Halkan kopogtak az ajtómon. Ennyiből tudtam hogy Amanda lesz az. Ebben a házban egyedül ő nem szokott ajtóstul a másikra rontani.

Szándékosan nem válaszoltam, kényelmesen fésülgettem tovább a hajam. Most hogy kitaláltam mi lesz a következő lépés, elszállt minden haragom ellene. Minden gondolatomat a tervem szövögetése foglalta le, és emellett nem volt értelme haragot tartani. Mármint Amandával. A szüleimre még mindig dühös voltam.

Ismét kopogott, ezúttal kissé erősebben.
– Mi van?! – kiáltottam ki „kedvesen".
– Beszélni szeretnék veled. Beengedsz? – kérdezte félszegen. Láttam a lelki szemeim előtt, ahogy ott toporog idegesen a szobám ajtaja előtt, és a haját csavargatja, mint mindig amikor zavarban van.
– Ha azt mondom, nem, lekopsz? – kérdeztem unottan, és letettem a fésűt. Arra számítottam, hogy a kérdésemtől eltakarodik, de nem hallottam lépteket, szóval maradt. Kitartó.

– Meg, légyszi – kérlelt, én meg sóhajtva felálltam, pár lépéssel átvágtam a szobá  és kinyitottam az ajtót. Arcán jól látható megkönnyebbülés látszott. Ne örülj annyira gondoltam.
– Ne hívj így – közöltem vele rezzenéstelen arccal, mire azon nyomban bűntudat futott át az arcán. Elfolytottam a vigyorom. Szeretem amikor hatást gyakorlok az emberekre.
– Bocsi – szabadkozott, én meg csak megvontam a vállam, és félreálltam hogy be tudjon jönni. Zavartan leült az ágyamra, én pedig vele szembe levágtam magam a székembe, és hátradőlve egy „na, mit akarsz?" nézéssel meredtem rá, amitől még jobban zavarba jött.

– Jól vagy? – kérdezte minden előzmény nélkül, mire zavarodottan megráztam a fejem.
– Mi?
– Hát tudod... anya miatt... – magyarázkodott. – Eléggé összevesztetek...
Őszintén megvallom, nagyon meglepett ezzel. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy azért akar velem beszélni, mert aggódik a lelkivilágomért.
– Ja, persze, jól vagyok – válaszoltam, fél kezemmel öntudatlanul a hajamat bizergálva. Ezt a gesztust Amandától tanultam el. – Anyával folyton veszekszünk, szóval... – rántottam meg a vállam, jelezve hogy nem bántódtam meg nagyon.
Bólint egyet, jelezve hogy érti. Rövid gondolkodás után halk sóhajjal felálltam, és én is átültem mellé az ágyra. Fogalmam sem volt hogy mit mondjak most. Nem vagyok lelkizős fajta. A korábban érzett öröm és megnyugvás elszállt már az első kérdésével, ahogy eszembe jutottak a problémáim.

– Sajnálom hogy Becker goromba volt veled. Olyan kedves embernek tűnt... – szólalt meg halkan.
Hölgyeim és uraim, íme a nővérem. Igazi emberismerő.
– Miért sajnálod, nem te tehetsz róla – mondtam értetlenül. Amanda figyelmen kívül hagyta a közbeszólásomat.
– Nem is kellett volna odafigyelned rá. Tiszta hülye, hogy ilyeneket mond. Nagyon megbántott? – kérdezte. De aranyos. Most komolyan.
– Nem bántott meg. Csak feldühített. Témaváltásként megkérdeztem:
– Nem akarsz egy flancos magánsuliba járni? Egészen hasonlítasz rám, talán elhiszik hogy te vagy én.
Felnevetett, és sajnálkozva megrázta a fejét:
– Sajnos nem hiszem hogy bevennék. De ne lógasd a fejed, lehet hogy tetszeni fog és jó lesz odajárni – mosolygott rám, próbálva megfogni a dolog jó oldalát.
– Kétlem – fintorogtam. – Nem akarok másik városba menni. Miért nem maradhatok itt?
– Na, végül csak megszeretted ezt a várost – nevetett fel. – Eddig annyira szabadulni akartál!
– Hát igen, de most már maradni szeretnék. – Eszembe jutott egy közhely, ami egészen illett ide:
– Akkor kezdjük megbecsülni amink van, amikor éppen elveszítjük.
Amanda bólintott, és felsóhajtott:
– Átérzem. Mindig arra gondoltam, hogy igazán történhetne itt valami, ami feldobná a napokat, de amikor elkezdődtek ezek a... merényletek, visszasírtam az unalmas hétköznapokat.
Miért van Amandának ösztönös érzéke ahhoz, hogy nehéz helyzetbe hozzon engem? Most komolyan, mégis mit kéne mondanom?
– Hát ja. Ez így elég rossz – feleltem bizonytalanul. – Mondjuk, az unalom sem túl jó.
– Csakhogy az unalomba nem haltak bele emberek – közölte.
– Még – vágtam rá, mire elnevette magát. Amúgy ha belegondolunk, ez nem igaz. Az én unalmamba már haltak bele emberek. És Amanda már kezdett untatni..
– Figyelj, most az van, hogy fel szeretnék öltözni, szóval ha megtennéd... – célozgattam, hátha végre békén hagy. Elvörösödött, és gyorsan felpattant, majd kiment a szobámból.

