Megálltam a ház előtt, és pár pillanatig meg se rezdültem, miközben fölmértem a terepet. Az a néhány ember, aki a hidegben kint lődörgött, se jobbra se balra nem nézett, csak sietős léptekkel haladt előre a puha hóban, hogy minnél előbb a meleg és biztonságos házuk falai közé érjenek. A biztonság kedvéért megvártam, amíg messze járnak, majd a bejárat felé vettem az irányt. Nem féltem attól, hogy esetleg bárki is felismert volna; hajamat sapka alá rejtettem, kabátomat pedig egészen az orromig felhúztam, ami részben a hidegnek is szólt. Zsebemben éreztem a kés súlyát, és kezemmel egy reflexszerű mozdulattal végigsimítottam rajta.

Pár könnyed lépéssel az ajtó előtt termettem, majd kinyújtóztam az eresz irányába, és kutatni kezdtem benne. Végül megtaláltam a pótkulcsot, amit korábban láttam hogy iderejtették. Bedugtam a zárba, majd kinyitottam az ajtót. Tökéletesen hangtalanul nyílt ki, én pedig beléptem és becsuktam magam után. Nem zártam be a kulccsal, gondolnom kellett arra hogy esetleg sietve kell távoznom, és csak megnehezítettem volna a dolgomat. Finom léptekkel elindultam az előszobában a nappali felé, ahonnan tévé hangja szűrődött ki. A hallottakból arra következtettem, valami gyerekműsor lehet, szóval a kis Frank Fox van ott. A ház ugyanúgy volt kialakítva mint az összes többi az utcában, és mivel az elmúlt időben többször is sikerült elintézni egy-egy látogatást (a szintén ebben az utcában élő) Judith-nál, tökéletesen kiismertem magam.

A nappaliba érve sejtésem beigazolódott, tényleg a Fox család legfiatalabb tagja tartózkodott ott, egy halom kis játékautóval játszadozva. Minden bizonnyal meghallhatott valamit, mert kérdőn feltekintett elfoglaltságából, és szája már kérdésre nyílt amikor észrevett engem. Szóra nyílt ajkai a levegőbe fagytak, és pár másodpercig egyikünk se szólalt meg, mozdulatlanul meredtünk egymás szemébe. Rémültnek tűnt, de nem esett pánikba; ahhoz elég idős volt hogy érezze, nem bízhat bennem, de ahhoz túl kicsi hogy a félelme racionális alapokból keletkezzen. Számára inkább tűnhettem elsőre valami túlvilági lénynek, mint egy egyszerű gyilkosnak.

Feszültség keringett a szobában, a vészjósló csendet egyedül a színes, vidám, éneklős mesefilm törte meg, ami valami oknál fogva kimondottan zavart, ezért kurtán megszólaltam:
– Kapcsold ki a tévét.
Utasításom hallatára azon nyomban felpattant, és kinyomta azt az átkozott műsort, majd a biztonságos távolságból tovább bámult. Lassú mozdulatokkal levettem a kabátomat és a sapkám, kesztyűmet magamon hagyva, majd a zsebemből előhúztam a kést. Pengéjén megcsillant a fény, és visszatükröződött a rémülettől tágra nyílt szemében. Tettem egy lépést feléje, mire velem szinkronban hátrálni kezdett, amin elmosolyodtam. Hideg és kegyetlenség rejtőzött a gesztusban, amitől remegni kezdett az alsó ajka, majd félelmében sírva fakadt. Ez tetszik. Újra közeledni kezdtem felé, de megdermedtem ahogy dobogást hallottam a lépcsőről. Kisvártatva egy lányhang hasított a csendbe:
– Frank, mit csinálsz? Miért sírsz?
Következő pillanatban megjelent az a lány, aki az elmúlt egy hónapban megkeserítette az életemet.

Lindsey.

