Egy hatalmas reccsenés tölti be a teret. Filip egyenesen anyám nyakának ugrik, és hatalmas álkapcsával eltöri azt. Egy másodpercre teljesen néma csend hull a belső térre.
Rengeteg érzelem fut át rajtam egyszerre. Sokat nem is vagyok képes értelmezni. Félelem, kétségbeesés, harag, düh.
- NEEEEEEEE! – sikítja hisztérikusan a húgom, majd sárga villámokat kezd el szórni a farkas felé.
Az alakváltó meglepően ügyesen tér ki a mágia pusztító ereje elől. Hol madár vagy apró rágcsálók alakját veszi fel.
Nem késlekedem én sem. Teszek egy lépést előre, vasmarkok ragadják meg a kezem és visszarántanak. Visszanézek az alakra és a tündért vélem felfedezni benne.
- Hova- hova? – gyilkos mosoly húz a szájára és megragad, majd a mögöttünk lévő kemény sziklafalhoz szorít a nyakamnál fogva. Felemel a földről és elkezdi szorítani a garatomat. Nekifeszülök a kezének. – Egy lépést se vagy eltörőm a nyakát! – szól oda a felém meginduló személyekhez.
- Meg... fog... lak... ő... - nem tudom befejezni a mondatomat, erősebben megszorongatja a nyakam én pedig tehetetlen rúgkapálásba kezdek.
- Játszunk! – neveti el magát.
A tündér mögül egy párduc morgása halasztódik majd egy test csapódása az földön.
Nem itt fogunk meghalni! – kiabálom magamban. Erőt veszek magamon és ágyékon térdelem a tündért, aminek hatására elenged, és a földre zuhanok. Köhögések közepette feltápászkodom a szenvedő fölé magasodva.
- Rossz családdal húztál ujjat! – mondom rekedt hangon. Elveszem az oldalár csatolt tőrt és levágom a csuklópántomat.
Érzem, ahogy az energia egyszerre betölti az egész testemet és bélűről próbálja égetni.
Lángolj!
A többiekről leégetem a varázslatgátló darabokat.
- Figyeljétek! – adom ki a parancsot.
Előrelépés az éppen harcban lévő húgom és az árulóhoz. Nem nézek anyám halott és élettelen testére. Elsétálok mellette.
A testvérem a földön térdelve zihálva lélegzik és egy sárga áttetsző ostort tart a kezében, amin minden centiméterenként pengék állnak ki. Filipp egy tigris alakjában tőle pár méterre morog és a jobb oldala erősen vérzik.
- Beléd kellett volna rúgnom, amikor Veronika megkért rá! – vetem oda neki és a kést elhajítom, mikor felém fordul. A tőr belefúródik a macska hátsó lábába, ő pedig éles morgással felém veti magát.
Oldalra gurulok a borotvaéles karmok elől és egy jól irányzott rúgással a bordáit eltalálom.
- El kellet volna harapnom a torkodat mikor megláttalak a háznál! – visítja felém.
A húgom kihasználja az alkalmat és az ostor pengéit beleállítja az alakváltó hátába. Megragadom az alkalmat és felé rugaszkodom. Lélekkard! – kiabálom magamba, mire a bennem lévő energia és mágia összefonódig és megszilárdul. Ráfonódig a kezemre és egységesen megidéződik a lélekkardom, amit egyenesen a tigris bordái felé célzok, de ekkor megváltozik az alakja. A tigris helyett egy hatalmas félig ember félig farkas lénnyé alakul denevérszárnyakkal a hátán.
Már túl késő arra, hogy irányt változtassak. Egyenesen a borotvaéles karmaiba esek, amik felhasítják a testemet a gyomromtól egészen a nyakamig.
Bepánikolva a tehetetlenül a földre zuhanok. Érzem, ahogyan a testemet éltető vér kifolyik és beterít engem, meg a körülöttem lévő teret. Rövid idő alatt nagyon sok vér gyűlik össze mellettem. A fájdalom bénítóként áramlik szét a testemben. Legszívesebben üvöltenek, de csak bugyogó és gurgulázó hangot hallatok.
- GÁBOR! – hallom a húgom és Veronika hangját egyszerre.
A hallásom és a látásom teljesen eltompul. Annyit észlelek, hogy csapatosan támadnak a hibrid lényre, de így is eltűnik. A körülöttünk eddig vibráló energia, amit a szirén kő bocsátott ki magából... megszűnik.
Ő győzött. Elvitte a követ.
Egyre álmosabb leszek.
Egy kéz érintését érzem a vállamon. Homályos tekintetemet egy szőke lányra emelem. Veronika. Ezek az utolsó perceink.
- Gábor! Gábor kérlek ne! – zokogja, majd rám borul. – Mariann! – sikítsa hisztérikusan. – Segíts rajta! Kérlek!
Egy másik testet érzékelek a túloldalamon.
- Veronika... - hallom elhaló hangját.
- Nem! Ki ne mond!
Mindenki odajön körém, mert megfogok halni! Most látom utoljára a szerelmem arcát. A nagynénémét, és a húgomét. A fájdalom kezd alább hagyni és még álmosabb leszek.
- Gia! Használd a tündérmágiádat! – szól oda vöröshaju ismeretlen tündérhez.
- Nem lehet...
- De lehet. – szólal meg a húgom, majd letérdel mellém. – Nem veszítem el az egyetlen bátyámat!
A húgom kezében egy sárga fénygömb kezd képződni és nekem elsötétedik minden.