz vágta a táskáját, majd lerogyott a Kati mellett üresen álló székbe. - Emese - nyújtotta a kezét.

- Kati viszonozta a kézfogását, miközben halkan hozzátette: - Tudom.

Emese biccentett, majd a padra borult, és tovább fortyogott magában. Hogy állhat mellé, hogy a fenében állhat Kitti mellé? - ismételgette folyamatosan. Biztos volt benne, hogy Reni hamarosan magára marad, akár a légy a pók hálójában. Akkor majd kétszer is meggondolja, melyik barátja mellet érdemes kiállnia.

***

Emese az előszobában ült a telefon mellett. A horgolt terítőn könyökölt, és közben olvasott. A kopott, szürkés készülék zsinórja hosszan nyúlt le az asztal mellett. Emese épp lapozott, mikor édesanyja hazaért. Zörrent a kulcs a zárban, néhány lépés után már ott állt mellette. Emese csak egy pillantásra méltatta. - Szia - bökte oda, majd egyből vissza is tért a könyvéhez.

Emese anyja a derekára helyezte a kezét. Nem szólalt meg azonnal, végignézett a lányán, majd megkérdezte: - Mit csinálsz itt?

- Csak olvasok - vonta meg a vállát Emese olyan természetességgel, mintha mindig is szokása lett volna ott olvasni.

- Miért nem a szobádban?

Emese az ujját otthagyva, behajtotta a könyvet. Az anyjára nézett, türelmetlen hangon felelt. - Azt mondtad, túl sok időt töltök a szobámban, hát most itt vagyok - válaszát követően lendületes mozdulattal ismét kinyitotta a könyvet, és folytatta az olvasást.

- Oké - nyugtázta csiripelő hangon az anyja, majd elkezdte átlapozni az aznapi postát. Még nem jutott a végére, mikor megszólalt a telefon. Nyúlt volna az elszürkült kagylóért, de Emese egy villámgyors mozdulattal felkapta.

- Halló? - szólt bele zaklatott hangon. Rövid ideig hallgatta, amit a vonal túlsó oldalán mondanak neki, majd elvette a fülétől a kagylót, és bizonytalanul az anyjára nézett. - Téged keresnek - motyogta csalódottan, miközben átnyújtotta a telefonkagylót.

Az anyja összevonta a szemöldökét, fürkészőn vizsgálta a lányát. - Hívást vársz valakitől?

Emese megrázta a fejét. Az anyja még mindig nem vette le róla a szemét, miközben a telefonba szólt. - Tessék?

Emese tovább olvasott. Igazából ő maga sem tudta, hogy mit vár. Miután Kitti közölte vele, hogy Peti mindent kitálalt, és szakított vele, egy kicsit abban bízott, a fiú aznap végre megkeresi. Pedig tisztában volt vele, hogy feleslegesen vár bármit is. Peti eddig sem foglalkozott az ő érzelmeivel, eddig sem érdekelte, hogy neki hogy esik ez a játék. Mégis bízott benne, hogy végül meg fog szólalni az a telefon, és a vonal végén nem a nagynénje, hanem Peti lesz majd, és akkor végre találkozhatnának, eltölthetnének egy egész délutánt anélkül, hogy attól kellene félniük, hogy valaki meglátja őket. Akkor végre csak kettesben beszélgethetnének, akkor végre bármeddig csókolózhatnának. Délután háromra ért haza, és már hat óra volt. Csalódott beletörődöttséggel olvasgatott. Fogalma sem volt, meddig akar ott maradni, de valahogy nem bírt még elmozdulni a helyéről.

Esze ágában sem volt erről a történetről beszámolni az anyjának. Fiúkról hallani sem akartak a szülei, így is mindig azt mondta nekik, csak Renivel és Kittivel tölti az idejét, Peti sosem került szóba.

- ...jó, akkor majd hétvégén átnézünk, szia! - Emese anyja visszarakta a helyére a telefonkagylót, majd kiment a konyhába. A lány fáradtan felsóhajtott. Hátralapozott a könyvben, hogy megnézze, hány fejezet van még hátra. Arra gondolt, maximum addig marad, amíg ezt a könyvet befejezi, aztán szarik rá, miért várjon Petire, miért reménykedjen egy olyan fiú hívásában, akinek ő egyértelműen semmit nem jelent?

