TaeHyung Pov.:

A napok gyorsan teltek, és időközben a fiaink is gyógyulgattak. Én egyre többet ettem, így a hasam is szépen növekedett. Párommal sajnos nem tudtunk már olyan sokat együtt lenni, mert rengeteget kellett dolgoznia az étteremben. Hát igen, sajnos nem könnyű a szakácsok szakmája, de ettől függetlenül szereti csinálni. A főnököm elhatározására nekem tegnap volt az utolsó napom, azaz mától már nem kell dolgoznom egy jó ideig. Bár ez nekem nem is baj, mert így legalább tudok haladni itthon a házimunkákkal.
Reggel szokásosan Jimin puszijaira keltem fel, amik hatására mosolyognom kellett.
-Már mész is? - Kérdeztem halkan, majd lassan kinyitottam álmos szemeimet.
-Igen sajnos. - Sóhajtott, közben gyengéden a hasamra simított. -Mikor kell mennünk ultrahangra? - Érdeklődött.
-Még nagyjából két hét. De a kicsik fordulásától függ, hogy megtudjuk-e a nemüket vagy sem. Mert ha befelé fordulva fekszenek a pocakban, akkor nem igazán fog kiderülni. - Magyarázkodtam. Egy nagy bólintással jelezte hogy mindent ért, majd ajkaimra hajolva megcsókolt. Ajkaink mozgása közben a kezét egy pillanatra sem vette le a hasamról, csak lágyan cirógatta bőrömet, ami nagyon is jól esett. Megnyugtatott a közelsége, bár tudtam hogy csupán pár percig lehetünk így, mivel mennie kellett dolgozni. Én azonban ennek a kis időnek is nagyon örültem, mert szerettem a közelében lenni.
-Sietek majd haza. - Suttogta ajkaimra, miután megszakadt a csókunk a levegőhiány miatt.
-Rendben. - Mosolyogtam még fáradtan. -Megyek, csinálok neked kaját, aztán nekiállok a napnak. - Sóhajtottam. Ezután mindketten kikeltünk az ágyból, és amíg párom ment készülődni, addig én lebattyogtam a konyhába. Csináltam neki valami finomat, utána a reggelinek álltam neki. Alig tíz perccel később odajött hozzám, elrakta az ebédjét majd ment is. Miután én is készen lettem a gyerekek reggelijével, felkeltettem őket. Persze a reggel a szokásos kis hisztivel kezdődött, miszerint nem akartak oviba menni. Nem idegeskedtem a dolgon, mivel már abszolút hozzászoktam. Szépen lassan felöltöztettem őket, utána lementünk a konyhába reggelizni. Szó nélkül falatoztunk mind a hárman, majd a fürdőben megmostam a maszatos arcukat, és a fogainkat is megmostuk. Mihelyt teljesen készen lettünk, elindultunk az óvoda felé. Mivel egyenlőre még egy kocsink van, ezért gyalog mentem velük. Amúgy se volt olyan messze, csupán tíz percnyire.
-Anya! - Szólalt meg hirtelen JiHyung, amire kíváncsian ránéztem.
-Mondjad kisfiam! - Mosolyogtam.
-Biztos hogy lesznek kistesóink? Hiszen még nem is olyan nagy a hasad....És fiú is vagy. - Tette fel kérdését értetlenül. Váratlanul ért ez a kérdés, hiszen nem tudtam hogy két négy éves kisfiúnak, mégis hogyan magyarázzam el ezt a komoly dolgot.
-Ömm...Ahh kicsim, tudod ez nem egy egyszerű téma. Majd ha kicsikét nagyobbak lesztek, akkor majd elmagyarázzuk nektek apával. - Nyöszörögtem ki nagy nehezen a szavakat, nem túl hangosan, mivel nem akartam hogy bárki más is meghalljon minket. -De lényeg a lényeg, hogy tényleg lesznek kistestvéreitek. A hasam pedig azért nem olyan nagy még, mert nagyjából csak egy hónapja növekszenek bennem a kicsik. - Magyarázkodtam, közben igyekeztem olyan szavakat használni, hogy ők is megértsék. Ezután már nem is kérdezősködtek, így az út maradék részében ismét csendben sétáltunk egymás mellett.
Hamarosan megérkeztünk az épületbe, amiben már egyre több gyereket öltöztettek játszós ruhába a szülők. Meglepő módon nem mi vagyunk az egyetlen meleg szülők, még talán két pár van akik szintén idehozzák a gyereküket. Csak nekik nyilván örökbefogadott van, nem vérszerinti mint nekünk.
