A tanárnő unottan magyarázott a táblánál, látszott rajta hogy semmi kedve nem volt bejönni és tanítani. Én ábrándozva bámultam egy pontot a falon, Miss Evans szavait csak tompán hallottam. Az osztály nagy része már szintén ebbe a hipnotikus állapotba került, a szünet után senkinek nem volt elég agykapacitása a matekhoz; valakik a terem végében suttogva beszélgettek, biztosítva egy állandó alapzajt, az egyik srác pedig a tollát kattogtatta, ezzel mindenkit az őrületbe kergetve. Az egyik első padban egy lány az asztalra dőlt, és óra eleje óta nem mozdult; néha elgondolkoztam, hogy vajon meghalt, vagy csak alszik, és azért ilyen mozdulatlan. Barátnője sűrűn vetett rá aggodalmas pillantásokat, de nem mozdult hogy felkeltse, szóval nagy baj nem lehetett. Hirtelen a levegőbe belehasított a csengő fémes zörgése, a hangra pedig mindenki egyszerre rezzent össze. A tanár elégedetten nyugtázta, hogy végre az egész osztály ébren van, és ezt kihasználva lediktálta a házit, majd azonnal sarkon fordult, és kisietett a teremből. A termett elöntötte a szünetekre jellemző zsibongás, mindenki nekilátott összepakolni a cuccát, néhány lány pedig a padon fetrengő (alvó? halott?) lányhoz igyekezett.

Én is odamentem, és láttam hogy nagyon is ébren és életben van, de elég siralmas állapotban. Rövid haja zilált és kócos volt, arcbőre fehér volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, szemfehérje pedig vörös volt a sírástól. Valamit szorongatott a kezében, olyan erősen hogy bütykei elfehéredtek. Páran halkan vigasztalták, amire nem reagált. Szeméből újra folyni kezdtek a könnyek, amik az álláról gyűrött ruhájára csöpögtek. Fogalmam nem volt, hogy ki ő, de volt egy sejtésem. Halk lihegés ütötte meg a fülem, és amikor oldalra fordultam, láttam hogy Judith is beállt a bámulók tömegébe. Sejthettem volna hogy ő az; úgy lélegzik mint egy asztmás viziló. Tekintete felcsillant amikor meglátott.
– Szia Megara! – suttogta. Valószínüleg a síró látványa késztethette arra, hogy lejebb vigye a hangját.
– Ki ez? És mi van vele? – kérdeztem egyszerűen, fejemmel a lány felé intve.
– Rachel Cooper. Az ő apukáját ölte meg a gyilkos – mondta még mindig suttogva, és gyászos arcot vágott. Biccentettem egyet, és elfordultam tőle. Ezek szerint jól sejtettem, tényleg Cooper kölyke. Különös, hogy ennyi idő után is még mindig gyászol; egy hete már, hogy végeztem vele. Én anno nagyjából egy nap alatt túltettem magam nagyapám halálán, pedig őt igazán kedveltem.

