–Megint elkalandoztál–figyelmeztetett Dr. Becker ötödjére is.–Most nagyon szétszórt vagy.
–Elnézést–motyogtam. Próbáltam odafigyelni, és aktívan részt venni a terápián, de gondolataim vissza-visszakanyarodtak Mr. Robertshez. Azon tűnődtem, vajon mennyi ideig fog tartani, amíg megtalálják a hulláját, vagy valaki hiányolni kezdi.
Ha lett volna még időm, akkor jobban el tudtam volna rejteni, nem csak rádobáltam volna néhány takarót. Vajon voltak ellenségei a boltosnak, akiket gyanúsíthatnak? Vajon... Elég lesz -pirítottam magamra- Beckernek igaza van, tényleg szétszórt vagy. A végén még gyanítani fogja, hogy valami történt.
–Egy kicsit fáradt vagyok–hazudtam–A suli, a tanulnivalók, meg minden...
–Alig két hete kezdődött az iskola–ráncolta a szemöldökét.–És eddig soha nem panaszkodtál a tanulnivalóra.
Válaszként csak megvontam a vállam, és kibámultam az ablakon. Reméltem, ezzel felidegesíthetem, bár kételkedtem benne. A dokinak kötélből voltak az idegei. A negyvenes éveinek a végén járhatott, világosbarna haja már kezdett őszülni, de ezt és pár ráncot leszámítva jól tartotta magát. Jó fizikuma volt, kinézetben és tekintetében pedig volt valami apukás.
–Történt valami?–kérdezte–Mondjuk, egy tanár igazságtalan volt, vagy egy gyerek nem hagyott békén?
–Nem, semmi ilyen–ráztam a fejem zavartan
–Csináltál valami rosszat?–faggatózik tovább
– Csak felgyújtottam a sulit és szétrúgtam az ovodások homokvárát.
–Nem kell gúnyolódnod. Szeretném megtudni, mitől vagy ilyen különös.
–Nem vagyok különös.
–Nem akarok veszekedni veled. Tudod, hogy azért vagyunk itt, hogy neked segítsünk–mondta nyugodtan, le se véve rólam a szemét. Nagyot sóhajtottam, majd felé fordultam.
–Maga szerint milyen érzés, ha megöl valaki egy embert?–kérdésemet hosszú csend követte. Dr. Becker megköszörülte a torkát:
–Miért kérdezed?
–Csak...csak úgy. Maga szerint milyen érzés megölni egy embert egy nem pszichotikus személynek?–tettem fel újra óvatosan a kérdést. Nem tudom mi ütött belém, vagy miért érdekelt ennyire. Egyszerűen tudni akartam. Dr. Becker lassan bólintott egyet, látszott rajta, hogy alaposan megfontolja a választ.
–A gyilkosság iszonyú tett, az egyik legrosszabb, amit bárki megtehet. Semmilyen körülmények között nem elfogadható, hiába védekezik valaki azzal, hogy muszáj volt megtennie, mert mondjuk parancsot kapott. Nagyon megvisel lelkileg. Akárhogy is érzed magad gyilkolás közben, az el fog törpülni amellett, ami utána következeik. Bűntudat, súlyos depresszió, rémálmok és társaik. Többen is azt nyilatkozták később, hogy az áldozataik arca kísértette őket–magyarázta, és közben figyelmesen nézett. Olyan érzésem volt, mintha belém látna. Elkaptam a tekintetem, és ismét kinéztem az ablakon. Ügyelve, hogy ne mutassam ki még jobban az érzéseimet, megszólaltam:
–Szóval egy átlagos ember tönkremenne
–Valószínűleg–értett egyet a doki.
Mindig azt mondták nekem, hogy próbáljak beolvadni, próbáljak „normálisan" viselkedni. De én nem tudom, mi „normálisnak" lenni. Megöltem egy ártatlan férfit, és még csak bűntudatom sincs. Sőt, élveztem, és újra megtenném. Másoknál viszont ez nem így van. Azok ilyet nem tennének. Nekem se kéne. De olyan jó érzés volt... Soha nem volt még ilyen...intenzív érzésem. Végig ezt kerestem, csak rossz helyen. Mindig olyan tompának éreztem magam.

Annyira szeretném még egyszer megtapasztalni...