Végem van –gondoltam– most elkapnak, és mehetek a börtönbe, miért pont most kellett erre jönnie... Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Önsajnáltatással semmire nem megyek. Önkéntelenül a késemet rejtő zsebre vándorolt a kezem. A rendőr közelebb lépett, és türelmetlenül megismételte a kérdését.
– Össze... összevesztem anyukámmal –nyögtem ki az első hihető történetet, ami eszembe jutott. – Kirohantam a házból
A rendőr felsóhajtott, és bosszúsan mormolt valamit a bajsza alatt; csak néhány szót tudtam kivenni belőle, mint „ostoba", „ünnepek", „veszekedés", „felelőtlen". A jelek szerint viszont teljesen bekajálta a történetemet.
– Ez egy nagyon ostoba ötlet volt kislány – szidott le. – Tifelétek nincs tévé? Vagy csak nem érdekelt, hogy egy veszedelmes személy garázdálkodik a városban? Akár meg is halhattál volna!
Lesütöttem a szemem, és reméltem hogy ezt magambaszállásként értelmezi. A rendőr újra sóhajtott egyet.
– Hazaviszlek, mielőtt valami bajod esne. Merre laksz? – kérdezte, én meg gyorsan végiggondoltam. Elutasítani nem utasíthatom el, ennyi erővel táblát lóbálhatnék, hogy „tessék rám gyanakodni!". Ha beleegyezek, és hazavisz, akkor egyrészt anyám leüvölti a fejem, és könnyen lehet hogy az alibim is elveszik. Másrészt pedig amikor megtalálják Mrs. Tonkin hulláját, egyből az a flúgos lány fog eszébe jutni, aki késő éjszaka pont annak a háznak a szomszédságában lébecolt. Két lehetőség, és mindkettő bukta.

De van egy harmadik is.

Ismét végigfuttattam egy gyors gondolatmenetet. Kockázatos, de nagy eséllyel beválik. Viszont ha elbaltázom, azzal a lendülettel börtönbe kerülök. Viszont nincs más megoldás.
Nagy levegőt vettem, és közelebbléptem a rendőrhöz.
– Pár utcával feljebb, a Kennedy Streeten a 14.-ben lakok –mondtam, közbel tovább araszoltam a rendőr felé. Most ő is közelebb lépett, és a hátsó ajtó kilincséhez nyúlt, hogy kinyissa nekem. Gyors mozdulattam előrántottam a kést, és oldalról keresztüldöftem a nyakán. Hörgő hang tört ki a torkából, és elzuhant. Nyakából ömlött a vér, tócsát képezve a földön, a késem még mindig a nyakába volt szúrva. Lehajoltam, és kirángattam, közben vetettem egy pillantást az arcára. Szemei kidülledtek a döbbenettől, szája elnyílt, ahogy utolsó perceiben a levegőért küzdött. Már nem mozdult; pontosan céloztam.
– Idióta –dünnyögtem csak úgy magamnak. Egy kis ideig gondolkoztam, hogy mit csináljak a testtel, végül kinyitottam a vezetőülés melletti ajtót, és nekiláttam benyomkodni az ülésre. Mivel a munkámat nem segítették már az izmai, olyan érzésem volt mintha egy zsák cementet próbálnék felemelni. Nagy nehezen sikerült ülő helyzetben az autóba rakni, fél kézzel megtartottam, amíg becsatoltam a biztonsági övet. Betömködtem a kilógó végtagokat is, majd rázártam az ajtót, és kereket oldottam. A villogókat nem tudtam leállítani, de nem is akartam, el kellet hagynom a színhelyet.

Az út hátralevő része szinte kiesett, megállás nélkül futottam a kihalt utcákon, és mikor hazaértem, egyből felmásztam a szobám ablakához. Óvatosan belöktem, majd beugrottam és bezártam magam után. Miután a szobám biztonságába értem, az összes félelmem elpárolgott. Pár másodpercig csak mereven álltam, aztán hisztérikusan nevetni kezdtem. Kezemet a számra tapasztottam, hogy ne ébresszem fel a szüleimet, és csak nevettem. Szó szerint egy karnyújtásnyi választott el attól, hogy lecsukjanak, és meglógtam! Megöltem azt az ostoba rendőrt! Jókedvem egyre fokozódik, egyre jobban ráz a röhögőgörcs. A feszültséget levezető vihogásból valami más lett, és újra jött az az áldott érzés, az eufória, ami minden gyilkosságnál tiszteletét teszi. Megöltem, megöltem, megöltem! És azt a szánalmas nőt is, vele is végeztem! És az a fej, amikor próbált szabadulni, az fantasztikus volt, és a kétségbeesett sikolyai! Lerogytam a földre levegő után kapkodva, fájt a hasam a nevetéstől, de újra röhögni kezdtem. Egyszerűen nem tudtam leállni. Meg az a rendőr is! Mondja, biztos úr, maga nem hallott arról, hogy mostanában egy „veszedelmes személy garázdálkodik a városban?" Magáéknál nincs tévé? Hahaha! Vagy csak nem érdekli? Haha! Sírtam a röhögéstől, egyik kezemmel a szememet törölgettem, de hiába. Ennyit arról, hogy elkaptok John! Vagy inkább Jonny kutyuska? Jonny kutyuska hahaha! Megöltem mindet Jonny! Megöltem, megöltem, megöltem... Vidámságom lassan csillapodott, de a vigyort nehezen lehetett volna levakarni a fejemről. Meghaltak mind, John –gondoltam, és emlékek özönlötték el az agyamat. Egy hatalmas férfi, torkára szorított kézzel, majd egy fiatalabb, szintén a nyakához kapva, egy vértócsában fekvő lány, körülötte hó, egy agyonvert fiú, egy összeégett asszony. Ők mind a kezem által haltak meg. Mind az én kis játékomban... Nem bújtak el, és én megtaláltam őket...

