– Beszélnünk kell.
Ezzel fogadott anyám amikor másnap reggel levánszorogtam. Semmi „jó reggelt" vagy ilyesmi, csak ez. Beszélnünk kell. Hát akkor beszéljünk.
Nagyjából sejtettem, miről lesz szó, így unottan a pultnak támaszkodtam.
– Beszéljünk – feleltem egyszerűen.

Miután feltakarítottam magam után a nappaliban, azonnal elvonultam a szobámba, és azóta nem is beszéltünk Amandával. Az ominózus mondat elhangzásakor már lent volt a konyhában, és úgy sejtettem, már mindent elmondott anyának. Ezt alátámasztotta az is, hogy anyámat jól láthatóan szétvetette az ideg. Kíváncsi voltam, miért: az okozott kár miatt vagy mert megijesztettem a lányát. Megpróbáltam elkapni a nővérem tekintetét, de lesütötte a szemét. Anyám vele ellentétben egy pillanatra nem nézett el rólam.
– Először is – kezdett bele–, beszéltem dr. Beckerrel.
Jól kezdődik.
– És mit mondott?
– Hogy nem vagy hajlandó a kérdéseire válaszolni, megváltoztál negatív irányba, és a terápia közepén leléptél azzal a felkiáltással, hogy nem mész vissza hozzá. Ezt hogy gondoltad?
– Hogy hogy gondoltam volna? Egyszerű. Szerintem ezek a foglalkozások nem segítenek semmin, és nem akarom erre pazarolni az időmet – mondtam teljes lelki nyugalommal, ami nem tetszett neki.
– Azt ugye tudod, hogy ez nem így működik? Ha valami probléma van, azt nekem kell mondanod, és akkor eldöntjük hogy jársz-e tovább vagy nem! – förmedt rám idegesen. Úgy tűnt, elege van belőlem.

– Mivel rólam van szó, ezért úgy gondoltam, jogom van egyedül eldöntenem ezt a kérdést – feleltem ridegen. Anya csípőre tett kézzel, összeszűkült szemmel méregetett.
– Jogod? Nincs semmiféle jogod! Csak egy tinédzser vagy! – csattant fel. – Arra sem vagy képes hogy átlásd, mi a jó neked! Nem viccből fizettük a terápiát! Újra járni fogsz és pont! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, de nem hagytam magam.
– Akkor leszarom, küldj csak el egy dilidokihoz, de ahhoz a vén idiótához nem megyek vissza! – emeltem meg a hangom. Fájdalom hasított a fejembe, és a szemem mögött lüktetett. Legyűrtem a késztetést, hogy odanyúljak és megdörzsöljem.
– Válogasd meg a szavaidat! Kinek képzeled magad, hogy így minősíted a doktort?! – rivallt rám anyám. Fogd már be, szétmegy a fejem! – gondoltam, és egy másodpercre összeszorítottam a fogaimat, ahogy újra belenyilalt a fájdalom.
– Olyasvalakinek, aki nem hagyja hogy ok nélkül rágalmazzák! – vágtam rá dühösen, ahogy enyhült a sajgás a koponyámban. Anyának felszökkent a szemöldöke úgy a homloka közepéig.
– „Rágalmazzák"?
– Megvádolt azzal, hogy közöm van a gyilkosságokhoz. Mintha abból, hogy szociopata vagyok rögtön következne, hogy gyilkos is! Neki vajon ez jogában állt, ha már ilyen jól tudod a jogokat?! – fakadtam ki ingerülten. Láttam anyám arcán, hogy ez betalált. Kis szünet következett, amíg végiggondolta újra a dolgokat. Én ezt kihasználtam, és megdörzsöltem a halántékom. Egy kicsit tompult a kín, de aztán visszatért. Kivettem a szekrényből egy poharat, én engedtem bele vizet.

