Kereken négy nap telt el. Ők nem kerestek engem én pedig nem kerestem őket. A hírek hallatán, amit megtudtam teljesen üresnek érzem magam. Rutinosan teltek a napjaim. Elmentem iskolába – ahol nem találkoztam Mariannal – hazajöttem, olykor elmentem íjászatra. Andreával újra tudtam beszélgetni egy jót, azonban nem mondtam el neki az eseményeket. Tegnap ment Veronika és Ádám a bálra, amit a vámpírtól tudtunk meg. Kíváncsi voltam, hogy mit tudhattak meg, de nem mentem vissza hozzájuk.
Most az ágyamon fekszek és a kezemen lévő kék szikrákkal játszok. Meredten nézem őket, ahogy egyik kezemről a másikra ugrálnak és át szelik a távolságot színes csíkot húzva maguk után. Fogalmam sincsen mihez kezdjek. Ha az anyámmal akarok találkozni milyen ára, lesz? Vagy ha ellene fordulok annak milyen ára lesz? Hol van az apám és miért vár?
Egy az ajtómon elhallatszódó kopogás szakítja félbe a gondolatmenetemet. Gyorsan eltüntetem a szikrákat és felülök az ágyamon. Ekkor kinyílik az ajtó és a bátyám lép be rajta.
- Zavarok? – kérdezi.
- Miért zavarnál? Ez a te szobád is. – kérdezem kissé cinikusan.
- Mert négy napja olyan, vagy mint egy agyhalott robot és gondoltam beszélhetnénk róla.
Majd pont vele fogom megbeszélni, aki előzőleg is szinte le idiótázott. Mellesleg nem is értené a helyzetet.
- Nem érdekes. Csak fáradt vagyok. – mosolyt erőltetek az arcomra, de nem sikerül a legőszintébbnek tűnnie.
- Rém rosszul hazudsz! – leül mellém az ágyra és meglök a vállával. – Mond el vagy kiütöm belőled! – neveti el magát.
- Morbid a humorod. – mondom fapofával és forgatni kezdem a szemeimet.
- Ne forgasd a szemeidet, mert kinyomom!
- Jaj de kedves valaki! – nevetem el magam most már őszintébben.
- Na, bökd ki!
- Nem hinnéd el. – suttogom megtörten és ránézek.
- Próbálkozz!
Hogy nem lehetünk testvérek? Ugyan olyan makacs, mint én.
Élesen beszívom a levegőt. Nem szabadna megtennem azt, amit most készülök. Ez volt az első szabály, amit meg kellett tanulnom. Soha semmilyen körülmények között nem árulhatom el a titkot.
- Te akartad! – válaszolom élesebben, ahogy akarom és belekezdek a történetbe. Elmesélem hogyan találkoztam Veronikával és Ádámmal, hogy a világ nem olyan, mint aminek képzeltük. Sokkal több faj és élőlény van köztünk. Kitérek az erőmre és a képességeimre. A szirénnel való találkozásomra és végül anyám és apám történetére.
Mindvégig csendben és figyelmesen hallgatott. Nem szólt közbe és kérdezősködött.
Most csendben ültök egymás mellett. Ez a csend a legsúlyosabb. Csak a lélegzetvételeinket lehet hallani. Lehet, hogy hiba volt.
- Meg... megmutatod? – kérdezi félve. Tudom, mire érti.
Felemelem a kezemet. Csettintek egyet és kék szikrák kezdenek táncolni az ujjaimon. Tűz! A szikrák elkezdenek növekedni és lángokká alakulnak, és azok folytatják a végeláthatatlan táncot. Fény! A lángok kimúlnak és helyette tiszta éles kék fény tölti be a szobánkat. Leengedem a kezemet és a mágia is abba marad.
- Gyönyörű! – Szabolcs szeme csak úgy csillog a csodálattól és az elképedéstől.
- Az. De nem tudom, mihez kezdjek.
- Ezt a Veronikát... szereted?
- Igen, de félek is elkezdeni ezt az egészet.
- Az lényegtelen. Szereted, akkor szeresd!
- Mi lesz veletek? És anyámmal? – kérdezem felháborodva.
