A karácsonyi ebéd finom volt, de nehéz volt ténylegesen élvezni, ugyanis anyával azt a játékot játszottuk, hogy nem néztünk egymásra, és nem szóltunk egymáshoz. Egy új arcát láttuk meg a másiknak, amit az eddig gondosan titkolt, és egyszerűen nem tudtuk eldönteni, ezek után hogyan viszonyuljunk hozzá. Újra és újra felidéztem ahogy pofonüt; arcom halványan még mindig ki volt pirosodva, de senki nem kérdezett rá mi történt. Mintha a hatodik érzékük azt súgta volna, hogy nem érdemes bolygatni. Emlékeztem az utána lévő döbbenetre is; anya egy mozdulattal szilánkokra zúzta a meggyőződéseimet, amikre úgy hittem szilárdak és meginghatatlanak. Teljesen összezavarodtam, és ezen az se sokat segített, hogy anya mindenkivel teljesen természetesen viselkedett, csak velem nem. Ösztönösen arra gondoltam, mi van ha legközelebb valami még radikálisabbat lép; átirat egy kollégiumba, hogy megszabaduljon tőlem, ismét eltilt valamitől, ami örömet okoz nekem, vagy lepasszol egy rokonnak. Ezek persze elég meredek feltételezések, és egészen eddig biztos voltam benne hogy semmiképpen nem vetemedne ilyesmikre. Viszont abban is biztos voltam, hogy túl lágyszívű ahhoz hogy kezet emeljen ránk, erre tessék mi történt. Ez volt az egyik legnyugtalanítóbb az egészben: egész életemben azon voltam, minél jobban kiismerjem az embereket, megfigyeltem őket, és amikor azt hittem, már semmi nem lep meg, az egész összeomlik. De nem csak a különös változás miatt kerültem veszélybe, hanem amiatt is, amit utána cselekedtem. Ha akkor nem teszek semmit, talán az egészre fátylat boríthattunk volna, és csak a halvány bizonytalanság maradt volna meg. Csakhogy én rátámadtam egy késsel, nem csak simán fenyegettem, megtámadtam, ártani akartam neki, és efölött nem lehet csak úgy szemet hunyni. Csodálkozom, hogy még nem szólt senkinek, és hagyta hogy velük egyek. Meg is ölhettem volna. És meg is akartam tenni. Ha Livvy akkor nem nyit be, nem valószínű, hogy le tudtam volna állni. Kicsúszott az irányítás a kezemből, és ez még anyám pálfordulásánál is jobban megrémisztett. Mindig azt gondoltam, a többi ember úgy viselkedik mintha állatok lennének, és ezzel a tettemmel hozzájuk hasonló lettem, és ettől annyira undorodtam hogy az étvágyam is elment. Elvégre csak egy állat nem képes uralkodni az ösztönein. Engem is utolért a kényszer, ami a többi sorozatgyilkost is hatalmába kerítette, és ez aggasztott. Gyűlöltem még a gondolatát is, hogy nem én irányítok, hanem megint Hél. Újra elhatároztam, hogy amint visszaérünk a városba, végzek valakivel. Most nincs időm szórakozni és játszadozni, kordában kell tartanom a fekete részem.

– Megara –szólított meg Livvy.
– Igen? –kérdeztem, ujjaimmal a poharam szélét bizergálva.
– Miért nem becézik téged senki Amy kivételével? –kérdezte kíváncsian. A kérdése teljesen random volt, és  annyira meglepett, hogy először azt sem tudtam, mit mondjak.
– Öhm... izé, megkértem őket hogy ne tegyék – feleltem. Okkal kértem erre a családom: a Meget éppen hogy elviseltem, a Maggie meg a halálom volt. Egyedül Amanda (ailas Amy) volt, akit nem hordtam le ha becézett. Tőle már beletörődtem.
– De miért? Olyan szigorúan hangzik a Megara –kíváncsiskodott.
– Mert nem szeretném –zártam rövidre a témát. Livvy nagy komolyan bólintott.
– Az egyik osztálytársam is ilyen –csacsogott. Milyen? Szociopata sorozatgyilkos? – Egyszer Elnek hívtam Elise helyett, és belémrúgott! –magyarázta, és elfintorodott. – Nagyon fájt, még be is lilult! –panaszolta.
– Lehet nem kellett volna becézned, ha nem akarja –mondtam unottan. Ezt most minek meséli?
– De akkor is, nagyon erőset rúgott! –nyafogott.
– Így jártál –dünnyögtem annyira halkan, hogy ne hallja meg. Az ilyen megjegyzéseim miatt szinte mindig megsértődnek. Halk sóhajt hallottam apa irányából, és elkaptam egy fáradt pillantást, amit anyával váltott. Sejtettem, hogy velem lehet kapcsolatos, bár nem értettem hogy mégis mit csinálhattam most.
– Mikor ajándékozunk mááár? –szenvedett a drága unokafivérem.
– Pete, a karácsony nem az ajándékokról szól, hanem a szeretetről –kezdett papolni a nagybátyám, mire némán felsóhajtottam. Ha csupán a szeretet miatt ültünk volna össze, a társaság fele nem lenne itt. Például én. De gyanítom, hogy a kuzinjaim sem jöttek volna el.

