Mikor felkeltem a tegnapi napok száguldoztak bennem. Kivel kéne beszélnem? Miért? Lehet, ideje lenne megkérdeznem, miért csak nekem van varázserőm.
A család szokás szerint semmit sem vett észre rajtam. Tudom, hogy varázslat, de akkor is kicsit fúrja az oldalam, hogy nem érdeklem ennyire őket.
Nagyot sóhajtva és kissé idegesen kilépek a decemberi hideg reggelbe. Kabátomon keresztül megérintem a pengét, amit mostanában mindig magamnál tartok. A lépteimet gyorsan szedem, hogy minél előbb odaérjek a kellemes nyári melegbe.
Vasárnap van. Az utcákon kevés ember van és tekintetük a semmibe réved. Nagy részük másnapos vagy még részeg. Mondjuk, ezen nem csodálkozom. Győr eléggé nagyváros sok szórakozási lehetőséggel.
Hirtelen megállt minden. A levegőben a varázslat szikrázását érzem, ahogy széterjed az emberek között. Ismerem ezt a varázslatot.
Mélyen felsóhajtok, és miközben elkezdek megfordulni, beszélni kezdek.
- Veronika nincsen kedvem a... - de nem tudom befejezni, mert belém fagy a mondat. Nem Veronika állt mögöttem. Hanem a lány.
Pengémet azonnal előrántom és a másik kezemben azonnal szikrákat kezdtem táncoltatni.
A lány egyenes háttal állt mögöttem önelégült szinte már nemeshez tartozó mosollyal.
- Milyen kis harcias itt valaki. – neveti el magát és felém lép egyet. Megszorítom a fegyveremet és rávicsorítok.
- Mit akarsz?
- Csak meg akartam nézni jobban anya potenciális szövetségesét. – szeme ravaszul és élesen megvillan.
- Viktória nem kap belőlem!
- Ezt majd akkor mond, ha találkozol a szirénnel. – kuncog egy sort.
- Szirén? – kérdezem gyanakodva és eltüntetem a szikrákat, de a kardot még magam előtt hagyom.
- Jaj! Csak nem lelőttem a poént? – komolyra vált az arca és mélyen a szemembe néz. – Igen keresd őket. A kis barátaid megmondják, hol vannak. – hátat fordít nekem és elindul, de a válla felett hátra szól. – Több közös van bennünk, mint gondolnád Gábor. – a nevemet olyan hangsúllyal mondta ki mintha biztos lenne benne, hogy őket választom. Mire kettőt pislogok, minden normálisan megy tovább. Az emberek ugyan úgy mennek a dolgukra. Gyorsan elrakom, a fegyvert mielőbb valakinek feltűnne és a lány hűlt helyére pillantok.

