A kő

Forró júniusi délután volt. A rakparton sétáltam. Néztem, ahogy a Duna türkizkék hullámai a partot verdesték. Egyik lábam tettem a másik után, és a szemem pásztázó pillantása egy földön heverő kődarabon pihent meg. Ez a kő valahogy másnak tűnt  mint a többi. Lapított, ovális alakja volt, felülete kissé nedves, valószínűleg nem rég egy hullám nyaldossa tisztára. Lehajoltam, és kezembe vettem, ezt a páratlan folyóparti kavicsot. Pontosan beleillett a tenyerembe, nem volt se túl nagy, se túl kicsi. Talán épp ő választott engem, erre a kézre volt szüksége, mely úgy öleli magához, mint gyermeket az anyja. Eltévedt kis kő, hullám ágyban a helyed, ott nyugalmad többé nem zavarja senki. Megszorítottam, karom hátra lendítettem, hogy vissza dobjam őt a folyó mélyére. Valami, azonban hirtelen megváltozott, és szokatlan érzések öntötték el a lelkem. Ahogy szorítottam a követ, eggyé váltam vele. Érezni kezdtem minden apró rezdülését, anyagának keménységét, felületének érdességét. Érzem, hogy miután elengedem milyen ívben fog a levegőben cikázni. Lelki szemeimmel látom, hogy hol fog a folyóba csapodni, és hogy a víz milyen gyönyörűen fog fodrozódni utánna. Megszűnt létezni a kő, én és ő egyek vagyunk, a részemmé vált.
Eszembe jutott, hogy miért jöttem le a parta. Azért, hogy téged elfelejtselek. De ezek feltörő érzések rád emlékeztettek. Ahogy a kezdet fogtam, mi is eggyé váltunk. Éreztem a tenyered melegségét, a finom kis ujjaid apró barázdáit. Gondolataink egymásba fonódtak, úgy láttam a világot ahogyan te. A színek színesebbé váltak, az illatok erősebbé, a hangok dallamokká alakultak, a világ egy szebb hely lett.
És ekkor elhajítottam a követ. Ahogyan a levegőt hasította, hirtelen más irányt vett, nem azon pályán haladt amit előre láttam. Lelassult a sebessége, belekapott egy szellő , a folyó egy másik pontján csapódott a vízbe. Ahogy elváltunk egymástól, már más utat válaszott magának. Úgy éreztem, hogy becsaptak.
Téged is másnak ismertlek meg, de a mi közös utunk is elvált, amint elengedtem a kezed, te egy egészen más irányba haladtál. Ezen töprengek azóta is. Csak addig lehettünk egymás részei, amíg fogtuk egymás kezét. A lelkeink egybeolvadtak és táncra perdültek. De amint az ujjaink elváltak egymástól, a belső zene elhalkult és a lelkünk tánca megszűnt, lépéseinek már nem voltak közösek.
Ezek a rövid mulandó pillanatok voltak életem legtisztább percei. A kezünk volt a híd ami összekapcsolta a lelkünket.
Sok minden elmúlt. Többé már nem fogunk eggyé válni. Az emléked halványul.
A kő lemerült a folyó aljára, a hullámok elcsendesültek. Már többé nem látom újra azt a különleges alakját és a páratlan szépségét, már örökké ott pihen a mélyben.
De az pár másodperc amíg egyek voltunk, örökre a szívemben fog élni.