Hosszú, unalmas út következett hazafelé. Végtelen hosszú autópályákon mentünk, kétoldalt mezők és termőföldek váltották egymást monoton egyhangúságban, néha egy-egy autó elhúzott mellettünk, de a többség velünk egy tempóban, kényelmesen száguldozott. Fejemet az ablaküvegnek támasztottam, és a kinti tájat bámultam, anélkül hogy bármit is láttam volna. Szerettem volna elveszni a látvány szürkeségében, kicsit kikapcsolni az agyam, de nem sikerült. Gondolataim folytonosan visszakanyarodtak az idei karácsonyhoz. Megállapítottam magamban, hogy messze ez lett a legmozgalmasabb ünnepem valaha. A többiek számára egy átlagos karácsony volt, egy váratlan vendéggel kiegészítve, számunkra azonban vízválasztó volt a korábbi életünkben. Anyával még mindig egymásra se néztünk, és a lehetőségekhez mérten kerültük is egymást. Ez szépen működött is, egészen addig ameddig nem kellett több órára egy járműbe préselődnünk. Azóta is mereven előrenéz, szemét le se veszi az útról, mintha ha nem venne rólam tudomást, eltűnnék. Pont mögötte ülök, látom ahogy nyaka megfeszül a kényelmetlen póztól, amibe belekényszeríti magát. Fanyalogva megállapítottam, hogy a jelek szerint soha többet nem fog bennem megbízni, ami egész biztos hogy kínos lesz a jövőben. Hátul mellettem Amanda ült, aki bealudt, a kocsi órája szerint tíz perce, az én érzékelésem szerint meg egy évtizeddel ezelőtt. Apa az utat figyelte, szeme alatt táskák képződtek a fáradtságtól, homloka ráncolódott a koncentrálástól. Valószínüleg ő is egy bezinkútért imádkozott, ahol végre kiszállhatunk ebből a csotrogányból kicsit megmozgatni az elmacskásodott tagjainkat, és inni egy kávét. Nekem ez volt minden álmom.
A táj változott: most a hosszú, havas, terméketlen búzaföldeket egy havas mező váltotta föl, ahol néhány tenyészállat legelészett, vagy legalábbis próbált. A legelő állatok látványa valahogy az utolsó értelmes gondolatatot is kiűzte belőlem, és üres arccal meg fejjel meredte azokra. A kocsi halkan, egyenletesen zúgott, én meg szépen lassan belesüllyedtem abba az övezetbe, ami valahol félúton volt az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén.

– Megérkeztünk! – hallottam apa hangját valahonnan a messzeségből. Lassan kinyitottam a szemem, majd elemelem a fejem az ablaktól, halkan felnyögve amikor megéreztem a nyakamat, ami sikeresen elaludtam, és kiszálltam a kocsiból. Odakint már sötét volt, csupán a lámpák világítottak sárgás fénnyel, az alattuk elterülő utakra hosszúkás árnyékokat vetve. Kissé megborzongam, és mélyet szippantottam a hideg éjszakai levegőből, ami magában hordozta a kisváros „aromáját". Az utakon néma csend volt, csak a mi halk neszezésünk hallatszott. Amikor visszafordultam hozzájuk, láttam hogy már nyitva van a bejárat, és szorgosan hordják be a táskákat. Arcukra nyugtalanság ült ki, és látszott rajtuk hogy szívesebben lennének már bent a házban. A felismrés úgy csapott belém, mint a villám: féltek a titokzatos gyilkostól. A számba kellett harapnom, hogy ne vigyorodjak el. Annyi minden történt, hogy szinte el is felejtettem, hogy a városlakók még mindig attól rettegenek, hogy újra lecsap, azaz én lecsapok valamelyik tagjukra. A félelem szinte szinte beleitta magát a légkörbe, én meg örültem, hogy ilyen sikeres voltam. Apa suttogva rámkiáltott, hogy menjek be a házba. Nem siettem el; nem volt mitől féljek. Bent felkaptam az ajtó mellé ledobott táskámat, majd jó éjszakát kívántam a többieknek, és felmentem a szobámba. Nekik jó lesz az éjjelük; valaki másnak annál kevésbé. Fent elővettem a vadásztőrömet a rejtekhelyéről, és ellenőriztem hogy elég éles-e. Az volt. Még mindig a napközbeni ruhát viseltem, amit kis gondolkozás után megfelelőnek ítéltem. A szekrényem mélyéről előkotortam az egyik régebbi bakancsomat. Természetesen szívesebben használtam volna a lentit, de nem akartam megkockáztatni, hogy leosonok érte. A kabátom még mindig a kezemben volt, azt is felvettem, és a zsebéből kiszedtem a sapkámat meg a kesztűimet. Miután ezekkel végeztem, a kést elraktam, majd bezártam az ajtót, és kinyitottam az ablakot. Óvatosan kimásztam, megkapaszkodtam a párkányban, és lelógattam magam, amíg csak a kezeimmel tartottam magam. Elengedtem a párkányt, és lezuhantam a puha hóba, ami elnyelte az érkezésem. Ez az út visszafelé körülményesebb lesz, mert akkor fel kell másznom, de azt majd megoldom, amikor arra kerül a sor. Elindultam a néma, kihalt utcákon, ismételtem hálát adva a hónak, amiért tompította a járásom. Az egész napos punnyadás és az ünnepek alatti stressz után jól esett kilépni a megszokott formából, és egyedül lenni. Ennél tökéletesebb már csak akkor lehetne, ha valaki önként kisétálna elém, de ez már csak ábránd. Senki nem mozdul ki az éj kellős közepén a biztonságot nyújtó házból. Elvégre az garantálja az életben maradást, ha nem találom meg őket. Szerencsére volt erre egy tervem. Az egyik utcában él egy özvegyasszony, magányosan, amióta a férje meghalt a gyerekei meg elköltöztek. Ugyanazt kell elérnem mint Sally esetében: be kell jussak a házába. Onnantól egyszerű mint a karikacsapás. Felgyorsítottam, kezdte a türelmetlenség átvenni felettem az uralmat. Néha rápillantottam egy utcatáblára, hogy jó helyen járok-e (sötétben egész máshogy néznek ki az ismerős utak), és viszonylag gyorsan odajutottam.

