Egy sötét és nyirkos szobában ébredek szorosan betakarva. Meghaltam? Nem. Élek, de hogy?
Kitakaródzom és végig nézek fedetlen felsőtestem – csak egy alsónadrág van rajtam. A köldököm alsó részétől egészen a jobb szememig hosszú folyamatos karmok által alkotott sebhely húzódik.
Szóval mégiscsak megtörtént. Nem csak egy kósza álom vagy egy képzelgés volt. A vér szerinti anyám meghalt... A szirénkövet elvitték...
Körbe nézek és az ágyam végében egy kupac friss ruhát és bakancsot találok.
Felöltözők és kimegyek a folyosóra. Elképedve veszem észre, hogy még mindig az erődben vagyunk Háromváros alatt.
A folyosóról csak szobák nyílnak, amikbe nincsen senki, így tovább folytatom az utamat. Egyre nyomasztóbban érzem magam ezen a helyen. Nemrég mindenhol hemzsegtek a különböző lények. Most meg minden kihalt.
Egy nagyobb faajtóhoz érek ahonnan hangok szűrödnek ki. Hevesen dobogó szívvel benyitok. A hirtelen fényváltozástól hunyorgok, hozzá szokik a szemem és a barátaimat veszem észre. Nem is a barátaimat, hanem a családomat, akik egy hatalmas kör alakú asztalnál ülnek.
Veronika ugrik fel a tőlem balra lévő székből és azonnal a nyakamba ugrik. Szorosan átölelem és beszívom az édes vanília illatát. Távolabb húzódik tőlem és én azonnal szájon csókolom. Forró és érzelmes csókkal. Szétválunk, és újra átölelem.
- Ha még egyszer ilyet csinálsz, levágom a töködet és nem kívánt helyekre dugdosom. – mondja, és közben bele fúrja a fejét a mellkasomba.

- Én is ezt remélem. – mosolygok rá cinkos mosollyal.
Érzem, hogy valaki hátba vág és összekócolja a hajamat.
- Azt hittük, hogy ott hagyod a fogadat! – Ádám az és beleöklözik a vállamba.
Körbe tekintek és még három arcot ismerek fel. A Gia-nak nevezett tündért, Mariannt és a húgomat, Enikőt.
- Magunkra hagynátok?
- Persze. – áll fel Mariann és Gia, majd mindenki kimegy a teremből kivéve a húgomat.
Néma csend telepedig ránk. Közelebb lépek az asztalhoz és leülök a székre.
- Anyánk holtestével mi lett?
- Végső nyughelyére helyeztük. – mondja elcsukló hangon.
- Hogy mentettél meg? – kérdezem magamra mutatva.
- Lélekkötésnek hívják. A lelkedet megkötöttem az enyémmel. Mivel testvérek vagyunk ez lehetséges.
- Köszönöm! – mosolyt erőltetek az arcomra.
- Meddig aludtam?
- Két napig.
- A követ elvitték. – nem kérdezem, hanem megállapítom.

- Sajnos igen. – húzza el a száját. Újra csend száll le közénk.
Enikő töri meg.
- Anya szerette volna, ha ez a tied lenne. – elővesz az asztal alól egy kis dobozt és átrepteti hozzám.
A kezembe veszem, de habozok a kinyitásával. Mit találok benne?
Erőt veszek magamon és felnyitom a fedélt. Kihagy, egy dobbanást a szívem mikor meglátom, hogy a doboz alján anyám és apám szerepel mellette egy ezüstgyűrű. Kiveszem a képet és megfordítom. A hátulján egy felirat van:

„Így emlékezz ránk!"

A képen anyám és apám boldogan mosolyogva egymás ölelve van rajta. Apám vonásait örököltem.
Szemügyre veszem a gyűrűt is. Az oldalára az van beleírva hogy Tenebris, a tetején pedig egy kígyó képe. Ironikus. Ez a családi pecsétgyűrűnk. Látszik rajta és azt akarta, hogy az enyém legyen.
- Köszönöm. – mondom, és a dolgokat visszarakom a dobozba.
- Tudod, hogy a két napja történtek mit indítottak el? – kérdezi.
- Háborút!

Ugyanis a Szirénkő ellopásával megkezdődik a hajsza a Teremtés köveinek megszerzésesének, és én Tenebrisi Gábor harcolni fogok az apám ellen.

Vége