Odamentünk a napocska és kutyus jelekkel díszített szekrényekhez, majd én is nekiálltam átöltöztetni játszós ruhába a fiúkat. Amint készen lettem velük, a megfelelő csoporthoz vezettem őket.
-Üdvözlöm, Mr.Kim! - Mosolygott rám szélesen az egyik fiatal óvónő, enyhén meg is hajolva.
-Jó reggelt! - Viszonoztam mosolyát, illetve a meghajlását is. -Legyetek jók fiúk, fogadjatok szót az óvónéniknek! - Néztem az ikrekre, akik csak bólintottak egyet. Egy ölelés és puszi után elköszöntünk egymástól, valamint én az ajtóban ácsorgó nőtől is, végül hazaindultam. Ilyenkor mindig olyan nehéz őket ott hagynom, mert nagyon szeretem őket. De kötelességem más gyerekek közé vinnem őket, hiszen csak így tudnak hozzászokni a közösséghez.
Amint hazaértem, benéztem a postaládába, ugyanis nálunk korán jön a postás. Találtam is egy levelet, azonban még nem olvastam el, mert bent a nappaliban szoktam mindent elolvasni. A kezemben fogva a levelet mentem be a házba, majd leültem a nappaliba és kibontottam a levelet. Furcsa módon nem találtam rajta semmi aláírást vagy nevet, pedig tudtommal rá szokták írni. Bár az is lehet hogy elfelejtette az illető, vagy nem tudom. Megrántva a vállamat kezdtem el olvasni a levelet, hátha az írásból vagy esetleg a fogalmazásból rájövök, hogy kiről lehet szó.

"Idefigyelj te idióta nyomorék! Ha nem adod vissza nekem azt, amit elvettél tőlem, akkor nagyon csúnyán megjárod! Ismerlek, tudom hol élsz, tudok rólad mindent. Addig nem nyugszom, amíg nem térdelsz a lábaim előtt! Gondold meg jól a döntéseidet, mert nem leszek türelmes!"

Hatalmas szemekkel bámultam a sorokat, amik egyértelműen fenyegetésnek számítottam. Fogalmam sincs ki lehetett az, mivel ChanMi évek óta börtönben van, más gyűlölőm meg tudtommal nem volt. Reménykedtem abban, hogy talán csak eltévesztették a házszámot, vagy nem tudom....Teljesen tanácstalan voltam. Mégcsak a kézírást se ismertem fel, szóval tényleg gőzöm se volt, hogy megint kinek árthattam, és egyáltalán mivel. Azt írta a levélben, hogy adjam neki vissza amit elvettem tőle....De hiszen én soha nem vettem el senkitől semmit!
Feladva a gondolkozást visszatettem a levelet a borítékba, majd otthagyva az asztalon mentem a konyhába. Nem akartam ezen gondolkodni, ezért az ebéd elkészítésével próbáltam elterelni a figyelmemet, természetesen kisebb-nagyobb sikerrel. Hiába na, zavart ez az egész. Mostanában tényleg elátkozottnak érzem magunkat, mivel a múltkor a kocsink veszett oda, most pedig fenyegetnek. Hát mi jöhet még?? Áhh, bele se merek gondolni. Basszus! És mi van, ha Jimin meglátja a levelet? Tuti hogy az első útja a rendőrséghez vezetne, azonban semmivel nem tudnánk bizonyítani. El kell rejtenem előle....Oké, nem kellene megint titkolóznom előle, de most muszájnak érzem. Szegénynek így is sok a baja, mert állandóan dolgozik hogy minket el tudjon tartani.
Miután végeztem az ebéddel, gyorsan összeszedtem a két kicsi és a mi koszos ruháinkat is, majd a mosógépbe rakva őket, elindítottam a mosást. Mivel szinte minden nagyobb házimunkával végeztem, ezért megcsináltam a kisebbeket is. Azaz felsöpörtem, és felmostam. A porszívózást nem mertem bevállalni, különben Jimin megint aggódott volna. Ha terhes vagyok, sose engedi hogy hajolgassak, bár ez engem annyira nem is zavar. Örülök hogy ennyire félt engem és a babákat is, mert ebből is tudom hogy tényleg szeret.
A söprés és felmosás után visszamentem a nappaliba, hogy magamhoz vegyem a levelet. Nem tudom, hova dughatnám hogy Jimin ne találja meg. Gondolkozásom közben azonban eszembe jutott, hogy a fiaink is félig vérfarkasok, tehát tökéletes szaglásuk van. Talán ha megszagoltatom majd velük a lapot, akkor tudnak valamit mondani. Vállamat megrántva a pulcsim zsebébe raktam, és az órára néztem ami velem szembe lógott a falon. Hamar eltelt az a pár óra, így nekiálltam újra készülődni, hogy visszamenjek a gyerekekért. Mihelyt készen lettem, el is indultam az óvoda felé. Az idő ma szép és napsütéses volt, ez pedig engem is jobb kedvre derített. Örültem, hogy végre nem szakadt az eső, vagy fújt a szél, hanem a nap sugarai kellemesen melegítették a szabadon maradt testrészeimet. A madarak is vidáman csicseregtek, a szülők nagy része a gyerekeikkel sétálgattak.