Miután végeztünk az ebéddel, kimentünk a nappaliba és körbevettük a karácsonyfát. Akkor jött a karácsony általam legutáltabb része. Ott kellett ülni, mosolyt erőltetve az arcodra, és hálát megjátszva kellett elfogadnod a rokonok sablonos ajándékait, amiket akárkinek odaadhatnának, annyira személytelenek. De neked örülnöd kellett ezeknek, mert különben azonnal jött a hegyibeszéd. Utána meg neked is ajándékozni kellett, az összes ünnepi közhely elhangzik eközben: „Áldott, boldog karácsonyt kívánok!" „Erről az ajándékról azonnal te jutottál eszünkbe!" „Biztos vagyok benne, hogy odaleszel érte!" „Együtt szép a karácsony!" „Nahát, ez csodálatos, mindig is erre vágytam!" és a társaik. Agyrém. Idén már nem volt kedvem a szokásos köröket lefutni, ezért türelmetlenül vártam addig a pillanatig, amíg úgy nem éreztem, mindenkit leköt a színjátszás, és ekkor leléptem, remélve sokáig nem fog feltűnni a hiányom.

Céltalanul kóvályogtam a folyosókon, keresve valami zugot ahol elbújhatok. Végül az egyik vendégszobát választottam ki, bementem, és gondosan becsuktam magam mögött az ajtót. A szoba nem volt túl nagy, középen állt egy egyszemélyes ágy, mellette komód, a fal mellett egy ruhásszekrény, a szemközti oldalon pedig egy könyvespolc, a falakon egy-két kép díszítés gyanánt. A bejárattal szemben nyílt egy ablak, széles párkánnyal amin keresztül ki lehetett látni a kertbe. Megcéloztam a nyílászárót, majd felpattantam a párkányra, és kényelmesen elhelyezkedtem, hátamat a falnak döntve. A keret hideg volt, és éreztem ahogy libabőrös lesz tőle a bőröm. Felhúztam a térdem és átkaroltam, majd kibámultam az ablakon. Kint mindent hó borított, a fák ágai csupaszon meredeztek az ég felé, az eget szürke felhők borították. A háttérben beton autóút húzódott, amin kivételesen teljesen kihalt volt. Valahogy magányos érzés fogott el láttára. Az egész tájat három színből állt; fekete, fehér és szürke. Lassan ellalzultam, és a látványt fürkészve elvesztem a gondolataimban.

