Már azelőtt sejtettem, hogy a magánakciónknak következményei lesznek, de még így is váratlanul ért az újabb rendőrautó a házunk előtt. Alig tizenkét órája hogy megtaláltuk a hullát, és ez már a harmadik.
– Megara, gyere ide! Beszélni szeretnének veled! – kiabált fel nekem apa. Bosszúsan fújtatva felkászálódtam az ágyamról, és lementem. Apa mögött az ajtóban két rendőr állt, egy férfi és egy nő.
– Maga Megara Hill? – kérdezte a nő.
– Ez a nevem – biccentettem. Kíváncsi voltam, mit akarhattak még. Már egyszer kihallgattak, hogy hogyan találtuk meg a maradványokat, kicsivel később meg még egyszer kikérdeztek minket, érdeklődve a néhai Tonkinnal való kapcsolatunkról is.
– Az én nevem Johnson felügyelő, a kolléganőm pedig Miller felügyelő. Szeretnénk néhány kérdést feltenni önnek – szólalt meg ezúttal a férfi. Belső veszélyradarom bekapcsolt. Valami nagyon nem volt oké. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi. – Van esetleg valahol egy helyiség, ahol nyugodtan tudunk beszélni?

Apára néztem, aki látszólag nyugodt volt, de a homlokán megjelenő ráncokból tudtam, hogy nem csak nekem van rossz előérzetem.
– Ha önöknek megfelel, akkor használhatják a nappalit – válaszolta.
– Tökéletesen megfelel. Tudna intézkedni kérem, hogy beszélgetés közben ne zavarjon meg a felesége vagy az idősebb lánya? – kérdezte olyan nyugodtan Johnson, mintha csak egy baráti beszélgetésre ugrottak volna át, és nem egy kihallgatásra.
– Persze – válaszolta apa, homlokán elmélyültek a ráncok. Eddig mindig mindhármunkkal akartak beszélni, ezek a rendőrök viszont konkrétan miattam jöttek. Az arcuk sem ígért semmi jót. – Fáradjanak beljebb – lépett oldalra, és szélesre tárta az ajtót. Átvonultunk a nappaliba, ahol a zsaruk udvariasan lekoptatták apámat is, majd amikor hármasban maradtuk, felém fordultak:

