Mikor hazaértem, az anyán a konyhában állt, és vacsorát főzött. Amint meglátott, elzárta a gázt, és odavágtatott hozzám.
– Szabadna megkérdeznem, hogy hol a fenében volt a kisasszony?– kérdezte csípőre tett kézzel.
– Szia anya –reagáltam le, és nekiláttam kifűzni a bakancsomat.
– Már több órája véget ért a tanítás, hol jártál?–förmedt rám eleresztve a füle mellett a megjegyzésemet.
– Csak sétáltam egyet–válaszoltam egyszerűen–szükségem volt egy kis friss levegőre.
–Egy tömeggyilkos garázdálkodik a városban, és te ilyenkor mész el egyedül sétálni?! Máskor alig lehet kirángatni a házból! –hördült fel. Elgondolkodtam, hogy felvilágosítom a tömeggyilkos és a sorozatgyilkos közötti különbségről, aztán inkább ráhagytam.
–Ilyen többet ne forduljan elő, megértetted Megara?! A végén még egy nap te is eltűnsz, én halálra aggódom magam, aztán bemondják a nevedet a hírekben, mint a következő áldozatét!–fakadt ki idegesen. Csak bámultam rá. Komolyan aggódik értem? Mintha nem tudnám magam megvédeni. Meg amúgy is. Miért félt egyáltalán? Nem mondhatnám, hogy túl jó kapcsolatban lennénk. Ő viseli a legnehezebben, hogy szociopata vagyok. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig a megerősítésemre vár.
–Ígérem, nem lesz több ilyen–dünnyögtem egykedvűen. A válaszomra mintha fellélegzett volna, majd visszafordult a készülő vacsorához. Elindultam a szobámba, amikor utánamszólt.
—Várj egy kicsit! A téli szünetben elmegyünk meglátogatni a rokonokat.
–Király. Adjátok át nekik az üdvözletemet–vágtam rá, és már mentem volna tovább, de anya ingatta a fejét.
–Te is jösz velünk.
–Nem. Nem. Neeem–ráztam a fejem folyamatosan.
–De igen. Tavaly is kihúztad magad, még hálaadásra sem mentél el, de idén már nem úszod meg. Jössz velünk karácsonyozni és pont.–jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon.
–Csodálatos–dünnyögtem gúnyosan, majd felviharzottam a szobámba.
***
–Annyira örülök, hogy látlak Kate!–üdvözölte a nagynéném anyát. Anya kissé fáradtan tűrte, hogy megölelje és két puszit adjon az arcára. Kedvelte a sógornőjét, de a többórás kocsiút mindannyiunkat kifárasztott. Janet, a nénikém alacsony volt, madárcsontú, ugyanolyan sötétbarna, már-már szinte fekete haja volt mint apának és nekem, vidám szeme, és állandóan mosolygott.
–Szia Janet–mosolygott a nénikémre.
– Olyan rég találkoztunk! Hogy vagy mostanában? Hogy van a... nahát, Megara?–vett észre engem is.–Évek óta nem láttalak!–Hiába próbáltam ellenállni, engem is szorosan megölelt, majd alaposan szemügyre vett– Mennyire megnőttél! Alig ismerek rád!
–Igen, már majdnem három méter vagyok–jegyeztem meg unottan.
–Ne szemtelenkedj!–szólt rám anya.
–Ugyan hagyd Meget, csak elfáradt. Mind elfáradtunk–kelt a védelmemre apa.
–Tényleg, ti messziről jöttetek! Gyertek csak be, már mindenki megjött–invitált be Janet a házukba. Azonnal elindultunk befelé, közben a nénikém folyamatos mesélését hallgattuk, ami főleg nekem szólt, Janet ugyanis úgy gondolta, egy év alatt mindent elfelejtettem a családról, ami nem igaz. Így is több részletre emlékeztem a rokonaimról, mint szerettem volna. Az egyetlen személy aki még érdekelt, az nagyapa volt, de az öreg már több éve beadta a kulcsot. A legtöbb embernek a „nagyapa" szóról, egy idős, ráncos, fehér hajú, görbe hátú ember jut eszébe, aki bot nélkül létezni se tud. Az én nagyapám ennek pont az ellentéte volt: még hetvenévesen is egyenes háttal, bot nélkül járt büszke léptekkel, és volt amikor igyekeznem kellet, hogy utolérjem. Tőle kaptam még anno a vadásztőrt, amivel szétvagdostam Sally Bowmant. Nagypapa szenvedélyesen imádott vadászni, és örült, amiért legalább az egyik unokája osztotta a lelkesedését. A házukban, amivel nagyanyámmal lakott, volt egy külön szoba, ahol a vadászathoz szükséges felszerelést és fegyvereket, illetve a zsákmányokból megmaradt trófeáit tárolta. Volt ott több kitömött állatfej, csontvázak, bőr, és ehhez hasonló emlékek. Valahányszor nála jártunk, bevitt a Szobába, és hosszasan mesélte a történeteit az állatok elejtéséről. Úgy ittam a szavait, mint a vizet. Soha nem gondolta, hogy nem kéne ilyen „felnőttes" dolgokról mesélnie, csak mert fiatal vagy mert lány vagyok. Úgy vélte, ahhoz már elég idős vagyok, hogy ne kelljen kerülnie az erőszak és a halál témáját, és ne kelljen finomítania az alapból véres történetein. Ezt a nézetét a szüleim nem osztották, de végül soha nem lett belőle nagyobb balhé. Anya nem is szerette a Szobát, és sokszor kifogásolta hogy én annyi időt töltök bent az apósával. Véleménye szerint nem nekem való és csak elront. Apa és Janet néha be-benéztek kötelességtudatból, de soha nem időztek ott túl sokat. Nem mondták ki, de láttam rajtuk hogy félnek a Szobától,  mármint attól, ami odabent van.
