–Mehetünk már?–kérdezte türelmetlenül Gabe Hammings a padom mellett toporogva. Válaszul csak a szememet forgattam. Miután bejelentették a gyilkosságot a tévében, szinte kivétel nélkül mindenki pánikolni kezdett. Hoztak egy halom értelmetlen szabályt, például hogy suli után mindenkinek azonnal haza kell mennie, és senki nem közlekedhet egyedül sehova. Ennek eredményeképpen állt Gabe mellettem, és várta hogy elkészüljek. Mr. Ford megkérte a fiúkat, legyen lovagiasak, és kísérjék haza a lányokat. Valószínűleg arra gondoltak, hogy majd ők megvédenek minket (kicsit sem szexista). Mondjuk, nehéz elképzelni, ahogy Hammings megvéd engem, mivel sokkal jobban be van rezelve nálam. Kocka, gyenge, szemüveges, pattanásos, megállás nélkül parázik, és fél életét videójátékokban tölti.  Ahogy vetettem egy újabb pillantást az ideges fejére, eljátszottam a gondolattal, hogy odaszólok neki „ott a gyilkos!", majd jót röhögök a fején. A gondolatra elmosolyodtam, és felálltam a székemről.
–Menjünk–kaptam fel a vállamra a táskámat. Elindultunk kifelé, a többi diákot kerülgetve, Gabe menet közben oda-odaköszönt néhány kocka ismerősének. Végre kiértünk az épületből, és néma csendben sétáltunk tovább. Szeptember végéhez közeledtünk, a nap bágyadtan sütött, szél lágyan fújdogált. Az utat bámultam elmerülve a gondolataimban, amikor Hammings megunta a szótlan sétát, és valamilyen számítógépes játékról kezdett magyarázni, meg hogy a barátaival egész hétvégén azt „tolták", és milyen „atoműberkirály", meg miket lehet csinálni benne... Még csak feléje sem néztem, remélve, hogy hallgatóság hiányában megunja a témát, és befogja a száját. Ő viszont egyáltalán nem zavartatta magát, tovább szövegelt, engem meg egyre jobban idegesített a hangja. Stresszes időszakon voltam túl, és a szokottnál könnyebben fel lehetett bosszantani. Megfájdult a fejem, a gondolataim egyre jobban összekuszálódtak, és hiába próbáltam elterelni a figyelmemet, a hablatyolása újra meg újra beleférkőzött a fejembe, és ettől még idegesebb lettem. Kussolj, kussolj, kussolj... Beszéd közben belerúgott egy kőbe, ami pattogva végiggurult a kihalt utcán. Legszívesebben felkapnám azt a követ, és addig verném vele a fejét, amíg ki nem folyik a vére, be nem horpad a koponyája, ki nem loccsan az agyveleje... amíg be nem fogja a száját... mi a fenéről dumál, miért nem tud végre kussolni... KUSSOLJ MÁR BE!
– Öhm, izé, Hill –hallottam messziről tétova hangját– minden oké?
Csak a bámultam a követ, fülemben zubogott a vérem és éreztem, ahogy a kezem ökölbe szorult.
– Hill, minden atom? Csak mert olyan fura vagy. Akarod, hogy...– Azt akarom, hogy fogd be.
– Fogd be –szólaltam meg halk, tiszta hangon.
–Oké, már abba is hagyom a vakerálást, bocs ha idegesítettelek, legközelebb ilyenkor nyugodtan– megpördültem, és lendületből behúztam neki egyet. Reccsenés hallatszott, és jajveszékelve az orrához kapott, amiből dőlt a vér.
– AZT. MONDTAM. FOGD. BE!– vicsorgtam rá, és újból megütöttem. Az állát találtam el, és hanyatt zuhant a betonon. Az összes feszültség, ami az elmúlt hetekben felgyülemlett, most kitört belőlem. Olyan, mintha minden ütés újabb problémát oldana meg. Gyomron rúgtam, és élveztem elakadó lélegzetét. Hirtelen eszembe jutott, hogy nyílt utcán vagyunk, és ha bárki meglát most, akkor nekem végem. Körbenéztem. Sehol senki. A házak ablakában sem. Elvigyorodtam, és újra Hammingsre néztem, aki nyüszítve fetrengett a földön. Hát, ez nem a te napod. Odaléptem mellé, megragadtam a táskája pántját, és annál fogva talpra rángattam. Elkezdtem magam után vonszolni az út végén lévő erdő felé. Amikor elértünk a fák közé, a földre löktem, és újból belerúgtam. Most már szinte zokogott a fájdalomtól. Felemeltem a földről egy követ. Nem volt túl könnyű, inkább egy minisziklára hasonlított. Jól megmarkoltam. Egy helyen letört belőle egy darab, így nem csak nehéz és kemény, de a szélein még éles is. Tökéletes. Leguggoltam mellé, majd ülő pozícióba rángattam, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Láttam a rettegést a tekintetében, ami jó érzéssel töltött el. Lassan meglengettem a követ, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül a képébe vágtam, mire felüvöltött a fájdalomtól. Tovább ütöttem, az arcát, a bordáit, a karjait, minden jajveszékelése, nyüszítése, sikolya és nyögése zene volt füleimnek. Mikor úgy éreztem kiszórakoztam magam, kicsit hátrébb dőltem, és szemügyre vettem művemet. Testét több helyen véraláfutások, kék-zöld foltok és karcolások borították. Arcát belepte törött, formátlan orrából folyó vér, ami nagy része már megalvadt, szemei bedagadtak, és alig látszottak, állkapcsa eltört és fura szögben volt, képe nagy részét véraláfutások foglalták el, bőre több helyen felszakadt, és vérzett. Újra felemeltem a szikladarabot, majd teljes erőből lesújtottam a fejére. Ezt a mozdulatsort még párszor elismételtem, míg koponyája be nem horpadt, és meg nem merevenedett a teste. Letettem a követ a földre majd ellenőriztem, hogy lélegzik-e még. Semmi. Ujjaimmal kitapintottam az ütőerét. Semmi. Meghalt.