Megvártam, amíg elhalnak léptei, majd visszaültem az asztalomhoz, és előkotortam egy füzetet. Kinyitottam, és sebesen átlapoztam a teleírt lapokat, amíg nem találtam egy üreset. Az oldal tetejére felírtam egyszerűen hogy: Becker, majd odabiggyesztettem egy nyolcas számot a sarokba. Igazából felesleges volt leírni, ugyanis pontosan számon tartottam az áldozataimat, de jól esett leírva látni. Hét halott. Hamarosan nyolc. Nem kevés, de nem is olyan sok. És messze nem elég.
Kicsit filozofáltam még, aztán nekiláttam leírni amit jelenleg tudok:

Carl Becker
Családtagok: Mrs. Becker, a felesége és Elisabeth (Betty), a lányuk. Kutya nincs (tudomásom szerint)
Napirend: Minden nap reggel 8:00-tól este 17:00-ig vannak páciensei, kivéve vasárnap. Olyankor templomba megy, vallásos. Utána a gyerekkel meg a feleségével van. Esténként néha találkozik a barátaival. Van amikor meccsre megy, fogalmam sincs mire.
Család napirendje: Mrs. Becker a Polgármesteri Hivatalban dolgozik. Betty tíz éves, még alsós. Mrs. B. hozza haza, kivéve ha B. korábban végez. Este egész család otthon. Korán lefekszenek

Egyelőre ennyit tudtam biztosra, ami közel sem elég. Több információra van szükségem, hogy ki tudjam részletesen dolgozni a tervemet. Meg kéne tudnom, hogy mikor van egyedül vagy a lányával kettesben, és mikor tartózkodik Mrs. Becker házon kívül, hogy elkerüljük a komplikációkat. Egy kisgyerekkel még el tudok bánni, de képtelen lennék egyszerre háromfelé figyelni, és ez a hatékonyság rovására menne. Felsóhajtva hátradőltem. Persze hogy akkor sikerül elintéznem, hogy kidobjon, amikor arra lenne szükségem, hogy a közelében maradhassak. Most először vettem fontolóra, hogy bocsánatot kérjek tőle. Már a gondolattól is sikítva tiltakozott minden idegszál a testemben. Nincs az az isten, hogy én alázkodjak meg, amikor ebben a helyzetben pont neki kéne megbocsájtásért esedezve előttem kúszni. Megsértett, még akkor is, ha igaza volt.

Próbáljunk először abból kiindulni, amit tudok. Tehát este mindenki otthon van, gondolom vacsoráznak meg a kis taknyost szórakoztatják. Valahogy el kéne érni, hogy egyedül legyen, és a közelébe juthassak. Vajon, ha a tönkremenne az autója, gyalog menne be a rendelőjébe? Nincsen annyira messze tőle, hogy megkérjen valakit hogy vigye le. Bár lehet, hogy az a vén fasz utál gyalogolni.