Mire elértem a házat már a dühöm és a zaklatottságom alábbhagyott, de még mindig fáj a fejem a kis találkozónk miatt. Belépve az ajtón siri csend fogad. Tejesen kihalt a ház.
- Halló? – elemelem meg kicsit a hangomat. Semmi válasz. Szép! – fújtatok egyet és bemegyek a nappaliba. A helyiségben szintén nincsen senki csak a macska.
- Szia, Filip! – köszönök neki és ledobom magam a kanapéra, majd fáradtan kifújom a levegőt. – Hol vannak a többiek?
- Elmentek. – mondja lustán és felugrik mellém a kanapéra.
- Azt látom, de engem az érdekel, hogy hova mentek.
- Impériumba.
-A hova? – értetlenkedek.
- A mágusok országába. – feleli a legnagyobb „hát ez teljesen hülye" hangsúllyal.
- Jézus! Ilyen is van? – szörnyülködők el a tudatlanságomon. – Kitalálom, nem csak ez az egy ország van.
- Teljesen igazad van. A varázslények kialakították saját országaikat és varázslattal elrejtették azokat. Impériumon kívül még három ország létezik és mindegyiknek saját törvényei vannak.
- Mik azok? – érdeklődőm.
- Lupinotuum országában például a vérfarkasok, alakváltók és a vérlények élnek. Nagy havas hegyek, mély napos völgyek. Sűrű erdők. – úgy beszél a helyről mintha minden gondolata és érzése ott fonódna össze. A vérlényekről már tudok annyit, hogy bundát növesztenek, és állati alakjuk van. Például a vérrókák – Aztán a vámpírok országa Sanguis. Örökké sötét van. Soha nem lehet ott látni a napot. Ami tökéletes a vérfák termesztésére, szinte csak ott lehet, őket megtalálni máshol elszáradnak. – erről az országról már kevésbé beszél szívélyesen. – Aztán a tündérek udvara Mediocris. Az egész egy nagyerdő. Tilos a fák vagy a természet bántalmazása.
- Itt élnek a szirének is? – érdeklődőm.
- Igen. – válaszolja összehúzott szemekkel és gyanakodva, ami miatt fogalmam sincsen, hogy miért, de zavarba jövök. – Miért?
- Mert beszélnem kell, majd eggyel.
- Kifejtenéd?
- Hosszú... - sóhajtok.
Ekkor a ház hirtelen megrázkódik. Belemarkolok a kanapé szélébe és mikor elmúlik a rengés felállok. Az ajtó mellettem kinyílik és én kifújom a levegőt – amit észre se vettem, hogy bent tartok – amikor Veronika és Ádám lép be rajta.
- Na, mi volt Impériumba? – rétek azonnal a lényegre.
- Te meg honnan... - kezdi a fiú.
- Filip. – szakítom félbe és visszaereszkedem a kanapéra.
Ők is így tesznek, és fáradtan rám néznek. Most látszik igazán hogy testvérek. Az orruk és a szemöldök vonaluk teljesen ugyan az.
- Na? – kérdezem újra.
- A tegnap estéről kellett beszámolnunk. – szólal meg Veronika. – De rohadt unalmas volt. Sikerült megfejtened, amit a lány mondott?
Mér, terelik a témát?
- Igen. – szívom be élesen a levegőt. – Egy szirénnel kell beszélnünk.
Nem említem meg nekik a lánnyal való ma reggeli találkozást. Igy is eléggé fáradtnak és kimerültnek látszanak. Ha ezzel is előállnék, még jobban tökön rúgnám őket. Igazából csak Ádámot, de ez most lényegtelen.
Össze néznek. Mindig ez az idegsítő tipikus összenézésük. Ezzel a cselekedetükkel az elmúlt hónapokban ki tudtak üldözni a világból.
- Tisztában vagy vele, hogy a szirének nagyon veszélyes lények. – szólal meg Ádám. – A hajósok által keltett mesék mind igazak.
- Nem érdekel, válaszokat akarok. – válaszolom makacsul és fel állok a kanapéról. – Mikor indulunk?
- Most akarsz menni Mediocrisbe? – horkan fel Veronika.
- Miért ne?
- Az igazat megvallva nekem is el kellene mennem oda. Egy ideje nyaggat a nyugati udvar tündére, hogy nézzem meg a fáját.– néz rá nővérére Ádám.
- Legyen, menjünk! – dünnyögi az orra alatt és feláll a kanapéból és az ajtó felé veszi az irányt.
Mikor kiérünk az eső már javába elkezdett esni. Ahhoz képest, hogy varázslattal időjárást szabályoznak, nem tudják megoldani az eső? Amint kilépek, máris átázik az ingem és hozzátapad a mellkasomhoz. Lenézek a vizes ruháimra és kidagadó mellizmaimra. Nem azt mondom, hogy egy izomkolosszus vagyok. De amióta elkezdtem edzeni pengékkel és különböző gyakorlatokat végzek azóta rendesen megizmosodott a testem. Az edzéseket már tovább bírom és jobbnak kiegyensúlyozottabbnak érzem magam.
A ház előtt megállunk és Veronika szembefordul velem.
- Mivel Mediocrisnek nincsen közvetlen bejárata ezért transzplantációs varázslatot alkalmazunk, hogy odamenjünk. – kiabálja túl az esőt. – A lényege, hogy az egyik helyről eljuss a másikra. A helyre kell koncentrálnod. – magyarázza. – Mivel te még nem jártál ott, de mi igen ezért összekapcsoljuk az erőnket és biztosítékként itt leszünk.
- Mi történik akkor, ha olyan helyre megyek, amit nem láttam?
- Vagy meghalsz, vagy sikerül. – válaszolja félvállról Ádám.
Körbe állunk és megfogjuk egymás kezét. Kihagy a szívem egy dobbanást és görcsbe rándul a gyomrom, amikor a lány puha keze hozzáér az enyémhez.
- Érezni fogod az energiáinkat! Ne ijedj meg! Ne ellenkezz! – szól biztatón hozzám a lány és lehunyják a szemüket. Én is így teszek.
Hirtelen két oldalról valami nekem nyomul. Az egyik képlékeny és halálos. A másik rideg és egyszerre biztató.
Nekem feszülnek, ami fájdalmat okoz a mellkasomban. Kiengedem az energiáimat. Újra érzem az ereimben a perzselő energiát és hagyom, hogy szabadon száguldozzon a testemben. Érzem, ahogy az energiáimhoz hozzá fonódik, szinte egyé válik a két másik energiával az enyém. Egy pillanatra mind a hárman egyek leszünk. Tudom, mit kell már tennem.
Mediocris! – kiabálom a gondolataimmal és a testem elkezd párologni majd teljesen, eltűnik.

