Felébredésem követően rengeteg dolog történt velem egyszerre. Két hónap elteltével kemény és hideg tél állt be. Már fegyvert is használtam. A kiképzések nehezek voltak és megerőltetők, de valamilyen szinten feltöltődtem tőlük. A varázslás egyre jobban ment. Már könnyű szerrel szórtam villámokat a tenyeremből és zúztam be különböző vastagságú és keménységű ajtókat. A védelmező varázslat annyira megerőltető volt, hogy nem mertem újra próbálkozni vele, vagy ha mégis arra terelt a sors, hogy azt keljen használnom akkor csak minimális és irányított pajzsokat hoztam létre.A mágusok történelméről is rengeteg mindent tudtam meg. Több évszázadokra nyúlik vissza. A holokauszt, Spárta, Trója, a Titanic elsüllyedésé mind miattunk történt, persze ez nem mind a mi hibánk. A Titanic az két tündér tragédiájából történt.
Na, igen. Amire rá kellett jönnöm az elmúlt két hónapban, hogy minden mese igaz. Vérfarkasok, vámpírok, szellemek, tündérek és még sok minden létezik e világon csak meg kell őket látni. Amikor ezeket meghallottam egyszerre cinikusan felnevettem, hogy majd Hófehérke is előbújik? Erre ők letörték a szarvamat, hogy Hófehérke már háromszáz éve halott és az egyik legerősebb sárga mágiával rendelkező varázslónővel ne cinkoskodjak... A hét törpére már rá sem mertem kérdezni.
Most Ádámmal körözök párhuzamosan, mint mikor egy keselyű köröz a tetem felett. Csak annyi különbséggel hogy nincsen semmilyen tetem csak a kezében lévő áttetsző zöld kasza, az enyémben pedig egy vasból készült rövid kard, ami állítólag idősebb, mint én ráadásul egykor egy gladiátor vérfarkas forgatta a kezébe.
Ádám támad először. Hihetetlen gyorsasággal közelít felém. Meglendíti a kaszáját és lecsap vele. Egy könnyed mozdulattal kivédem és egy másodpercre fegyvereink egymásnak feszülnek. Ellökőm magamtól és teljes erőmből gyomorszájon rúgom. Megtántorodik, de nem zökkentem ki. Ezúttal én támadok. Előre ugrok és egy gyors szúró mozdulatot teszek, de elüti a pengémet, majd egy jobb horoggal behúz egyet. Az ökle keményen csattan az arccsontomon és elterülök a földön. Megrázom a fejem és odébb gurulok pont abba a pillanatban, amikor hallom, hogy a penge csattan egyet a fűben ahol előbb az én fejem volt. Felpattanok és csatakiáltást hallatva magam éle rakom a fegyverem és nekirohanok. A szívem egyre hevesen ver, és tekintetem ádázul csillog. Urja lecsapok. Hárít és egymásnak feszülnek a fegyvereink. A pengém zöld szikrákat ver, ahogy a másik varázskaszával hadakozik.
- Add fel! – sziszegi a fiú.
- Lesheted! – vicsorítom vissza és ellökőm magamtól.
Mind a ketten hátra ugrunk, de ő azonnal rám is támad. Ügyetlenül védekezem azonban a kard az életképtelen mozdulat hatására kiesik a kezemből és a torkomnak szorítja a kasza élét.
- Nyertem! – kiált fel diadalittasan. Mind a ketten zihálunk a fáradtságtól.
- Az nem olyan biztos! – kezemet a derekától pár centire tartom. Szikrázz! Érzem, hogy a szemem felizzik, és hogy újaimon világoskék szikrák kezdenek táncolni.
Elhúzza a száját.
- Döntetlen? – kérdezem.
- Döntetlen. – jelenti ki és eltünteti a kaszát. Én is leengedem a kezemet és a szikrák eltűnnek. – Egyre jobb, vagy de a bal oldalad még mindig nem véded. A kezedet pedig túl lent tartod... - nem fejezi be, mert Veronika ront ki az ajtón és izgatottnak tűnik.
