Nem kaptam levegőt. Döbbentem néztem rá, próbáltam kiolvasni kifejezéstelen vonásaiból, hogy blöfföl vagy tud valamit, de mintha egy szobor arcát próbálnám kielemezni. Hideg volt és kifejezéstelen.
– Ez nem igaz – válaszoltam. Nyugalom szállt meg, ami alatt ott munkált a düh és a frusztráció és a Kényszer. Ölés előtt szoktam ezt érezni.
– Ez kurvára nem igaz, és jobb ha maga is megjegyzi. Semmi közöm nincs az egészhez. – Hangom kemény volt, érzéstelen. – Maga nagyon szeretné rámbizonyítani, ugye? Minden álma, hogy a kibaszott börtönben lásson viszont. Semmi közöm nincs hozzá, érti?! – Nem szoktam gyakran káromkodni, de most muszáj volt. Ki kellett adnom magamból.
– Dühbe gurultál. Csak nem azért, mert igazat mondtam? – Még mindig nyugodt volt. Fogalma sem volt, mekkora veszélyben forog.

A függöny erősnek tűnt. Ha azzal körbetekerem a nyakát, meg tudom folytani.

– Azért vagyok dühös, mert a pszichiáterem egy sorozatgyilkos bűntársának hisz. A pszichiáterem, akiben meg kéne bíznom, és akinek segítenie kéne a problémáimat megoldani. Nem növelnie kéne azokat.
Láttam az arcán, hogy jó húrokat pengettem meg. Védekezni kezdett:
– Eddig nem úgy tűnt, hogy ilyesféleképpen tekintesz rám.

Az asztalán vannak tollak, és ha jól látom, ceruza is van. Bele tudnám döfni a nyakába, mint Robertsnél és Coopernél.

– Attól, hogy nem szorulok a segítségére, még tisztában vagyok szakmája feltételeivel.
Farkasszemet néztünk, a levegőben súlyos csend függött. Csak az óra másodpercmutatója kattogott. A radiátorok halkan zúgtak, ahogy ontották a meleget. Az utcáról autók motorjának zúgása hallatszott.

– Maguk komolyan ennyire beszűkült látókörűek? Valaki embereket öl a városban. Mindenki ideges, mindenki fél hogy ő lesz a következő. Az én idegességemet viszont egyből annak tulajdonítják, hogy valami törvényelleneset tettem. Arra nem gondolt doki, hogy csak az életemet féltem? – Enyhén oldalra biccentettem a fejemet, és szórakozottan néztem rá. Féltettem az életem; ha tényleg elkapnak, és bezárnak, abba belehalnék. Már a börtön gondolatától is klausztrofóbiás lettem.

Becker szinte azonnal kérdezett:
– És azt hogy magyarázod, hogy több áldozattal volt kapcsolatod valamilyen szinten?

Agyon is verhetném. Az irattartó fémből készült, és elég keménynek tűnt. Ha elájult, még mindig leszúrhatom.

Keresztbe tettem a lábam, és összefontam a karjaim magam előtt, védekező testtartást vettem fel.
– Nem tudom, miért van ez. Véletlen lehet. Legalábbis remélem az... – tettem hozzá számítóan.

– Arra gondolsz, Hél szándékosan olyan embereket választ, akik valamilyen módon kötődnek hozzád?
– Maga mondta, nem én – vontam vállat.
– Mégis miért tenne ilyen? Ne sértődj meg, de mégis miért törődne veled kiemelten egy sorozatgyilkos? – Hangján hallatszott, hogy nem hisz nekem. Biztos a... mit is mondott? Narcizmus. Biztos a narcizmusomnak tanúsítja sejtetésemet.

Elrejthetném a testét, az asszisztensnek meg azt mondom, túlórázik. Én vagyok az utolsó páciense, a takarító meg reggel jön. Ha megtalálják a DNS-emet, az alibim hogy a páciense voltam.

– Én nem vagyok olyan mint mások. Engem könnyebben meggyanúsítanak – feleltem. – El akarja terelni magáról a figyelmet.
– Lenyűgöző összeesküvés-elmélet – bólintott Becker. – Azért vannak fenntartásaim
– Mindig vannak – horkantottam fel. – Olyan nehéz lenne hinni nekem?
– Mivel ismerlek, igen, nehezen tudok hinni neked – mondta egyszerűen.

Lassan felemelkedtem, és elindultam kifelé. Félúton jártam, amikor Becker utánam szólt:
– Hova mész?
Vissza sem fordultam, úgy válaszoltam:
– El. Úgy vélem, felesleges tovább maradnom, mert maga már elkönyvelte magában, milyen vagyok. Van sokkal jobb dolgom is annál, mint hogy a vádaskodását hallgassam. Többet ne számítson arra, hogy eljövök. – Köszönés nélkül kiléptem, a kabátomat menet közben rángattam magamra. Hallottam, ahogy az asszisztense utánam szól, de nem törődtem vele. Kisiettem az utcára, és futólépésben elindultam. Nem tudtam hova megyek, csak az hajtott, hogy minnél előbb eltűnjek a rendelő közeléből, mielőtt valami ostobaságot csinálok. Mielőtt tényleg megölöm Beckert.