– Pontosan miről beszélgettetek ti a terápián? – kérdezte.
– Csak a szokásosról – vontam vállat, nagyot kortyolva a hideg vízből, és ezzel nem is hazudtam. Annyira megszoktam már a hegyibeszédeket, hogy már a szokásos kategóriába soroltam őket.
– És ennél pontosabban? – foszírozta tovább a kérdést.
– Nem mindegy?! Kérdezd meg attól, ha annyira érdekel! – vágtam rá dühösen. Nem volt nehéz rájönni hogy bűnbakot akar csinálni belőlem, de én ebben nem voltam partner. Ráadásul még mindig sajgott a fejem, hiába ittam. Már menni akartam, elegem volt az egész helyzetből.
– Tőle – hangsúlyozta ki szigorúan a névmást. – Nem attól, tőle.
– Akkor az – forgattam a szemem. – Számít ez most egyáltalán?
– Mindig számít – válaszolta anya fáradtan. Fáradtan? Szemügyre vettem az arcát. Tényleg fáradtnak tűnt. Vajon miattam? Eddig úgy tűnt, tartani tudja a tempót, de lehet mégse? Ha tényleg belefáradt az egészbe, akkor lehet végre leszáll rólam? Túl szép ahhoz hogy igaz legyen. – futott át az agyamon.

Anya újra szóra nyitotta a száját:
– Rendben, tegyük fel hogy minden úgy történt, ahogy mondtad, de azért majd felhívom Dr. Beckert is...
– Mi az, hogy „tegyük fel"?! Azt hiszed, hazudok?! – vágtam a szavába kiakadva. Ettől ismét megfájdult a fejem, és megszorítottam a poharat. Eljátszottam a gondolattal, hogy széttöröm anyám fején.
– Megara, tudjuk hogy szokásod kissé ferdíteni a dolgokon... – felelte óvatosan anyám.
– Mivan?! – förmedtem rá, és levágtam az asztalra a poharam. Kicsit erősebben, mint kellett volna, de nem tört el. — Ez nem igaz! – Az igazat megvallva tényleg szoktam ferdíteni, ha kellett, de ettől még ne hazudtoljon meg engem! És tekintsünk el attól, hogy pár hónapja megállás nélkül csak hazudok tettem hozzá magamban.
– Velem ne beszélj ilyen hangon! Mit képzelsz te magadról?! – szidott le.
– Te mit képzelsz magadról?! Hazugnak neveztél! – kiabáltam. Elsötétült a tekintete, és felemelte a kezét, hogy megüssön. Megint.

Rémült nyikkanást hallottunk oldalról, mire mindketten ösztönösen odakaptuk a tekintetünket: Amanda tágra nyílt szemmel, döbbenten nézett ránk. Annyira csöndben volt, hogy már el is feledkeztünk a jelenlétéről. Ekkor jöttem rá, hogy a tegnap este még szóba se került, mindkettőnket lefoglalt a szóbeli csatázás. Anya észrevette magát és leeresztette a kezét, majd zavartan megköszörülte a torkát.
– Megara – kezdte nyugodtan –, kérlek hallgass végig.
Keresztbe fontam a karomat, és várakozóan néztem rá.
– Látom rajtad, hogy mennyire fel vagy dúlva, úgyhogy nem foglak kényszeríteni arra, hogy továbbra is Dr. Beckerhez járj. – A hír hallatán felcsillant a szemem, de hamar lelohadt az örömöm, amikor észrevettem hogy még nem fejezte be mondandóját.
– Viszont nem hagyhatom, hogy csak úgy legyél, miközben segítségre van szükséged. Lesz egy új pszichiátered, illetve dr. Becker még korábban említett egy gyógyszeres kezelést, amit többen ajánlanak... – folytatta volna még, de félbeszakítottam.
– Ti... be akartok nyugtatózni? – alig kaptam levegőt. Becker már említett valami ilyesmit miután összeverekedtem Lindsey-vel, de akkor még csak ötletként vetette fel...
– A te érdekedben, Megara – felelte anyám. – A doktor úr különösen ajánlja, főleg az agresszív gondolatok és hangulatingadozások ellen, neked tenne a legjobbat ha ezeket enyhítenénk – győzködött. A doktor úr elmehet a...
– Nem fogom hagyni hogy ilyen szarokkal mérgezzétek az agyam! – fakadtam ki. Már a gondolatától is rosszul voltam, hogy tablettákat kelljen szednem. Csak lebénítják az agyamat, és tönkreteszik a működését. Olyan leszek tőlük mint egy élőhalott. De persze ez az anyámnak pont kapóra jön. Hirtelen átfutott az agyam hátuljában, hogy valamelyik fiókban van fájdalomcsillapító. Az az egyetlen gyógyszer ami jelenleg kell.
– Megara, kérlek – próbálkozott tovább –, nem szeretnél... normális lenni?
Csak bámultam rá. Kösz szépen, anya. Lehet hogy szociopata vagyok, de tőlem ez a normális. Mit csináljak, szülessek meg újra?!
– Ha ez rossz, ahogy most vagyok, akkor nem, nem akarok "normális lenni" – közöltem végül dühösen. – Én köszönöm szépen, teljesen jól vagyok így.
Erre nem tudott mit reagálni, és kínos csend állt be a konyhába.