- Anyáddal próbáld meg emberként megbeszélni a dolgokat. Velünk meg ne törődj! Mi mindig itt leszünk neked. Erről gondoskodom. – biztatón átkarolja a vállamat és megszorítja.
- Ugye tudod. Hogy ha őket választom helyettetek. Akkor ti el fogtok felejteni és soha nem találkozhatunk.
Egy percig hallgat és megszólal újra.
- Akármilyen helyzetbe is kerülj. Akármilyen varázslattal is gátolják meg, hogy emlékezzünk rád. Te akkor is az öcsém maradsz, én pedig a bátyád leszek. Vérvonal ide vagy oda! Mi egy család leszünk!
- Szép szavak, de mihez kezdjek velük? – kérdezem megtörten.
- Ragadd meg őket és élj! – feláll az ágyról és magával húz engem is. – Most pedig elmész a lányhoz! Megmondod neki, hogy szereted és beszélsz anyáddal!
- Mi van, ha elbukok?
- Akkor méltósággal buksz el!
Mélyen beszívom a levegőt és határozottan biccentek. Kimegyek a szobából az előtérbe. Felveszem a kabátomat és a cuccomat. Éppen nyitnám az ajtót mikor anya hangját hallom magam mögül.
- Gábor! Hova mész ilyen sietősen? – kérdezi értetlenkedve.
Nyitnám a számat valami kegyes hazugsággal simítva el a dolgot, de Szabolcs és vállára teszi a kezét.
- Anya... - kezdi, de rám néz. Engedélyt kér. Alig észrevehetően biccentek. – Mennie kell. Gyere! Had magyarázzam el!
- De mi ez fiúk?
Hálásan elmosolyodok. Odasietek anyához és szorosan átölelem. Mert van egy olyan érzésem, hogy lehet, ma látom őt utoljára. Ő is viszonozza a gesztust.
- Szeretlek! – mondom, majd kibontakozom a karjaiból és biccentek a bátyámnak.
Sarkon fordulok és a hideg téli estébe vetem magam.

Valami nem stimmel. Amikor a házhoz érek, nem érzem a körülötte lévő varázslatot. Ijedten rohanok a házhoz, ami fedetlenül mutatja magát a világnak. Berontok az ajtón. Hideg van.
- Veronika! Ádám! – kiabálom el magam, de nem jön válasz. – Mariann! Filip!
Az egész ház üres és kihalt, nincsen itt senki. Egyedül maradtam. Hol lehetnek? Soha nem mennek el. Nélkülem nem! Vagy mégis? Kétségbeesetten és üresen letérdelek a földre.
- Valaki! – ordítom az ürességbe. – Akárki! Kérlek!
- Elmentek. – hallok egy kedves és ismerős hang.
Felpattanok, kirántom a pengémet és szikrákat kezdek a másik kezemben táncoltatni. Megfordulok és azonnal a hang irányába lövök egy villámnyalábot. A lány ügyesen kivédi, és a szemembe néz.
- Na bátyoka szabad ilyet a hugicáddal? – kérdezi cinikusan miközben cinkos mosolyt villant.
- Hol vannak? Mit csináltál? – érzem, ahogy a szemem egyre jobban kezd izzani és az ereimben a mágia csak úgy rohangál. Mintha szét akarná feszíteni a testemet és kiszabadulni. Pusztítani amíg csak tud.
- Tegnap este számítottak rád. – szemrehányóan és vádlón. – Nem jöttél el, ezért hoztak magukkal egy cuki kis tündért és egy alakváltót is - Mit csináltatok velük?
- Legyőztük őket. Jelenleg raboskodnak nálunk.
- Engedd el őket! – szólítom fel.
- Erről nem én döntök. Anya és a nagynénénk eléggé jól elvannak egymással. De lehet róla szó, ha...
- Ha mi? – kérdezem türelmetlenül.
- Gyere velem. – hangjában most nem az a pimaszság és ellenszenv van, ami az előbb. Hanem könyörgés. Szemében meg mintha a reményt látnám megcsillanni.