Megálltam az egyik sarkon, és nagyot sóhajtottam. Legszívesebben visszarohantam volna és beváltottam volna fenyegetéseimet, de agyam racionálisabb fele ellenkezett; ennyi erővel beismerő nyilatkozatot is tehetnék, hogy én vagyok Hél. Annyit meg nem ér egy kotnyeles vénember elhallgattatása. Kotnyeles? Enyhe kifejezés.

Tovább mentem, és fejben azt tervezgettem, mit fogok mondani a szüleimnek. Semmiképp nem akartam visszamenni Beckerhez, főleg nem terápiára, és ezt úgy kell közölnöm velük, hogy elfogadják, főleg anya. Ráadásul lehet, hogy Becker már fölhívta őket... ami nem lenne túl szerencsés az én szempontomból. Hirtelen elfogott a tehetetlen düh az ex-pszichiáterem iránt: Hogy fulladna meg a saját nyelvétől az a rohadék... Dühödten fújtattam, majd újra elindultam; próbáltam a gondolataimat minél jobban elterelni a doktorról. Soha senkit nem akartam jobban megölni. És ezért mindennél jobban dühített, hogy nem tehettem meg.

Töprengésemet telefonom csengőhangja szakította félbe, ami egyre emelkedő hangon tudatta hogy valaki keres. Ingerülten kikaptam a táskámból, és minden bizonnyal a hívó félen töltöttem volna ki idegességem, ha nem látom meg a kijelzőn hogy drága anyám az. Vele nem tanácsos ordibálni, szóval kicsit lehűtöttem magam, majd felvettem a telefont.
– Halló – szóltam bele. Gyűlölök telefonálni. Mindent hangosabban kell mondani, mint alapból hogy a másik megértse, és ráadásul az egyik legnehezebb dolog ilyen esetben olvasni az emberek hangjából. A vonal eltorzítja a beszédet, és szinte lehetetlen rájönni, milyen hangulatban van a másik.
– Szia Megara, sajnálom hogy terápia közben hívlak... – kezdett bele, de én közbevágtam.
– Ne sajnáld, már nem vagyok ott – közöltem. A terápia még tizenkét percig tartana alapesetben, ezért is hihette hogy ott vagyok.
– Mi? Miért? Történt valami? – kérdezte zavartan. Asszem zavartan. Fogalmam sincs.
– Ja, történt, de ezt később – válaszoltam. – Miért hívtál?
– Hol vagy? – kérdezte, ügyet se vetve a második mondatomra.
– Úton hazafelé. Miért hívtál? – ismételtem.
– Apád most ügyeletes, és benn marad éjszakára a kórházban, én pedig egy barátnőmmel vacsorázom, ezért én se leszek itthon, csak holnap reggel jövök, szóval Amandával ketten maradtok a házban – hadarta, én pedig a homlokomat ráncolva próbáltam követni amit mondott. – Viszont vacsorára nincs semmi, úgy lett volna hogy apád vesz, és ha már úgyis bent vagy a központban, beugorhatnál a boltba hogy Amandának ne kelljen bemennie.
– Tehát vegyek kaját, mert otthon nincs – egyszerűsítettem le a feladatot. – Oké megoldom.
– Köszönöm Megara, de visszatérve a témára miért nem vagy a pszichiáterednél? Mi történt? – kérdezett rá újra.
– Összevesztünk – mondtam tömören.
– És ezért elrohantál?! Ez nagyon gyerekes, ennél többre számítok tőled! – szidott le telefonon keresztül. – Legközelebb, amikor mész, a korodhoz illően szépen megbeszéled az ügyet a doktorral, és mégegyszer ne forduljon ez elő!
– Nem fog, mert nem megyek többet ahhoz – közöltem, majd kinyomtam a telefont, mielőtt válaszolhatott volna. Sejtettem, hogy most valószínűleg nagyon kiakadt, de nem érdekelt. És legalább másnap reggelig volt időm a kiosztásig. A maradék életkedvemnek is búcsút intve elindultam egy boltba, hogy vegyek valamit amit lenyomhatok a torkomon.

***

Mikor hazaértem, a nővérem észre sem vette jelenlétem, annyira elmerült valami tehetségkutatóban. Miután diszkréten felhívtam magamra a figyelmet (kikapcsoltam a tévét minden előzetes figyelmeztetés nélkül) megkértem, vagy inkább parancsoltam, hogy csináljon valami kaját, mert éhes vagyok, és nem éppen egy konyhatündér. A stílusért máskor biztos szóltak volna, de Amanda nem akadt fent rajta, ő azonal ment is szorgosan valami ehetőt varázsolni. Gondolom ő is éhes meg fáradt volt.