– Van még valami – szólalt meg végül, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá. Ezek után mi jöhet még?
– Apáddal úgy döntöttünk, hogy átiratunk egy másik iskolába – mondta.
– Ahha. És? – kérdeztem értetlenkedve, aztán leesett mit mondott. – Várjunk. Mi? Mi van? Miért? Hova? Mikor? Amandát is?
Záporoztak a kérdéseim, anya meg csak a fejét kapkodta, próbálva megválaszolni az összeset.
– Jövőre már nem ebbe a városiba fogsz járni, hanem egy másikba videken, és nem, Amanda itt marad. Bentlakásos iskoláról van szó, szigorúbb és komolyabb mint az állami, szóval végső soron jól fogsz járni – magyarázta, én pedig zavartan megráztam a fejem.
– De miért? – tettem fel a legfontosabb kérdést.
– Mi miért? – kérdezte apa, aki abban a pillanatban lépett be a szobába.
– A St. Beatrix magániskoláról van szó – válaszolta anya, jelentőségteljes pillantást vetve apára.
– Miért. Kell. Másik. Iskolába. Mennem?! – ismételtem lassan. Minden egyes szó belehasított a koponyámba. Összeszorítottam a fogaimat, és vártam hogy elmúljon.
– Drágám? – nézett anya apára, jelezve hogy ezt inkább ő mondja. Azt észre sem vették hogy ott szenvedek. Apa hatalmasat sóhajtott, majd végre belekezdett a magyarázatba:
– Először is, mert ha itt maradsz, csak elpocsékod a tehetséged; nagyon okos vagy, de egyszerűen nem törődsz a tanulmányaiddal, pedig ha egy kicsit törnéd magad kiváló eredményeket érhetnél el – ecsetelte. Sűrűn bólogattam, remélve rátér a lényegre és végzünn. Azon filóztam, mit számít ennyire nekik az iskola. Nem teljesen mindegy? Úgysem tanulunk semmi értelmeset, és soha nem is fog nagyon számítani.
– Másodszor – folytatta –, mostanában sok visszajelzést kapunk hogy vészesen romlik a magatartásod és úgy általában a viselkedésed. Erre nem térnék ki külön, tudod miről beszélek. – Persze hogy tudtam. Minden egyes adandó alkalommal az orrom alá dörgölték.
– Ez az iskola különösen a nehezen kezelhető fiatalokra specializálódott. Képesek kezelni a személyiségzavarodat, és nem csak büntetéseket osztanak neked, ahogy az itteni tanárok.
– Ráadásul – tette hozzá –, amúgy is folyton panaszkodtál, mennyire utálod az iskolatársaid. Ott talán még össze is tudnál végre valakivel barátkozni.
– Itt is van barátom – vágtam rá azonnal Judithra utalva. – És nekem ez pont elég is. – Sőt, még sok is gondoltam. Nem mondon, örültem volna egy értelmes embernek, akivel beszélgethetek, csakhogy az „értelmes" meg az „ember" szavak együttesen oximoront alkotnak, így erről már rég letettem.

– Ennek örülök, de ettől még nem érzed jól magad az itteni gimiben. Látni lehet rajtad — felelte szelíden apa. – Nem értem, miért berzenkedsz ennyire.
– Nem akarok elmenni innen, és valami szigorú, bentlakásos suliba járni! – fakadtam ki. Ekkor esett le: bentlakásos.
Hogy a fenébe fogom így folytatni a játékot? Ott biztos, hogy minden lépésemet figyelni fogják...
– Csak két év, és véget ér az egész! Nem maradhatok itt addig? Utána úgyis húzok a francba! – kérdeztem apától.
– Nem maradhatsz itt – rázta meg a fejét ellentmondást nem tűrően. – Már értesítettük a St. Beatrixot, hogy jövő tanévre a diákjuk leszel. Ez lesz a legjobb.

