Amilyen szerencsém volt, útközben összefutottam Mrs. McKennedy-vel, és vele volt az a dög is. Amint meglátott, szokása szerint megveszett, és megpróbált rámugrani. A probléma az volt, hogy amíg egy erős fémkerítés volt közöttünk, addig nem aggódtam túlságosan, ezúttal viszont szabadon volt, csak egy póráz és Mrs. McKennedy tartotta vissza, ami nem nagy kihívás egy kifejlett németjuhásznak. Mrs. McKennedy viszont csodával határos módon helytállt, és meg tudta fékezni azt a korcsot. Ahogy John küzdött gazdája ellen, a nyakörv elszorította torkát és fulladozni kezdett; reménykedtem hogy az irántam érzett gyűlöletébe belefullad, de sajnos nem volt ilyen szerencsém. Egy erős rántással végül sikerült kirántania a nő kezéből a pórázt, és rámugrott. A mai napon harmadjára zuhantam a földre, és éreztem hogy ennek nyomai lesznek a hátamon. Kezemet kinyújtottam, megragadtam annak a torkát, és próbáltam eltolni magamtól. Tenyerem alatt éreztem légcsövét; rászorítottam és ismét hörögni kezdett. Sajnos ez sem tudta megakadályozni hogy karmaival tovább kaparjon, és azon ügyködjön hogy átharapja a torkomat. Váratlanul megjelent Mr. McKennedy is, aki megragadta a nyakörvét, majd lehúzta rólam és elrángatta jó messzire tőlünk Johnt, én közben feltápászkodtam és a felesége szabadkozását próbáltam rövidre fogni. Az egész olyan gyorsan történt, hogy alig bírtam felfogni.

— Istenem, annyira sajnálom, jól vagy? Megsérültél? Nem ijedtél meg nagyon? Sajnálom, tényleg nem tudom mi ütött Johnba, én...
— Jól vagyok, nem kell bocsánatot kérnie, minden rendben... – hajtogattam gépiesen. Igazat mondtam, tényleg jól voltam, viszont az az állat egyre jobban idegesített. Különös volt, hogy ezúttal nem állt le, dühe nem csillapodott, hanem folyamatosan támadott. Gyűlölt engem, de eddig felfogta hogy értelmetlen amit csinál, ezúttal viszont ez nem így volt. Az tehette hogy ezúttal nem volt semmi akadály köztünk? Vagy mert megérezte a friss gyilkosságokat?

Már hogy érezte volna meg? – kérdeztem idegesen magamban – Ez csak egy ostoba kutya. Öntudatlanul odakaptam a tekintetem, ahol álltak; messze voltak már, de még könnyen ki tudtam venni John megfeszülő izmait, és Mr. McKennedy erőlködését, hogy visszatartsa. A kutya, mintha megérezte volna hogy rá gondolok, felém kapta fejét, és újra hangos ugatásban tört ki, ami néha hörgésbe csapott át, ahogy elszorította a torkát a nyakörv. Hiába tudtam, hogy ez őrültség, de csaholása helyett szavakat hallottam; átkozódást és fenyegetést, amit biztosra vettem hogy minden álma beváltani. Hirtelen elfogott egy baljós érzés, hogy tényleg tudja. Tudja, vagy legalábbis érzi hogy valakit ismét megöltem. Illetve valakiket. Lehetséges ez? Képes egy kutya ilyesmire? Ha igen, akkor bajban vagyok.
Bajban? - visszhangzott a fejemben - Ez csak egy ostoba dög. Mi a fenétől lennél bajban?
Egy ostoba dög, ami gond nélkül átharapja a torkomat. – emlékeztettem magam– Egy ostoba dög, ami felhívja rám a figyelmet. Egy ostoba dög, ami bármit megtenne, hogy biztonságban tartsa a gazdáit. Egy ostoba dög, ami a halálomat okozhatja. Ezektől a gondolatoktól sem lett jobb a kedvem. Elöntött a gyűlölet John iránt.