Megkönnyebbülve láttam, hogy nincs új autó a kocsibejáróján, ami azt jelenti hogy vagy már hazamentek a látogató rokonok, vagy el se jöttek. Reméltem, az utóbbi, mert akkor könnyebb lesz behízelegni magam. Óvatosan meglöktem a kaput, és az magától kinyílt. Hihetetlen, hogy egyesek még mindig nem zárják be, amikor nem csak hogy sorozatgyilkos, hanem besurranó tolvajok is garázdálkodnak a városban. A nappaliból még fény szűrődött ki, szóval még nem aludt. Bekopogtam, és vártam egy kicsit, amikor lépteket hallottam. Kinyílt az ajtó, és szembe találtam magam Mrs. Tonkin-nal. Hálóruhát viselt, felette köntössel, haja kócos volt és zilált, őszes tincsekkel. Fénytelen, barna volt a szeme, arcán a ráncok elmélyültek, ahogy próbálta felidézni, ki vagyok. Egy kevés alkoholszag áradt belőle, én pedig elégedetten nyugtáztam hogy tényleg nem jöttek el a gyerekei. Teljesen szét volt csúszva. Hirtelen a felismerés fénye csillant a zavaros tekintetben:
– Te vagy Hillék egy lánya, nem? –Bólogattam. – Mit keresel itt? Nem utaztatok el? –kérdezte, de hangjában nem volt semmi gorombaság.
– Ma éjjel érkeztünk vissza –mondtam, és lesütöttem a szememet, hátha így jobban elhiszi a következő hazugságot – Anyuval összevesztem, és elrohantam, és most fogalmam sincs hova mehetnék. Bejöhetek? – Magamban imádkoztam, hogy elhiggye.
– Persze, gyere csak be kis drágám! – lépett félre az ajtóból. Ez ennyire hülye vagy ennyire kétségbeesett? Tényleg beenged egy idegent az éjszaka közepén? Hihetetlen, hogy annyira vágyott társaságra, hogy észre sem vette mennyire sántít a történetem. Bezárta utánam az ajtót, majd a nappaliba vezetett. A helyiség egyik sarkában csuffadt kis fenyőfa állt, ezeréves díszekkel díszítve, mellette néhány kiürült üveg. A tévéből halkan szólt a Csendes éj, ami finoman szólva idegesített.
– Ülj csak le drágám – utasított kedvesen. – Töltök neked egy kis teácskát. Nagyon szomorú, amikor karácsonykor veszik össze a család. Hiszen a szeretet ünnepe... –Halkan szipogni kezdett, és elfordult hogy ne lássam a könnyeit. Ennek vajon az összes karácsonya ilyen nyomorultul telik? Várja az embereket, akik nem jönnek, és utána lerészegedik? Szánalmas. Letett elém egy kis porceláncsészét, amihez hasonlót legutóbb a nagyanyámnál láttam, benne nem túl biztató külsejű teával.
– Kérsz még valamit, drágaságom? –kérdezi mosolyogva, nálam meg itt szakadt el a cérna.
– Ne csináljon semmi ostobaságot –mondtam hidegen, és előhúztam a tőrt, majd magam elé tettem az asztalra, hogy jól lássa. – És nem hívjon drágaságnak.
Arcára értetlenkedés ült ki, nem értette ezt a hirtelen váltást. Szeme a kés és az arcom között ingázott.
– Üljön le – utasítom nyugodtan, és vigyorgok amikor habozás nélkül engedelmeskedik.