Mosolyogva léptem be az épületbe, majd a megfelelő csoporthoz mentem. Szépen lassan benyitottam az ajtón, és körülnéztem.
-Áhh, Mr. Kim! Szólok az ikreknek. - Mosolygott rám kedvesen a fiatal kis óvónő, majd a fiaimhoz menve szólt nekik hogy megjöttem értük. Persze a kicsiknek több sem kellett, egyből odarohantak hozzám.
-Anyaaa! - Szólítottak meg egyszerre, miközben én leguggoltam hozzájuk, és kitártam a karjaimat.
-Sziasztok kicsikéim! - Vigyorogtam szélesen, szorosan magamhoz ölelve őket. -Ügyesek voltatok ugye? - Kérdeztem, minek hallatán az óvónő kuncogni kezdett.
-Ügyesek? Ezek a fiúk angyalok, semmi probléma nincsen velük. Olyan szépen eljátszanak, hogy még én is meg vagyok lepődve, pedig már régóta ismerem őket. - Áradozott hatalmas vigyorral az arcán, ami nagyon jól esett nekem. Ebből is tudtam, hogy jól neveltük őket, bár igaz a java még hátravan.
A kis beszélgetés után elköszöntünk az óvónőktől, majd átöltöztettem őket. Amint készen lettek, a kezeimet fogva mentünk haza. Az úton be sem állt a szájuk, mindent elmeséltek amit az alatt a pár óra alatt csináltak, amíg nélkülünk voltak. Persze én örömmel hallgattam, hiszen legalább nem unatkoztak hanem elfoglalták magukat.
-Anya, mi otthon az ebéd? - Kíváncsiskodott TaeMin, mert nálunk ő a legnagyobb haspók. Bár ez nem is baj, mert legalább van étvágya, és szinte bármit megeszik.
-Meglepetés, majd mindjárt megtudod ha hazaértünk. - Mosolyogtam. Nem is kérdezősködött tovább, kivárta amíg megérkeztünk a házunkhoz. Az ajtóhoz érve kinyitottam azt, és bemenve a házba lepakoltunk mindent. -Fiúk....Mielőtt még ennénk, lenne egy kérésem. - Mondtam teljesen komolyan nézve rájuk. Tudom, nem szép dolog egy ilyen titkolózásba belevonni őket, de most muszáj vagyok. -Van itt egy levél. A lényeg, hogy apának erről egy szót sem szólhattok. Meg kellene szagolnotok, és el kell mondanotok, hogy mit éreztek. Menni fog? - Magyaráztam el nekik a helyzetet, amire csak egy-egy bólintást kaptam. Elővettem lassan a zsebemből a levelet, aztán kinyitottam és először JiHyung felé tartottam. A kérésemet teljesítve jó mélyen beleszippantott, közben én kíváncsian figyeltem a reakcióját. Az arca pillanatok alatt komorrá vált, valamint még morogni is kezdett. A teste megfeszült, tisztán látszott rajta hogy ideges lett.
-Kitől van? - Kérdezte feszülten nézve rám, ami bevallom őszintén, még engem is megijesztett.
-Nem tudom, nincs rajta név. - Mondtam döbbenten nézve rá. -Mit érzel? - Érdeklődtem.
-Nem tudom, de nem jó. Dühítő, rossz hatása van. Biztosan egy gonosz írta. - Mondta morcosan. Egy aprót bólintottam, utána odanyújtottam TaeMin elé is. Meglepő módon az ő reakciója is ugyanaz volt mint a báttyáé, ez pedig már megijesztett. Úgy tűnik, tényleg egy rossz emberről van szó....Na de mégis kiről??

Sziasztok! ^^
Először is sajnálom hogy ilyen későn hozom a folytatást, csak ez a hetem eléggé stresszes volt a suli miatt, és így időm se, plusz kedvem se volt dolgozni a folytatáson. Viszont most már összeszedtem magam, szóval megszületett ez a rész is. Ahogy mondtam, tovább pörögnek az események, és ezúttal egy újabb bonyodalomba keveredett Tae. Remélem továbbra is tetszeni fog, szóval kellemes olvasást hozzá, és köszönöm szépen a türelmeteket! 😘☺💝💖💗