Segítségkérően néztem a többiekre, de nem kaptam; anya arcáról sütött a meggyőződés apám igazáról, Amanda pedig hirtelen érdekesebbnek találta a parketta mintáit. Jó látni, hogy számíthat az ember a nővérére. Ja, bocs, mégsem. Gyűlölöm ezt a családot.
– Értem – szólaltam meg jegesen. A szüleim idegesen összenéztek. – Ti ketten egyszer a távollétembe összedugtátok a fejeteket, és azon nyomban kitaláltátok, mi lenne nekem a legjobb. Sőt, hogy még jobb legyen, az idióta pszichiáteremet is belevontátok az ötletelésbe. Gratulálok, szép volt. – Anyám arca megrándult, és látszott rajta hogy közbe akar szólni, de még nem fejeztem be. — Fogadok, hogy oda meg vissza voltatok az örömtől, amikor ezt a fantasztikus megoldást kitaláltátok: „Ez az, rakjuk be azt a szociopatát egy intézetbe, ott legalább jó messze van, és tömjük tele gyógyszerekkel, hogy ne legyen vele probléma!" – affektáltam gúnyosan. Észrevettem, hogy Amanda óvatosan kifelé oldalazik a konyhából. Mi van, drágám, rájöttél hogy felesleges vagy? gondoltam.
– „Azt pedig szarjuk le, neki mi a véleménye erről, hiszen mi annyivaaaal okosabbak vagyunk!" – A szüleim először elsápadtak, majd elvörösödtek a dühtől, én pedig élvezettel figyeltem a reakciójukat.
– Megara... – kezdte anya, de félbeszakítottam.
– Tudjátok mit gondolok?! Azt hogy egyszerűen csak gyávák vagytok! Mi a szart tettem, hogy úgy bánjatok velem mint egy szörnyeteggel?!
– Hogy mit tettél?! – hördült fel anyám, a maradék türelmét is elvesztve – Szerinted az semmiség, hogy összevertél egy lányt aki beszólt neked?! Szerinted rendben van hogy késsel fenyegeted meg a családod?! Szerinted az „oké", hogy törsz-zúzol és szándékosan megrémiszted a nővéred?!Tudod, mi a legrosszabb az egészben?! Hogy szerinted igen! Úgy gondolod, mindez teljesen rendben van, és mind megérdemeltük amit kaptunk, de ez nem igaz! És amíg ezt nem vagy képes belátni, addig én is úgy gondolom, hogy helyesen cselekedtem amikor így döntöttem!

Csönd állt be a konyhába. Anyával némán szuggeráltuk egymást, várva hogy a másik szólaljon meg előbb. A szemem sarkából láttam, hogy apa a biztonság kedvéért kicsit hátrébb húzódott, kikerülve a veszélyzónából, Amanda pedig dermedten állt a konyhaajtóban, és még a lélegzetét is visszafojtotta. Érezték, hogy valami vész közeledik. Megszakítottam a szemkontaktust, majd puhán odaléptem a konyhapulthoz, és kihúztam egy konyhakést a tartóból. Megfagyott a levegő.

A késsel a kezemben odamentem anyához, kis szünetet tartottam, hogy kiélvezhessem a feszültséget. Mielőtt anya bármit is reagálhatott volna, letettem az asztalra. Szinte kézzel fogható volt a megkönnyebbülés.
– Dögöljetek meg – mondtam mosolyogva az arcába, majd kikerültem és kimentem a helyiségből. Az ajtóban Amanda magától félreugrott, én pedig a hátsó ajtón kiléptem a szabadba.

***

Hülyeség volt amit a késsel műveletem? Igen.
Megbántam? Nem.
Megérdemelték. Mondhat amit csak akar, mindig megvolt az okom arra, amit tettem. Még akkor is, ha az ok pusztán a fájdalom okozása volt.
Miután kirohantam a kertbe, jöttem rá hogy nagyon okosan kabát meg normális ruha nélkül tettem, és odakint érzésre mínusz ötven fok volt. Meg sár. A hó sajnos már nagyrészt elolvadt, de helyette maradt latyak, ami remekül mutatott a papucsomon meg a pizsamanadrágomon. Elhatároztam, hogy amint eltűnnek a színről a többiek, felrohanok és átöltözöm. A fejfájásom egy pár percre elmúlt, de ismét visszatért, ezúttal azonban tompább volt.

