1. Fejezet: Az erő előtt
Nagyon unalmas tud lenni egy napom, amikor semmit sem lehet csinálni, csak az iskolapadban ülve statisztika órát hallgatni. Ilyenkor nem lehet mást csinálni, csak a falon lévő órát lesni és várni, hogy vége legyen a kínoknak. Körülnézek az osztályteremben és az arcokat bámulom. Javarész álmos meggyötört arcokat látok. Gréta a sminkjével van elfoglalva – mint mindig, ha valami „izgalmas" órán vagyunk – a többiek vagy alszanak, vagy a semmibe meredve nézik a tanárnőt és körmölnek. Oldalba lökdösnek és zavartan a mellettem ülő lányra nézek. Andrea a legjobb barátom szúrós szemekkel néz rám és idegesen megszólal.
- Figyelnél a tanárra? Vagy megint egyest akarsz kapni?
- Andi... ez statisztika, mindenképpen egyest kapok. – mondom unottan és fáradt hangon, majd a táblára nézek. A képletek és a számok szúrják a szemem és inkább elkezdem írni a füzetembe az anyagot. A papírokra nézve elfintorodom. Tény nem én vagyok a világ legszebben író embere, de az már gáz, ha a saját füzetembe lévő dolgokat nem tudom normálisan elolvasni. Igaz? Kimerülten megropogtatom a nyakamat és kinézek az ablakon. Az eső esik, és minden el van ázva – bár ez ősszel nem meglepő dolog. A bukóra kinyitott ablakon hideg szellő cirógatja az arcomat, aminek hatására valamelyest valamennyire felébredek, de tudom, hogy az óra után lemegyek kávézni az fix.
- Brányi Gábor! Lennél szíves elmondani azt, mit előbb a viszonyszámokról mondtam? – zökkent ki a gondolataim közül az élő gonosz és ránézek. Molnárné Kováts Marian az említett személy. Ki nem állhat engem és én se őt, ezt már a tizedik osztály első hetében képes volt bebizonyítani. Ugyanis máris két egyessel kezdetem az évet. Az egyiket azért kaptam, mert megszólalt a telefonom a másikat meg, azért mert nem kapcsoltam ki.
A nő a negyvenes évei végén járhat már, de eléggé jól tartja magát. Fekete vállig érő hajában még csak most kezdenek el megjelenni az őszhajszálak, barna szeme pedig mindig szigorúan és keményen csillog. Nyakában mindig az a borzalmasan kinéző lila köves nyaklánc fityeg. Öltözéke általában a körömcipőben és a bíborszínű kosztümjében ki is merül. Felsőbb évesek legendái szerint egyszer látták farmerben is. De nem csak ez az egy legenda van róla. Állítólag mosolyogni is látták, de ezt nem veszem be.
- Elnézést tanárnő nem figyeltem. – dörzsölöm meg a homlokom gondterhelten.
- Óra után szeretnék veled beszélni! Kérlek, gyere majd a tanáriba. – mondja szigorúan és lenéz rám.
Na, akkor végem lesz! Ráadásul a kávéról is lemondhatok. – gondolom magamban. Nem reagálok különösebben semmit csak biccentek egyet és visszatemetkezem a gondolataimba.
- Megint nem aludtál igaz? Ezért vagy bamba. – jelenti ki suttogva Andi és unottan felé fordulok.
- Ennyire látszik? – kérdezem és megtámasztom a fejem.
- Úgy nézel ki, mint a mosott szar.
Elkuncogom magam ezen a kijelentésen. Igaz mostanában ritka szarul alszom. Folyton rémálmok gyötörnek és nem a kellemesebb fajtából. Mindig ugyan azt a képsorozatot látom. Kék energia kavarog körülöttem pajzsot alkotva. Azonban kint van egy fekete hajú női alak, akiből érzem a tiszta gonoszságot. Minden erejével el akar pusztítani. Az álom úgy ér véget, hogy betör a pajzsomba és meghalok. Ekkor felébredek verítékben úszva, zihálva.
Én az a realista fajta vagyok. Nem nagyon hiszek az álmok valódiságágba és a mágiában sem hiszek. Csak egy átlagos tizenhét éves fiú vagyok, aki a családjával és a legnagyobb gondja a tanulás.