Rachel még mindig zokogott, barátnője meg folyton a hátát simogatta, és semmitmondó szavakkal vigasztalta, ami semmire nem volt jó. Az apja nem támad fel, a fájdalma pedig nem fog enyhülni ha elmondod neki sokszor, hogy „annyira sajnálom". Mit sajnálnak, semmi közük nem volt az esethez; egyedül nekem lett volna sajnálnivalóm, de engem gyásza nem hatott meg, az apa megölését pedig nem bántam meg. Ennek fényében pedig megpróbáltam eloldalogni, de megrökönyödve vettem észre, hogy Judith szorosan rámarkolt a karomra, és Rachel felé rángat. Elgondolkoztam, hogy vajon ez-e bosszú azért, mert nem foglalkoztam vele. Mikor odaértünk, Judith nagy levegőt vett, és a következőt bökte ki:
– Hallottam mi történt apukáddal, és szeretném elmondani hogy nagyon sajnálom ami vele történt, és őszinte részvétem! – mondta olyan hangon, mintha az ő apja halt volna meg járőrszolgálat közben. – És tudom hoyg neked most nagyon rossz, de ha akarod, beszélgethetünk, tudom milyen, nekem a dédanyám halt meg... – hebegte, beszéd közben a kezemet szorítva, valószínűleg lelki támasznak kellettem. Rachel meg még mindig nem reagált semmit. Már láttam hogy mit szorongat olyan erősen a kezében; egy rendőrjelvényt. A sárga fém kivörösödött árkokat nyomott kezének bőrébe. A barátnője udvariasan biccentett egyet Judithnak, és rám függesztette tekintetét, újabb beszédre számítva ezúttal tőlem. Hátráltam pár lépést, remélve veszi az adást, de a drága jó barátnőm visszatolt. Mivel menekülési lehetőségemet elvették, és ezután már két irányból bámultak várakozóan, kelletlenül megköszörültem a torkom.
– Sajnálom apádat – közöltem röviden, csekély meggyőződéssel. Teljesen feleslegesnek tartottam ezt az egész színjátékot. Valószínűleg ez ki is íródott az arcomra, mert a barátnő megrovó tekintetett vetett rám. Tudnám hogy miért...
– Egy kicsit több tiszteletet, jó?! – csattant fel a másik lány. Döbbentem néztem rá.
– Mi van? – kérdeztem nem túl szépen vissza.
– Úgy beszélsz az apukájáról mintha egyáltalán nem érdekelne hogy valaki meghalt! – Fején találtad a szöget – gondoltam, de volt annyi eszem hogy ezt ne mondjam ki hangosan.
– Miért, mit vársz, mit mondjak? Ömlengjek? Számít egyáltalán? Cooper felügyelő meghalt, neki már édesmindegy, Rachel meg nincs olyan állapotban, hogy felfogja mit beszélek! Mellesleg ennek már több hete. Nem értem, minek kell ennyit rágódni egy múltban történt eseményen. Meghalt és kész. Így járt – vágtam vissza, de éreztem hogy most túlmentem egy határon. Hallottam ahogy néhányan hangosan beszívják a levegőt döbbenetükben. Még Rachel is feltekintett. A lány először szóhoz sem jutott, majd arcbőre szépen fokozatosan pipacsvörösbe fordult át.

– Hogy lehetsz ilyen érzéketlen?! –pattant fel a helyéről. – Hogy beszélhetsz így róluk? Te... te... liba! Nem vagy normális!
– Mi bajod van?! – förmedtem rá dühösen. Nem tűröm ha sértegetnek, és ez a kis fruska hamarosan megtanulja.
– Te vagy a bajom! Úgy viselkedsz, mintha felsőbbrendű lennél! Mintha mások nem érdemelnék meg hogy foglalkozz velük! Mintha ők nem számítanának! Aztán idejössz, és nekiállsz sértegetni a barátnőmet, pedig van elég baja nélküled is! De téged az nem érdekel, mi?! Persze hogy nem, egy rohadt pszichopata vagy! Azt se tudom, ilyeneket miért engednek emberek közelébe! – kiabálta, szinte tüzet okádott a dühtől.
– Lindsey... –cincogta halkan egy lány aki beállt nézőnek. A lány -Lindsey- ügyet sem vetett rá, tovább őrjöngött.
– Olyan rohadt tökéletesnek képzeled magad, pedig csak egy őrült vagy! Egy elmebeteg! Mit érdekel téged hogy emberek haltak meg! Az se érdekelt, hogy Gabe meghalt, pedig te voltál az utolsó aki élve látta! Belőled még azt is kinézem hogy te ölted meg, mert buggyant vagy! – rikácsolt. A vádja hallatán egy pillanatra elállt a lélegzetem, de gyorsan összeszedtem magam. Nem tud semmit se, csak össze-vissza beszél –nyugtattam magam. – Eszelős cafka!
– Mit mondtál? – kérdeztem halkan. Mit mondott?! – csatlakozott a fejemben Hél hangja. Néhány diák, akikben erős volt az életösztön, azonnal félrehúzódtak. Judith mellettem maradt; ostoba.
– Jól hallottad! Egy eszelős vagy, és fogadom hogy gyilkos is! Egy őrült! Elmeháborodott! Pszichiátriára kell vinni! Egy zakkant ribanc vagy! – kiabálta, nekem meg elborult az agyam, és ezúttal nem álltam le.
Egy erős mozdulattal az arcába vágtam, mire hangosan felkiáltott a fájdalomtól. Nekiugrottam, és mindketten feldőltünk. Egy célom volt: rövid időn belül minnél több fájdalmat okozni.