Amikor meglátott az összes szín kifutott az arcából, és csak egy rekedtes nyögést tudott kipréselni magából. Tekintete köztem, a kés pengéje és Frank között ugrált. Egész testében remegett, és nagy nehez kinyögött egy szót:
– M-M-Megara...?
– Rég láttuk egymást, Lindsey – mondtam minden érzelem nélkül. Már rég vártam arra, hogy végre elégtételt vegyek, de egyelőre még volt egy elintéznivalóm.
– M-mit akarsz i-itt? – dadogott szerencsétlenül.
– Csak betartok egy ígéretet, amit tettem neked – közöltem, arcomra minden erőfeszítésem ellenére is felkúszott egy félmosoly. Tágra nyílt tekintetén láttam, hogy pontosan tudja milyen „ígéretre" céloztam.
– N-n-ne... n-nem teheted... – sírta el magát.
– Bármit megtehetek, drágám – feleltem önelégülten, majd újból a kisfiú felé fordultam. A következő pillanatban azomban Lindsey oldalról nekem ugrott, mire mindketten feldőltünk.
— Frankie, fuss! Bújj el! – sikoltotta. A kisfiú azon nyomban kirohant a nappaliból, és hallottam lépteit ahogy felszalad a lépcsőn. Ostoba. Ahelyett hogy kifelé menekülne, felfele fut, ahol nem tud tovább menekülni.

Lindsey megpróbálta kiverni a kezemből a kést, én azonban nem hagytam magam és dulakodni kezdtünk. Semmi esélye nem volt, erősebb voltam nála és a sérülései sem gyógyultak be teljesen. Leszorítottam a földre, majd egy erőteljes csapást mértem a kés markolatával a halántékára. Az ütéstől elvesztette az eszméletét, én pedig felálltam róla, és felindultam a gyerek után, kezembe a tőrrel.

Az emeleten a fürdő és a szobák voltak, én pedig nekiláttam módszeresen átkutatni az áldozatom után. Először a szülők hálószobájába néztem be. Hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból, emelt hangon megszólaltam:

– Szeretsz játszani Frankie? Én igen. Mindig is a bújócska volt a kedvencem. Te is szereted? Biztos vagyok benne, hogy igen. Hiszem most is bújócskázunk... te vagy a bújó én meg a hunyó – kis szünetet tartottam, miközben belestem az ágy alá és a szekrénybe, majd tovább beszéltem:
– Ha úgy vesszük, még előnyt is adtam neked, többet is mint tíz másodperc. Igaz, nem kiáltottam hogy „aki bújt, aki nem megyek!", de hát te már úgyis ügyesen elbújtál. – Miután megállapítottam, hogy nem itt rejtőzik, áttértem a következő szobára, ami Lindsey-é volt.
– Hidd el Frankie, én nem akartalak bántani. Tényleg nem! De az a makacs nővéred... hát bizony ő okozta ezt az egész helyzetet. – Beszéd közben alaposan körülnéztem, minden lehetséges búvohelyet megtekintve. – Megmenthetett volna téged, tudod? De ő önző módon nem törődött azzal, veled mi lesz. Csak az érdekelte, hogy ő biztonságban legyen. Most mondd, mégis milyen nővér az ilyen? – szünetet tartottam, mintha a válaszra várnék, de egy pisszenés nem hallattszott. Ezt a szobát is kipipáltam a képzeletbeli listámon, majd átmentem Frank hálójába.

Elsőre kiszúrtam a résnyire nyitott szekrényajtót, ahol egy pillanatra fény csillant, majd eltűnt. Abban a percben lelephezhettem volna, de még szórakozni akartam vele.
– Merre bujkálsz Frankie? Hiába rejtőzködsz, úgyis megtalállak, és csak halogatod az elkerülhetetlent! – Hangom fenyegető volt, és hallottam ahogy a hátam mögött neszezik a szekrényben, de úgy tettem mintha nem vettem volna észre, és benéztem az ágy alá.

– Meg foglak találni. – halk zaj a szekrényből.

– És meg foglak ölni.

