Pár órányi töprengés után feleszméltem, hogy a múltamon már nem lehet változtatni, és ezzel a nyálas lelkizéssel csak rontok magamnak. Felültem a kanapémról, majd tapogatózva bementem a mosdóba. A nap hétágra sütött, zavarta a szemeimet. A langyos víz most különösen is jól esett, bár egy pillanatra kirázott a hideg. Miután megmosakodtam, felöltöztem és gondolkodás nélkül beültem a kocsimba. Seattlebe vettem az irányt, mert hova máshova?

A forgalom egyszerűen katasztrofális volt. Negyven percet dugóba ragadta álltam. Már összeszidtam mindenkit, amiért fogyasztják a benzinem. Egy körforgalomban hét megrakott percet álltam. Már azon a ponton voltam hogy, mint rendőr, kiszálljak a kocsimból és mindenkit megbüntessek azért, mert egyik teliberakott seattlei nem tud vezetni! Már csengett a fülem a sok dudálástól. Ahogy közeledtem a "célomhoz" (wow, alkoholista élet, odáig fajultam hogy egy kocsma a célom) kiderítettem, hogy tömegbaleset történt. Talán megint valami természetfeletti van a dologban? gondoltam magamban. Még a leghitelesebb magyarázattal rendelkező baleseteket is természetfeletti dolgok okozzák, ehhez már hozzászoktam.

 Csoda, hogy a forgalom hangzavarában feleszméltem, hogy Aerosmith megy a rádióban.

- Legalább ti - sóhajtottam, majd pötyögtetni kezdtem ujjaimmal a kormányt. Aztán már ott tartottam, hogy léggitározok és légdobozok. Őszintén, nem érdekelt hogy a körülöttem lévőek mit gondolnak. Sőt, lehúztam az ablakokat is, és kihangosítottam a rádiót.

Amikor a baleset helyszínére értem, gyorsan megfontoltam magamban: Chelsea, kocsma vagy életmentés? Kocsma, vagy életmentés? Most dönts, mert két másodperc és ráddudál az összes mögötted lévő kocsi! Az ott lévő rendőrök és ügynökök mind a bestia, nagydarab autóm nézték. Rájöttem, hogy nem éppen illik a klasszikus rock a jelenlegi helyzethez, ezért gyorsan kikapcsoltam a rádiót, majd kiszálltam a kocsimból. Megigazítottam a gesztenye színű bőrdzsekim, megköszörültem a torkom, majd a tisztek és rendőrök felé lépkedtem. Szerencsémre, valamilyen szinten hiteles és elfogadható "FBI" ruhákba öltöztem. Hihető volt, hogy egy vagyok közülük. 

Komoly arccal (mint mindig) közeledtem a balesethez. A járművek roncsai belepték az oda vezető utat. Úgy éreztem magam, mint egy szeméttelepen. Ahogy közeledtem, egyre jobban volt hallható a sok rekedt, vékony, rémült hang és sikítás. Próbáltam hanyagolni a szemkontaktust, mindig a lábam elé néztem, nehogy elessek, közben kezeimmel egyensúlyoztam. Egyszer csak két-két lábat leltem magam előtt. Fekete, fényesre csiszolt ünnepi lábbelik, sötétkék és bordó öltönyök. Ahogy felnézek, két komor arcú férfit látok magam előtt.

- Elnézést...? - ráncoltam szemöldökeimet.

- Attól tartok, hogy ettől a ponttól nem mehet tovább - szólalt meg az egyik fickó. Úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni. Felsóhajtottam.

- FBI vagyok - mondtam, majd felmutattam az igazolványom.

- Elnézést, hölgyem - szólalt meg a másik fickó egy kedvesebb és lágyabb hangon, majd karját balra lendítve jelezte, hogy elenged. Újra megigazítottam a dzsekimet, majd tovább mentem. Úgy látszik, ezt a két tagot nem sikerült meggyőznöm, hogy egy vagyok közülük.

[Sam szemszöge]

 Dean egyenesen a lány után nézett, összeráncolt szemöldökökkel bambult.

- Mi van?- kérdeztem zsebredugott kezekkel. Igazi gentleman kinézetem lehetett: a betonon minden irányba folyt a vér, én meg mellette állok, egy nagy behemót öltönyben, zsebredugott kezekkel. 

- Te is érzed? - kérdezte Dean. - Szenteltvíz szaga van - mondta összeráncolt szemöldökökkel.

 Sziszegve, halkan elnevettem magam.

- Biztos csak vallásos - vágtam rá. Ezt még én sem hittem el.

 Dean is elnevette magát.

- Ja, mert úgy néz ki mint aki annyira vallásos! Nézz rá - mutatott a tag felé Dean, mire mindketten rápillantottunk. - És most nézz a kocsijára. Bömbölő rock zene, bőrdzseki, nem ilyen egy FBI! - hadart.

- És ezzel mit akarsz mondani? - kérdeztem. Dean megvonta a vállát.