A lánnyal egyre közvetlenebb vagyok. Legalábbis próbálok lenni, de még mindig összeszorul, a gyomrom mikor meglátom és nehezebben veszem, a levegőt mikor egy helyiségben vagyok vele egyedül. Azonban nagyon kedves. Sokat segít a mágia tanulásában. Jó társaság és szívesen töltöm vele az időmet.
- Na, pont jókor jövök. – meg áll ikertestvére mellett. Végignéz rajtunk. – Te. – mutat Ádámra. – Behúztál neki? – most rám mutat.
- Edzettünk! – ellenkezik.
- Haj... - sóhajt egyet. – Gyere! – közelebb lép hozzám és puha kezét az arcomra teszi. Felszisszenek a fájdalom miatt, de amint felizzik a lány szeme el is tűnik, egyszerre én pedig teljesen elpirulok. Ádám öklendező hangot ad ki, ami miatt még zavartabb leszek.
- Nos, mér jöttél? – kérdezi a fiú.
- Remélem ma estére nem terveztetek semmit, mert küldetésünk van.
- Én is megyek? – kérdezem értetlenkedve. Eddig is mentek bevetésekre, ketten de engem soha nem vittek magukkal. Ezért nem kicsit döbbenek meg.
- Igen. – mosolyog rám.
- Mi lesz a feladatunk és hova megyünk?
- A Vörös Bársony bárba.
- Az egy vámpírtanya. – húzza el a száját Ádám.
- Igen, ez a másik része a melónak. Ki kell kérdeznünk és tehetős és befolyásos vámpírt. Készülődjetek, egy óra múlva indulunk. – mondja, majd megfordul és elkezd a ház felé menni, de hirtelen megáll és visszafordul. – Adnál valami elegáns, de nem túl hivatalos ruhát Gábornak?
- Ohm... ja? – mondja nem túl határozottan Ádám. Rám néz, és a fejével int, hogy menjünk be készülődni.
Én pedig izgatottan robogok be a házba, mert életem első küldetésére jól fel akarok készülni.

Már egy órája itt szobrozunk a bárral szembe lévő ház tetején, de még nem történt semmi. A hó eleredt és már vastagon borít mindent. Én már rettenetesen fáztam. Ádám csekély melegítő-varázslata sem hatott rám annyira. Utálom a hideget. December közepe van és már egy hete esik. Ez szokatlan jelenség, mert általában januárba kezd el lehullani az első – és tart május közepéig, de ez részletkérdés.
- Ennyit vártatok akkor is, amikor először találkoztunk? – kérdezem és ásítok egyet.
- Igen. – szólal meg Ádám és lenéz az utcára.
Én is lenézek vele. Az emberek most kezdenek csak el nyüzsögni – nem is csoda, hiszen szombat este van.
- És pontosan mire várunk?
- A célszemélyre. – jelenti ki Veronika.
- Terv van? – kérdezem.
- Igen! Bemegyünk és tárgyalunk. Ezzel! – ekkor megpaskolta az oldalán lévő táskát, aminek a tartalmát nem volt hajlandó elárulni.
- Ha nem akar tárgyalni?
- Akkor ezzel tárgyalunk. – szólal meg Ádám és elővarázsolja a zöld kaszáját, majd el is tünteti cinkos mosollyal az arcán.
- Itt van! – szólal meg élesen a lány.
Mind a hárman az épület széléhez sétálunk és felállunk a peremre.
- Kezdődhet a móka! – kiált fel nevetve Ádám és leveti magát a tetőről. Én is így teszek. Három emeletet zuhanok, majd mielőtt földet érek egy aprócska landoló-varázslattal kényelmesen megállok a talajon. Az első próbálkozásoknál úgy kellet lelökni a tetőről – amit Veronika ezer örömmel megtett.
Mind a hárman földet érünk és átmegyünk a szemközti bárba. Amint beléptünk az ajtón a kabátjaink eltűntek rólunk. Ádámnak a ruhái szerencsére passzoltak rám így tudott adni egy piros inget hosszú ujjú zakóval – aminek a zsebébe egy megfelelően elrejtett tőr lapul – és egy elegáns farmert. A fiú is hasonlóan öltözött, mint én csak ő fehér inget vett fel. Veronika azonban elképesztően nézett ki. Fekete csipkés koktélruhája tökéletesen kiemeli testének minden egyes vonulatát. A hátán mély kivágás csupaszon hagyta a részt így látni lehet hátán a puha sima bőrt.