***

Reggel arra keltem, hogy anyám becsukja a szobaajtómat, hogy ne zavarjon a készülődése. Kár hogy fordítva sült el. Morogva a másik oldalamra fordultam. Az órámról leolvastam, hogy nagyjából négy órát aludtam eddig, ami megmagyarázta miért vagyok még mindig fáradt. Lehunytam a szemem, egy kis pihentető alvásért imádkozva. A tegnapi adrenalinfröccs elmúltával már megéreztem fájó hát- és karizmaimat, amik a holttest emelgetésétől vannak ilyen állapotban. Holttest... Hirtelen újra kipattant a szemem. Pár napba betelhet, mire Mrs. Tonkin földi maradványait megtalálják, viszont a rendőr hulláját egy nagyon is látható helyen hagytam. Ekkor jutott eszembe, hogy nem is tudom a nevét.
Kikászálódtam az ágyamból, kifelé menet vetettem egy pillantást a tükörbe. Hajam kócosan hullott a hátamra, sötétbarna szemem alatt sötét karikák voltak, arcom nyúzott volt. Voltam már jobb formában is, az biztos. Lent az étkezőben ébren találtam apámat is, aki éppen valami meccs ismétlését nézte reggeli közben. Megkerültem, és nekiláttam lefőzni a kávét. Fél szemmel a tévét figyeltem, és vártam a híradót. Már majdnem végeztem az éltető folyadékkal, amikor végre elkezdődött. Időközben anya is leért, és szintén a készüléket szuggerálta. A bemondónő elkezdte felolvasni a helyi híreket, és láttam a szüleimen, ahogy megfeszülnek. Szerencsére nem kellett sokáig várnunk, mert azonnal a közepébe vágott:
– Mélyen megrendülve kell tudatnunk a lakossággal, hogy az utóbbi időben feltűnő, magát „Hél"-nek hivató közveszélyes személy, aki már oly sok nagyrabecsült polgártársunk halálát okozta, az éjjel újra lecsapott. Ezúttal rendfenntartó egységünk egyik nagyszerű emberét, Adam Cooper felügyelőt likvidálta brutális módon. Cooper felügyelőt az autójában találta meg egy járókelő, a nyilvántartás szerint az egyik éjszakai járőrkörútja alatt támadta meg az ismeretlen gyilkos. Gyászolja felesége és három gyereke. Nyugodjon békében, Cooper felügyelő! A polgárokat ezúton is figyelmeztetjük, hogy sötétedés után ne menjenek ki az utcára, és ne engedjenek be senki idegent! Ezenkívül... – A szöveg többi részére már nem figyeltem, mindent hallottam, ami érdekelt. Adam Cooper volt az áldozatom neve, Mrs. Tonkint pedig még mindig nem találták meg. Semmi gond; ami késik, nem múlik.
Magam részéről úgy vártam, mint kisgyerek a szülinapját. Most is, amikor bejelentették a nevemet a híradóban, mint a felügyelő gyilkosát, büszkeség fogott el. Kár hogy ezzel nem tudok dicsekedni. Na sebaj.

Anya nagyot sóhajtva kikapcsolta a tévét, majd levetette magát az egyik székre. Apa odahajolt hozzá, és a vállára tette a kezét vigasztalásképpen, mert az mindent megold. Én meg tovább támasztottam a konyhapultot. Pár percig senki nem szólt egy szót se, majd lépteket hallottunk kintről. Amanda felbukkant az ajtóban, és a korai időponthoz képest meglepően jó hangulatban volt.
– Jó reggelt! – köszönt bazsajogva, de arcára fagyott a mosoly, amikor meglátta milyen gyászos hangulatban vagyunk. Kérdőn nézett ránk, majd feltette a lehető legostobább kérdést:
– Történt valami?