Mire felöltöztél és összeszedted magad, a nővéred elment otthonról. Egyedül ittad meg a reggeli teádat, rövid ideig élvezve a csendet, de aztán meghallottad a két fiút a lakás belsejéből. Kíváncsian mentél a hang irányába, még épp elcsípve Akutagawa sötét kabátját a nyitott hálószobaajtóban.

– Nem tudsz nyugton maradni? – Chuuya az ágyra készített ruhái közül épp egy mellényt vett magára. Gyakorlott kézzel bánt a gombokkal, megigazította csatos nyakkendőjét. – Élvezd ki, hogy nem mész sehová! A főnök amúgy is utasított, hogy feküdj.

Akutagawa lehajtott fejjel, összeszorított szájjal követte Chuuyát, amikor a szomszéd falhoz ment, tükör előtt felvéve a kalapját. Szigorú pillantást vetett Akura a tükörből, mogorva tekintetet kapva cserébe.

– Szóljak neki, hogy már annyira jól érzed magad, hogy mindenképp adjon egy új küldetést?

– Nem – morogta Akutagawa. Zsebre tett keze megfeszült, a kabátja meglebbent, ahogy megállt Chuuya mellett. – Csak a ruháimat akarom, ha már nem mehetek haza! Azt sem szabad?

– Már hogy mehetnél? – Chuuya visszament az ágyhoz. Felvette a kesztyűjét, magára kanyarította a kabátját. – Jobb, ha most szem előtt vagy.

– Nem vagyok gyerek, Chuuya-san! – fakadt ki Akutagawa. – Megígérem, hogy visszajövök! Nem viselhetem mindig a te ruháid, akármilyen megtisztelő... – motyogta, elfordulva Chuuyától.

– Naná, hogy nem! Mi vagyok én? Szétszaggatnád minden ingemet! – Chuuya, amint végzett, kifelé indult, ekkor vett észre téged az ajtó előtt. – Hé, Ryuu! Gyere ide! – A hangjától benned és benne is megállt az ütő. Fogalmad sem volt, miért néz úgy rád, miközben Akutagawát szólította magához.

– (Név)-san, hallottad? – Még mindig zavartan bólintottál. – Van kedved elkísérni Akutagawát a városba? El kell mennem, és a nővéred nagyon haragudna, ha mind magadra hagynánk. – Hiába beszélt kezdetben hozzád, ezt már nyilvánvalóan Akunak címezte.

– Szó sem lehet róla! – Akutagawa sápadt arca kipirult a felháborodástól. – Chuuya-san! Hogy gondolod, hogy elvigyem magammal? – Talán rájött, hogy nem jó hangot ütött meg, mert másképp folytatta. – Mit szólna neesan? Veszélyes velem mutatkoznia. – Mintha még akart volna valamit, de Chuuya szúrós pillantása elhallgattatta.

– Ez nem kérés volt. Még mindig a felettesed vagyok, ne kelljen emlékeztetnem. És pont te ne aggódj, mit szólna, ha a saját húgocskája sem ideges miatta. Azt mondta – fordult most feléd, szelídebben –, hogy meg akartad nézni a várost. Akutagawa véletlenül elég jól ismeri. Elmehettek sétálni, ha már nem tudsz ágyban maradni. Megfelel? – kérdezte Akutagawát. A fiú felnyögött.

– Van más választásom?

Összevontad a szemöldököd. Nem tiltakoztál, pedig úgy beszéltek rólad, mintha ott sem lennél. Beletörődést láttál Akutagawa arcán, és az ígéret, hogy kimehetsz a lakásból, elég volt, hogy félretedd a büszkeséged.

– Szívesen elkísérnélek, Akutagawa-san – mondtad, felöltve egy barátságos mosolyt. Valódibb volt, mint hitted. Akutagawa felsóhajtott, ezt végső beleegyezésnek vetted.

– Vigyázzatok egymásra – mondta Chuuya.

Meglepetten vetted észre, hogy Akutagawa a plafonra fordítja a tekintetét. Nehezen fojtottad vissza a kuncogásod. Akutagawa reakciója annyira természetes és emberi volt, hogy melengette a szívedet.

– Rendben, Chuuya-san – mondta halkan, rendezve a vonásait. Chuuya figyelmét elkerülte az előbbi grimasz. – Mehetünk, (Vezetéknév)-san?

– A (Név) is megteszi – vágtad rá. Borsódzott a hátad a merev udvariasságtól. – Egyébként igen, csak hozom a táskám.

Otthagytad a fiúkat, hogy minden szükségeset magadhoz vehess. Mire végeztél, és felhúztad a dzsekidet, Akutagawa és Chuuya már kint volt az előszobában.

Mintha összebeszéltetek volna, előkelő, fekete csapatként léptetek ki a lakásból. Egyedül a vad, hullámokba csavarodott hajad ütött el az eleganciátoktól, de hamar kisimította az élénk, tavaszi szél.

*

Chuuya már az első sarkon elvált tőletek. Egy darabig csendben, nézelődve sétáltál Akutagawával, de egyre jobban lemaradtál a háta mögött.

– Akutagawa-san! Várj! – kiabáltál utána, mikor bő három méterrel megelőzött. Zsebre tett kézzel, kelletlenül megállt, hogy utolérhesd. – Együtt megyünk, nem? – Mély lélegzetet vettél, próbáltad csillapítani a zihálásod a hirtelen gyors tempó után. – Kérlek, ne hagyj itt máskor.

– Akkor gyere – mondta. Feszültnek tűnt. Nem hitted, hogy a szúrós tekinteted miatt, de alig nézett rád beszéd közben. – Olyan lassú vagy!

– Te vagy túl gyors! – vágtál vissza. Morogva, de lépést tartottál vele. Akutagawa, mikor már nem is vártad tőle, lelassított. – Köszönöm. Hová megyünk pontosan?

A haragod, ahogy jött, el is múlt. Kíváncsian figyelted hol Akut, hol a környéket, de egyikből sem tudtad kitalálni.

– A lakásomra. – Bővebb magyarázatot vártál, de Akutagawa hallgatott. Nem adtad fel, kérdezgetni kezdted.

– Messze van? – Te is zsebre dugtad a kezed, amikor fázni kezdett. Szépen sütött a nap, de hidegebb volt, mint gondoltad. Mégis örültél a sétának, ezért titkolni próbáltad, hogy fázol. Nem akartad, hogy Akutagawa, amint végeztek, egyből visszavigyen Chuuyához.

Önzőség volt a társaságát kívánni. Már nem volt olyan rossz bőrben, de tényleg jobb lett volna neki az ágynyugalom. Akutagawa viszont érezhetően megkönnyebbült, amint kilépett a lakásból. Rád nézett, szürke szemében megfejthetetlen érzelmekkel, és bólintott. Felsóhajtottál.

– Nagyon? – Újabb bólintás. – Jézusom, és mindig sétálni szoktál odáig?