— Elnézést, hogy így rád törtünk, de fontos dolgokról kell beszélnünk – kezdett bele Miller. Nem várta meg, hogy reagáljak hanem azonnal folytatta: – Tudom, hogy már kikérdeztünk a tegnap estéről, de arra szeretnénk kérni, hogy ismét meséld el részletesen. Az elejétől – tette hozzá.
Ingerülten beszívtam a levegőt. Ha nem mondtam el ezerszer hogy mi történt, akkor egyszer sem.
– Mint már korábban elmondtam, az elmúlt hetekben színét sem láttam Mrs. Tonkinnak, ahogy más sem. Ezt elmondtam anyámnak, és megemlítettem a gyanúmat, hogy esetleg történt vele valami – kezdtem bele a mesémbe, amikor a nő félbeszakított:
– Volt bármi okod ezt feltételezni? Tudtál olyasmiről, hogy például megfenyegették vagy gyanús helyzetbe került?
– Ha bármi ilyen is történt az- vele, én arról nem tudok. – Ebben nem is hazudtam. Nem kerülte el viszont a figyelmemet, amikor összenéztek a nyelvbotlásomnál. Szerencsére még időben rájöttem, hogy nem kéne „az"-nak titulálni.
– Miért nem hívtátok a rendőrséget? – Kezdett az agyamra menni a rendőrnő.
– Semmit nem tudtunk biztosra, csak sejtettünk. Így nehéz segítséget hívni.
– Közelről ismerted az elhunytat?
– Nem éppen. Most komolyan idejöttek, hogy feltegyék ugyanazokat a kérdéseket?
– Ha nem voltak közeli kapcsolatban, akkor miért szállt kocsiba este, hogy meglátogassa? – kérdezte, ügyet sem vetve a legutolsó mondatomra.
Hogy megtaláltassam a holttestét, és bebizonyítsam Lindsey Foxnak, hogy én vagyok Hél – gondoltam. Ezen kívül sajnos nem jutott eszembe túl sok érv, így lefagytam.
– Hogy... megnézzem jól van-e – mondtam, palástolva a bizonytalanságomat. – Egy városban laktunk meg minden. Nem kellett ehhez különösen jóba lennünk. – Reméltem, hogy elhiszik nekem. Kaptam egy gyanakvó pillantást, de utána végre továbbléptünk.
– Folytasd – utasított Miller.
– Ugye akkor elmentünk Mrs. Tonkin házához. Bementünk az udvarba, aztán bekopogtunk. Mivel válasz nem jött, benyitottunk.
– Ekkor már hívhattatok volna a rendőröket. Nem volt gyanús, hogy tárva-nyitva állt az egész ház?
– Maga nem ismeri Mrs. Tonkint. Soha nem zárta a kaput, hátha társaságot kap – védekeztem. Ezek az emberek sokkal rámenősebbek voltak a korábbiaknál. Gyorsan folytattam a történetet, remélve hogy hamarosan megszabadulok. – Bent iszonyatos bűz volt, alig lehetett elviselni. A nővérem nem is bírta ki.
– Tehát ő nem is látta a hullát? – kérdezte Miller.
– Nem. Csak én és az anyám – Kis szünetet tartottam majd folytattam. – Iszonyat undorító volt a hulla. Majdnem elhánytam magam. Nem is hasonlított emberre. Megláttuk és azon nyomban kirohantunk. Ezek után anya hívta a rendőröket – fejeztem be.

– Sokkolt téged, amikor megtaláltátok a holttestét? – kérdezte Johnson, aki eddig nem szólt túl sokat.
– Mindenkit sokkolt volna egy többhetes rohadó test – válaszoltam, mire csak felvonta a szemöldökét. 
– Úgy értem, az sokkolt téged hogy Mrs. Tonkin meghalt? Elvégre nem sejthettétek, hogy már nincs életben – hangjába mintha valami vádló él keveredett volna, de lehet csak én képzeltem. Idegességem nőtt, és ösztönösen vetíteni kezdtem:
– Persze hogy meglepett. Nem is gondoltam volna...
– Korábban azt mesélted, hogy nagyon is gondoltál erre a lehetőségre. Erre alapoztad az egész kis... kirándulást – szakított félbe Miller. Francba. Igaza volt, az előbb elég nyilvánvalóan ellentmondtam magamnak. – Ami azt a következtetést vonja maga után, hogy az előbb nem mondtál igazat. Itt viszont felmerül a kérdés – előrébbdőlt, és a szemembe nézett: – Miért nem lepett meg Mrs. Tonkin halála?
Szívem a torkomaban dobogott. Meredten néztem Miller kifejezéstelen tekintetébe, és közben próbáltam továbbra is egyenletesen venni a levegőt. Miért tesznek fel ilyen kérdéseket? Sejtenek valamit?
– Tudod – folytatta Miller – nyugodtan mondhattad volna hogy nem lepett meg. Kézenfekvő lett volna, hiszen több hete eltűnt a nyilvánosság elől, és te elég gyakorlatiasnak tűnsz ahhoz, hogy ezzel is számolj. Ennek ellenére tagadtál. Miért? Titkolsz talán valamit?
Alig kaptam levegőt. Sejtenek valamit. Ez már biztos. Viszont így sem állt össze teljesen a kép. Valami másnak is benne kellett lennie. Úgy tűnt, mintha eleve gyanakodtak volna rám.