Benn kellemes zene szól és halk beszélgetések zaja csapja meg a fülem. A hely... kevésbé vámpíros, mint gondoltam. Teljesen abban a hitben voltam, hogy oltárokon ártatlan szűz lányok vérét ivó vérengző bestiákkal találkozok. Ehelyett csak a poharakban vörös italt fogyasztó emberek nézik végig, ahogy az egész termet átszeljük.
Veronika céltudatosan halad egy boksz felé ahonnan halk nevetés szűrődik ki.
A lány határozottan megáll az asztal mellett és mi ketten egy lépést távolságra tőle megállunk mögötte.
A nevetés elhal mikor odaérünk. A bokszban kettő lány fog közre egy férfit. Az egyik lány szőke a másik pedig fekete hajú. Mind a ketten vörös ruhát vettek fel és telt ajkukat ugyanilyen színű rúzzsal húzták ki. Földöntúli szépségek. Szinte megbabonázók.
A férfi zakót hord, fekete haja hosszan és hátra kötve terül el a fején. Jég kék szeme tekintélyt parancsoló és ádáz. Veronikára emeli és cinkos mosollyal hátra dől.
- Lám – lám csak nem a két mágus tanonc. – rám siklik a tekintete. – Meg egy újonc! Remélem, nem halsz meg gyorsan mellettük.
- Tud magára vigyázni Tamás! – szól helyettem a lány.

- Hm... azt majd meglátjuk. – mélyen beleszimatol a levegőbe és vigyorogva a szőke lányra néz. – Érzitek? Ez egy kék! – a két lány is beleszimatol a levegőbe, ami miatt feszengve helyezem át a másik lábamra a súlyomat. – Utoljára negyvenhét éve találkoztam kék mágussal! Lenyűgöző, de gondolom, nem a barátotokat akarjátok bemutatni nekem bogaraim! – szinte énekeli a szavakat.
- Információra van szükségünk! – morogja Ádám.
- Áh, az információk! Olyan jók és olyan drágák mostanában! – vigyorogja Veronikának. – De jó kedvembe vagyok! Mi kéne, ha volna?
- Viktória. – jelenti ki a lány.
- Pontosabban? Eléggé sok Viktóriát ismerek.
Játszik velünk. Veronika belenyúl az oldalán lévő táskába és egy tasakot dob az asztalra. A tartalma valami sötétzöld lötty kavargott benne.
A Tamás nevezetű vámpír ráemelte a tekintetét és még nagyobb vigyorba tört ki.
- Áh, hogy az a Viktória! Mit akartok tudni?
- Hol van? Mit akar? Mit tervez? – teszi fel sorba parancsoló hangnemben a kérdéseket a lány.
- Azt pusmogják, hogy szerveződik. – a mosoly lehervad az arcáról és komoly hangnembe folytatja. – Minél több lényt akar maga mellett tudni és nem csak mágusokat.
- Miért? – kérdezem.
- Elvileg a fiát keresi.
- Ki a fia? – teszi fel a kérdést Veronika.
- Ne ez az, amit senki sem tud. – felemeli az asztalról a poharát – amit észre sem vettem, hogy ott van – és kiissza belőle a piros tartalmat.
- Hol van most?
- Na, ezt nem tudom. Soha nem személyesen jön. A talpnyalóit küldözgeti. Azt viszont tudom, hogy ki az, akinek van fogalma róla, hogy hol van, de olyan öreg vagyok már! Így az emlékezetem sokszor kihagy, dolgokat tudod? – cinkos mosollyal a táskára néz. – Egy kis frissítő talán segítene!
Veronika újra belenyúl a táskába és kivesz két zacskót, majd az asztalra rakja.
- Két zacskó! Elmondod, hogy ki ő, és hogy mikor találunk rá legkönnyebben!
- Legyen három és el is juttatlak hozzá!
Még egy zacskó repül az asztalra.
- A nő neve Horváth Amália!