– Nem, de most jólesik. – A nővérednek igaza volt: Akutagawa tényleg nem tudott mosolyogni. A vigyor, amibe rándult az ajka, késszúrás fájdalmát keltette benned. – Fárasztó?

A mosoly miatt fogalmad sem volt, hogy az érdeklődése őszinte-e, vagy csak gúnyolódik rajtad. Felszegted a fejed, nagyjából egy szintbe kerülve Akutagawával és ártatlan kifejezéssel rápislogtál.

– Csak kérdeztem, Akutagawa-san, ne egyél meg. – Mivel a gúnyos fintor vagy mosoly nem tűnt el az ajkáról, ezt a kis csipkelődést nem bírtad megállni.

– Nem reggeliztünk – mondta, mintha tényleg komolyan vette volna. Felvontad a szemöldököd.

– Éhes vagy? – Érthetetlen mormolás jött válaszul. – Csináljak valamit reggelire?

– Az én konyhában? Semmiképp! – Akutagawa megint úgy reagált, mint amikor hozzá akartál érni. Ellenséges fény villant a szemében, de alatta pánik rejlett. Ezt a hirtelen változást nem tudtad mire vélni.

– Miért? Nincs otthon semmid? – Úgy döntöttél, figyelmen kívül hagyod, és butát játszva tovább próbálkoztál. Előbb-utóbb megadja magát, gondoltad. Nem lehet ilyen ellenséges örökké.

– Nincs – mondta végül, arcod helyett a cipőtöket nézve. – Oda szinte csak aludni járok. Amúgy sem vagyok éhes – tette hozzá. Már nem is erőlködött, hogy meggyőzzön.

– Fura – mondtad, a szót hosszan nyújtva. – Nem szeretsz ott lenni?

Már nem figyeltél annyira, merre mentek, de egyébként is hamar elvesztetted az irányérzékedet. Magadtól biztosan nem találtál volna vissza a lakásba. Nem féltél, hogy elhagyod Akutagawát, de beszélgetés közben közelebb húzódtál hozzá.

– Miért kérdezgetsz ennyit, (Név)-san? – Akutagawa kezdett kijönni a sodrából. – Olyan érdekes vagyok neked?

– Próbálok valamiről beszélgetni veled, de nehéz, ha te nem akarsz.

Összepréselted a szád, dacosan másfelé néztél. Bevásárlóutca-szerű helyen jártatok, két oldalt, a toronyházak alján üzletek és éttermek sorakoztak.

– Mindegy, Akutagawa-san – sóhajtottál –, éhes vagyok.

Nehezen értelmezhető kifejezés suhant át az arcán, leginkább zavar és bosszúság keverékének tűnt.

– Szeretnél bemenni valahová? – Olyan hirtelen állt meg, hogy a vállának ütköztél. Megrémültél, nem akartad megütni a sebét, ám Aku egyetlen panaszhangot sem adott.

– Bocsánatot kérek – suttogtad. Igyekeztél felmérni a kárt, de Akutagawa sértetlennek tűnt. – Bemehetünk – mondtad, hogy megtörd a csendet. – Mit szólsz ahhoz? – Egy cukrászdára mutattál.

– Nekem mindegy, (Név)-san. – Akutagawa nem fordult oda. – Menj csak.

– És te?

– Hazamegyek, összeszedem a dolgaimat, és majd visszajövök érted. Próbálj meg nem bajba kerülni.

– Szó sem lehet róla! – Ugyanúgy fakadtál ki, mint Akutagawa a hálószobában. – Chuuya-san azt mondta, hogy kísérjelek el, és amúgy is veled szeretnék menni!

– Nem mintha számítana neked, mit mond Chuuya-san – morogta inkább csak magának. – Miért akarsz elkísérni? – Erre mintha tényleg kíváncsi lett volna.

– Nem akarok egyedül lenni. – Érezted, milyen szánalmas ez az érv, így próbáltad megmagyarázni. – Azt gondoltam, hogy jól érezzük magunkat együtt. Beszélgetsz velem, meg ilyenek.

– De... miért? – Akutagawa már az első gondolatnál elakadt. – Miért akarnék én időt tölteni veled, (Név)-san? – Az udvarias forma teljesen elütött a kérdés hidegségétől. Összeszorult a torkod, az arcod égni kezdett a zavartól.

– Mert ez a normális? – Csuklottál, sietve nyelted vissza a zaklatottságod. – Gondoskodtam rólad, amikor megsérültél – mondtad, már egészen halkan –, olyan nagy baj, ha szeretnék veled jóban lenni?

Akutagawa sokáig hallgatott. Elképzelni sem tudtad, mi játszódik le benne, és amikor végül elindult, azt hitted, szó nélkül otthagy majd.

– Hová akartál menni? – kérdezte, látva, hogy még mindig egyhelyben állsz.

– Tessék? – Teljesen össze voltál zavarodva. Akutagawa felnyögött.

– Reggeli – mondta. – Hol akartál reggelizni?

– Sehol! – Akutagawa olyan gyilkos tekintettel nézett rád, hogy kirázott a hideg. Lehunytad a szemed, hogy ne is lásd. – Abban a cukrászdában.

Rántást érzetél a ruhád ujján. Az Akutagawa kabátjából szálló feketeség csavarodott a csuklódra, mire ösztönösen elhúztad a kezed. A szorítás nem volt erős, a kavargó homály szertefoszlott, de még mindig lebegett a kezed előtt.

– Gyere, (Név) – mondta Akutagawa türelmetlenül. – Ne félj tőle – tette hozzá, látva, milyen bizalmatlanul méregeted a fekete valamit magad előtt. – Rashomon nem vágja le a kezed, csak ha én akarom.

– Ez nem túl biztató. – Újra megborzongtál, amikor Rashomon hozzád ért, emlékezve az első, erős és fájdalmas szorításra. A kíváncsiságod hamar felülkerekedett a félelmeden, és szabad kezeddel megérintetted. – Ez a valami a képességed? – Amikor már Aku mellett voltál, Rashomon letekeredett a csuklódról, és eltűnt a kabátjában.

– Igen. – Megálltatok a cukrászda előtt, mert egyszerre értetek az ajtóhoz. Akutagawa frusztráltnak látszott, a keze meg-megrándult a zsebében.

Nem vártad meg, hogy ajtót nyisson, magadtól léptél be a helyiségbe. Akutagawa szorosan mögötted volt. Úgy nézett körül az édes illatú vendégtérben, mintha bármelyik sarokból támadásra számítana. A pulthoz mentél. Elgondolkozva nézted a sok különböző édességet. A kínálat bősége miatt nem is tudtad, mit válassz. Minden olyan jól nézett ki, hogy végül meghátráltál: egy mindig finom csokoládés tortaszeletet és egy tejeskávét kértél a kiszolgálótól. Akutagawa melletted volt, de úgy tűnt, nem sokat foglalkozik a süteményekkel. Kérdő pillantásodra vállat vont és egy fügés sajttortát választott magának.