Nem tudom mennyi idő telt el. Kezem már fájt az ütésektől, Lindsey pedig folyamatosan jajgatott. Öklömbe barna hajszálak ragadtak, amiket kitéptem amikor a hajába markoltam. Fülemet betöltötte a nyöszörgése, a hang ahogy az öklöm a húsával érintkezett, és néhány reccsenő hang. Minden összefolyt; kívülről tompán hallottam a többiek kiabálását és Judith vinnyogását: „Megara, szállj le róla!" „Megara, fájdalmat okozol neki!" „Megara, hagyd abba, eltörted az orrát!" „Megara..." Hirtelen két izmos kar nyúlt a hasam alá, majd könnyedén felemelt és lerántott Lindseyről. Erőteljesen kapálóztam, de hiába, nem tudtam szabadulni. Hajam csatakosan az arcomba lógott, és sejtettem hogy most tényleg úgy nézhetek ki mint egy őrült. Hél hangja a fejemben folyamatosan panaszkodott; annyira folytattam volna még a verést... Egyszercsak kitisztult előttem a kép; Lindsey összeverve, véresen feküdt a padlón és halkan nyöszörgött. Az többiek a falhoz húzódtak, és riadtan pislogtak felém. Judith halálsápadtan állt a közelünkben, és nem bírta levenni a tekintetét Lindseyről. Engem a focicsapat kapitánya fogott le, valószínűleg itt lett volna a következő órája. Eleinte küzdöttem ellene, de kezdtem megérteni, hogy nem fogok tudni kiszabadulni a szorításából, úgyhogy lenyugodtam.

Az algebratanárnő lesokkolva állt a tanári asztalnál, és látszólag nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel. Pár percig halotti csend honolt a teremben, majd megjelent az ajtóban az igazgató; valaki szólhatott neki hogy balhé van. Felmérte a helyzetet, majd utasította néhány fiúnak hogy vigyék le az orvosiba Lindseyt, az engem taró fiúnak meg odaszólt, hogy kísérjen le engem az igazgatóiba. A srác szorosan rámarkolt a karomra, és maga után húzva elindult kifelé. A folyosók kihaltak voltak, már javában tartott az óra. Az igazgatóiban csak az ig.helyettes volt, aki miután meghallotta mi történt, megrökönyödötten nézett rám. Ne bámulj, mert kivágom a gülüszemedet– gondoltam ingerülten. (Vagy ez Hél volt?) Levágtam magam az egyik székre, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a helyettes bámulását és önjelölt „testőröm" mogorvaságát.

Csöndben vártunk a dirire, aki nemsokára meg is érkezett, komoly arcot vágva. Megköszönte a fiúnak, hogy elhozott ide, majd elküldte órára. Aztán leült az asztala mögé, és úgy tűnt még vár valamire. Egy ideig vártam, hátha kiböki, majd elfogyott a türelmem:
– Vendéget is várunk? – kérdeztem gunyorosan. Metsző tekintett vetett rám.
– Ne szemtelenkedjen kisasszony –szidott le. – Már így is elég nagy bajba keverte magát, és a szülei biztos nem örülnének, ha megtudják hogy nem csak erőszakos, de szemtelen is. Mellesleg az ön szüleire várunk. –tette hozzá, nekem meg görcsbe rándult a gyomrom. Basszus, tényleg, ilyenkor behívják a szülőket. Hatalmas bajban vagyok.