Mikor ismét megszólalt a készülék, Emese kis híján eldobta a könyvet ijedtében. Azonnal felkapta a telefont.

- Igen?

- Emese, te vagy az? - Peti hangja szólt a vonal túlsó végén, tényleg az ő hangja, valóban felhívta! Emese szíve akkorát dobbant, hogy attól tartott, kiugrik a helyéről. Boldog volt, annyira örült, pedig haragudnia kellett volna. Két kézzel szorította a telefonkagylót, igyekezett lassítani a légzését.

- Ki az? - kiabált ki az anyja a konyhából.

Emese szorosan befogta a telefonkagyló alját. - Téves! - szólt vissza, majd visszakönyökölt az asztalra, és a füléhez helyezte a hideg kagylót. Halkan, már-már suttogva kezdett el Petivel beszélni. - Igen, én vagyok. - Az ujjára csavarta a hurkos telefonzsinórt, miközben mélyet sóhajtott. Úgy szorította a telefonkagylót, mintha a legféltettebb kincse lenne.

- Ne haragudj, hogy csak így felhívlak, de annyira hiányzott már a hangod. Szakítottam Kittivel.

- Igen, hallottam, jól lekiabálta a fejem.

- Ó, ne haragudj! - Peti hangja pont olyan gyámoltalanul szólt, mint amikor rávilágítanak, hogy hibát követett el. Emese már jól ismerte ezt. - Tudnánk találkozni valamikor? Mondjuk holnap suli után?

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Annyira rosszul indult az egész, és ez nekem egyáltalán nem hiányzik. - Próbált minél komolyabban szólni. Minden vágya volt, hogy találkozzanak, de egy kicsit kéretni akarta magát. Úgy érezte, ennyi igazán kijár Petinek.

- Tudom, és annyira sajnálom, nagyon hülye voltam!

- Mesi, ki tudnál jönni segíteni egy kicsit? - szólalt meg az anyja a konyhában

Emese szeme elkerekedett, ismét betapasztotta a kagyló alját - Persze, csak befejezem ezt a fejezetet, jó?

- Rendben!

Kipréselte magából a levegőt, a hajába túrt, majd ismét a füléhez emelte a kagylót. - Rendben, találkozzunk, majd élőben megbeszéljük hogyan tovább, oké?

- Jó, eléd menjek?

- Ne! - kiabált a lány.

- Minden rendben? - kérdezte az anyja. Emese látta, ahogy megjelenik az árnyéka a konyhával szemközti falon. Attól félt, még a végén odamegy megnézni, hogy minden rendben van-e.

- Semmi! - válaszolt, majd ismét halkra vette a hangját, és Petihez intézte a szavait - Legyen az Árpád hídnál, a parkban ötkor, az jó?

- Persze, hogy jó! - Peti hangja olyan lágyan szólt, mintha természetes lenne, hogy ő mindig ráér, ha Mesiről van szó.

- Akkor holnap! Szia! - zárta rövidre Emese. Gyorsan a helyére tette a telefont. Megtörölte a homlokát, egy kicsit még maga elé nézett, igyekezett megnyugodni, hisz így mégsem kerülhet az anyja szeme elé, de a szíve nem akart lassabban verni, a keze nem akart kevésbé remegni.

***

Az osztályteremben a legtöbben halkan beszélgettek. Timi az új körömlakkját mutogatta Panninak, Emese valamit folyamatosan körmölt. DÖK képviselő akart lenni, arra írt valami beszédet. Reni ezt akkor hallotta, amikor egykori barátnője Katinak mesélt róla. Nem lepődött túlságosan meg, Emese az általános iskolában is többször vállalt képviselői posztot. Ő maga felesleges pluszmunkának gondolta.

Reni elfeküdt a padon. A fiúkon akadt meg a tekintete, valamit pusmogtak a sarokban. Hamarosan egy elálló fülű srác, Dávid, összeszorított tenyérrel elindult, nyomában a többiekkel. Mintha valamit vitt volna a kezében. Széles vigyor terült el az összes fiú arcán, egyik-másik összeszorította az ajkát, mintha egy kitörni készülő nevetést próbálnának visszatartani. Csapatostul megálltak Timi mögött. A két lány elhallgatott, a fiúk felé fordultak.