Miután orvosoltuk a problémát, levágódtunk a nappali kanapéjára enni, kihasználva hogy anya nincs itthon, és valami gagyi filmet bámultunk a tévében. Kis ideig néma csendben falatoztunk, majd Amanda felém fordult:
– Megint összevesztél anyával?
Csak lestem. Honnan tudja? Egy szóval nem utaltam rá.
– Miből gondolod? – kérdeztem vissza.
– Ismerlek Meg – csóválta a fejét. – Ilyenkor a szokottnál is mogorvább vagy.
– Ne szólíts Megnek – reagáltam ösztönösen.
– Ne tereld a témát – mondta. – Min veszekedtetek?
– Nem akarok többet Beckerhez járni – feleltem szűkszavúan.
– Miért?
– Mert – válaszoltam, mire felsóhajtott.
– Oké, tartsd meg a titkaidat – mondta viccelődve, majd újra megkomolyodott.
– Nem kéne beszélned anyuval?
– Ugyan miért?
– Hát – sóhajtotta –, mostanában folyamatosan veszekedtek, és ez nagyon nem jó. Ezen kívül meg alig szóltok egymáshoz. Valami baj van?
Végiggondoltam a dolgokat. Amandának igaza volt, tényleg nem tudtunk anyámmal normálisan beszélni, azonban én nem akartam ellene tenni semmit. Legalább nem nyaggatott. És hogy volt-e valami baj? Az attól függ, mit ért baj alatt.

– Nem, nincs – válaszoltam végül. – Minden rendben.
Olyan aggodalmas tekintettel nézett rám, hogy könnyen kiolvashattam belőle, nem hisz nekem.
– Emlékszel a karácsonyra? – kérdezte váratlanul.
– Igen – megfenyegettem anyám egy késsel, persze hogy emlékszem –, de ez hogy jön ide?
– Mondtam neked hogy rám számíthatsz. A húgom vagy, és segíteni szeretnék neked. Látom, hogy valamit titkolsz, amit nem akarsz hogy kitudódjon. És hogy ennek köze van a gyilkoshoz. Igaz? – Meglepett. Ennyire nyíltan eddig csak a pszichiáterem kérdeztek rá. – Olyan... furcsa vagy már egy jó ideje. Már karácsonykor is az voltál, csak nem ennyire. Miért nem mondod el mi történt? Nem bízok bennem? – kérdezte.
Én öltem meg azokat az embereket. Ennyi. Ezzel az egy mondattal meg tudnám válaszolni a kérdéseit, még a ki nem mondottakat is. Késztetést éreztem, hogy belevágjam az arcába. De tudtam, hogy ez lenne a legostobább döntésem. Elmondaná valakinek, nem lenne képes eltitkolni. Soha nem értené meg miért teszem. Ő a leglágyszívűbb lány, akit valaha láttam, hogy magyarázhatnám meg neki, milyen érzés, amikor látod a félelmet az emberek szemében, hallod ahogy könyörögnek életükért, behódolnak előtted, és te döntesz az életük felett. Hogy érthetné meg ezt az édes, felvillanyzó érzést? A hatalom ízét? Képtelen lenne megérteni.

Váratlanul elfogott a düh. Elegem volt, hogy mindenki azzal jön, hogy jól vagyok-e? meg azzal, hogy megváltoztam. Meg hogy mit titkolok. Elegem volt belőle. Mindenki csak aggodalmaskodott, és húzta a száját a változásra. Nem vették észre, hogy nincs semmi bajom? Hogy egyedül az ő viselkedésük irritál olyan szinten, hogy már nem tudok hozzá jó képet vágni? Sarokba szorítanak, kihallgatnak, próbálják elérni hogy kiakadjak. Elegem lett. Elmehetnek mind a francba. Anyám és Becker, akik meg vannak győződve róla hogy egy szörnyszülött vagyok, Johnson és Miller, akik beleütik az orrukat a dolgaimba, és Amanda is a folyamatos aggódásával. Miért nem hagynak békén?!

– Megara...? – hallottam a nővérem riadt hangját, mire az utolsó csepp türelmem is elszállt. Megragadtam a tányérom, és teljes erővel a falnak vágtam. Hangos csörömpöléssel szilánkokra tört, én pedig megragadtam az első kezem ügyébe akadó tárgyat, és azt is utána dobtam. A távirányító volt az; a falról lepattanva szétesett, és az elemek kigurultak belőle.
– Megara, kérek... – nyüszítette a nővérem, de durván félbeszakítottam.
– Hagyj már békén! – kiabáltam, és tovább hajigáltam mindent, ami a kezem ügyébe került. Amikor ezekből kifogytam, kutatni kezdtem még valami után, amit eldobhatok, és kezembe akadt egy kés. Megragadtam a nyelét, és felkaptam. Amanda arcából kiszaladt az összes szín, amikor meglátta.
– M-m-m-megara... – suttogta, és összehúzta magát. Bárki más lett volna ott, tovább rémisztgettem volna, de Amandát nem akartam kínozni.
– M-m-megara, kérlek állj le... megijesztesz... – Hangja remegett, és láttam hogy könnyes a szeme.
Belevágtam teljes erőből az asztalba a kést, mire összerezzent. Félve nézett rám, de már nem kellett tartania tőlem, kitomboltam magam. Némán néztünk egymás szemébe, végül én szakítottam meg a szemkontaktust.
– Vége van – mondtam, majd elmentem feltakarítani a romokat, mielőtt anyám meglátja.