- A Konzulátus tagja? – kérdezi értetlenkedve Ádám.
- Ez egyik leghűségesebb talpnyalója! Ezért a konzulátusi téli bálon megtaláljátok. A meghívókat elintézem nektek mivel zártkörű és kétlem, hogy ti hivatalosak vagytok. – mondja gúnyos vigyorral az arcán. – Azonban azt hiszem társaságotok akadt! – fejével arra az ajtóra mutat ahonnan jöttünk.
Mind a hárman egyszerre fordulunk meg. Az bejáraton négy fickó lépbe, kezük szürkén szikrázik és tekintetükkel pásztázzák a tömeget.
- Ha javasolhatom, akkor hátul menjetek ki! Nem szeretnék vért takarítani!
Veronikával összenéztem és azonnal láttam a szemébe mit kell tennünk.
- Harc? – kérdezi hirtelen a testvére.
- Túl sokan vannak!
- Fuss! – kiált, a lány mikor megtalálnak minket a pillantásukkal.
Min a hárman egyszerre kezdünk el rohanni a tömegbe egyenesen hátra. Oldalara lökők egy nőt, aki sziszegve reagál.
Ádám ér legelőször az ajtóhoz, de a zár nem akar engedni.
- Zárva! – kiabálja, mikor odaérünk.
- Állj hátrébb! – mondom neki és ő így is tesz.
Az ajtóra kezdek koncentrálni. Törj! Egy másodpercig nem történik semmi, aztán hangos recsegések közepette összezúzódik és feltárja előttünk a sikátort. Eredetileg a zárat akartam csak letörni, de ez sem rossz.
Amint kilépünk, a kabátjaink újra rajtunk vannak. A főút felé kezdünk futni, de három fickó a bejáratot elállja. Megfordulok, de pont ekkor lép ki a négy fickó az ajtón.
Ebből pedig belátásom szerint nem lesz más, mint harc. Kivontam a pengém. A többiek is így tettek és egymásnak hátat vetve fegyverekkel vártuk mikor lépnek elsőnek. Azonban nem mozdult egyik sem.
- Mért szobroznak? – kérdezem feszülten.
- Nem tudom. Talán várnak. – válaszol Veronika és hallom, hogy szikrázni kezd a másik keze.
- Túl sokan vannak! – szólal meg élesen a fiú. – Valami egyéb ötlet?
Ekkor az előttünk lévő sorfal szétválik és egy nálunk valamivel fiatalabb lány lép elő. Szőke haja gyengéden omlik a vállára, szeme pedig vadul és kiéhezetten megcsillan. Na, ne már hogy ez legyen Viktória, mert akkor esküszöm, lesmárolom az egyik fickót! – gondolom magamba és nagyon remélem, hogy nincsen igazam.
Egyenes kihúzott háttal halad felénk majd egy jó öt méterre megáll. Érzem, hogy mögöttem a többiek test megfeszül.
- Üzenetet hoztam anyámtól! – szólal meg éles, de hívogató hangon. Na, ne már hogy most már lánya is van?! – Kérdezd a vérvonalat, de ne attól, aki a legtöbbet tud! Hanem aki a mélyben lakozik és őszinte! – nekem címezi a szavait nem pedig a társaimnak.
- Mi... - de nem tudom befejezni a mondatomat, mert hirtelen mindenki eltűnik, csak mi hárman maradunk.
Mindannyian értetlenkedve nézünk egymásra.
- Menj haza! Mi ennek utánanézünk! – egy futó pillantásra egymásra néznek és zavartan elkapják a tekintetüket. Valamit tudnak, és nem akarják elmondani nekem. Emiatt feszült leszek, de nem teszem szóvá így inkább elköszönők tőlük és haza megyek.
Otthon egy ideje már fel sem tűnik a családnak, hogy iskola után nem megyek azonnal haza. Persze ennek, Veronika varázslatának is benne van a keze.
Azonban ma este valahogynem jött álom a szememre, mert egész végig azon gondolkodtam, hogy mit értazalatt, hogy ne azt kérdezzem, aki a legtöbbet tud, és ki lakik a mélyben, akiőszinte?