– Mit akarnak tőlem? Miért jöttek? Már többször is kihallgattak engem, miért volt szükség újabbra? – kérdeztem.
Johnson és Miller összenéztek, és mintha szavak nélkül kommunikáltak volna. Ezután Johnson a táskájába nyúlt, és pár kinyomtatott képet nyújtott nekem. Elvettem tőle, és amikor ránéztem a legfelsőre, majdnem  elejtettem döbbenetemben. A Lindseyjel való üzengetésünk volt a képeken. Zavartan felnéztem a rendőrökre:
– Ez mi? És mi közöm hozzá?
– Ezeket az üzeneteket egy Lindsey Fox nevű lányak küldték, akit elég jól ismersz – kezdte Johnson. – Az ismeretlen feladó megfenyegette a lányt, magát pedig Hélnek állította be. Mikor Fox kisasszony nem hitt neki, az ismeretlen kijelentette, hogy bebizonyítja. Olyan információkat állított a még meg nem talált halottról, amikkel akkor egyedül ő lehetett tisztában. Ennek megerősítéseként aznap este megtaláltátok a holttestet, így már bizonyos volt, hogy tényleg ő Hél. Nem furcsa, hogy pont azon a napon találtátok meg, amikor szüksége volt egy bizonyítékra? – kérdezte jeges hangon.
– Véletlen egybeesés? – tettem fel a költői kérdést.
– Valóban, lehet mindez csupán a véletlen műve – ismerte el. – Azonban van még egy furcsaság a dologban: a lány, aki a fenyegető üzeneteket kapta, nincsen jó kapcsolatban veled, ezt ő maga ismerte el mikor ellenségeiről kérdeztük. Sőt, a legutóbb egy vitátok tetlegességig fajult, és te büntetést kaptál érte, szóval gondolom nem egyoldalú az ellenszenve.
– Nem tudtam, hogy már nem is szabad rosszat gondolni a másikról – feleltem gúnyosan. Johnson rám se hederített.
– Az érdekesség az, hogy ebben az ügyben több helyen is érintett vagy. Az áldozat ellenségének tekint, a gyilkosnak pedig a szavát támogattad azzal hogy tegnap este megtaláltad az elhunytat – fejezte be.
– Véletlen műve – reagáltam azonnal.
– Elég különös ennyi „véletlen" egy helyen. Ráadásul van még egy eset, ami kapcsolható egyaránt hozzád és Hélhez is – szólalt meg Miller.
– Ezt hogy érti? – vontam fel a fél szemöldökömet.
– Gabriel Hammings halála. Te voltál az utolsó ember, aki látta. A halottorvos szerint nagyjából tíz perccel azután végzett vele Hél, hogy állításod szerint elváltatok a kaputokban. Halála előtt viszont még megkínozta, illetve elcipelte máshova, vagyis az a tíz perc leredukálódott. Nem juthatott messzire, szóval a gyilkosnak a közelben kellett lennie. Te viszont azt állítottad, hogy nem láttál semmi gyanús alakot, még gyanútlant sem. Hacsak nem rejtőzött mégis a közelben, ez szinte lehetetlen. Azt is megjegyezném, hogy a testén több helyen is megtalálták az ujjlenyomataidat. Ez már kicsit több mint véletlen – Némán ültem, amíg ezt a gondolatmenetet végigfuttatta. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan összerakják a kirakós darabkáit. Már csak néhány hiányzott, hogy megkapják a teljes képet.

– Mire akarnak kilyukadni? Hogy én öltem meg őket? – Felhorkantottam, jelezve hogy nem gondoltam komolyan, míg az idegeim pattanásig feszültek.
– Ugyan Megara ne butáskodj – sóhajtott fel Miller. – A gyanúnk mindössze abból áll, hogy te többet tudsz Hélről és a gyilkosságokról mint amit elárulsz. Megkockáztatom, többet tudsz bárki másnál.
– Ez nem igaz – nyögtem ki. Most Johnson vette át a szót:
– Jól figyelj ide: a mi feladatunk megtalálni és megfékezni ezt a sorozatgyilkost. Te pedig gyanúsan sok helyen szerepelsz ebben a történetben. Jegyezd meg, már ha csak elhallgatsz információkat előlünk, azzal is bűnrészessé válsz. Ezt nyilvánvalóan nem szeretnéd, szóval a helyedben tisztáznám a nevem, és igyekeznék hogy ne hozhassanak újra kapcsolatba vele. Megértetted? – Bólintottam. Johnson elrakta a képeket, majd felállt. Miller követte a példáját.
– Viszlát Megara. Remélem az elkövetkező időkben nem fogunk gyakran találkozni — köszönt el, majd elmentek.