– Megara, mit csinálsz még mindig? – nyitott be a szobámba anyám, mire majdnem leestem a székről. Azt a tényt, hogy egyedül Amanda tud kopogni ebben a családban, most gondolatban háromszor aláhúztam és bekereteztem.
– Basszus! Mi az? – kérdeztem ingerülten. – Kopogni amúgy nem tudnál?
– Ne beszélj így velem! – szidott le azonnal. – Szedd már össze magad, leviszlek a sulihoz.
– Mi? Miért? – kérdeztem értetlenül.
– Hogy biztos bemenj – válaszolta frappánsan. – Most pedig öltözz már! Mi az istent csináltál eddig?!
– Semmit – sóhajtottam. – Kimész?
Anyám kiment, és bezárta azt az istenverte ajtót, én meg a kezembe temettem az arcomat. Pont az állatkert hiányzott még a napomba.

***

A kocsiút rövid volt, de kínos. Meg se próbáltunk beszélgetni, abból úgyis csak egy újabb veszekedés lett volna, ami nálunk egy mozgó járműben halálos kimenetelű is lehetne. Mikor megérkeztünk a suli bejárata elé, azonnal ki akartam pattanni, de lenyomta a zárat.
– Figyelj ide – kezdte –, most szépen bemész, és végigülöd az összes órádat. Nem akarok hívást kapni az iskolatitkártól, hogy második óra után leléptél. Nem akarom azt hallani, hogy valakivel megint konfliktusod volt, szóval viselkedj. Délután nem mész sehova, haza sem, mert megint érted jövök, és átmegyünk dr. Beckerhez. Megértetted?
– Nem – ráztam meg a fejem, és megrángattam a kilincset. – Nem megyek át hozzá.
– Ez nem alku tárgya. Megbeszélitek szépen a problémákat. Megegyeztünk, hogy nem kell hozzá járnod. Akkor tegyél már meg annyit, hogy normálisan búcsút veszel tőle!
– Miért akarnék elbúcsúzni? Nekem aztán nem fog hiányozni – nevettem el magam hitetlenül.
– Éveken át jártál hozzá. Egy minimális tisztelet nincs benned? – kérdezte hevesen.
– Miért lenne? – vontam fel a szemöldököm. – Az, hogy ennyi ideig elviseltem, nem jelent semmit.
Erre nem mondott semmit, csak felsóhajtott, és kioldotta a zárat.
– Délután jövök. És ha nem talállak itt a bejáratnál, kizárlak a házból hogy az utcán éjszakázzál – fenyegetőzött vérszegényen.
– Úgysem teszed meg – nevettem ki, majd kiszálltam a kocsiból, és bevágtam az ajtót. A többiektől félrehúzódva elindultam befelé, és reménykedtem, hogy nem futok össze senkivel. Nem volt szerencsém.

– Megara! – ragadta meg hirtelen valaki a kezemet. Ha nem ismertem volna rá, hogy Judith az, visszkézből leütöttem volna, így viszont csak bosszúsan elhúztam a kezemet.
– Ne – figyelmezetettem. Nem szeretem, ha hozzámérnek, és ezt jól tudja.
– Bocsi, de annyira örülök, hogy itt vagy – magyarázkodott, én meg elgondolkoztam, hogy ez alapján mennyire lehet szánalmas az élete.
– Hát én nem – reagáltam le, majd kedvesen félrelöktem egy felsőbb évest srácot, hogy hozzáférjek a szekrényemhez. Az egyébként majdnem elküldött az anyámba, de aztán csak (fel)nézett rám, majd szó nélkül elsunnyogott.
– Ennek meg mi baja... – tűnödtem.
– Kinek? – kérdezte Judith, aki eddig folyamatosan beszélt.
– Senkinek – feleltem. Judith erre csak megvonta a vállát.
Kinyitottam a szekrényem, és észrevettem benne egy összehajtogatott papírdarabot. Kíváncsian kinyitottam, majd összeráncoltam a szemöldököm.