- Mi van? - vetette oda Timi gorombán. A fiúk nem szóltak egy szót se. Dávid a tenyere tartalmát Timi hajára dobta, majd vihogva hátraugrottak mind.

Timi felpattant, sikítani kezdett, Panni hirtelen, óvatos mozdulatokkal próbálta kiseperni a hajából, ami belekerült: Egy óriási pókot a rongyos hálójával. Reni tátott szájjal nézte a műsort, ajka mosolyra rándult. Ösztönösen kereste Emesét, aki meredten bámulta az eseményeket. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Ugyanazzal a régi, baráti cinkos mosollyal néztek össze, de hamar elkapták a fejüket.

A pók a padlón landolt, igyekezett eltűnni a szemek elől. Timi kiszaladt a teremből, útközben majdnem fellökte a terembe belépő Ildit, Panni követte barátnőjét.

- Mi történt? - kérdezte Ildi az osztályt, de a fiúk hangos vihogásától alig lehetett hallani a hangját. - Lefelé mindegyik a tanáriba! - Üvöltött, ahogy csak bírt, az arca vörös tónust öltött, a hangja remegett. A fiúk végre elhallgattak. - Gyerünk, lefelé! - Ismételte meg, mire mind elindultak.

Hárman maradtak a teremben. Emese egy hangos sóhajhoz fűzött - Hajjaj! - és rosszalló fejrázás közepette visszatért a kampánybeszédéhez. Kati egy szelet csokit majszolt. Reni Timi padját nézte. Otthagyta azt a ronda csatot. Milyen vicces lenne, ha eltűnne, és neki nem maradna semmi, amivel villoghat! Amúgy is, se nem szép, se nem értékes, csak szívességet tenne Timinek, ha eltüntetné végre. Annyira utálta, ahogy a középpontba akar férkőzni, hogy mindig mindenki ráfigyel, hogy sokkal többet foglalkoznak vele a fiúk is. Nagyon szívesen megnézte volna, mit szólna, ha eltűnne az a hülye csat. És tulajdonképpen, miért is ne nézze meg?

Felállt, a padhoz sétált, és felkapta a csatot. Először megvizsgálta közelről. A köveket tartó fémek elszíneződtek. Egy nagy vacaknak nézett ki. Reni fintorgott, meg volt róla győződve, hogy Timi csak ezt tudta kikönyörögni a szüleitől. Kényelmesen visszasétált a táskájához.

- Most aztán kénytelen lesz a rovarja nélkül élni! - jegyezte meg.

- Reni, szerintem ez nem jó ötlet! - szólt rá Emese, fel se nézett a jegyzetéből.

Reni közben próbálta eltüntetni a zsákmányt a táskájában. - Jaj, ugyan már! Mikor lettél ilyen unalmas? - Vele is ki volt már a hócipője. Rászállni az egyik legjobb barátnő fiújára? Ki csinál ilyet? Ha már a barátság se szent, akkor mi? Aztán ahelyett, hogy fülét-farkát behúzta volna, még neki állt feljebb. Szép dolog! Így bízzon meg benne is az ember.

Emese megvonta a vállát. - Azt csinálsz, amit akarsz! - zárta rövidre.

Mire az óra elkezdődött, már mindenki a helyén ült. Timi előrángatta a füzetét a táskájából, hanyagul a padra dobta. Ekkor vette észre, hogy valami hiányzik.

- Csatom meg hova a faszomba tűnt? - csapott a padra.

- Tessék? - fordult felé Ildi

- A csatom! Itt hagytam a padomon, valaki meg elvitte.

- Jó, ezt egyszerűen nem hiszem el! - Ildi hangja élesen hasított a levegőbe. - Ilyet még nem láttam, ti kizárólag csak kiszúrni tudtok egymással! Ki vitte el azt a csatot? - Az arca ismét vörösre váltott, a szeme szikrákat szórt. Senki nem válaszolt a kérdésére.

- Gyerünk, valaki csak látott valamit, nem hiszem el, hogy nyomtalanul eltűnt!

Ismét nem kapott választ. A szemében már nem csak a harag, a kétségbeesés is megjelent. A következő pillanatban a magasba lendült egy kéz.

- Kata, te tudod, ki volt?