– Ennek az állatnak meg mi baja van? – fordultam ingerülten Mrs. McKennedyhez, félbeszakítva bocsánatkéréseit.
– Nem tudjuk – sóhajtott szomorúan. – Mindig jól viselkedik, de ilyenkor mintha megveszne. De most már el fogjuk vinni állatorvoshoz, hogy megvizsgálják – ígérte, mire csak bólintottam. Újra felsóhajtott, majd szomorúan körbenézett. Ismét beszélni kezdett hozzám, de tekintete a semmibe révedt.
– Lehet Johnnak nincs semmi baja, csak érzékeli a feszültséget, ami körülötte van. Mindenki ingerült, ami a félelemből ered. Ez a gyilkos, aki mostanában köztünk van... Senki nem érzi magát biztonságban, főleg amióta egy rendőr is meghalt. Az ember hogy aludjon nyugodtan, ha közben teljesen védtelen? Hél gond nélkül fel-alá járkál a városban, és lehet hogy legközelebb te halsz meg vagy az egyik rokonod, a hatóságok pedig nem tudnak semmit tenni ellene. Őrjítő ez az állandó bizonytalanság... Az emberek is kezdenek kifordulni magukból. Ilyenkor mindig találnak bűnbakot, akit lehet hibáztatni a félelmeikért. Egy nap az lesz, hogy valamelyik szamár ujjal mutogatni kezd, a feldühödött tömeg pedig már indul is boszorkányt égetni. Szívből remélem, hogy ez a nap soha nem fog eljönni – borzongott meg. – Az utolsó, amire ennek a városnak szüksége van, hogy a lakók egymás ellen forduljanak. – Felém fordult, majd mélyen belenézett a szemembe, amitől kicsit feszengeni kezdtem.

– Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, és nem kószálsz sokat egyedül! Veszélyes már is a házból kilépni is.
– Ígérem – mondtam, remélve hogy nem hallja ki a bizalmatlanságot a hangomból. Nem is ismer, kétszer látott egész életében, miért törődik azzal, hogy mit csinálok? Szánalomból? A válaszom mindenesetre megnyugtatta. Mosolyogva elköszönt majd férje után sietett. Kicsit vártam, hogy távolabb kerüljenek tőlem, majd folytattam utamat. Bosszankodva néztem az órámra, ami jelezte, hogy az iménti közjáték miatt rendesen elszaladt az idő. Gyorsítottam lépteimen.

***

Ezelőtt még soha nem jártam a rendőrségen, ezért érdeklődve tekintettem körbe. Egyszerű épület volt, dísztelen, szinte puritán, és éppen ettől praktikus. A bejárattal szemben egy íróasztal állt, ami mögött egy középkorú nő írogatott unottan a gépén. Érkeztemre unottan felnézett, majd felvonta a szemöldökét:
– Hát te?
– Magának is jó estét – reagáltam csípőből. – A neven Megara Hill. Miller felügyelőt keresem.
– Nincs itt – vakkantotta, szemlátomást első pillantásra meggyűlölt. Perszóna.
– És Johnson felügyelő?
– Az irodájában. Miért keresed?
– A sorozatgyilkosságokkal kapcsolatban – közöltem, mire még magasabbra vonta a szemöldökét, majd alaposan végigmért. Miután befejezte analizálásomat, valamit írt a gépén.
– Első emelet jobbról a harmadik ajtó – válaszolta végül – A felügyelő úr várja.
Köszönetképpen biccentettem egyet, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Még elkaptam fél füllel, ahogy az udvariatlan fiatalokról motyog magának, amit nem bírtam ki szemforgatás nélkül. Pont ez beszél udvariasságról...

