Tudjátok... néha csak úgy eszembe jut pár emlék. Ezzel gondolom nem vagyok egyedül. Vannak szép, boldog és csodálatos emlékek is. Viszont ha esik az eső, folyton egy bizonyos emlék jut eszembe. Ez pedig ma is így van.
Az eső megállíthatatlanul zuhog, villámlik és dörög az ég. Mintha csak az égiek háborúznának. Pont mint aznap... Erre a gondolatra pedig egy makacs könnycsepp végiggördül az arcomon. Mert annak a napnak az emléke, máig élénken él a fejemben...

***

- Add fel Anglia! - kiáltok rá.
Velem szemben áll, immár teljesen egyedül. Neki is látnia kell, hogy itt már nem nyerhet. Mögöttem még bőven állnak katonák, ő viszont egyedül nem tudna elbánni velük. Megölni pedig azért mégsem szeretném.
- Csak add meg a függetlenségem és távozz erről a földről! - jegesen csengő szavaim után felmordul az ég.
- Soha! - kiált fel kétségbeesetten és nekem ront a muskétája végén lévő szuronnyal. Éppen annyit tudok reagálni, hogy a sajátomat, magam elé kapom. - Sosem foglak feladni!
- Miért?! - a szemem szikrázik a dühtől. - Miért nem tudsz végre békén hagyni?! Nem fogod fel, hogy gyűlöllek?! - a hirtelen jött adrenalinnal képes vagyok őt visszaszorítani és ellökni.
A muskétáját megszorítja, aztán rám céloz vele, mire a mögöttem lévő katonák rá szegezik a fegyverüket.
- Ugyan... nem fogsz lelőni - rázom meg a fejem, amitől a hajamból ezerfelé hullik a víz. - Ennyire te sem vagy ostoba. Add fel, Anglia - sóhajtom.
Ekkor valóban leengedi a fegyverét és elengedi, ami így a sárba hullik. Ám arra nem számítok, hogy ő maga is térdre esik és a tenyerébe temeti az arcát.
- Igazad van, nem tudnálak lelőni. De nem azért, mert ezzel magamat is halálra ítélném. Hanem azért, mert fontos vagy nekem! - kiáltja kétségbe esetten és ahogy felnéz, az arcát nem esővíz borítja, hanem a könnyei.
Hirtelen a szememet elborító köd eltűnik. Rájövök, hogy mit is tettem ezzel a háborúval. Ellöktem magamtól azt a személyt, aki gyerekkorom óta védelmezett és szeretett. Aki gyengéden megsimogatta a fejem mikor rosszat álmodtam és utána varázslatos történeteket mesélt, hogy ismét mosolyogni lásson.
A hatalmas Anglia előttem térdel a sárban, könnyáztatta arccal, én pedig nem tudnám ismét ellene fordítani a fegyveremet.
Egy óriási, eget átszelő villám térít észhez és eldobom a fegyveremet. Lassan Anglia elé lépek és szomorúan nézek le rá.
- Régen, pont így nyújtottad felém a kezedet - fordítom felé a jobb tenyeremet. - Akkoriban hatalmasnak és legyőzhetetlennek tűntél. Felnéztem rád és hittem, hogy te vagy minden, amire szükségem van. De tudod... többé már nem vagyok az a kislány. Többé nem lehetek az a kislány - ahogy lehunyom a szememet, megpróbálom visszaszorítani a könnyeimet. - Úgyhogy többé már nem tudom meghallgatni azokat a meséket... - lehajtom a fejemet és érzem, hogy a visszatartott sírás rázza a vállaimat. - Sajnálom... - azzal hátat fordítok neki és visszasétálok a katonáimhoz, akikkel elindulhatok végre a főváros felé.
- Biztos vagy benne, hogy nem bánod meg?! - hallom meg a kiáltását, mire megtorpanok egy pillanatra és hagyom, hogy a katonáim lehagyjanak. Akkor pedig visszafordítom a fejem és hagyom, hogy kibuggyanjanak a forró könnyeim.
- Nem... - suttogom, majd az embereim után szaladok, hogy ne is halljam, ha mondd még valamit.

***

Most pedig itt ülök az ablakomban, hosszú évekkel később és siratom a múltat. Azt a múltat, amit csak magamnak köszönhetek. Habár függetlenné váltam, soha többé nem tudtam elmondani Angliának, hogy mit is éreztem aznap. Azt, hogy azóta sok dolgot megbántam. Bár a függetlenségemet mindenképp kivívtam volna, de nem ilyen módon. Nem úgy, hogy ilyen mélyen a szívébe marok, egy számomra ilyen fontos személynek.
Most azonban a velem zokogó eget bámulom. Az ujjaimat pedig a hideg ablaküveghez érintem, mintha ezzel Őt is elérném.
- Kérlek bocsáss meg... Arthur...