Hangosan csapódok a száraz és meleg földes útra. A fejem majd szét hasad a fájdalomtól és a szédüléstől egyaránt. A gyomrom liftezik vagy meg sincsen, már nem tudom biztosan. Sikeresen felülök, de a látásom homályos. Egy biztató vállveregetéssel Ádám felsegít.
- Mindig ilyen szar? – kérdezem kótyagosan.
- Megszokod.
- Rem... - de nem tudom befejezni a mondatomat mert oldalra fordulva kétrét görnyedek és elhányom magam. Érzem, hogy valaki gyengéden megveregeti a hátamat.
- Nyugi mindjárt jobb lesz. – szól Veronika.
Mire kihánytam magamból a tegnap esti vacsorát is sokkal jobban érzem magam. A szájízem szörnyű. Kiegyenesedek és körülnézek. Egy hatalmas és sűrű erdőben vagyunk egy kis kút mellett. A napszak este, de ahhoz túlságosan fülledt a levegő.
Odalépek a kút mellé és merítek belőle, kiöblíteni a számat.
- Oké most merre? – kérdezem.
- Én elmegyek a nyugati udvarba. – szólal meg a fiú. – Ti pedig a Szirén-tóhoz mentek.

- Egy óra múlva találkozunk a Részegtölgyben, rendben? – kérdezi Veronika és Ádám válasz képpen biccent egyet. Int, nekem majd sarkon fordul és elmegy.
Éles vonyítást hallok és a hátamon végigfut a hideg.
- Ne ijedezz! Ezek csak kéregfarkasok. – kuncog magában a lány.
- Olyan kedvesek, mint a madár?
- Ártalmatlanok. Kivéve, ha nem vagy véletlenül egy avartigris. De gyere, nem érünk rá egész nap az ökoszisztémát tanulmányozni.
Elindulunk az ellenkező irányba. Feszengve érzem magam mellette. Hirtelen nem tudok semmilyen témát sem felhozni, amivel elüthetnénk az időt. A gyomrom megint összeszorul, a szívem pedig hevesebben kezd verni mellette.
Szinte semmit sem tudok róluk. Csak annyit hogy testvérek és hogy Mariannal laknak.

- A szüleitek. Hol vannak? – kérdezem hirtelen. Egy másodpercre megáll, majd újra elindul. Nagyon ügyes vagy Gábor! A legrosszabb témát sikerült előhúznod a tarsojodból!
- Már nem élnek. – mondja halkan. – Apa még születésünk előtt meghalt egy vérfarkas támadásban. Anya pedig születésünkkor.
- Sajnálom...