Lehunyt szemmel hátradőltem, és végigpörgettem újra a beszélgetésünket. Beszélgetés? Igazából kihallgatás volt. Hiba volt elküldeni Lindseynek azt az üzenetet –gondoltam– tudhattam volna hogy nincs annyi esze hogy megtartsa magában. Persze meg fogja fizetni az árát annak, hogy eljárt a szája de nem most. Most túlságosan gyanakodnak rám, így nem lehet semmit csinálni. De eljön még az én időm... Ötletelni keztem. Kezdett egy terv összeállni a fejemben, hogy hogyan váltsam be a fenyegetésemet, amikor egy hang félbeszakította a merengésemet:

– Megara? Minden rendben volt? Mit akartak? – Kinyitottam a szememet, és láttam hogy apa áll az ajtóban. Kis gondolkodási idő után megvontam a vállamat, és így feleltem:
– Ja, minden rendben volt. Csak egy kicsit bepörögtek, és újra hallani akarták mi történt a házban – A hazugság könnyen jött a nyelvemre, és láttam apán hogy elhiszi.
– Rendben, én meg már rémeket láttam – sóhajtott fel, mire akaratlanul is átfutott egy grimasz az arcomon. Csak egy pillanat volt, de észrevette és összevont szemöldökkel nézett rám. Ártatlanul visszabámultam, és közben arra gondoltam mennyivel egyszerűbb volt őt átverni mint egy zsarut. Végül meggyőzhette magát, hogy csak képzelődött, és arca kisimult. Odajött hozzám és leült mellém.
– Kicsim, ugye tudod hogy nekem bármit elmondhatsz? Még ha rossz is, mert megoldjuk, érted? Nem kell egyedül megbirkóznod mindennel.
– Miért mondod most ezt? – kérdeztem, és eszembe jutott Amanda, aki ugyanerről beszélt karácsonykor.
– Mostanában egyre jobban bezárkózol, és alig nyitsz felénk. Sorra halnak meg körülöttünk az emberek, és te alig beszélsz velünk, pedig ezek nem olyan dolgok, amiken könnyen tovább lehet lépni. Egyik hullát ráadásul ti találtátok meg! És ezen kívül is történtek furcsaságok veled. Tudd, ha kell segítség, ne félj kérni tőlünk! Azért vagyunk itt – mosolygott rám. Elfogott egy megérzés, hogy valójában ő is azt hiszi mint anya és a rendőrök: hogy valamilyen módon kapcsolatban állok Héllel. Akaratlanul is elárulta magát, ahogy a furcsaságokról beszélt. Hihetetlen, hogy senkinek eszébe sem jut hogy egyszerű bűnrészességnél több közöm van a dolgokhoz. Ez némiképp sértett is. Habár mindig elfogott egy kis büszkeség, amikor Hélt emlegették, azért örültem volna ha engem is elismernének. Mondjuk ha tudnák hogy én öltem meg azokat az embereket, legfeljebb azt ismernék el hogy nem vagyok normális. Ugyanis több vagyok annál hogy ilyesfajta fogalmakkal bekategorizáljanak.

Újra apára néztem, és láttam az aggodalmat a szemében. Újra ferdítettem:
– Persze hogy tudom. És szólnék nektek ha lenne miről, de semmi érdekes nem történt. – kamuztam. Egy kis hazugságba még senki nem halt bele, nem igaz?