Élesen beszívom a levegőt. Kimerülten ránézek és elrakom a fegyveremet.
- Mutasd az utat! – utasítom és sarkon fordul. Kimegyünk az udvarra ahol három másik ember vár minket. Időbélileg nagyjából egy idősek voltak a húgommal. Kettő fiú és egy lány. A lánynak fehér haja, mint a hold fénye pedig nagyon fiatal. Világosbarna szinte már sárga szeme csak úgy világít a szürkületben. A két fiú teljesen ugyan úgy néznek ki. Ikrek. Ugyan az a szőke haj és ugyan az a zöld szem.
Biccent egyet a három gyereknek. Egyszerre fordulnak meg. Felemelik a kezüket. Sárga és zöld szikrákat kezdenek szórni egy pontra és szép lassan egy kapu nyílik ki előttünk.
- Idősebbek előre! – szólít fel.
A kapuhoz megyek, de előtte pár lépéssel megállok. Megfordulok és elhagyatott tekintettel végig mérem.
- Valami probléma van? – kérdezi, majd felemeli a szemöldökét.
- Miért?
Közelebb lép és az arcomba hajol.
- Mert, nincs másválasztásom. – és belelök a kapuba, ami elnyel, mint a tenger.    

Egy fehér és berendezetlen szobába ébredek. Rajtam kívül senki nincsen a helységben. A fejem zúg és szédülök. Megpróbálom felemelni a fejemet, de a tarkómba éles fájdalom hasít. Felszisszenek és vissza ereszkedem az ágyra. Nagy nehezen elfordítom a fejem és körbe nézek. Az ágyon, amin fekszem azon kívül tényleg nincsen semmi, csak egy vasajtó rácsokkal. Az egyetlen fényforrást a plafonon lévő fénygömb ad. A hőmérséklet igen alacsony így feltételezésem szerint a föld alatt vagyok.
Nagyon jó egy cella... - gondolom és elhúzom a számat.
Újabb próbálkozást teszek arra, hogy felkelek. Hangos nyögéssel sikeresen fel is sikerül ülnöm. Végig nézek magamon. Elképedve tudatosul bennem, hogy teljesen más ruha van rajtam, mint amiben átléptem a portált. Nem! Átlöktek a portálon.
Fekete bakancs és szintén fekete farmer valamint sötétszürke ujjatlan póló. Jobb csuklómon egy barna bőrbánt feszül.
Megpróbálom leszedni magamról a pántot, de makacsul rajta marad a kezemen. Mágia...
Feladom és felállok. A vasajtóhoz megyek és elkezdem vizsgálni. Eddigi tanulmányaim során csak fa és műanyag ajtókat törtem be vagy zúztam szét. Vassal még nem volt dolgom.
Elkezdek koncentrálni. Elképzelem ahogy az ajtó behorpad, majd kitörik a helyéről. Törj! – gondolom, de ekkor a pánt felizzott meggátolva az energiaáramlásomat. Hangosan felkiáltok fájdalmamban, de amilyen gyorsan jött az égetés olyan gyorsan el is szállt.
- Ez gyönyörű... - húzom el a számat miközben a kezemet vizsgálom nem- e égett meg, de nagy meglepetésemre semmi jele nincsen komoly sérülésnek.
Hirtelen megnyikordul az ajtó és kivágódik. Előttem egy a harmincas évei végét járó nő jelenik meg. Hosszú vörös haja erősen össze van neki hátul fonva, zöld szeméből pedig nem lehet semmit sem leolvasni.
Öltözéke ugyan olyan, mint az enyém.
- Már vár téged. – szólal meg erős orosz akcentussal és egy legyintéssel szürke bilincseket varázsol a csuklóim köré.
- Komoly? Hisz varázsolni sem tudok. – rázom meg a láncokat, amik a kijelentésemre szorosabbá válnak.
Nem mond, semmit csak megfordul és elindul a folyosón. Követem.
Nagyon sokáig megyünk. Hol itt fordul be hol ott. Hol egy szobán vezet át, hol egy lépcsőn megyünk le- fel. Össze akar zavarni, és nagyon jó sikerül neki. A harmadik lépcsőnél már nem tudtam, hogy hol vagyok.