– Egybe vagy külön fizetik?

– Külön!

– Egyben.

Meghökkentél és Aku is zavarban volt. Amikor újra nekifutottatok, te kérted egyben a rendelést, hogy igazodj hozzá, de megint egymás ellen feleltetek az eladónak.

– Kifizetem. – Akutagawa félretolt az útból és néhány bankjegyet tett a meglepett pultos kisasszony elé. Elvette a tányérját, és meg sem várva, hogy összeszedd magad, elindult a hely belsejébe, egy üres asztalhoz.

Nem tudtad, mit mondj, ahogy leültél vele szemben. A köztetek álló magas pohár fölött néztél rá, a széltől és a zavartól egyszerre pirult az arcod.

– Köszönöm? – Halkan felnevettél, hogy megszabadulj az idegességtől. Akutagawa nem felelt, a tányérját bámulta, és keresztbe fonta a kezét a mellkasa előtt. – Kedves vagy, Akutagawa-san. – Magadban tartottad, hogy nem kellett volna, mert valamilyen érthetetlen okból máris ingerültnek tűnt. Morgott valamit, de bárhogy figyeltél, nem értetted. – Hogy mondtad?

– Nem vagyok kedves – sziszegte. Felvette a villát, és olyan erővel vágott le egy kis szeletet a süteményéből, mintha az ellenségei feje lenne. – Elégedett vagy?

Figyelem kívül hagytad, milyen maró a hangja, és rámosolyogtál. Mielőtt bementetek, egy kicsit lágyult. Nem hagyhattad annyiban.

– Igen – sóhajtottál. Összedörzsölted a kezed, szétbontottad a kabátod. – Végre nem fázom. – Két kezedbe vetted a poharat, hogy a kávé felmelegítse, és belekortyoltál.

– Fázásról nem volt szó. – Halvány szemöldöke volt, mégis el tudtad képzelni, hogy felvonja. – Egyél, és menjünk haza – mondta, és végre bekapta a falatot a villájáról.

– Miért sietsz így, Akutagawa-san? – Te is enni kezdted a süteményedet. – Rosszul vagy?

– Nem, de idegesít, hogy állandóan ezt kérdezgeted! – Akutagawának remegett a szája, de bármit akart még mondani, sikerült visszanyelnie. Újabb falat sütit kapott be, és makacsul másfelé nézett.

– Akkor... finom? – Hátradőltél és vártál. Akutagawa leejtette mereven felhúzott vállát, végül bólintott. – Ez is – mondtad. Megnyaltad az ajkad, amikor megtapadt rajta a csokoládé. – Szereted a csokit?

– Nem sokat ettem – felelte. Feltűnt, mennyire kerüli a pillantásod.

Meglepett, de felbátorodtál. Közelebb toltad a tányérod, elérve, hogy végre felnézzen rád.

– Kóstold meg ezt – biztattad. – Nagyon finom!

– Miért? – Akutagawa egy pillanatra őszintén értetlennek látszott. Az ajkadba haraptál.

– Nem elég indok, hogy jó az íze?

– Nem igazán számít. Csak azért eszem, mert szükséges – mondta közel ugyanazt, amit a közös ebédkor Chuuyának.

– Igazán fura vagy. – Felszusszantál. Újra beleittál a kávédba, hogy időt nyerj. – Mindent csak azért csinálsz, mert muszáj?

– Nem, valamit azért, mert akarom. – Összehúzott szemmel nézett rád, ezzel a székhez szegezve. – Addig nem folytatod, amíg nem kóstolóm meg?

Hirtelen nem is tudtál mit mondani.

Akutagawa ismét, mintha kivégzést hajtana végre, lecsapott a tortádra. Levágott egy darabot a széléből. Nem mondott semmit, de amint lenyelte a falatot, csodálkozást, majd kellemes érzést láttál szétterjedni az arcán.

Nem tudtál mit kezdeni Akutagawával. Csokoládéhab volt az ajkán, de emlékeztél még, milyen hevesen tiltakozott, amikor próbáltál hozzá érni.

– A szád – mondtad halkan, jelezve, hogy törölje meg. Aku lenyalta a habot, te pedig azonnal elfordultál. Sokkoló volt ezt látni.

Vagy egy percig egyikőtök sem szólalt meg. Ugyan legyőzted a zavarodat, de a csend kínossá vált. Igyekeztél túllépni a cukrászda okozta döccenőn, és folytatni a kinti beszélgetést.

– Akutagawa-san – szólítottad meg –, mivel foglalkozol?

Tudtad, hogy kényes témába kezdtél, de magabiztos voltál. Ha csak egy kicsit is meginogsz, Akutagawa nem felelt volna.

– Embereket ölök. – Rád sem nézett beszéd közben, a tortája felszeletelésével volt elfoglalva. Kinyitottad majd becsuktad a szádat. Tisztában voltál vele, hogy a maffia embere, a nyilvánvalót mégsem akartad elfogadni.

– Komolyan?

– Komolyan. Mit gondoltál? – Letette a villát. – Kivégzem a Maffia ellenségeit.

Továbbra sem látszottak rajta érzelmek, próbára téve a józan ítélőképességed.

– De hogyan?! – A kezed lesiklott az asztalról, ökölbe szorult az öledben. – A nővérem és Chuuya-san nem hagyna így veled jönni!

– Ugyanezt próbáltam neki elmondani – sóhajtott. Egyikőtök sem nyúlt már az ételhez. Egymást méregettétek a tányérjaitok fölött. – Nem kéne téged kísérgetnem, ha azt akarják, hogy életben maradj.

– De... te nem fogsz bántani, ugye? – Vékony, kislányos lett a hangod. Köhögtél, hogy helyre jöjjön.

– Chuuya-san azt mondta, hogy tekintsek rád úgy, mint az ő húgára – mondta, megkerülve a kérdést. Értetlen arcodat látva elmosolyodott, kivillantva a fogát. Kegyetlen, barátságtalan mosoly volt, de egészen őszinte. – Ne adj rá okot, és esküszöm, hogy nem esik bántódásod.

– Igazán? – Boldog lettél volna, ha csak egy értelmes gondolatot meg tudsz fogalmazni, de Akutagawa mindent összekuszált a fejedben.

– Nem szoktam hazudni. – Akutagawa lezártnak tekintette a beszélgetést, mert ismét a süteményével foglalkozott. Észrevehette a mozdulatlanságod, mert rád szólt két falat között. – Fejezd be a reggelit, (Név), és menjünk. Nem akarok sokáig a városban lenni.

– Akkor nem is mutatod meg? – Gépiesen ettél tovább, de már alig érezted a csokoládé ízét a szádban. Akutagawa szeme megrebbent, fészkelődni kezdett a széken. Hihetetlen volt, hogy az előbbi után pont ezt kérdezd tőle, de tagadásban voltál. Az agyad nem akart tudomást venni a tényekről, te pedig nem voltál elég erős, hogy rákényszerítsd.