Az órát a csengő csodás hangja szakítja meg és mindenki feláll a helyéről. Én megkönnyebbülve teszem ezt, mert végre szabadulhatok erről a pokoli tantárgyról.
- Viszlát, gyerekek! – veszi fel Molnárné a táskáját és rám néz szigorúan. – Gábor! A tanáriba légy szíves! – majd kimegy az osztályteremből.
Nem is kérés volt a részéről inkább parancs. A szívem elkezd vadul dobogni és utána indulok. Elrakom a füzeteimet és a könyvet, majd utána indulok, de az ajtóba visszafordulok és Andreára nézek. Nyitnám a számat, de megelőz.
- Igen tudom! Kávét.
- Köszönöm! – mosolyodok el és kilépek a folyosóra.
A tanáriban büdös dohos, savanyú – mint a tanárok lelke – szag terjengett. A fehérre meszelt falakon egy- egy tudós vagy híres professzor portréja van felaggatva. Egy más mellett sorakozó barna fából készült íróasztalok rengetege volt megtalálható.
A fejem már a folyóson elkezdett fájni, de mostanra már valósággal lüktet.
A tanárnő szigorú tekintetekkel volt beletemetkezve az előtte elterülő papírhalmokban. Sugárzott felőle a feszültség és a kegyetlenség. Amitől feszült kezdtem lenni.
Én az asztalával szembe álltam már vagy két perce. Tudta jól hogy ott állok, de ezzel is hangsúlyozni akarta mekkora nagy szarba vagyok.
Hátradől a székében és amióta bent vagyok a helységbe először néz rám. Nem tudtam kiszűrni semmit a tekintetéből. Teljesen érzelemmentesen pillant rám, ami miatt már kellemetlenül is érezem magam.
- Mi a fene van veled Gábor? – kérdezi nagy meglepetésemre fáradtan és együtt érzően. – Teljesen szét vagy esve! Az órákon nem tudsz koncentrálni és a jegyeid is romlanak.
- Hát... én... - kezdem, de nem tudok normális ki fogást találni, mert igaza van. Nagyon figyelmetlen vagyok mostanában. Ingerlékeny és szélsőséges lettem ráadásul még az álmok is bejátszanak, amik alváshiányt eredményeznek.
- Talán problémák vannak otthon?
- Jézusom! Dehogy vannak! – mondom fáradtan. – Csak... mostanában nem jól alszom, ennyi. Higgye el tanárnő, próbálkozom!
Ahogy elnézem nem nagyon tudtam meggyőzni. Lassan végig mér és felsóhajt.
- Rendben! Menj az órádra!
Hatalmas kő esik le a szívemről. Azt hittem megbüntet vagy valamilyen plusz munkát ad iskola után.
Nem is késlekedek, azonnal kiviharzok a tanáriból és visszasietek a terembe a friss kávé reményében.
Belépve az osztályba a szokásos hangzavar fogad. Mindenki beszélget és nevetgél. Odasétálok a padomhoz és látom, hogy a friss és gőzölgő fekete folyadék van rajta. Megmarkolom a műanyag poharat és azonnal lehajtom a forró italt. Kellemetlenül égeti a torkomat és a nyelőcsövemet, de nem érdekel, mert ezzel legalább ébren tudok maradni.
Körbenézek és a szememmel Andreát kezdem el keresni. Elől beszélgetett Klementinával. Vörös hajkoronája lazán omlott a vállára zöld szeméből pedig vidámság csillogott. Akkor ismertem meg mikor kilencedikbe első héten, majdnem kilöktem az ablakon. Azóta a legjobb barátom. Furcsán barátkozom igaz?
Észreveszi, hogy őket bámulom és valamit mond, a lánynak majd elkezd felém sétálni. Mikor odaért hozzám felnézett rám. Nem volt a legalacsonyabb lány, de mivel én egy égimeszelő vagyok így egy jó fejjel lekörözöm.
- Végre van valami színed és nem úgy nézel ki, mint egy hulla!
- Nagyon vicces... - húzom el a számat és az ablak felé fordulok.
- Na, ne légy már durcás! Inkább azt mond hogyan élted túl Molnárnét? – teszi fel a kérdést cinkos mosollyal az arcán.