Útközben furcsábbnál furcsább szerzetekkel találkozom. Volt mikor elhaladtunk egy csapat vörös szemű vámpír mellett. Vagy mikor egy tündérekkel teli termen vezetett végig. Megesett, hogy egy ideig egy fekete párduc követett minket, aki egyik pillanatról a másikra egy lánnyá változott.
A hely eléggé középkori hangulatú. Ablakokat nem lehet látni sehol sem. A világítás sárga kristályokkal van megoldva. A falak kőből vannak. Szerintem a föld alatt lehetünk, mert drasztikusan le van csökkenve a hőmérséklet, de ezt csak akkor lehet érzékelni, ha nagyon koncentrálok.
Egyszer csak egy hosszabb folyosóra érünk és megáll egy szimpla fa ajtónál. Ami mellett egy eléggé megtermett tündér áll őrt. Fiatalos arcához nem nagyon illik hozzá a hófehér hosszú haja, amit hátul fog össze. A lénye valahogy túlviláginak tűnik, amitől feszült körülötte a légkör. Egy perc habozás után benyit és belépünk rajta.
Bent egy fekete hajú nő áll nekünk háttal, egy asztallal szemben.
- Asszonyom! Meghoztam. – mondja tisztelettel a hangjában.
- Natasa szólna a lányomnak? – a szívem és a gyomrom egyszerre szorul össze. Pont ugyan olyan a hangja, mint az álmaimban.
- Azonnal asszonyom. – sarkon fordul és kimegy a szobából.
Egy percig, némán állok a szobába. Anyám nem fordul, meg és mintha megfeszülne a teste.
- Nem ilyen körülmények között terveztem az első találkozásunkat. – szólal meg megtört hangon.
- Had lássalak! – kérem.
Lassan megfordul, és végre láthatom azt, aki életet adott nekem. Amióta megtudtam, hogy ki az igazi anyám, féltem és vágyakoztam is ettől a pillanattól.
A szívem teljesen kihagy, mikor megfordul. Hollófekete kibontott haja, ami lazán a vállára omlik pont olyan, mint az enyém. Szeme kéken csillog a fényben. Az orra vonala is ez enyém. Gyönyörű nő.
- Most hogyan tovább? – kérdezem. – Meg kéne verekednünk? Valakinek meg kéne halnia?
- Nem kell ennek megtörténnie. – mondja szomorúan. – Had magyarázzak el mindent és megérted a cselekedeteimet.
- Előtte mond el, hol vannak a barátaim és a nagynéném?
- Lent vannak a cellákban, de nem esett bántódásuk. – ezt úgy mondja, mintha természetes lenne.
- Meghallgatlak, ha velem együtt hallhatják azt, amit akarsz mondani.
- Legyen. – jelenti, ki majd az ajtó felé fordul. – Caun! – kiáltja, és a tündér belép az ajtón. – Kérlek vészesed le a nővérem és társait.
A férfi nem mond semmit csak biccent, amitől hosszú fehér haja meglibben egyet.
- Gyere, menjünk le. Mutatni akarok valamit. – elindul, majd megtorpan, és a csuklómra szegezi a tekintetét. Legyint, egyet mire fekete szikrák pattannak ki a kezéből és eltűnik a bilincs, de a csuklószorító nem. Még elidőzik a kezemen, de végül visszafordul az ajtóhoz és elindul. Követem.
Egy ideje már lefelé haladunk. A hőmérséklet egyre hűvösebb és fagyosabb. A kristályokat pedig már felváltotta a fáklya, ami alig nyújt valamennyi fényt. A félhomályba nehezen tudom kivenni anyám körvonalát. Ez hihetetlen, hogy itt van pont velem szemben. Képtelenségnek tűnik. Úgy érzem, mintha egyszerre lennék a valóságban és egy álom.
- Hol vagyunk? – kérdezem megtörve a közöttünk lévő csendet.
- Háromváros alatti katakombákban. – jelenti ki egyszerűen.
- A... Hol? – értetlenkedek.
- Nem meséltek neked az országokról? – kuncogja el magát.