- Semmi gond nem tudhattad. – mondja egy félmosolyt villantva.
Jó néhány percig csend telepedig ránk majd újra megtörőm a jeget. Már valamivel bátrabban, mint előbb.
- A világba hogy hogy élnek mi fajtánk? – kérdőn néz rám. – Úgy értem itt vannak az országaink, mért nem ott élünk.
- Az árnyéklényeknek nem muszáj a saját birodalmukban élni. Élhetsz alakváltóként az emberekkel. Azonban nem élhetsz más országokban. Például vámpír nem élhet a tündérekkel.
- Kik azok az árnyéklények?
- Hát mi! – mutat körbe.

- Eléggé hülyén nevezték el az ősök.
- Tudom! – nevetjük el magunkat.
- A tegnap estéről. – kezdem feszengve. – Mi volt a tasakban, amivel üzleteltél?
- Tündér vér. – jelenti ki egyszerűen. – A vámpírokra bódítóan hat a tündérek vére. Olyasmi, mint a drog. Csak nem olyan ütős.
- A fegyvereitek. – jelentem ki a tegnap meg sok másik alkalommal, amikor látom az üvegszerű pengéiket. – Azokat hogyan csináljátok?
- A lélek fegyverekre gondolsz. – mosolyodik el és előidézi a saját lilás üveges tőrét. – Ez a varázslat a lelkünk kivetülése. Olyan fegyvert idéz meg amilyen a lelked formája. Nagyon összetett és nehéz varázslat, sokat kell hozzá gyakorolnod ráadásul... - nem tudja befejezni a mondandóját, mert egy halk ének félbeszakítja. A dal kellemes melengető és csábító. Szinte fejbe vág és kényszerít, hogy menjek feléje.
- Itt vagyunk. – szólok halkan. Tovább megyünk pár métert és egy hatalmas nagy gyémánt csillogású tóhoz érünk. Az ének egyre hangosabb és csábítóbb lesz. Nagy erőfeszítések árán, de meg tudom állni, hogy ne rohanjak bele a vízbe egészen a fenekéig.
Jobban körül nézve fedezem fel, hogy nincsen egy lélek sem rajtunk kívül. Az ének a vízből szűrődik ki.
- Hogyan beszélünk velük, ha nem jönnek ki? – kérdezem.
- Énekelni kell nekik. – jelenti ki, majd bájosan elmosolyodik. Előre lép megköszörüli a torkát és mély levegőt vesz.

Halld hangomat csodás lény,
Gyere és velem legyél.
Nem bánt senki sehogyan,
A kalózok már alszanak.

Velem legyél ide fent,
Tudjam, hol van a helyem.
Válaszold meg kérdésem,
Tudjam, merre mehetek.

Veronika abba hagyja az éneklést és víz elkezd fodrozódni. A fodrozódás vad hullámzásba kezd és egy női alak emelkedik ki a vízből.
A szívemben valami furcsát érzek. Még soha életemben nem láttam ilyen gyönyörű lányt. Éj fekete haja vizesen omlik mezítelen testére, eltakarva fedetlen melleit. Törzse szintén fekete pikkelyes hal uszonyban végződik. Fülei a tündérekhez hasonlóan hegyes és felfelé áll. Bőre csont fehér és bársonyos szinte meg akarom fogni, hogy érezzem. A szemei áthatóan jég kékek és vágyakozva mérnek végig.
Egy lépést teszek, de Veronika megfogja a karomat.
- Ne! – csak ennyit mond, de ebbe az egy szóba benne van minden. Visszább lépek és nyelek egyet idegesen – habár a szám teljesen kiszáradt.
A lány közelebb úszik hozzánk le nem véve a tekintetét rólunk.
- Ti énekeltetek ilyen szépen? – csilingeli és az előttünk lévő sziklára könyököl. – Gyertek, ússzatok velem! – kezével csábítóan a vízre mutat. Csak most veszem észre, hogy ujjai végén karmok helyezkednek el. A második ujjperctől pedig úszóhártyák feszülnek.
- Nem szeretnénk megsérteni, de ha lehet inkább, majd máskor. – szólal meg illemtudóan, de mégis enyhén feszülten a társam.
- Milyen kár! Pedig finom a víz! – elkuncogja magát és végigmér engem. – Egy kék! – sikkant egyet örömébe. Elmosolyodik és kilátszanak a cápákhoz hasonló borotvaéles fogai. Amik láttán már nem tűnik olyan vonzónak. Inkább halálosnak. – Már hétszáz éve, hogy egy kéket láttam!
- Segítségre van szükségünk. – megpróbálok minél határozottabban beszélni, de nehéz hogy egy gyönyörű és halálos meztelen nőnek próbálom mondani, aki mellesleg hétszáz éves.
- Egy kérdést akartok feltenni! – csiripeli, és jobban felkúszik a sziklára, ami hatására pikkelyei kilátszanak a vízből és úgy csillognak, mint a csiszolt obszidián. – Nem lesz ingyen!
- Mi az ára? – kérdezem.
- Gábor! Nem szabad üzletet kötni egy szirénnel! Őrültség! – háborodik fel mellettem.
- Válaszokat akarok! – szűröm a fogaim között. – Mi az ára?