Nagyapával titokban mindig is azt terveztük, hogy egyszer elmegyünk kettesben vadászni, de végül soha nem lett rá alkalmunk. Három éve elvitte egy szívroham, amit nagyon igazságtalannak véltem. Világéletében makkegészséges ember volt,  túlélt egy háborút is, és egyik nap a szíve meg csak úgy felmondja a szolgálatot.Ő volt az első és egyben utolsó személy, akinek megérintett a halála. Amikor a temetésén voltunk, arra gondoltam, most eresztik a földbe az egyetlen embernek a földi maradványait, aki megértett engem. Néha akaratlanul is arra gondoltam, jó lenne vele még egyszer beszélni. Tovább tetőzte a helyzetet, hogy amióta meghalt, a családi találkozók borzalmasak. Előtte sem kedveltem az ilyesfajta alkalmakat, de régebben legalább le tudtam vele lépni, hogy a Szobában beszélgessünk, és megossza velem a tapasztalatait. Utána viszont már ezt nem tehettem meg, sőt még csak be se mehettem a Szobába, emiatt kénytelen voltam elviselni az unalmas rokonságot, akikkel a véren kívül semmi nem kötött össze, beszélni sem lehetett, mert intellektuálisan föléjük magasodtam, és nem bírtam elviselni az ostoba fecsegésüket.
Átfutott az agyamon az a gondolat, ami három éve rendszertelenül előjön: le kéne lépnem. Egyáltalán nem tartozom ide, nem tartozom ezek közé. Viszont tény, hogy nincs hová mennem. Még a gimit sem végeztem el. De majd ha tizennyolc leszek... Igaz, akkor már hivatalosan is szociopatának fognak nyilvánítani, de legalább megszabadulok. Addig is, itt van a kis játékom, amit egyre jobban élvezek.

Bementünk az ebédlőbe, ami már tömve volt emberekkel. Mindenki felpattant a helyéről, és sietett üdvözölni minket. Megálltam az ajtóban, és azon tűnődtem, le tudok-e most lépni feltűnésmentesen, de pechemre kiszúrt a nagyanyám.
– Megara?! –kiáltott fel boldogan, aminek köszönhetően az egész rokonság felém fordult. Kicsit sem volt zavaró, á dehogy. Jóformán reagálni sem volt időm, azonnal odapattant hozzám és szorosan megölelt. Apró, vékony nénike, de meglepően erős a szorítása. Hiába próbáltam kihúzni magam a karjai közül, nem eresztett. Mikor végre elengedett, egy kicsit hátrébb lépett, és kritikus szemmel végigmért.
— Nahát, milyen nagyra nőttél! –csapta össze a kezeit. Miért csodálkozik mindenki a magasságomon?!– Olyan rég láttalak, szinte soha nem jössz el semmire!
– Csak egy éve nem járok el a közös programokra –szóltam közbe, jelezve hogy azért nem volt az olyan rég.
– Hidd el drágám, nekem az sokkal hosszabnak tűnt! –nekem meg rövidebbnek– Ráadásul annyira keveset beszélünk!
– Most komolyan Megarával fogunk foglalkozni? –nyögött fel az egyik unokatestvérem, Pete, kezében egy félig kirakott Rubik-kockát forgatva. Hihetlen nagy kocka volt, Hammings jutott róla eszembe. – Mert ha igen, akkor én most elhúzok. Nem fogok körben ugrálni örömömben, csak mert a fura unokanővérem megtisztelt minket jelenlétével.