- Könnyen úgy hogy nem csinált semmit! Szememre hányta, hogy mostanában nem vagyok valami jó színbe és elküldött! – mondom, és közben ledobom magam a székemre.
- Az lehetetlen soha nem szokott ilyen kedves lenni. – méltatlankodik, és az asztalomra ül.
- Pedig vannak csodák! – nevetjük el magunkat. – Milyen óránk lesz?
- Gazdaság! – kiáltja valaki az első padokból. Nem látom, hogy ki az, de be tudom azonosítani, hogy az illető egy lány.
- Köszönöm! – kiabálom előre.
- Suli után nincsen kedved elmenni valamerre? – kérdezi hirtelen Andrea.
- Nem lehet íjászedzésem lesz!
- Ilyen állapotba a céltábláig sem látsz el. – morogja.
- Hallottam! – horkanok fel és meglököm a lábát.
A csengő hangos zaja szakítja meg a beszélgetést és a gazdaság tanár lép be az ajtón. Mindenki visszaül a helyére én meg remélem, hogy ezt az utolsó órát még túlélem.
A nap már a horizontot súrolja, amikor elérem a sportcsarnokot. Szerencsémre az eső már elállt és valamennyire kisütött a nap. Ahhoz képest, hogy még csak délután négy óra van, már javában megy le a nap és hideg szél fúj. Összébb húzom a kabátomat és a bejárati ajtó felé veszem az irányt.
Belépve a csarnokba kellemes melegség fogad, aminek hálát adok, ugyanis ki nem állhatom a hideg időt. Ha választanom kéne, hogy az Antarktiszra költözök vagy megfürdök egy kád sósavba, akkor a sósavat választanám.
A csarnok ilyen korra már kihalt és csak az üres padok és a recepciós pult, ami mögött már nincsen senki.
A raktár felé veszem az irányt és útközbe leveszem a táskám és a kabátom, majd ahogy belépek a padra dobom őket. Az öltözőben csak két férfi beszélget. Nem törődnek velem és én így teszek. Fáradtan a szekrényemhez megyek és kinyitom. Kiveszem belőle az íjamat és az alkarvédőmet. Felhúzom a védő felszerelést és meghúzom a bőrből készült kötőjét és ügyetlenül megkötöm. Becsapom a szekrényemet és Áron idióta vigyorával találom szembe magam. A hirtelen jelenéstől annyira megijedek, hogy hátrébb ugrok egyet. Feszülten ráemelem a tekintetemet és azt kívánom, hogy a szőke haját bárcsak kitépné valaki és a zöld szemeit pedig nyomja ki ugyan az az illető.
- Ezt még egyszer ne csináld! Vagy a seggedbe eresztek egy nyilat! – dörrenek rá, ami hatására még nagyobb lesz a vigyor az arcán. Kikerülöm és a sporttérre vezető ajtó felé veszem az irányt.
- Csak nem valaki bal lábbal kelt fel?
- Ha folytatod, garantálom, hogy neked egy lábad sem lesz, amivel felkelhetsz! – fenyegetőzőm keményen és kilököm az ajtót. A sportpályát az az undorító méregzöld gumis anyag fedi, ami megakadályozza a csúszást, de már a nagy rész lekopott az idők alatt. A téren a céltáblák és a tegezek már előkészítve várnak ránk és a többiek is éppen az edző magyarázatát figyelik.
- Igen! Határozottan bal lábbal keltél fel! – hagyja figyelmen kívül a fenyegetőzésemet. – A szokásosnál is bunkóbb vagy.
- Nem aludtam jól az éjjel szóval vagy békén hagysz, vagy te leszel a céltáblám! – most már eléggé ideges vagyok pedig semmi okom rá. Meglátszik, hogy már jó pár hete nem aludtam egy jót.
- Jó bocs hogy létezem! – motyogja az orra alatt.
- Semmi gond, de még egyszer elő ne forduljon. – válaszolom cinkos mosollyal az arcomon és mind a ketten elnevetjük magukat.
- Oké, ez egy hetes volt!
- Mi? Ez megért legalább egy kilencest! – mondom méltatlankodva. Amióta Áronnal ismerjük egymás, azóta ha valamelyikünknek van egy ütős poénja az egy tízes skálán pontozzunk.