- Egy csók annak, aki a szíved választottja! – kuncogja.
A szívem egyszerre kezd hevesen verni és összeszorulni. A gyomrom liftezni kezd és gombócot érzek a torkomba. Csókoljam meg Veronikát?! – gondolom. Nem az nem lenne helyes!
- Hogy tegye azt, ha nem tudjuk ki az? – értetlenkedik a lány.
- De ő tudja!
Szembe fordulok a lánnyal és a szemébe nézek. A kezéért nyúlok és végig simítom a kézfejét. A kezemre kapja a tekintetét és vissza rám. Felismerés suhan végig az arcán és összeszorítja az ajkait.
- Máshogy akartam elmondani... - suttogom. – De ha nem akarod én azt is megértem.
- Gábor én... - nem tudja, vagy nem akarja befejezni a mondatot, mert csak némán bólint egyet és közelebb hajol.
Én is közelebb hajolok. Az ajkainkat csak pár milliméter választja el, de én megállok. Esélyt adok neki, hogy meggondolja magát, de nem tesz semmit. Még közelebb hajolok és ajkaink összeérnek. Az összes érzékem egyszerre robban fel. A szívem a torkomban dobog. A fejemben ezernyi gondolat cikázik. Az energiáim perzselik az ereimet és nekem feszülnek.
Az ajka puha és gyengéd, de a csókja mégis tele van élettel, vággyal és erővel. Többet akarok. Közelebb csúszom a testemmel és egymásnak simulunk.
Hirtelen szétválunk. Mind a ketten zihálva vesszük a levegőt és nem nézünk egymásra. Most álmodom vagy tényleg megcsókoltam?
- A kérdés? – szólal meg hirtelen a szirén vigyorogva.

Egy percig habozok, hogy összeszedjem magam és nagy levegőt veszek. „Kérdezd a vérvonalat..." Ezt mondta a lány.
- Kik a felmenőim?
- A család. – csiripeli. – A te születésed a világ egyik legnagyobb híre volt az árnyéklények között. „A két legsötétebb szívből születik a legvilágosabb gyermek." Így szólt a legenda utolsó mondata.
- Milyen legenda? – kérdezem.
- Ezt nem tőlem tudod meg. Én csak a családodat mondom el.

- Mi van a családommal?
- Akikkel élsz nem az igazi családod! Ugyanis te vagy Tenebris Viktória elsőszülött fia! Az egyik legsötétebb szív leszármazottja! – elneveti magát és a vízbe veti a testét, majd eltűnik a habok között.
Döbbenten és lesokkolva nézem azt a pontot ahol előbb még a szirén állt. Lehetetlen! Hogyan? Miért pont én? Elszörnyülködve gondolok vissza a ma reggelre. „Több közös van bennünk, mint gondolnád Gábor." Ezeket a szavakat mondta ki a húgom!
- Gábor... - Veronika ráteszi a kezét a vállamra biztatás képpen, de a hangja ugyan olyan megtört, mint az én lelkem. – Menjünk haza!
Nem tudok semmit sem mondani és csak bólintok, majd sarkon fordulva a megbeszélési pont felé vesszük az irányt.