***

Anyáék úgy mutatták ki haragjukat, hogy hozzám se szóltak, amióta kijöttünk a suliból. Az igazgató egy hétre felfüggesztett, és egy hónap elzárást is kaptam pluszba, hogy elrontsák a délutánjaimat. Ráadásul hatalmas leszidást kaptam, a végére már úgy éreztem, hogy „kicsit" túldramatizálják. Váratlanul befordult a kocsi egy mellékutcába, és a házunk helyett a városközpont felé tartottunk.
– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Dr. Beckerhez – közölte apa.
– Ma nincs is terápiám – jegyeztem meg.
– Tudjuk, de most szükséged van egy soron kívülire. Most nincs páciense, szóval pont beférsz, és innentől kezdve heti kétszer fogsz járni – közölte szárazon.
– Csodás – dünnyögtem. Pont ez hiányzott még.

Mikor megérkeztünk, köszönés nélkül kipattantam az autóból, és bementem, remélve hogy hamar szabadulok. Az asszisztenst már értesíthették jövetelemről, mert egyáltalán nem látszott meglepettnek, csak közölte hogy Becker már vár. A doki mosolyogva köszönt, ami kellően összezavart engem, és nem tudtam azonnal reagálni, végül elhadartam egy „jónapot"-ot. Fenébe Becker. A szokásostól eltérően most nem a tipikus sablonkérdésekkel kezdtük, hanem rögtön a közepébe vágott:

– Bizonyára tudod, miért vagy most itt – mondta. Várt egy kicsit, hátha hozzáfűznék valamit, végül válasz hiányában folytatta – Megkérdezhetem, mi történt pontosan? – érdeklődött, mire csak megvontam a vállam.
– Szerintem már elmondták magának a szüleim.
– De én a te szemszögedből is hallani akarom – erősködött, mire felsóhajtottam.
– Cooper lánya a suliban depizett, és mindenki ott sajnálta, én meg nem álltam be a siránkozók táborába, aztán összevesztem Lindsey-jel, aki sértegetett, én meg nem hagytam magam és bemostam neki egyet. A többit tudja – zártam le.
– Mivel sértegetett?
– Őrültnek nevezett meg leribancozott – feleltem mogorván. Kis habozással hozzátettem:
– És meggyanúsított Hammings halálával
Becker bólintott, és valamit felírt az írótáblájára.
– Mire alapozta ezt a vádat?
– Semmire – vontam vállat. – Arról magyarázott, hogy dilis vagyok és azért tettem.
– És te ezekért rátámadtál
– Ja
– Nem gondoltál arra, hogy békésen is meg lehetett volna oldani? – kérdezte.
– Majd le nem köpött, úgy szapult, hogy lehetett volna békésen megoldani? – értetlenkedtem.
– Pedig nem volt lehetetlen.
– Lehet, de nem ezt választottam, szóval már mindegy.

Dr. Becker egy ideig töprengett, majd feltette az újabb kérdést:
– Ért téged valami stressz mostanában?
– Miért? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet.
– Tudni akarom a magyarázatát, hogy miért lettél mostanában ilyen erőszakos – válaszolta egyszerűen.
– Eddig csak egy ilyen eset történt – vágtam rá.
– És a karácsony? – Döbbenetemben egy szót sem tudtam kinyögni. Anya elmondta volna...? A doki elégedetten nyugtázta a reakciómat.
– Igen, tudok róla mi történt közted és anyukád közt. Amikor soron kívül bejelentett, fontosnak találta megemlíteni ezt az esetet is. Ha akarod, most hagyhatjuk a miért? részét, ugyanis van egy fontos megbeszélnivalónk – itt tartott egy kis szünetet, majd belevágott:

– Egyre aggasztóbb a viselkedésed. Már többször is megemlítettem korábban, hogy megváltoztál, nem pozitív irányba. Eddig viszont ura voltál cselekedeteidnek, és még felindulásból sem ártottál másnak. Ez azonban már nincs így; karácsonykor anyukádat súlyosan megsebesíthetted volna, ha a szerencse nem áll mellé. Ami pedig Lindsey Foxot illeti, ő kórházba jutattad. Eltörted az orrát, a jobb csuklóját, a koponyája megrepedt, és számtalan zúzódást okoztál még neki. Mindenzt azért, mert elvesztette az önuralmát, és haragból olyan dolgokat mondott, amiket nem gondolt komolyan. Aggódott a barátnőjéért, és ezért ingerlékenyebb volt. Hibát követett el, de te még nagyobbat. Kontrollálnod kell a magad, Megara. Ez már nem játék. Ki tudja mi történne ha megint elvesztenéd az önuralmadat. Értetted? – Bólintottam. Dr. Becker lapozott egyet a papírjai között, majd újra felnézett.
– Arra gondoltam, hogy kipróbálhatnánk egy újfajta módszert, hátha beválik. A szüleid belemennének abba, hogy gyógyszereket alkalmazzunk – A világ hirtelen megfordult velem; azon kaptam magam, hogy állok és torkom kapar egy kiáltástól, pedig nem is emlékeztem mikor kiáltottam fel. Torkomból hangok törtek fel, amik menet közben szavakká álltak össze, de mondatok már nem lettek belőlük; össze-vissza hebegtem:
– Ne... ne... nem... nem lehet... nem... lehetetlen... nem egyezhettek bele... – Fel se fogtam mit beszélek, csak az előbbiekre tudtam gondolni: be akarnak gyógyszerezni, el akarnak kábítani, be akarnak drogozni. És a szüleim ebbe belementek. Beckeren látszott, hogy pontosan ezt a reakciót várta tőlem. Kicsit kínosan érezve magam az előbbi kirohanásomért, visszaültem, és valamivel higgadtabban  újra megszólaltam:
– Elnézést. Nem akartam kikepni magamból, csak... meglepődtem. De szerintem nem szükséges ezt csinálni... egy kicsit feszült vagyok mostanában, de már sokkal jobb a közérzetem. Soha többet nem fog előfordulni hasonló, felesleges radikális lépéseket lépni. De ha maga így gondolja, hogy ezt kell tenni... – hangom nyugodt volt, és minden meggyőzőerőmet bevetettem, hogy elhiggye a hazugságokat. Fordult a kocka, és most a doki tűnt meglepettnek, amiért nem úgy viselkedtem mint gondolta. Megköszörülte a torkát, és így válaszolt:
– Igazat megvallva egyelőre én is elleneztem a gyógyszerek alkalmzását. Én még hiszek abban, hogy meg fog változni a helyzet. Mindnekinek vannak nehéz szakaszai az életben. – Szavai hallatán mérhetetlen nagy megkönnyebbülés öntött el. – Te nagyon okos vagy, és ha nem is érzed ösztönösen, legalább tisztában vagy azzal, miért helytelen amit csinálsz. Ennélfogva nem látom értelmét, hogy akaratodat korlátozva térítsünk jobb belátásra – magyarázta, én meg bólintottam.
– Köszönöm – mondtam halvány mosollyal, amit nem a hála, inkább az önelégültség csalogatott az arcomra. Becker viszont teljesen bevette.
– De ne feledd, hogy ha ismételten fizikai erőszakot alkalmazol bárkin, ez megváltozhat! És meg ne halljam... – kezdett bele a szentbeszédbe, én meg engedelmesen hallgattam, néha aházva egyet. A vihar elvonult, azonban még mindig felhők borították az eget, és korántsem volt még olyan biztos a helyzetem, mint ezelőtt. De haladjunk csak szépen sorban: először meg kell bosszulni azon a személyen, aki miatt belekerültem ebbe.

Lindsey Fox lett a játékom következő szereplője, és a várható áldozata.