- Az országokról igen... - kikerülök egy nagy pókhálót. – A tájakról és városokról kevésbé.
- Háromváros Impérium egyik nagyobb városa.
- Szóval nem a főváros?
- Nincsen fővárosa az országunknak. A konzulátus mindig a Mélyvölgyben ülésezik, és ott van az ország szíve. Nem város, semmilyen település nincsen ott vagy a közelben, ettől gyönyörű, hogy vad és kegyetlen.
Mély hallgatásba burkolódzunk. Mennyi mindent nem tudok még.
Leérünk a lépcső aljára és egy tágas sziklába vájt barlangszerű térbe érünk. A barlangnak a másik végében egy ezüstfénnyel csillogó tó terül el közepében pedig egy kőből faragott míves állvány. Az állványon pedig egy szirén szobra, ami egy pikkelyhez hasonló csillogó drágakövet tart. A szirén arca gyönyörű és vad. A pikkely drágakőből pedig csak úgy sugárzik az energia. Megrészegít és megfélemlít egyszerre.
Mintha egy teljesen másik világba csöppentünk volna.
- Mi ez a hely?
- Ez a Szirének szentélye. – a szirén felé veszi az irányt. – Ő az első szirén. Klementina.
- Miért vagyunk itt? – megtorpanok. – Mi ez az egész?
- Amint itt lesznek, a többiek elmondom, de amíg nincsenek, itt szeretnék elmondani valamit.
- Hallgatlak. – mondom türelmetlenül.
- Nem ilyen életet szántam neked... - mély levegőt vesz. – Nem akartam, hogy elvegyenek tőlem. Sem azt hogy úgy nőj fel, hogy nem tudod ki vagy valójában. – közelebb lép hozzám, de nem néz a szemembe. A kezemért nyúl és magam sem tudom, miért hagyom, hogy megfogja. – Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem, amiért az álmaidba próbáltam betörni, de csak így tudtalak tizenhét év után elérni. – megremeg a hangja és a szemembe néz. A szívem össze szorul, mikor látom azt a sok fájdalmat és szenvedést.
- Nem muszáj többé így lennie. Légy az az ember, aki akartál! – mély reszketeg levegőt veszek. – Légy újra az anyám!
- Nem lehet... a varázserőm még mindig fekete. A követőimre is kihat. Mindenkire.
- Ezért szürke néhánynak a varázserője. – döbbenek rá.
- Anya hivat... - jön egy hang hátulról. Megpördülök és a húgomat vélem felfedezni. – Szerbusz, bátyó!
- Igen hívattalak Enikő! – szólal meg anyám.
- Miért vagyunk a szentélybe?
- Magyarázattal tartozóm nektek.
Az ajtóban megjelennek a többiek is és bejönnek. Veronika, Ádám, Filip, a nagynéném és még egy lány. Mindenkinek koszos az arca és a ruhája. Kezük összekötözve. Az ismeretlen lány egy tündér. Tekintete bölcs és kegyetlen. Bőre sápadt, szemei kéken világítanak tűzvörös haja mellett.
- Veronika! – mondom megkönnyebbülve és odasietek hozzá. Átkarolom, és szorosan magamhoz húzom. – Annyira féltem, hogy bajod esett.
- Hiányoztál! – fúrja bele a fejét a mellkasomba. - De ha ennek vége szétrúgom a seggedet, mert nem jöttél segíteni!
- Te is nekem. - mosolyodok el.
- Mit keresünk itt? – kérdezi Ádám.
- Most tudjuk meg! – szólal meg Mariann.
Mindenki egy emberként fordul anyámhoz.

Köszönöm mindenkinek a türelmet. Jelentem jól vagyok. Vagyis jobban. Most hogy végre mindenem lerendeződött. Újra lesznek részek! Ugyan nem most akartam elmondani, de ki kell valahogy engesztelnélek bennetek, ezért elmondom, hogy tervezek második részt a könyvnek. Nem ígérem, hogy azonnal hozzá tudok majd kezdeni a megírásához, de remélem össze fog jönni! További szép napot/ estét mindenkinek! :D