– Nem félsz tőlem?

– Tessék? Miért félnék? – Összezavart, hogy kérdéssel felelt, és nem is tudtad, mire érti.

– Azért, amit mondtam. Embereket ölök. – Úgy nyomott meg minden szót, mintha egy gyerekhez beszélne. – Még így is van kedved velem lenni?

A sokk még nem múlt el, de kisebb volt, mint amikor megismerkedtél Chuuyával. Nem pont úgy, de ugyanazt mondta: ha kell, gyilkol, és mindenféle sötét, veszélyes dolgot csinál, de ezt az életet, ahogy tudja, távol fogja tartani mindegyikőtöktől. A nővéred ideális választás volt neki, mert megszokta és helytállt mellette. Te csak távolról barátkoztál a gondolattal. Chuuya, akármit tett, jó embernek tűnt. Akutagawa, aki hozzá tartozott, nem rémisztett meg igazán. Talán el akart távolítani magától a kemény szavakkal, de megvetetted a lábad. Küzdhettél volna, de feleslegesen. A családod összefonódott Chuuyáéval, ami magával hozta a yokohamai alvilágot.

– Nem számít – mondtad, megkeményítve a lelked. – Én nem vagyok a Maffia ellensége.

Az arcod és a szíved is lángolt. Ahogy becsuktad a szádat, szinte szégyellted magad. Sokszor akartál hasonlítani a nővéredre, de nem hitted, hogy épp így fog megtörténni.

– Chuuya-san és neesan bízik benned – sóhajtott fel Aku. Vártad, hogy folytassa, de sokáig nem mondta, hogy én is hajlandó vagyok.

– Miért hívod így a nővérem?

– Tiszteletből. Mindig jól bánt velem. – Akutagawa zavartalanul beszélt, de kerülte a szemkontaktust. – Még úgy is, hogy Chuuya-san nem kérte. – Ezt már halkan tette hozzá.

Nem tudtad, milyen válaszra számíts, ez mégis meglepett. Ugyan a nővéred könnyen kötött ismeretségeket, nem arról volt híres, hogy figyelmes legyen másokkal. Akutagawa viszont őszintének tűnt, és te is megbizonyosodhattál róla, amikor beestek a lakásba Chuuyával.

Eszedbe jutott a beszélgetést. A testvéred melegen írta le Akut, akárhány negatívumot sorolt fel róla.

– Biztos, hogy szeret téged. – Felpillantottál, ideges mosoly játszott az ajkadon. – És én is kedvellek, Akutagawa-san.

A combodon doboltál, hogy megnyugodj, az arcodat végül a kávéspohár mögé rejtetted. Akutagawa mélyen beszívta a levegőt. A kijelentésed szívből jött, de fogalmad sem volt, hogy reagál rá.

– Soha nem leszek méltó erre – mondta csendesen. Hátradőlt a széken, nagyobb távolságot teremtve köztetek, te viszont ösztönösen hajoltál utána.

– Ryuu. – A neve megfontolás nélkül szaladt ki a szádon. Elpirultál, gyorsan folytattad. – Nem vagy méltatlan. Ha a munkád miatt–

– Honnan tudod? – csattant fel. Összerezzentél, először hallva igazi indulatot a hangjából. – Csak azért vagyok itt, mert nem voltam elég jó, és miattam nem fejeztük be a küldetést! Ha méltó lennék, nem egy lányt kéne kísérgetnem, hanem mehetnék Chuuya-sannal!

– Ryuu, én–

– Hallgass! Ne ismételgesd a nevemet. – A dühe apadt, te mégis mozdulatlanná dermedtél. Akutagawa nehezen lélegzett, a tekintete vadul cikázott ide-oda, mielőtt összegörnyedt, és rázni kezdte a köhögés.

Felhúzott térde az asztalnak ütközött, megtáncoltatva rajta a porcelánt. Összeszorított szemmel, csúnyán köhögött, mintha a harag sodorta volna ebbe a rohamba.

Nem akartad, hogy a személyzet odamenjen. Félretetted a saját érzéseidet, és nem érdekelt, mit fog szólni Aku, ha két perc múlva túl lesz rajta. Az asztal túloldalára siettél. Rashomon felbolydult, amint megközelítették a gazdáját, de nem ijesztett el. Akutagawa rázkódó vállára tetted a kezed, és finoman hátrahúztad. Remélted, hogyha kiegyenesedik, könnyebben kap levegőt. Fél kézzel a vállát, másikkal a hátát tartottad, gyengéden paskolva a lapockái közt. Rémisztően vékony volt. A legtöbb csontját érezted a ruhák és a kötszer alatt.

– Ssh, semmi baj – suttogtad, hogy megnyugtasd mindkettőtöket. Lassan fel-le simogattad a gerince mentén, amíg nem csillapodott a remegése. A vigasztaló szavak értelmetlenül buktak ki a szádon.

Ő egy ideig nem hallott a köhögéstől, ám a roham lassan elmúlt. Akutagawa az ölébe ejtette a kezét. Vérpettyek voltak az ujján és a tenyerében, mielőtt ökölbe zárta, elrejtve a szemed elől. A széke mögött maradtál, nem eresztetted. Jobban megijesztett a köhögése, mint ahogy rád kiabált. Akutagawa hiába jött rendbe, nálad akkor erősödött fel a sokk és karod remegése.

– Vége – mondta rekedten. – Elengedhetsz, (Név)-san. Hallod?

Akutagawa feléd fordult, mert a tenyered még mindig a hátára simult. Sápadt bőre még fehérebbnek tűnt. Egy pici vérfolt kezdett megdermedni az ajkán.

– Nem akartam... – Annyi dolog kavargott a fejedben az elmúlt egy perc üressége után, hogy nehézzé vált a beszéd. Túl sok mindent akartál egyszerre, és a nyelved képtelen volt lépést tartani az agyaddal.

– Nem a te hibád – mondta. Felállt, a kezed lesodorva a kabátjáról. Hátrálnod kellett Akutagawa elől, mert olyan közel volt, hogy a cipőtök összeütközött. Nem tudtad levenni a szemed az arcáról, érzelmek után kutattál rajta. – Ülj le – kért, újra a szokott módon. – Mindjárt visszajövök.

Szó nélkül engedelmeskedtél. Láttad, mivel jár, ha kihozod Akutagawát a sodrából, és még egyszer nem kockáztattad. Helyet foglaltál a megürült széken, és a kávédat kavargattad, hogy lefoglald a kezed.

Akutagawa hamar visszajött. Valószínűleg kezet mosott, mert több vért nem láttál rajta. A távollétében nyugtattad magad. Ismételgetted, hogy ne ess pánikba, amíg végül elhitted, hogy minden rendben lesz. Sok dolognak kellett leülepednie benned, ezeknek hagytál időt, és csak a jelen eseményeire figyeltél. Akutagawa csodálkozó pillantást vetett rád, amiért elfoglaltad a helyét, de szó nélkül melléd húzta a szabad széket, és eléd a tányérodat.