Három lépéssel átszeltem a kis szobát, és kitártam a szekrényajtót.
– Megvagy! – rikkantottam vigyorogva.
A kisgyerek apróra összehúzta magát a kabátok között, lábait átkarolta és keservesen sírt amikor meglátott. Szabad kezemmel megragadtam a karját, és kiráncigáltam a szekrényből. Megpróbált kiszabadulni szorításomból, de semmi esélye nem volt. Leguggoltam elé, és a kés élével finoman végigsimítottam pufók kis arcán, lefolyó könnyei keveredtek a vágásból fakadó vérrel. Halkan felnyüszített, és hátraugrott, aminek következtében megszaladt a kezem, és az apró karcolásból mély vágás lett, amiból dőlni kezdett a vér. Kínjában ordítva bömbölni kezdett, elcsúfított arca még jobban eltorzult. Érdeklődve figyeltem hisztériás rohamát. Mindig kerültem a kisgyerekeket, és megdöbbentőnek találtam, egy négyéves mennyire máshogy reagál az őt ért ingerekre mint egy felnőtt. Sokkal fülsértőbben, az biztos. Hogy megőrizzem az ép hallásomat, egy szép nagyot lekevertem neki, hátha ellhallgat. Nem fogta be, csak még jobban bőgött, ami még jobban felidegelt. Újra megütöttem. Majd újra. Majd ismét, és egy jó nagyot löktem is rajta, elengedve karját. Hátrazuhant, fejét hátborzongató reccsenéssel beverve a szekrény éles sarkába, majd elterült a padlón és nem mozdult. Megöltem?

Lehajoltam, és megvizsgáltam a mozdulatlan testet. Amikor elfordítottam a fejét, láttam hogy a koponyája hátul betört. Már nem élt. Tényleg megöltem – konstatáltam elégedetten. Laza mozdulattal megfogtam a karjánál, majd nekiláttam levonszolni. Nem volt túl nagy kihívás, vasággyal ha nyomott húsz kilót. Széles vércsíkot húzott maga után, ami bemocskolta a szőnyeget a padlón, amikor pedig a lépcsőn vittem le, ninden foknál üreges koppanás hallatszott, ahogy nekiütődött.

Amikor leértem a nappaliba, láttam hogy Lindsey már eszméleténél van, de olyan kába volt, hogy még felülni se nagyon tudott. A tünetek alapján arra gyanakodtam, hogy amikor leütöttem agyrázkódást kaphatott. Nagy nehezen rámfókuszált, és láttamra ismét megpróbálta feltolni magát ülő helyzetbe, sikertelenül. A testet egy mozdulattal odadobtam elé, hadd lássa mi lett tettének következménye. Amikor sikerült összpontosítania, és tudatosítania mi van előtte, felsikoltott:
– Frankie! Neeeeem! — Arcán könnyek csorogtak le, torkából fuldokló hangok törtek ki, ahogy kinyújtott kezével öccse összetört, véres tetemét rázta, az élet egy kis szikrája után kutatva, mintha abban reménykedne, csak alszik és mindjárt felébred. Frank feje a rázás hatására elfordult, felfedve a koponyája hátulján éktelenkedő horpadást, amiből vér és agyvelő szivárgott ki. Ismét felsikított, és elrántotta kezét.

Megköszörültem a torkom, hogy végre rám figyeljen. Szórakoztató volt a sikítozását hallgatni, de nem értem rá egész nap az idegösszeomlását hallgatni, ezután még dolgom volt. Ráadásul a végén még a szomszédok is meghallják, és túl korán kihívják a rendőrséget.
Lindsey ösztönösen felkapta a fejét a köhögésre, és a szemembe nézett. Láttam, ahogy valami megvillan a tekintetében, és ha nem szédült volna még mindig az agyrázkódástól, nekem ugrott volna. Így viszont egy egyszerű mozdulattal visszalöktem a földre, amikor megpróbált felemelkedni.
– Maradj nyugton – utasítottam.
– Megölted... egy szörnyeteg vagy... – sziszegte az arcomba.
– Ne felejtsd el, hogy ennek nem kellett volna így történnie – feleltem nyugodtan. – Te ítélted halálra, amikor úgy döntöttél, semmibe veszed a szavam – Szavaim úgy hatottak rá mintha belerúgtam volna; összegörnyedt a földön, és görcsösen levegő után kapkodott, majd ismét kitört belőle a zokogás. Unottan néztem le rá.
– Szánalmas vagy – jelentettem ki.
– Egy szö-hörnye-heteg va-hagy... – sírt.
– Ezt már egyszer mondtad – jegyeztem meg, majd hirtelen nekiugrottam és megragadtam a torkát.

