Közömbös.

Ott ül, s nem mozdul, egyenes tartással szegezi le a fejét, úgy gondolkozik.

Ecsete az állványon hever érintetlen immáron nyolcadik napja. Csak az arcán látni árnyalatnyi eltérést, mióta nyugtalanul telnek a napjai s percei, kevésbé gondol már a művészetre.
Bár ő maga a művészet.

A rideg, megközelíthetetlen fehér vászon.

Belebotlok egy elhagyott műanyag tálkába, s az keservesen bukdácsolva gurul tovább. Majd megáll. S ő rám emeli a tekintetét.

'Nem jöttél.'

Karcos, éles hangja haragos és komor. Megbántottan perzseli tekintete az arcom.

Lassan bólintva ülök fel a fehér székre, de most lábaink egymás közelében sem állnak.

Egyenesen elutasítóan kerültem, ahogy csak lehetett. Sosem akarom tudtára adni azt, mire most nem vagyok túl büszke. Nem bírtam őt megvárni, bűnbe estem egy csábos mosoly láttán a bárban.

Hosszú ujjai tehetetlenül, elidegenedve pihennek a térdén.

Csak ezt tudom figyelni.

Meg a légzését.

És a mardosó bűntudatom annyira arcomra van vetítve, hogy keserű szomorúság jelzi a másik éles eszét.

Owen pontosan tudja miféle dolgot tettem.