– Fejezd be – kért a tanácstalanságod láttán. – Vagy nem vagy éhes?

– Eszembe sem jutott. Elvontad a figyelmem.

– Ó. – Akutagawa zavarba jött. Ráncolta a homlokát, és úgy tűnt, nem egészen érti a kijelentésed. – Sajnálom. Máskor ne törődj velem.

Zsebre dugta a kezét. Olyan lehetett, mint te: gyakran nem tudott mit kezdeni a kezével.

– Semmi baj. – Enni kezdtél, hogy megnyugodjon, és mehessetek végre. Kezdted rosszul érezni magad a cukrászdában, mintha mindenki titeket figyelt volna.

*

Akutagawa megvárta, hogy felöltözz, majd szorosan a nyomodban kilépett az utcára. A szél csitult, de még mindig fáztál. Feljebb húztad a cipzárt, zsebre tetted a kezed, mielőtt egészen átfagytak az ujjaid.

– Innen már nincs messze – mondta. Hirtelen fogalmad sem volt, mire gondol.

– A lakásod?

– Miért, hová szeretnél még menni? – Türelmetlenség érződött a hangjából, így nem feleltél. Hagytad, hogy Akutagawa vezessen. Már könnyebb volt lépést tartani vele, mintha ő is hozzád igazodott volna.

Alig tíz percet töltöttek Aku lakásán. Ez még arra sem volt elég, hogy körülnézz, mert az ajtóban rád szólt, hogy felesleges levenned a cipőd. Illedelmes voltál, és emiatt nem mentél beljebb az előszobából. Akutagawa hamar eltűnt a szemed elől. Bármit vett is magához, belefért egy kisebb kézitáskába. Figyelted, hogy zárja be a lakást, mielőtt megállapodtál az arcán.

– Mi az? – Bosszantotta a hallgatásod.

– Most hazamegyünk? – Természetesen nevezted a nővéred otthonát a sajátodnak, de Aku elsőre megütközött rajta. Felsóhajtott, megdörzsölte a halántékát.

– Eddig panaszkodtál, hogy sétálunk. – Dühös pír öntött el. – Mégis lett kedved hozzá?

– Nem panaszkodtam, csak fáztam! De kibírom. – Meg akartad mutatni neki, hogy kemény vagy. Nem tetszett az a fura fény a szemében, ahogy végignézett rajtad.

– Chuuya-san nem örülne, ha nem teszem, amit kért – mondta. Miért kell mindig rá hivatkoznia?, töprengtél. Mehetne veled a saját akaratából! – Elviszlek pár helyre, jó? Nem akarok egész nap feküdni.

– Lehet, hogy nem ártana – szaladt ki a szádon. Már a liftben álltatok, de elég messze egymástól.

– Semmit sem segít – mondta meggyőződéssel. – El tudom látni a feladataimat. Egyedül is elboldogulnék most már. – Ezt már halkan tette hozzá, nem igazán neked címezve.

– Nem szeretsz ott lenni? – Kiléptetek az utcára. Gondolkodás nélkül indultál el Akutagawa mellett.

– Nem akarok gyenge lenni – mondta. – Az én hibám volt, hogy meglőttek. Nem Chuuya-sannak kéne gondoskodnia rólam.

– Elmondod, hogy történt?

– Komplikált volt a harc – húzta össze a szemöldökét. – Egyébként nem lenne szabad erről beszélnem.

– Csak annyit mondj, hogy sérültél meg – kérted. Akutagawa mérlegelt. Nem akartad arra kényszeríti, hogy megszegje az utasításait, de tényleg kíváncsi voltál.

– Nem láttam meg időben egy mesterlövészt, és Chuuya-san sem volt a közelben. Ha nem muszáj őket életben hagyni, és Chuuya-san enged harcolni, nem kerülünk bajba. Vagy ha észreveszem... – Összeszorította a fogát, a szavak szisszenve szöktek ki a száján.

Akutagawát megviselte az emlékezés. Már bántad, hogy megkérdezted, mert nem tudtad, mivel hangold jobb kedvre. Lehajtott fejjel, némán ment melletted, és sokáig te sem szólaltál meg. Ez a csend más volt. Aku szavai nyomot hagytak benned, még barátkoztál a súlyukkal.

Lopva őt figyelted, amikor egy szélesebb útra kanyarodtatok. Már nem azért hallgattál, hogy ne zavard meg a köztetek kialakult törékeny békét. A léptetek zaját próbáltad kivenni. Akutagawáé halk volt, a tiéd egyenletes, nőies kopogás. Viszonylag kevesen jártak az utcán, így már percekkel korábban feltűnt a harmadik pár láb a hátatok mögött. Sosem túl közelről, de kísért titeket. Kipróbáltad, hogy lelassítasz, mintha csak egy kirakatot néznél. A hang elhalt, de ismét a füledben csengett, mikor siettél, hogy lépést tarts Akutagawával.

Nem tetszett, mert paranoid voltál. Ezt a vonást próbáltad elnyomni a mindennapokban, de hiába voltál együtt Akuval, aki jelenleg felért a testőröddel, még nappal is levert a víz a helyzettől. Nem szeretted, ha mögötted volt valaki, miközben sétáltál. Kerülted, ha tehetted, de a félelmed miatt akaratlanul is odafigyeltél minden neszre, ha nem merültél el igazán a beszélgetésben.

Próbáltál természetesen viselkedni. Yokohama nagyváros volt, meg kellett barátkoznod vele, hogyha utcára mész, mindig egy tucat ember lesz a hátad mögött. Mégis, az az egy pár cipő rendíthetetlenül kopogott a távolban. A hangja felerősítette a szívdobogásod. Közelebb húzódtál Akutagawához a járdán, a karod a vállának ütődött. Rád nézett, a pillantását feszülten viszonoztad.

– Valaki követ minket – mondtad, végig az arcát nézve. Talán legyőzöd az idegességed, ha megfordulsz, és meglátod, hogy semmi veszélyes nincs ott, de képtelen voltál. – Nagyjából, amióta otthagytuk a lakásod.

Meglepetésedre Akutagawának arcizma se rándult.

– Tudom – mondta. – Ne törődj vele. Előbb-utóbb abba fogja hagyni.

– Tessék? – Hevesen pislogtál rá. – Te tudtad?!

– Persze, ez csak Higuchi. – Akutagawa próbált nyugodtan beszélni, de a ránc mélyülni kezdett a két szeme közt. – Menj arrébb, mert bosszantod – szólt rád. Mivel nem mozdultál, csak értetlenül nézted, ő maga húzódott el kissé.

– Miről beszélsz, Ryuu? – Fel sem tűnt már a bizalmas tónus, nem értél rá az udvariaskodásra.