- Démon, vadász, alakváltó? - sorolta. Újra elnevettem magam.

- Ja, persze. Menjünk - irányítottam a kocsi felé, a kezemet a bal vállára téve. Bár nem néztem oda, de biztos voltam benne, hogy párszor hátranézett.

[Chelsea szemszöge]

- Kérem, részletezzen - erőltettem a szavakat az egyetlen túlélőből. Korai harmincas éveit járja. Majdnem járta. Csóró a földön hevert azóta is, egy vértócsában. Folyamatosan bőgött.

- Nem tudom. Nem tudom! - ordított. 

Ne ordíts ember, megőrülök! gondoltam magamban.

- A sofőr hirtelen belehajtott a többi két kocsiba, ennyi az egész, ennyire emlékszem! - magyarázkodott. Megveregettem a vállát, felálltam, majd hátat fordítottam a tömegnek. Visszamentem a kocsimhoz.

- Ennyi balfaszságot egy héten - fogtam a fejem. Beleharaptam az alsó ajkamba, majd bepattantam a kocsimba és elmentem a rendőrségre az áldozatok aktáiért.

***

Szokásos sztori, monoton menet. Benyalom magam mint kamu rendőr, vagy akármi, megvannak az adatok, Watson módra elkezdek nyomozni. A rendőrségről kijövet levettem a kabátom, majd a kocsimban gyorsan átöltöztem a mindennapi öltözékemre. Elfuvaroztam egy közeli kávézóba, magammal vittem a laptopom is.

Ahogy beléptem a kávézóba, megcsengett az alternatív ajtóriasztó. A kávézó zöld színekben pompázott, ezt a mentazöld falak biztosították. Az ajtó belső függönye végigsímította a karom, de nem ez volt épp a legfontosabb. Egy asztalnál megleltem az egyik korábbi rendőrt. A magasabbikat, egyben kedvesebbiket. A laptopjánál kuksolt, egy pár fehér fülhallgató volt a füleiben. Arcát megvilágította a képernyő. Öltözéke egy ing-farmer párosítás volt, rajtuk egy kopott barna kabáttal. Röviden mindennapi..

Mögé osontam anélkül, hogy észre venne. A laptopja képernyőjét néztem. A billentyűzeten egy régi, elsárgult lapú, bőr borítójú napló feküdt. Kézírással volt tele és ábrákkal. Meg voltam bizonyosodva, hogy nem FBI.

- Valami dörgés? - lépett oda a szőkeség társa, két papírpohárral a kezében. Feltételezem, hogy kávés poharak voltak. Lehajtottam a fejem, hogy a hajamtól ne legyen látható az arcom.

- Ember, semmi összefüggés a dolgok között! Semmi kísértésre következtető bizonyíték, az ég világon semmi - emelte fel hangját. Itt buktál le szépfiú!

- Szívás - válaszolt a másik tag.

Odalépkedtem az asztalukhoz, előrántottam egy széket mire mindketten rámnéztek. A szőke gyerek jól végignézett, mielőtt lehuppantam melléjük.

- Kamu FBI? Igen, én is - mondtam, mire a szőkeségnek elcsuklott a hangja és elfordította a fejét.

- Picsába - motyogta.

- Fogalmam sincs miről beszélsz - mondta zavarodottan a Pocahontas szerű tag, majd kikapkodta füleiből a fülhallgatót.

- Vadászok vagytok - mondtam magabiztosan, mire egymásra néztek.

- Én megmondtam - mutatott mutatóujjával a szőkeség a másikra, mire egy "egye fene" arckifejezéssel válaszolt. - Dean Winchester, ő pedig az öcsikém Sam - nyújtotta kezét, mire kezet fogtam vele. Öccse kínosan mosolygott.

- Chelsea Remington - válaszoltam.

- Remington? - kérdezte Dean ámulva-bámulva.

- Az lehetetlen - mondta összefont karokkal Sam.

Szemkontaktusba kezdtek bele. Éreztem, hogy izzadnak a tenyereim, hirtelen nem tudtam miről van szó.

- Pedig itt vagyok - válaszoltam önbizalmat tüntetve.

- A Remingtonok rég... Tudod - billentette meg a fejét Sam.

- Pedig itt vagyok - válaszoltam, röhögve. Jaj, de vicces, tényleg. Miről is van szó? - Komolyra fordítva a szót, sosem ismertem a szüleimet. Feltételezem, hogy meghaltak - válaszoltam.

- Sajnálom - válaszolt Sam.

- Nekem van egy kis dolgom. Csak így tovább - veregette meg Sam vállát a szőkeség, majd kiszelelt a kávézó ajtaján.

- Rámenős az Aranyhaj.

- Hagyd csak. Mindig ilyen - rázta meg fejét Sam.

- Szóval, testvérek? - kérdeztem egy eléggé őszinte mosollyal. Olyan, tettetett őszinte mosollyal.