Pete-tel igazán meghitt kapcsolatot ápoltunk. Konkrétan kölcsönösen rühelltük egymást, de most kivételesen hálás voltam a beszólásáért, ugyanis Janet és a nagyi egyszerre förmedtek rá, és amíg kiosztották, addig elterelődött rólam a figyelem. Miután végeztek a szidással, tovább beszélgettek, de hál'istennek már nem én voltam a téma. Ezt kihasználva óvatosan kioldalaztam az ajtón, majd elindultam kifelé, egy kis friss levegő érdekében. Kifelé menet egyszer megtorpantam, amikor éppen a Szoba ajtaja előtt voltam. Megpróbáltam benyitni, de zárva volt. Csalódottan felsóhajtottam, majd továbbmentem. A házhoz nagy kert tartozott, amit még mindig a nagyi gondozott, hiába próbálták lebeszélni, mondván közel nyolcvanévesen már nem kéne ennyire megerőltetnie magát.

Kint vettem csak észre, hogy nem húztam kabátot, a hőmérséklet meg mínuszos. Bravó. Fázósan dörzsölgetni kezdtem a karom, amikor lépteket hallottam. Gyorsan beléptem egy fa mögé, és reménykedtem hogy nem szúrnak ki. A hangok alapján anya és Holly néni voltak kint. A kedvenc témájukról, egymás és saját gyerekeikről beszéltek. El voltak foglalva, ezért meg akartam kísérelni hogy csendben odébbállok, de ekkor meghallottam a nevem. Megdermedtem, és feszülten figyeltem:
–....hogy van mostanában? –kérdezte Holly anyától. — Hallottunk a mostanában történtekről, ami nálatok folyik, gondolom nagyon megrázott titeket, hiszen ismertétek a halottakat. Főleg Megara, kettővel egy iskolába járt.
– Borzalmasak –sóhajtott fel anya.– Amióta ez folyik, rettegek bekapcsolni a tévét. Attól félek, újabb áldozatot fognak bejelenteni! Amandát nálam is jobban megrázza ez az egész, Dave mindig megőrzi a nyugalmát, de tudom hogy belül ő is aggódik, Megara meg...–elharapta a mondatot. Kicsit tétovázott, de aztán folytatta:
– Aggódom Megara miatt. Tudod, ő eleve más, máshogy éli meg a dolgokat mint mi mindannyian, és hiába próbálok úgy tenni, mintha csak azért lenne ilyen, mert kamasz, de kénytelenek vagyunk szembenézni a ténnyel: a lányom szociopata. Emlékszem, amikor az első gyilkosságot jelentették be a tévében. Mindenkit megrázott, de Meg csak szimplán ijedtnek tűnt. Nem, nem is ijedtnek, inkább olyasvalakinek, aki titkot őriz, és fél hogy lebukik. A második esetnél meg kiderült a nyomozás során, hogy Megara volt az utolsó, aki élve látta. Elméletileg a fiú hazakísérte, és amikor visszaindult, akkor kapta el, de néha az az érzésem támad, hogy nem pontosan így történt. Tudod, Maggie jól el tudja rejteni az érzéseit, de pocsékul játsza meg magát. Láttam, hogy a szomorúsága mesterkélt volt, amikor kikérdezték. Meg különös hangulatingadozásai vannak. Néha nyugodt, aztán egy másodperc alatt dühöngeni kezd. A harmadik eset előtt azt láttam, hogy nyugtalan, mintha várt volna valamire. Aztán egy éjszaka a terápiája után később esett haza, és akkor már nyugodt volt. Másnap meg bejelentették a szegény lány halálát. Néha meg csak úgy ránézek, és megijedek tőle. Megijedek a tekintetétől. Olyankor olyan érzésem van, mintha nem a lányomat hanem valaki mást látnék. Mintha ketten lennének ott bent, ő és az árnyéka, és az egyiket egyáltalán nem ismerem, és ez megrémít...– ezen a ponton elsírta magát, a nénikém pedig vigasztalóan átölelte.
– Szerinted Megarának van valami köze az esetekhez?– kérdezte óvatosan. Anya sietve eltolta magától, és a fejét rázta.
– Nem, dehogy! Inkább az, hogy látott valamit, amit nem kellett volna, vagy talán magát a gyilkost, aki „Hélnek" hivatja magát, és most ettől kifordul magából
– Davidnek elmondtad ezeket az aggodalmaidat?
– Nem. Nem akartam esetleg felzaklatni –sóhajtott fel fáradtan. – Így is van elég baja. Lehet hogy tényleg csak felfújom a dolgokat Megara azért viselkedik így, mert tini, és azért reagál furcsán, mert viselkedési zavarai vannak. Csak jólesett kiadni magamból a feszültséget
– Ha megint szükséged lesz valakire, akinek kibeszélheted magad, nyugodtan hívj –mosolygott rá Holly. Anya viszonozta, majd továbbindultak.

Én csak álltam ledermedve, észre se véve hogy alig éreztem a végtagjaimat a hidegtől, és hogy fájt a torkom a fagyos levegőtől. Fejemben újra és újra lejátszódott az imént hallott párbeszéd.