Miközben a barnás izét rugdostam, újra felelevenítettem az arcukat, ahogy leraktam a kést az asztalra, és akaratlanul újra elmosolyodtam. Vagy inkább vigyorodtam. Lefogadom, hogy azt hitték anyába vágom bele, de habár nagy volt a kísértés, azért nem akartam ilyen messzire elmenni, csak rá akartam ijeszteni. Igaz, ez nem nagyon oldott meg semmit, de legalább jólesett. Összehúztam magam, és megpróbáltam végiggondolni a dolgokat, már amennyire a fogvacogtató hideg engedte.

Meg akarnak szabadulni tőlem. Ebben egészen biztos voltam. Az egész arra ment ki, hogy ne kelljen többet foglalkozniuk velem. Az az egy dolog vigasztalt, hogy még több hónapom van az iskolaváltásig, ennyi idő alatt sok minden történhet. Például lelépek. Vagy elfogy a türelmem és kinyírom a szüleimet. Vagy mindkettő.
Nagyot szívtam a hideg levegőből, és arra gondoltam, hogy elegem van a titkolózásból. Kezdem unni, hogy megállás nélkül ferdítek, emellett azt is sejtettem, hogy előbb-utóbb belezavarodok és elárulom magam. Ráadásul tuti, hogy sejtenek valamit. Kár hogy nincs annyi eszük, hogy magukban tartsák, így pontosan tudom kik jelentenek rám veszélyt.

Le kéne lépni – gondoltam szórakozottan –, elmehetnék innen, magam mögött hagyva mindent, ők pedig mehetnek a pokolba a gyanújukkal együtt...

Maradni kéne – súgta egy erőszakosabb hang a fejemben. Meglepett; rég hallottam. – Nem akarod látni ahogy megfizetnek? Látni a szenvedésüket?

Elkapnának – ráztam meg a fejem, elfeledve hogy nincs itt senki, és lényegében magammal beszélgetek – Túl sokat tudnak, nem sikerülne...

És ezért csak úgy megfutamodnál? Elmennél azzal a tudattal, hogy ők békében élnek tovább? Hogy azoknak az állatoknak jobb élete van mint neked?

Újra kezdhetném. Új hely, új emberek, tiszta lap. Nem ismernek. Nem gyanakodnának. Ha itt maradok, börtönbe jutok – ellenkeztem.

Ha itt maradsz, lehet hogy börtönbe jutsz, de ez akkor is így van, ha elmész – mutatott rá a hang. Hél. – Arra meg nem gondoltál, hogy keresnének?
Igaza volt, ez eszembe se jutott. Én biztos nem keresném magam, ha eltűnnék, de a családom más kategória. Náluk sosem lehet tudni.

Maradj – súgta – Bosszút állhatsz azon az emberen, aki mindenről tehet. Megölheted Beckert.

Aki mindenről tehet. Becker. Hélnek igaza van. Miatta vagyok pácban. Ő hangolta ellenem a szüleim. Ő tehet arról, hogy garantált tüdőgyulladással ácsorgok kint, mert összevesztem anyámékkal. Ő akar gyógyszerekkel tömni. Ő az egyetlen értelmes lény mellettem, ő az aki a bukásomat okozhatja. Aki évekig faggatott a terápiákon, hogy aztán később ellenem fordíthassa. Soha nem a rendőröktől vagy a szüleimtől kellett a legjobban tartanom, hanem tőle. Ha megölöm, akkor végre egy kis levegőhöz juthatok, és akkor majd kitalálom, mihez kezdjek.

Viszont ezt nem ronthattam el. Eddig is pengeélen táncoltam, de most még óvatosabbnak kell lennem. Egy apró hiba, és tényleg börtönbe kerülök. Alaposan ki kell tervelnem, b) és c) tervekkel együtt, hogy biztosra menjek. Egy dologban azonban biztos voltam: hosszú ideig ez lesz az utolsó áldozatom, talán az utolsó ebben a városban. Kontrollálnom kell magam. Talán mégsem akkora gond, hogy más iskolába megyek. Amúgy is le kéne lépnem már innen. Egy új városban könnyebb lesz újrakezdeni.

Egyelőre viszont Beckerre koncentrálok. Mint említettem, a többit majd kitalálom.