Az asztalnál ültem, müzlit lapátoltam magamba, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a nővérem folyamatos locsogását. Szombat reggel volt, már két nap telt el az óta, hogy megöltem Mr. Robertset, de még mindig nem hiányolta senki, így nem is találták meg. A szüleim a nappaliban ültek, és a helyi híreket nézték. Fél füllel bele-belehallgattam, hátha valami érdekeset is mondanak. Amanda, a nővérem éppen a legjobb barátnőjéről meg az ő pasiáról beszélt, leginkább magának, ugyanis senki nem figyelt rá. Nem mintha ez zavarta volna. Azon filóztam, hogy inkább félbeszakítom, ekkor viszont meghallottam a hírolvasót:
–Szomorúan jelentem be, hogy közösségünk egyik megbecsült tagját, Jeffrey Dilan Robertset holtan találták a boltjában. Ma reggel találta meg holttestét egy kollégája, Mrs. Mandel az üzlet raktárában. Azonnal értesítette a rendőrséget, akik később megállapították, hogy Mr. Roberts két-három napja vesztette életét. Aggodalomra ad okot viszont, hogy szó sincs egyszerű szívrohamról vagy bármifajta természetes halálról. Mr. Roberts testén több apró, de mély vágott és szúrt sebet találtak, amik közül az egyik a nyaki ütőerét szúrta keresztül. A boltban tisztaság van, ha volt is bármi árulkodó jel, azt már eltávolították. Minden arra utal, hogy valaki hidegvérrel meggyilkolta Jeffrey Robertset, majd elrejtette hulláját. A rendőrség már kutat az elkövető után, de amíg nincs meg a tettes, fokozott elvővigyázatosságra intik a polgárokat.

Néma csend lett a lakásban. Mindenki a tévét nézte, és próbálta feldolgozni az imént hallottakat. Levegőt venni is alig mertem, és imádkoztam, hogy még csak fel se merüljön bennük a gondolat, hogy bármi közöm is volt ehhez az esethez. Halk szipogást hallottam az oldalamról, ezért a hang felé fordultam. Amanda volt az, a kezét a szájára tapasztotta, és sírt. A félelmem egy pillanat alatt elpárolgott, és értetlenség vette át a helyét. Amanda mindig panaszkodott az árusra, valahányszor kénytelen volt nála vásárolni. Mindig goromba és undok volt vele, ezért amikor tehette, elkerülte. De akkor most miért sír? Miért nem örül, hogy soha többé nem kell látnia a felpüffedt képét, hogy nem kell tovább hallgatnia a beszólásait? Miért sirat valakit, aki csak púp volt az emberiség hátán?
–Ez olyan borzalmas–suttogta könnyes szemmel–Ki  lehet ilyen kegyetlen? Hogy tehet valaki ilyet egy másik emberrel?
Furcsa, kellemetlen szorítás képződött a hasamban. Tudtam, hogy meg kéne vigasztalnom Amandát (mint ahogy egy normális személy tenné), de képtelen voltam megmozdulni. A fejemben megállás nélkül az ismétlődött, ami mondott. „Ki lehet ilyen kegyetlen...ki lehet ilyen kegyetlen...ki lehet ilyen kegyetlen..." Vajon ha tudná, hogy én tettem, akkor mit reagálna? Félne? Menekülne? Irtózva elhúzódna? Vagy csak nézne rám csalódott szemekkel, mintha egy világ omlott volna össze benne? De vajon számít ez egyáltalán? Úgy értem, semmi jelentősége nincs annak, hogy a nővérem hogy vélekedik a cselekedeteimről. Vagy pont hogy számítania kéne? De egyáltalán miért gondolkodom ezen? Tényleg érdekelnek a válaszok, vagy ez csak a szüleim által belémnevelt reakció?
Csak bámultam magam előtt az asztalt, halványan érzékeltem, ahogy a szüleim a nővéremet nyugtatják, de egy szót nem tudtam kivenni belőle. Hangjuk összemosódott, szemhéjamat olyan erősen szorítottam össze, hogy csillagokat láttam tőle. Nagy levegőt vettem, próbáltam lenyugodni. Összekuszálódtak az érzéseim, éreztem a félelem fémes ízét a számban, ehhez társult a zavarodottság, fájdalom, idegesség, valami fura érzés, amit nem tudtam beazonosítani, és egy kis harag is a világ ellen. Újra vettem egy mély lélegzetet, majd kinyitottam a szemem. Ekkor vettem észre, hogy olyan erővel szorítottam a kanalat a kezemben, hogy majdnem eltörtem. Letettem a tányérom mellé, és felpillantottam. Tekintetem találkozott apáéval, aki figyelmesen nézett engem, hasonlóan, mint két nappal ezelőtt Dr. Becker. Ettől a felismeréstől zavarba jöttem, így felálltam az asztaltól, és elindultam fel a szobámba. A konyhajtóban megfordultam, és visszanéztem a családomra. Amanda még mindig maga alatt volt, anya mellette ült, és vigasztalóan simogatta a haját. Apa még mindig nem vette le rólam a szemét, ezért gyorsan továbbmentem, szinte menekültem. A szobámba érve megkönnyebbülten rogytam le az ágyra. Hanyatt végigfeküdtem rajta, és a gondolataim elterelése érdekében újra végigpörgettem hogyan végeztem Mr. Robertsel. Ezt még párszor eljátszottam, mire sikerült megnyugodnom. Ne törődj Amandával –tanácsoltam magamnak– a többi ember mind hülye. Soha nem hittem volna, hogy az empátia rávesz arra, hogy gyászold azt, akit gyűlöltél. Talán nem is baj, hogy belőlem hiányzik. Legalább én értelmes maradok, ha a környezetnek elment az esze.

Tényleg így a legjobb, hogy hiányzik belőlem.