Akutagawa az égre emelte a tekintetét. Gyorsított, te is kénytelen voltál sietni utána.

– Nem akarok most vele foglalkozni – morgott. – Tizenhatszor hívott az elmúlt két napban, hogy megtudja, hol vagyok.

Meg akartál állni, de Aku ment tovább. Amikor lelassítottál, Rashomon beleakaszkodott a kabátodba, úgy húzott magával.

– Hé, mit csinálsz? Mit akar tőled? – Gondolkoztál, honnan ismerős a neve. Tudtad, hogy hallottad már valamikor.

– Ne állj meg! Ne akarj vele összefutni. – Akutagawa bosszúsan terelt maga mellett. – Higuchi a beosztottam – mondta –, és nagyon idegesítő. Most nincs hozzá türelmem.

Nem tudtad megállni, hátranéztél. Fekete ruhák és világos haj villanása tűnt el egy épület sarkán, mielőtt alaposan felmérhetted volna.

– Ha a beosztottad, miért nem mondod meg neki, hogy hagyjon békén? – Visszafordultál Akutagawához, próbálva kiigazodni rajta.

– Mert nem lehet – sóhajtott. – Fogadok, hogy eddig a lakásom közelében várta, hogy hazamenjek.

– És egész nap követni fog? – A lehetőség téged is aggasztani kezdett. Nem örültél a kíséretnek, mert Chuuya és Akutagawa hiába volt rendes veled, nem bíztál meg szó nélkül az egész maffiában.

– Ha nem teszek ellene, képes rá. – Rashomon eleresztette a ruhádat, helyette Akutagawa ragadta meg a csuklód. – Gyere, és viselkedj normálisan.

A keze a kezedbe siklott, hideg ujjai megpihentek rajtad. A zavar elnémított. Kinyitottad, majd becsuktad a szádat, de nem tudtál mit mondani Akutagawának. Erősen fogta a kezed, mintha attól tartana, hogy elrántod, ám ez meg sem fordult a fejedben. Próbáltál rájönni, miért tette, a gondolataid azonban széthulltak. Ideges, ronda mosolyra kunkorodott a szád, és képtelen voltál tovább nézni őt.

Annak ellenére, milyen hevesen vert a szíved, az érzés kellemes volt. Akutagawa keze lassan felmelegedett, ahogy a maradék hőt is kilopta belőled. Rég nem ért hozzád így senki. Bárhogy próbáltad, a furcsa mosoly nem múlt el az arcodról.

– Mit művelsz? – suttogtad. Bizonytalan voltál, vajon meghallja-e, de Akutagawa rögtön válaszolt.

– Minek tűnik? Kísérlek. Maradj még – kért, pedig nem próbáltál szabadulni.

– Bosszantani akartad őt? – Emlékeztél, mit mondott nem sokkal korábban. Akutagawa nem nézett rád. Hasonlóan fura arcot vágott, mint te, de ő keményebben próbálta titkolni.

– Egy kicsit – vallotta be. – Nem szeretem, ha a nyomomban van.

– Én is utálom, ha követnek. – Erősebben fogad Akutagawa kezét, küzdve a kellemetlen gondolatokkal. Nem kérdezett semmit, de figyelmes volt a csendje. Felsóhajtottál, és folytattad, mintha csak magadnak mondanád: – Egyszer, egy este el kellett menekülnöm.

Fogalmad sem volt, miért beszélsz ilyenekről Akunak, mikor a nővéreden kívül még a szüleidnek sem mondtad el. Nem néztél rá, a váltakozó kirakatokat figyelted. A tükörképetek homályos volt, hullámzott az üvegen az út másik oldalán.

– Egyedül mentem haza a belvárosból, és néhány férfi a nyomomba szegődött – mondtad. – Nem tettek velem semmit – nevettél fel. A hangod durva volt, mint amikor táblát karistolnak. – El tudtam futni végül, de mindent hallottam, ami lehetett volna.

Akutagawa nem felelt. Talán nem is érdekelte, de te könnyebb lettél egy titokkal.

– Rossz szokás, hogy mindig figyelek a zajokra. Nem szeretek egyedül lenni, mert akkor sosem állok le ezzel.

– Most nem vagy egyedül. – Akutagawa apránként leterelt a főbb utakról, egy csendesebb, kevésbé ragyogó negyed felé. Végre összeszedted magad annyira, hogy felnézz rá. Az arca nem árult el semmit, de a tekintete kemény volt. – Miért nem védted meg magad?

– Szerinted lett volna esélyem? Tizenöt éves voltam, három felnőtt férfival szemben! – Sem a felháborodás, sem a mentegetőzés nem fedte a valódi érzéseidet. Soha nem fordult meg a fejedben, hogy futáson kívül mást is csinálhattál volna.

– Nem számít, hány éves voltál – mondta Akutagawa –, igazán megvédhetted volna magad. Azzal, hogy elmenekültél, gyengének mutatkoztál.

– Figyelsz arra, amit mondok? – Megálltál, a kezét szorítva őt is maradásra késztetve. Az arcod kipirult az indulattól, egyenesen Aku szemébe nézve folytattad. – Gyerek voltam! Esélyem se lett volna! Ha maradok, megerőszakolnak vagy meg is ölnek! Ezt kellett volna csinálnom, hogy bátorságot mutassak?

– Ez nem a bátorságról, hanem az erőről szól. – Akutagawát nem rendítette meg a kitörésed. Viszonozta a pillantásod, amitől kicsinek érezted magad. – Nem számíthatsz arra, hogy boldogulni tudsz harc nélkül, vagy, hogy valaki mindig megvéd majd. Egyébként – fűzte hozzá gúnyosan –, túl elkényeztetett vagy. Tizenöt évesen már nem voltál gyerek.

Remegett a szád. Ökölbe szorult a kezed, és a másik is idegesen rándult meg Aku ujjai közt.

– Te mit tettél volna? – sziszegted. – Most fejeztem be a középiskolát, és nem kaptam harci kiképzést!

– Megöltem volna őket. – Akutagawa hidegen beszélt. Elfordult, mire végre könnyebben tudtál lélegezni.

– Ez nem megoldás mindenre az életben. – A hátát bámultad. Már nem akartál annyira veszekedni, mint egy perccel korábban, de még mindig nem tudtál vele megegyezni. – Mondhatsz akármit, soha nem lennék képes rá.

– Akkor se, ha a számodra legfontosabbak miatt teszed? Ha valaki megölné a nővéred vagy a szüleid, nem akarnál értük bosszút állni?

Akutagawa nem fordult meg, de a hangja is elég nagy hatással volt rád. Az út végén elszórt raktárépületek és az öböl felé nézett, a tenger és az ég összefonódó kékje vette körbe az alakját.