Ismét feldőltünk, így teljes testsúlyommal rá tudtam nehezedni és úgy fojtogattam. Hörögve kapott a kezeimhez, próbálta lefejteni az ujjaimat magáról, de csak még erősebben szorítottam. Kétségbeesetten vergődött alattam, lábával a levegőt rugdosta, körmeivel pedig a csuklómat kaparta, egy helyen ahol felcsúszott a pulóverem véres csíkot karmolt a bőrömbe. Erőteljesen szorítottam, éreztem kezem alatt ahogy próbál levegőhöz jutni, arca elszíneződött a szeme pedig kidülledt. Pár hosszú másodpercig így küzdöttünk, míg végül elernyedt, keze lehanyatlott, és nem mozdult. Egy kicsit még szorongattam, majd végül eleresztettem. Megvizsgáltam az életfunkcióit, és habár nem vett levegőt és pulzust sem találtam, a biztonság kedvéért beleszúrtam a fejébe, hogy biztos megdögöljön. Ezután még a névjegyemet is belevágtam a bőrébe, hogy mindenki tudja ki tette.

Némiképp zihálva kászálódtam le a földre, és kétoldalt magam mellé nézve megállapítottam hogy jó munkát végeztem. Kis pihenőt engedélyeztem magamnak, majd nyögve felkászálódtam és nekiláttam a rendrakásnak. Semmi kedvem nem volt ehhez és azt ezt követő színjátékhoz, de muszáj volt megtenni. Először Franket kaptam fel, vigyázva hogy lehetőleg ne vérezzen össze, majd felcipeltem a szobájába, próbálva nem belelépni a padlón lévő vércsíkba, és beraktam a kiságyába. Elrendezgettem, hogy úgy tűnjön, mintha aludna, de a szemét nyitva hagytam, hogy okozzon néhány kellemetlen percet megtalálójának. Igazából elég jól elszórakoztam ezzel a kissé morbid tevékenységgel. Olyan volt, mintha életnagyságú babákkal babáznék. Betakartam, és kifelé menet becsuktam az ajtaját. Jöhet a lány. Lindsey egy fokkal körülményesebb volt felcipelni, mert nagyobb és nehezebb volt öccsénél, de végül megoldottam, és őt is lefektettem az ágyra. Szépen elrendeztem a végtagjait, haját úgy igazítottam mintha egy fotózásra készülnék. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és szórakozni kezdtem a testével. Elvégre mikor kerül az ember kezébe egy életnagyságú baba? Ujjaimmal száját mosolyra húztam, haját művészien szétterítettem a feje körül, kezeit pedig a takaró fölé emeltem és összekulcsoltam az ujjait, majd közéjük helyeztem zenelejátszóját, a fülhallgatókat pedig bedugtam a fülébe. Tökéletes. Tágra nyílt, üres szemeitől és véraláfutásos nyakától eltekintve úgy tűnt, mintha csak zenét hallgatna. Végül szemhéjait még lezártam, majd kifelé menet az ő ajtaját is becsuktam. Lent a nappaliban megpróbáltam a lehető legjobban eltüntetni a nyomaimat, és gondoskodtam arról, hogy esetleg a későbbi nyomozás során ne találják meg a DNS-emet a házukban.

Felkaptam kabátomat és sapkámat ismét, majd az utcára kiérve a rendőrség felé vettem az irányt. Ideje kicsit „besegíteni" az ellenem irányuló nyomozásban.