Reni úgy érezte magát, mint akibe villám csapott, megmerevedett. Elkapta Emese aggódó tekintetét, aki egy pillanatra hátrafordult hozzá. Reni érezte, ahogy a tenyere izzadni kezd, még a padon is foltot hagyott. Kata keze még mindig a magasban volt. Lejjebb eresztette, Reni irányába mutatott. Ildi követte a lány kezének a vonalát. Reni és Ildi tekintete találkozott. A lány látta, ahogy osztályfőnöke arcizmai megfeszülnek, még az orrlyukai is kitágultak.

Ildi lehajtotta a fejét, majd halkan megszólalt - Reni?

- Nem én voltam! - tiltakozott magasba csukló hangon.

- Láttam, mikor a szünetben eltette - jegyezte meg halkan Kati.

- Pakold ki a táskád! - szólította fel Ildi még mindig nyugodtan, továbbra is lehajtott fejjel.

- De nem én voltam tanárnő!

- Azt mondtam pakold ki! - éles hangon kiabált rá a tanár. Közben felkapta a fejét, a tekintetük ismét találkozott. Reni nem mert tovább ellenkezni. Elkezdett kipakolni a táskájából. Óvatosan felpillantott. Emese a szája előtt tartotta a kezét, szemében aggodalom tükröződött. Ildi odatrappolt, majd segíteni kezdett Reninek. Azonnal a kezébe akadt a csat.

- Ezt megbeszéltétek a fiúkkal? - hadarta remegő hangon a kérdést.

- Nem! - vágta rá Reni.

- Gondolod, hogy jó ötlet valakivel, akit az imént aláztak meg, még jobban kiszúrni?

- Nem tudom, hogy került ide! Valaki biztos beletette! - Reni torka összeszorult. Nem gondolta, hogy így beárulják, most az egész tényleg olyan, mint egy konkrét lopás.

- Gyere, lemegyünk az igazgatói irodába! - ragadta meg Reni karját. - A többiek addig maradjanak csendben! - kivonszolta a terem ajtajáig, ahonnan még visszafordult - Kati, te fogsz felügyelni!

Reni pont elkapta, ahogy Kati felkapja a fejét, kihúzza magát. Hát ezért volt ez neki ilyen fontos - gondolta -, hogy legalább a nevét tudják végre! Szánalmas! Igazán nem vágyott erre a figyelemre. Most rá fog ragadni, hogy lopós. Reni arca égett szégyenében. Beletörődve indult el Ildi nyomában, hogy lassan belekeveredjen élete eddigi legnagyobb balhéjába.

László épp kilépett a tanáriból, mikor a folyosón Ildibe, és a füllentős lányba botlott. - Mi történt? - torpant meg, kis híján összeütköztek. Ildit nézte, akinek szeme csillogott, valamivel nagyon felidegesíthették a diákok. Mégis, ahogy visszanézett, az arcán mosoly jelent meg.

- Szia! Lyukasod van?

- Aha, miért? - László a derekán nyugtatta a kezét, őszintén kíváncsi volt rá, hogy mi folyik itt.

- De jó! - kapott a mellkasához Ildi egy sóhaj kíséretében - És tudnál segíteni? Felszaladnál a tizenhármasba?

- Persze, de mi történt?

- Áh - legyintett, mintha valami semmiség lenne -, ellopta egy osztálytársa csatját, ilyen színes-köves nagy pillangó csat külföldről, de a lánynak előtte beleraktak egy pókot a hajába...

- Egy pókot?

- Igen, gondolhatod, teljesen hisztérikus állapotban volt, kiszaladt a mosdóba, én leparancsoltam a fiúkat ide, addig a kishölgy úgy gondolta, itt az alkalom - a történet végén ismét keményebben szólt a hangja.

László lepillantott a lányra, akinek az arca kipirult az idegességtől, az orrát ráncolta, szeme úgy festett, akár a háborgó tenger. László akaratlanul is elmosolyodott. Úgy gondolta, a lány most az egész világra haragudhat.

Végignézett rajta. Szép, nőies alakja és vonásai voltak már, de mégis egy kicsit kislányosnak hatott. Vad, kezelhetetlen, mint aki mindent meg akar kérdőjelezni, amit valaha tanítottak neki. Közben meg naiv, és ártatlan. Neki még mindig külön fogalomnak számítanak a felnőttek.

Visszapillantott Ildire - Ő az aki...? - kérdezte, bár jól tudta ki ez a lány, eleget hallott már róla, hisz ő uszította rá Jucit is.

- Igen.