Azonnal nemet akartál mondani, de Akutagawának igaza volt. Nem akartad elfogadni a képtelen ötletet, az első gondolatod mégis a bosszú volt. Bár szeretted és tisztelted a szüleidet, a legszorosabban mégis a testvéredhez kötődtél. Ha valaki bántotta volna, a segítségére sietsz, de ha komolyan baja esik, nem hagytad volna büntetlenül. Ritkán jöttél ki a sodrodból igazán, de Akutagawa érzékeny pontodra tapintott és egészen felkavart. Szikrázó szemmel, mélyet lélegezve próbáltál lecsillapodni. Akutagawának finoman megrázkódott a válla.

– A hallgatásod is válasz, (Név)-san – mondta. Megszorította a kezed, hogy elindulhasson.

– Miért kellett ebbe belemenni?

– Te kezdted. – Akutagawa nyugodt volt, te viszont nehezen tudtál lecsillapodni. Észrevétlenül értetek ki a vízpartra, egy hídon csillogott a napfény messze, az öböl túloldalán.

Ezután sokáig egyikőtök sem szólalt meg. Akutagawa, bár már nem volt oka rá, fogta a kezed. A szél csípte a bőröd, de ő felmelegítette egy kicsit, így megelégedtél azzal, hogy a másikat dugd a kabátzsebedbe.

– Hol vagyunk? – Volt egy tipped a teherhajókat látva, de biztos akartál lenni.

– A kikötőben. A hídon túl szebb – mondta –, de oda nem szeretnék veled menni.

– Miért? – Volt valami nyugtalanító a hangjában, akármilyen békésen sétáltatok a hangárok közt.

– Az már nem a Maffia területe. – Akutagawa tétovázott, végül becsukta a száját. Azt hitted, mond még valamit, de hallgatott. Sok kérdésed volt, egy darabig mégis csendben mentetek egymás mellett. A raktárak nem voltak olyan érdekesek, inkább az Aku oldalán lévő hajókat és magát a kikötőt nézted.

– Szereted a tengert? – kérdezte Akutagawa váratlanul. Rajtakapott, ahogy a vizet figyeled. Nem szégyellted, mégis elpirultál.

– Igen. Szeretek vízparton lenni. Sajnálom, hogy az egyetem olyan távol van tőle. – Könnyebben beszéltél hétköznapi dolgokról, mint vártad. Akutagawa érdeklődő pillantást vetett rád, miközben otthagytátok az iparterületet, és a parti úton vezetett tovább.

– Te nem Yokohamában élsz. – Inkább mondta, mint kérdezte, de bólintottál. – Ide fogsz költözni?

– Aha. Kollégista leszek. Azért jöttem a nővéremhez, hogy az egyetemmel kapcsolatos dolgokat elintézzem. Meg, mert már látni akartam. – Elharaptad a mondatot, mielőtt valami szentimentális butasággal folytattad volna. Épp elég kínos volt a kifakadásod, ami miatt ide jutottál. Kezdtél biztos lenni benne, hogy Chuuya direkt küldött el Akutagawával.

Séta közben a korábbi döccenő feledésbe merült. Új érzések nyomták el az Aku okozta zaklatottságod. Fura volt, hogy magától kérdezzen, de jó jelnek vetted. Akutagawa már nem volt olyan ellenséges, mint kezdetben, és az érdeklődése is őszintének tűnt. Egyre kevesebbszer beszéltetek azért, hogy kitöltsétek a csendet, ő pedig különben sem tűnt ilyennek. Rámosolyogtál, újra rá összpontosítva a környezet helyett.

– Lehet, hogy mostantól gyakrabban fogunk találkozni.

Akutagawa halkan felsóhajtott. A tengermoraj elnyomta a hangját, de láttad, ahogy puhán szétnyílt az ajka.

– Ha mégis, nem így – mondta. – Nem akarok már sokáig Chuuya-san lakásán maradni.

– Komolyan megleszel? – Nem vártad meg, hogy feleljen, csipkelődve folytattad. – Vagy csak utálsz ott lenni?

– Nem utálok, de felesleges. Meg fogom kérni, hogy engedjen haza. – Lebiggyesztetted az ajkad a komolyságát látva. Nem tudtad titkolni a csalódásod. – Mi az?

– Kár – mondtad. – Azt hittem, maradsz még egy kicsit.

Akutagawa őszinte döbbenettel nézett rád. Ahogy elhagytátok a kikötőt, és a homokban poroszkáltatok a parton, lelassítottál egy padnál és leültél. Akutagawa rövid tétovázás után melléd ült. Már nem fogtátok egymás kezét. Űrt hagyott a tenyeredben, ez felerősödött a combján nyugtatott balját nézve.

– Nem lenne értelme – mondta aztán. Most ő nézte a horizontot, te pedig őt. Akutagawa mindezt nem vette észre. – Chuuya-san és a nővéred is dolgozni járnak, és Chuuya-san azt mondta, csak vészhelyzetben használjam a lakását. Nincs semmi bajom, szóval nincs miért tovább maradnom. – A combján dobolt beszéd közben.

– Épp most mondtad az okát. – Nagy levegőt vettél és a kézfejére tetted a kezed, ujjaid az övé közé csúsztatva. Akutagawa megmerevedett, de nem húzódott el. A torkodban dobogó szívvel folytattad. – Dolgoznak, én meg egész nap egyedül vagyok.

– Úgy nem mehetsz el az egyetemre? – Megköszörülte a torkát, de a hangja még így is különös volt. Akutagawa kerülte, hogy közvetlenül feleljen, hiába hitted egyértelműnek a szavaidat.

– Előbb-utóbb odatalálnék – sóhajtottál –, de nem ismerem annyira a várost. Nincs is kedvem, neesan azt mondta, elvisz pénteken. – Direkt használtad Aku megszólítását a testvéred neve helyett, hogy közvetlenebb légy. – Igazából... boldoggá tenne, ha maradnál, ez minden. – Hamar elhagyott a bátorságod. Eldöntötted hogy őszinte leszel, viszont nem sokáig bírtad egyenesen őt nézve.

– A főnök azt mondta, hogy pár napig nem ad új feladatot – mondta kitérően. Egyikőtök sem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel. Kerülgettétek egymást, és gondosan megválogattátok a szavakat. – Meddig maradsz a városban?

Akutagawa megmozdította a kezét a combján. A szorításod lazult, azonban nem húzódott el. Behajlította az ujjait, kézfeje a tenyeredbe simult és ott is maradt végül.

– Jövőhéten hazamegyek és a tanév kezdete előtt jövök ismét. Miért? – Hebegtél, kétszer is összekeverted a szavakat. Lehajtottad a fejed. Nem akartad, hogy Aku lássa a zavarod, hiába volt egyértelmű a hangodból is.

– Esetleg... máskor is elkísérlek valahova. Jobb körülmények között.

Bolondmód fellelkesültél. Nem tudtad és akkor nem is érdekelt, hogy állhatott be ekkora változás Akutagawában. Reggel foggal-körömmel küzdött azellen, hogy vele tarts, mégis önszántából hívott egy újabb találkozóra.