Fent bekopogtam az iroda ajtaján, és szintr azonnal kiszólt Johnson, hogy bejöhetek. A helyiségben szinte már kínosan rend volt, ránézésre is mindennek meg volt a helye. Johnson az asztala mögött ült, és éppen néhány papírba temetkezett.
– Jó estét – köszöntem.
– Szervusz Megara. Foglalj helyet – mondta, majd a kezében tartott dolgokat betette egy fiókba, én közben levettem a kabátom és helyet foglaltam.
– Miért kerestél fel? – kérdezte. Szándékosan a pulcsim ujjával kezdtem játszani.
– Azt hiszem... azt hiszem láttam a gyilkost – jelentettem be, pici szünetet tartva közben, hogy bizonytalannak tűnjek. Johnsonnak elkerekedett a szeme.

– Meséld el mit láttál – utasított.
– Suliból mentem hazafelé – kezdtem–, egy ideig egy... barátnőmmel mentem, majd elváltunk egymástól. –Ez idáig még igaz is volt, habár nem voltam teljesen biztos abban, hogy Judith-tal mi „barátnőknek" számítunk-e.
– Ez mikor volt? – kérdezett közbe Johnson.
– Asszem olyan fél három körül indultunk, az út az olyan tíz perc lehetett, utána váltunk el – válaszoltam.
– Folytasd – intett, miközben leírt valamit.
– Miközben mentem hazafelé, láttam egy alakot. Hosszú, fekete kabátot viselt, az arcát nem láttam
– Nő volt vagy férfi? – szakított félbe Johnson.
– Nem tudom, nem lehetett megállapítani – feleltem. Johnson mintha csalódottnak tűnt volna.
– Milyen volta külseje? – faggatott tovább.
– Nálam talán egy kicsit magasabb volt, hosszú fekete kabát volt rajta, amit teljesen az arcába húzott, és sapkát is viselt. És kés volt nála – vetítettem, Johnson pedig feszülten figyelte minden szavamat.
– Hol voltatok?
– A Waldo Streeten. 13. ház.
– Mit csinált?
– Először körülnézett, mintha a terepet mérné fel, aztán bement az egyik házba. Én kicsit még vártam, aztán mentem tovább, és pár perccel azután hogy bement, mintha egy sikolyt hallottam volna, olyan rövid volt, minta elvágták volna.

– És ezután úgy gondoltad, értesíted a rendőrséget. Miért nem hívtad fel?
– Nem akartam, hogy azt higgyék, csak egy szórakozó kölyök vagyok.
Johnson bólintott, és szórakozottan bámult rám, mint aki fejben nincs teljesen itt, majd hirtelen kiszúrt valamit a kezemen:
– Azt a sebet hol szerezted? – Ösztönösen ránéztem a csuklómra, amin egy hosszú karmolás díszelgett. Először nem tudtam hova tenni, majd beugrott hogy Lindsey haláltusájában a kezemet kaparta. Gyorsan rögtönöztem:
– Megtámadott egy kutya – feleltem mogorván, és ez ugyanúgy mint a mesém többi része, részben igaz volt. És ráadásul még tanúi is voltak, hogy tényleg megtámadott egy dög. Johnson hátradőlt a székében.
– Ha igaz amit mondasz, akkor most rengeteget segítettél, de először meg kell bizonyosodni a történet hitelésségéről – mondta, leginkább magának. Előrehajolt, és felkapta a telefonját, majd felhívott valakit. Amennyire megértettem, kirendelt néhány járőrt hogy nézzék meg azt a házat, amiről beszéltem.

Fél órára rá megjött a jelentés: a házban két halottat találtak, nevezetesen Lindsey és Frank Foxot. Mindkettejükön erőszakos tevékenység nyomai látszottak. Frank koponyáját betörték, Lindseyt pedig megfojtották és fejbeszúrták. Egyik szomszéduk aznap délután nem tartózkodott otthonában, a másik pedig hallott sikoltozást, de azt hitte a tévéből jön. Nincsenek nyomok arra, ki követte el. Megara Hill gyanún kívül áll.