Nem tudom, mennyi ideig ülhettem az ablakban, amikor ajtónyitódást hallottam. Összerezzentem, és a bejárat felé kaptam a fejem. Amanda állt ott, láthatólag keresve valakit. Mikor meglátott, boldogan elmosolyodott, és odajött mellém.
– Szóval itt bújtál el – mondta olyan kedvesen, hogy attól zavarba jöttem. Amanda volt az egyik legrémisztőbb jelenség az életemben. Láttára akaratlanul is Milton egy idézete jutott eszembe: „...Zavartan állt a Sátán, érezte: hátborzongató a jóság". Ennél jobban semmi nem írhatta le azt az érzést, ami mindig elkapott a nővérem közelében. Egyszerűen nem tudtam rajta kiigazodni. Túl kedves volt.
– Miért jöttél utánam? –kérdezem, és megmozgattam a hosszú üléstől elgémberedett tagjaimat.
– Szerettem volna adni neked valamit, de eltűntél –magyarázta. – Ne aggódj, anyáék még nem vették észre a hiányodat. Pete összeveszett Livvyvel valamin, és őket nyugtatgatják –mesélte szemforgatva. Észrevette a kérdő pillantásomat, és a tárgyra tért:
– Pár héttel ezelőtt elmentem ajándékokat vásárolni, és amikor megláttam ezt a kirakatban, arra gondoltam hogy biztos tetszene neked. – Ezekkel a szavakkal elővett egy kis dobozt, és odaadta nekem. – Boldog karácsonyt! –mosolygott rám. Érdeklődve elvettem az egyszerű dobozt, majd óvatosan kinyitottam. Egy ezüstlánc volt benne. Kivettem a dobozból, és elbűvölve figyeltem ahogy az apró, finom lánccszemeken megcsillan a fény. Egy félhold alakú medál lógott rajta, szintúgy ezüstből.
– Ez gyönyörű – suttogtam, mire felcsillant a szeme. – Köszönöm – Ajkaimba haraptam: nem vagyok túl jó a hálálkodásban, és ez a köszönöm elég snassz volt a nyaklánchoz képest. De amikor a szemébe néztem, láttam benne hogy értette. Hirtelen odahajolt hozzám, és szorosan átölelt. Először azt sem tudtam, mit reagáljak-gyűlöltem a fizikai kontaktust- de végül csak szimplán ellazítottam magam, és hagytam hogy öleljen. Sokáig így álltunk, összekapaszkodva. Új érzés volt, még soha nem éreztem ennyire hogy van egy nővérem. Nem tudtam megfogalmazni az érzést, csak engedtem hogy magával ragadjon. A gyilkolással járó eufória jutott eszembe. Hasonlított hozzá, csak gyengébb és sokkal békésebb volt.

Amanda kicsit eltolt magától, éppen annyira hogy a szemembe nézhessen.
– Tudom, hogy mostanában sok szörnyűség történt körülöttünk, és hogy anyával az elmúlt időkben elég zaklatott lett a kapcsolatotok, de ne felejtsd el, hogy mindig a kishúgom maradsz. Akármi történik is. Mi egy család vagyunk, és mindig melletted leszek, érted? Együtt mindent megoldunk, rendben? –Némán bólintottam egyet, mire újra magához ölelt. Félszívvel visszaöleltem, de a szavai tovább visszhangoztak a fejemben. Egyrészt nagyon jól estek, a realista részem viszont csak elkeseredett tőlük. Nem ismersz engem. Nem tudod miket tettem. Nem tudod, hogy halálra kínoztam egy lányt, hogy leszúrtam egy férfit, hogy agyonvertem egy fiút. Nem engem szeretsz, hanem azt, akiről azt hiszed hogy én vagyok. Te naiv, ostoba lány... mindig a legjobbat feltételezed rólam, és ez most sincs másként. Azt mondod, mindig velem leszel, nem tudva hogy ez hazugság hisz' ha tudnád hogy anyádat egy késsel fenyegettem, hozzám se tudnál érni, és irtózva húzódnál el. Én meg egy pillanatra tényleg elhittem, hogy tartozni fogok valahova, lesz családom, de nem. Miért akar mindenki megváltoztatni? Mi a baj velem? Miért nem lehet elfogadni azt aki vagyok? Miért bántja őket, ha olyanokat ölök akiket szinte nem is ismertek?
Istenem, de szánalmas vagyok... itt siránkozom, és még mindig a többiek elfogadását vágyom, és minek? A szeretet gyenge. Semmit nem változtat meg, csak értelmetlen dolgokra készteti az embert. Meggyengít. Én nem szeretek, és ezért én vagyok a legerősebb. És ez magánnyal társul, de amúgy sem ér fel senki hozzám. Olyan lenne, mintha a tigris az antiloppal barátkozna; egyik alacsonyrendűbb a másiknál és a zsákmánya. Egyáltalán ilyen hogy jutott eszembe? Amanda teljesen összezavar. Képes elérni hogy olyan után vágyakozzak, ami máskor nem is érdekel. Lehet, hogy nem olyan ártatlan, mint hittem. Kezdek komolyan aggódni miatta... Jobban hasonlítunk mint kéne

Ezúttal én húzódtam el előbb. Megfogtam a láncot, és a nyakam köré tettem, és összekapcsoltam a végeit. Az apró láncszemek és a medál megnyugtatóan simultak a bőrömre.
– Gyere, menjünk vissza a többiekhez –javasolta Amanda. – Már biztos feltűnt nekik a hiányunk.
Beleegyezően bólintottam, majd követtem kifelé a szobából. Rajtad fogom tartani a szemem.