- Nem mivel bunkó vagy.
Odaérünk az edzőhöz és becsatlakozunk a „nagy és lelkesítő beszédhez" amit minden egyes edzés előtt elmond mindenkinek.
- ... figyeljetek oda és emlékezzetek mindig a légzésre és nem tévesztetek célt. Jó edzést! – fejezi be.
- Milyen kár a végére értünk ide! – suttogja Áron.
- Hallottam! – dörren rá Ferenc edző. Eléggé jó passzban lévő megtermett, izmos férfiról van szó.
- Na, most szarba vagy. – csapok rá a vállára és elveszek a padról egy tegez nyilat. – Ha túlélted, akkor gyere a céltáblához!
Sarkon fordulok, és a céltáblámhoz megyek. Csinálok néhány csukló mozdulatot és légző gyakorlatot. Felemelem az íjamat és a vérem elkezd pezsegni, mint minden egyes alkalommal, amikor lőni készülök, de ez most valahogy más. Olyan érzés mintha az ereimbe valami futkosna fel alá.
Kiveszek a tegezből egy nyilat és ez idegre helyezem. Lenézek a cipőmre és kifújom a levegőt. Kizárom a körülöttem nyüzsgő embereket és hirtelen valami szokatlan nyugodtság száll meg. Beszívom a levegőt és vele együtt felemelem az íjat, majd megfeszítem az ideget. A céltábla középpontjára összpontosítok és kifújom, a levegőt vele együtt pedig elengedem az ideget. Azonban ebben a pillanatban elhomályosul a tekintetem és hátrébb lépek egyet. Hallom, ahogy a nyíl egyenesen a tábla melletti falba csapódik bele. Megrázom a fejem és zavartan felnézek. A vessző darabokra tört és a fehér falon, egy kis részen leesett a vakolat.
Feszülten a mutató és hüvelykujjammal az orrnyergemet közrefogom. Fáradtan kifújom a levegőt és a fejem elkezd megint hasogatni. Suli után a friss levegőn történő idevezető úton sikeresen kitisztítottam a fejem, de most megint tele volt mindent szarsággal. Esküszöm, ha haza megyek, altatóval alszok.
- Minden rendben van Gábor? – hirtelen ott terem mellettem az edző és a vállamra teszi a kezét. Hangjában aggodalmat vélek felfedezni, amikor meglátja a ripityára tört nyilat és a falat. – Soha nem szoktál téveszteni.
- Igen, persze. Jól vagyok csak egy kis fejfájás. – legyintek és újra az alaphelyzetbe állok.
- Biztos? Csak mert eléggé elsápadtál. – néz rám gyanakvóan és ennek hatására még feszültebb leszek.
- Igen! – válaszolom élesebben, mint ahogy tervezem ezért még enyhe bűntudatom is támad. Gábor ez nem a te napod!
Mélyeket kezdek lélegezni, hogy, megnyugodjak, és újra kezdem. Beszív, felnéz, megfeszít, céloz, kifúj, lő. Most már sikerült eltalálni a céltáblát, de nem értem vele semmit, mert a ponthatáron kívül esett. Idegesen megszorítom az íjamat és kiveszek még egy nyilat a tegezből.
Újra érzem azt a különös pezsgést, de most sokkalta intenzívebben, mint szokott lenni. Szinte égnek az ereim és minden egyes lélegzetem perzseli a tüdőm. Ráhelyezem a vesszőt az idegre és megfeszítem. Nem figyelek, már a légzésre csak el akarom találni. Csak sikerüljön már! – gondolom idegesen és minden erőmmel a céltáblára és a nyílra összpontosítok. Elengedem az ideget és mikor az ujjam lecsúszik a veszőről egy kicsi csípést és forróságot érzek az ujjaim végén.
A nyíl mintha lassítót felvételbe szállna. Pontosan a tábla közepébe áll bele, de mikor eléri a táblát, az egyhatalmasat pukkan, és kék színnel felrobban.
Az utolsó emlékem az, hogy, a robbanás ellök a pályáról és a mögöttem lévő padba belecsapódok és erősen beverem a fejem, majd elsötétül minden.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top