– K-ki vagy te? –kérdezte remegve.
– De maga tudja hogy ki vagyok, hiszen felismert –néztem rá értetlenül. – Na mindegy, akkor újra bemutatkozom: Megara Hill vagyok, ahogy maga mondta „Hillék lánya". De szólíthat nyugodtan Hélnek, azt jobban szeretem – tettem hozzá somolyogva. A névre összerezzent.
– A-a-az l-lehetetlen –nyögte ki. – T-te nem lehetsz H-H-Hél...
– Ugyan miért nem? – dőltem hátra finom mosollyal az arcomon. Erre már nem tudott mit válaszolni. A következő pillanatban felpattant, és a konyhapulton fekvő telefonja felé rohant. Én is felpattantam, majd odaugrottam, és erősen megcsavartam a csuklóját, aminek hatására elejtette a készüléket. Erőset belerúgtam a telefonba, ami a falig pattogott, majd ott megállapodott betört kijelzővel, Tonkint pedig visszalöktem a kanapéra, és felkaptam a vadászkést.
– Mit mondtam magának? Azt hogy ne csináljon semmi ostobaságot! –rivalltam rá. Rémülten összehúzta magát, és keserves sírásra fakadt. Jézusom, ez csak nyafogni tud?!
– Fogja be, ha akarja még látni a gyerekeit! – Na erre elhallgatott. Fejben hátbaveregettem magam, amiért ez eszembe jutott.
– Miért akar m-m-megölni? –szipogta.
–Tudja, mostanában elég sokat unatkozom, ezért elkezdtem egy játékot. A ti dolgotok annyi, hogy úgy elbújtok, hogy ne találjalak meg titeket, nekem meg rátok kell vadászni. Pofonegyszerű, nem igaz? Te nem bújtál el jól, és ezért most meg kell hogy öljelek. –magyaráztam. Megunva a bájcsevegést, felálltam és leszedtem a tűzhelyről a vízforralót, amiben a teavizet melegítette. Megfogtam a karimáját, majd óvatosan egyensúlyozva visszavittem Tonkinhoz. A nő teljesen lefagyott, csak bámult tágranyílt szemekkel. Megfogtam a másik kezemmel egy díszpárnát, majd egy türelmetlen mozdulattal a szájába tömtem. Rögtön fulladozni meg küzdeni kezdett, de szorosan tartottam, és egy hanyag mozdulattal ráöntöttem a tűzforró vizet. Kínjában beleüvöltött a párnába, ami tompította a hangját, és rángatózott próbálva szabadulni az égető folyadéktól. Bőre kivörösödött, néhány helyen már be is duzzadt. Kínlódva vonalglott, már nem is próbálta kiszedni a párnát, ahhoz túl nagy fájdalmai voltak. Kihúztam a köntöse övét, majd összekötöztem hátul vele a kezeit. Visszamentem a konyhába, és addig kerestem, amíg nem találtam egy doboz gyufát. Visszamentem a nőhöz, és meggyújtottam a gyufát. Egy fél másodpercig semmit nem csináltam, aztán nekinyomtam a nyakán lévő érzékeny bőrnek az égő végét. Újra felsikoltott, én pedig más helyeken is megégettem a gyufával. A kipirosodott bőre most már felhólyagzott, és elég undorítóan festett. Tovább kínoztam, élvezettel hallgatva a tompa nyögéseit és jajgatásait, nézve ahogy a kíntól vergődik. Vér nem is folyt, csak a bőrét és a húsát égettem. Egy idő után elcsendesedett, és megmerevedett. Kihúztam a száját eltömítő anyagot, amit teljesen összeharapdált és nyáladzott. Megvizsgáltam csendessége okát, és láttam hogy elájult. Addigra meguntam a kínzását, ezért csak egy könnyed mozdulattal elvágtam a torkát. Vére befestette hálóruhája és köntöse elejét, lecsorgott a kanapé huzatára. Újra felemeltem a kést, és belevágtam a bőrébe a névjegyem. Felálltam, a fegyvert beletöröltem a ruhájába, újra felkaptam a kabátom, majd leoltottam a villanyt, és elhagytam a házat.

Hazafelé már sokkal nyugodtabb voltam, mint az előző napokban bármikor. Hihetetlen, mennyire hiányzott ez nekem gondoltam. Sokkal korábban meg kellett volna ejtenem... A csendbe hirtelen kocsizúgás vegyül, és kék-piros fény váltja fel a sötétet. Basszameg. Ezt nem hiszem el, komolyan most kell erre jönnie egy járőrkocsinak?! Pánikba estem, de tudtam hogy ha rohanni kezdek, azzal csak gyanús leszek. Ezért ráerőltettem magamra, hogy futás helyett csak szimplán lépkedjek. Az rendőrautó elém hajtott, majd megállt, és kiszállt belőle egy rendőr.
– Hé, te meg mit csinálsz itt kint?!