Kattant kurva

Ez állt valami olvashatatlan macskakaparással a fecnin. Judith kíváncsian áthajolt a válam fölött, majd felszisszent, amikor elolvasta az üzenetet. Én csak gondolkodtam. Valószínűleg az a nyominger dobta be, mielőtt ideértem, és ezért rohant el annyira gyorsan.
– Ezt vajon mikor unják meg? – kérdeztem végül nagyot sóhajtva, majd összegyűrtem, és eldobtam az üzenetet. Valamikor azután kezdék el ezt csinálni, hogy én és Lindsey összeverekedtünk, ha azt verekedésnek lehet nevezni. Soha nem voltak nagy rajongóim, de azóta elég gyakran előfordult egy-egy ilyen kaliberű beszólás. Nagyon dühített, hogy a legtöbben nem képesek a véleményüket az arcomba mondani, csak névtelen üzenetek formájában, de éppen ezért ezekkel nem is nagyon törődtem. Persze ha egyszer is megtudnám, ki írta őket, valószínűleg agyonverném.

– Ne törődj vele – mondta kedvesen Judith. – Csak a szájukat jártatják.
– Ezt úgy értsem, hogy szerinted nem vagyok őrült? – vontam fel a szemöldökömet.
– Ha az is vagy, nekem nem kell félnem, mert én vagyok a legjobb barátnőd. Meg az egyetlen is. Engem nem bántanál – vigyorgott büszkén. Halkan felhorkantottam. Na ezt meg mégis honnan szedhette?
– Legjobb barátnők... – motyogtam halkan, és majdnem felnevettem, annyira abszurd volt a gondolat. Ó Judith, te nagyon el vagy tévedve...

***

Órák után együtt mentünk el Judithtal ebédelni, majd megpróbáltam lerázni azzal, hogy anyámmal el kell mennem. Az említett személy ezt szépen keresztbe húzta azzal, hogy felajánlotta Judithnak, hogy hazavisszük. Emiatt még tíz percig pofázott a fülembe, majd szerencsére kiszállt, és áldott csöndben hagyott minket. Mivel még mindig kivoltunk a másikra, ezért nem is szólaltunk meg, amíg oda nem értünk Becker rendelőjéhez. Anya kiszállt, a biztonság kedvéért megragadta a karomat, és csöpett sem megalázóan maga után húzott a rendelőbe.

Bent várnunk kellett még egy olyan tíz percet, mert Beckernek páciense volt, és utána várt minket. Unottam nekidőltem a falnak, fejembe beleragadt egy dallam, ami folyamatosan ismétlődött, ezzel az őrületbe kergetve. Erre még ráerősített anyám, aki rossz szokása szerint a táskája pántján dobolt körmeivel, egy monoton alapzajt idézve elő. Pluszba még az asszisztense is nekilátott egy rágón kérődzeni, aminek minden egyes csattogását hallani lehetett. Az, hogy egyenesen örültem, amikor végre bemehettünk Beckerhez, mindent elmond.

Becker nem tűnt kimondottan meglepettnek, hogy lát minket, dacára annak hogy valójában semmi keresnivalónk nem volt ott. Anyámmal kölcsönösen udvariaskodtak egy sort, majd felém fordult:
– Szervusz Megara. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar újra látlak.
– Ebben az az érdekes, hogy tegnap tisztán kijelentettem, hogy nem fogok többet idejönni – jegyeztem meg fagyosan. Hogy viselkedhet úgy, mintha mi sem történt volna?
– Ezesetben milyen okból tisztelsz meg jelenléteddel? – kérdezett vissza, egyik szájsarka felfelé kunkordott. Kinevet. Újra éreztem a késztetést, hogy kitörjem a nyakát.
– Semmilyenből. Én már megyek is – indultam meg a kijárat felé, de anyám elkapta a kezemet.
– Viselkedj! – szidott meg, mint valami kisgyereket, aztán Becker felé fordult:
– Megara említette, hogy tegnap nézeteltérésbe keveredtek. Mivel a kisasszony mostanában szökős kedvében van, úgy éreztem hogy a problémát a lehető leggyorsabban kell orvosolni, mert később már lehet itt sem lesz – vázolta fel a szituációt.
– Értem – bólintott Becker. – Sajnos ilyesmi gyakran előfordul, és igazán örülök, hogy ennek fényében nem a tegnapi volt a legutóbbi találkozásunk.
Bla bla bla – gondoltam.
Anyám halkan köhintett.
– Megara!
– Mi az?
– Nem akarsz valamit te is hozzáfűzni? – kérdezte.
– Nem. Itt sem akarok lenni. – Erre csak sóhajtott. Mi az isten baja van?
– Mindig ilyen készséges? – kérdezte szórakozottan Beckertől.
– Hé! – szóltam rá dühösen. Nehogy már itt kezdjen előttem konzultálni a pszichiáteremmel!
– Van, amikor rosszabb is – mondta halvány mosollyal Becker.
– Hahaha – forgattam a szemem. – Nagyon vicces, ahogy le se szartok, ne csodálkozzatok hogy gyűlöllek titeket! – fakadtam ki dühösen.
– Megara! – kerekedett el anyám szeme. Beckernek arcizma sem rándult. Kapott ő már szebbet is.
– Igen ez a nevem! És attól még, hogy ezt hajtogatod folyton, attól még semmi sem fog megoldódni! – vágtam rá.
– Istenem, miért érzel késztetést arra, hogy mindent megnehezíts? – temette arcát a kezébe.
– Ez nekem vagy az istenednek szólt? – kérdeztem vissza csípőből, mire anyám gyilkos pillantást vettett rám, Beckernek viszont felfelé húzódott a szája.
– Talán egyszerűbb lenne, ha most egy kicsit beszélhetnénk négyszemközt, Kate – szólalt meg, félbeszakítva a családi vitát. – Megara addig kint leülhet.
– Mi a francnak jöttem én be egyáltalán? – fújtattam, aztán kimentem és bevágtam az ajtót magam után. Persze, rángassanak ide, szórakozzanak velem, aztán küldjenek ki. Hogyne persze. Nehogy bármi beleszólásom lehessen az életembe!

– Már végeztetek? – kérdezte az asszisztens, aki szerintem egész nap el sem mozdul a helyéről.
– Közöd? – kérdeztem vissza hevesen, mire inkább visszafordult az adminisztrációhoz. Lehunytam a szemem, és hátradöntöttem a fejem a falnak, néhány mély levegőt véve. Agyamban végigfutott egy kellemes kép, ahogy anyám a szekrénybe felakasztva fulladozik, Beckernek meg be van törve a koponyája, és az agyveleje kifolyik a földre... A gondolataimból telefoncsörgés hangja riasztott ki. Elővettem a táskámból a telóm, és a kijelzőn Amanda neve látszódott.
– Igen? – vettem fel.
– Megara, hála az égnek! – szipogott.
– Te most sírsz? – ráncoltam a szemöldökömet.
– M-Meg, apunak ba-balesete volt – zokogta a telefonba.
– Milyen baleset? Miről van szó? Beszélj már érthetően! – szidtam le.
– Bele- belehajtott egy másik sofőr az úton, é-é-s belecsúszott az á-árokba. – sírt. – K-kórházba vitték, és a-a-anyu n-nem veszi fel. – Újból zokogni kezdett, én meg kinyomtam azzal az ígérttel, hogy megyünk. Kopogás nélkül benyitottam a szobába, ahol anyámék beszélgettek.
– Megara! Most nem éppen... – kezdte, de félbeszakítottam.
– Gondoltam, érdekel hogy a férjed karambolozott és most kórházban van. – A hírre falfehérre sápadt, és abban a pillanatban felpattant a helyéről.
– Uramisten – nyögte rémülten. – Sajnálom Carl, de én m-most megyek...
– Elviszlek titeket – ajánlotta fel azonnal, ami jól is jött, mert anya a jelek szerint sokkot kapott, ami vezetésnél nem előnyös. Anya csak bólintott egyet, és már húzott is minket magával a kocsihoz.

– Otthagytad a kabátodat – szólaltam meg az autóban.
– Leszarom a kabátom! – fakadt ki, mire Becker a vállára tette a kezét.
– Kate, nyugodjon meg! A pánikolás nem segít, és nem akarod a lányaid még jobban felzaklatni, igaz? – Anya ajkaiba harapott, és bólogatott, majd nagy levegőt vett és megpróbált kicsit megnyugodni. Becker beindította az autót, és elindultunk a kórház felé.