– Ne érts félre – mondta, épp, mielőtt megszólaltál. – Igazából semmi közünk egymáshoz, szóval–

– De, de! – vágtad rá. – A családom része vagy! Nem teheted meg, hogy együtt lógsz a nővéremmel és Chuuya-sannal, de rólam nem veszel tudomást!

Akutagawa végre rád nézett. Zavar és harciasság keveredett a vonásaiban, ahogy benned is dúltak az érzelmek. Nem hátráltál meg. Kihúztad magad, megszorítottad összekulcsolt kezeteket. Akutagawa feléd fordult, lába a tiédnek ütközött. A válla lesüllyedt, ahogy kifújt egy hosszan visszatartott lélegzetet. Úgy tűnt, fontolgatja, mit feleljen.

– Chuuya-san a felettesem. – Megnedvesítette az ajkát, ezzel beléd fojtva a szót. – Elkerülhetetlen így, hogy néha a nővéreddel is találkozzam, és te sem vagy kivétel. De te hamarosan elmész.

Hátradőltél, frusztrált nyögéssel fordultál az ég felé, de a kezét továbbra sem engedted el.

– Ne is emlékeztess! Azt hittem, jobban kihasználjuk majd az időt, mégis egész nap a lakásban kell kuksolnom. – Grimaszoltál, de ahogy Akutagawa mozgolódni kezdett, megszelídült az arcod. – Kérlek, ne hidd, hogy azért vagyok veled, mert unatkozom. Le tudom kötni magam – bizonygattad –, de sokkal jobb itt lenni veled, Ryuu. Tényleg szép helyre hoztál.

Elpirultál. Reménykedtél, hogy Aku nem veszi észre, de sosem tudhattad, mikor néz éppen rád: túlságosan zavarba jöttél, hogy leellenőrizd a vallomás után. A közelségének, a szavainak és mindennek, amit elmondott magáról, fel kellett volna zaklatnia. Nem azt érezted, amit mások, mégsem volt helytelen. Zsibbadás futott végig a karodon, forró pontokban gyúlt ki, ahol a bőröd találkozott az övével. Kavargott a gyomrod, a korábbi izgalmak utóhatásaként, de nem féltél Akutagawától. Ellenkezőleg, megnyugtatott, hogy egymáshoz értek, és közel van hozzád. Csodálkoztál, hogy Aku jól viselte az érintést, mióta ő kezdeményezte nálad.

– Ez csak... átlagos. – Rövid szünet után fejezte be, a megfelelő szó után kutatva. – Igazán szép dolgokat éjszaka tudnék mutatni neked, és nem a kikötőben.

Akutagawa más volt, mint korábban. Olyan keményen és elutasítóan beszélt általában, hogy nem hitted, milyen mély érdeklődést mutat a szépség iránt. Nem a saját ruháit viselte, de már az öltözékéből is rájöhettél volna. Minden darab, hiába származott Chuuyától, kifinomult és elegáns volt, összhangban a kisugárzásával. Ő maga is szép volt, amikor nem ráncolta a homlokát vagy vicsorította ki a fogait. Jól állt neki a nyugalom, és amint elcsípted így, nem tudtad megállni, hogy néha-néha ránézz, akárhogy érezted magad egyébként.

– Fogsz majd?

– Chuuya-san és neesan megölne ezért – jelentette ki. Nem tudtad, hogy viccel-e vagy komolyan gondolja, és nem sok mindent olvashattál le az arcáról.

– Akkor most? Ha még nem vagy fáradt? – Rugdaltad a port és a pad körül felgyűlt kagylókat és kavicsokat.

– Lehet – adta meg magát. Akutagawa valamit nem mondott el, ami bosszantott.

– Mi az? – Most ő is a földet nézte. Mindketten a kavicsokat piszkáltátok. Akutagawa odalökött neked egy csigaházat a homokban, mielőtt válaszolt.

– A lakásban hagytam a gyógyszereim – sóhajtott. – Azt hittem, hamarabb vissza fogok menni.

– Rosszul vagy? – Megszorítottad a kezét. Emlékeztél, milyen ingerült lett, akárhányszor kérdezted az állapotáról, de az aggodalmadat nem tudtad leplezni.

– Nem, de adott időben be kell vennem. – Akutagawa kedvtelen volt. Valami összeroppant a talpa alatt, ahogy felállt a padról. – Menjünk, (Név). – Látszott, hogy zsebre tenné a kezét, de még mindig szorongattad. – Nem akartam elrontani a szórakozásod.

– Ne hülyéskedj! Semmi baj! – Gyorsan felálltál, a válladra akasztottad a táskádat. Azonban, mielőtt elindultatok, tétováztál. – Mondd, ez... oké így?

– Mármint mi?

– Nem zavar, hogy hozzád érek?

– Nem, én kezdtem. – Ez beigazolta a sejtésed, különös izgalmat ébresztve benned. – De ha akarod, engedj el. – Keményen beszélt, elrejtve a bizonytalanságát, ám a hangja hirtelen változása árulkodó volt.

– Jó így. – Elmosolyodtál. Egészen közel voltál Akutagawához, a vállad néha a felkarját súrolta. Akutagawa nem húzódott el. Örültél, hogy megenyhült, mert még nem felejtetted el, milyen volt alig pár órával korábban.

Mintha a szabadság és a friss levegő jót tett volna Akutagawának. A tenger közelében, emberektől távol egészen nyugodtnak láttad. Nem tudtad abbahagyni a mosolygást, ahogy együtt sétáltatok a parton, majd az egyre szélesedő utakon a házak között. Kezdtetek visszatérni a nyüzsgésbe, de nem bántad. A köztetek beállt csend nem volt rossz, és elmúlt az állandó szorongásod az idegen léptek miatt. Akkor úgy érezted, ketten vagytok az egész világon, és meg tudtál volna békélni ezzel az állapottal.

Telefoncsörgés szüntette meg az idillt. Akutagawa várakozón nézett rád. Félreállt veled egy épület tövében, amíg kihalásztad a mobilt a táskádból. Eleresztett, és valamivel távolabbról figyelte, ahogy felveszed a telefont. Elég messze volt, hogy nyugodtan beszélj, mégis biztos lehetett benne, hogy nem téveszt szem elől.

– (Név), hol a francban vagytok? – A nővéred köszönés nélkül rontott rád a kérdéssel. – Hazajövök és sehol senki, te meg nem írtál! Semmi bajod?

– Minden rendben – mondtad gyorsan, elvágva a további szóáradatot. – Akutagawával vagyok, épp hazafelé megyünk. – Nem kockáztattad meg, hogy megmondd, hol vagytok, mert az öblön kívül egyetlen támpontod sem akadt. – Hogyhogy otthon vagy?

Furcsálltad, mert úgy érezted, nem voltatok olyan sokáig távol. Egy kis időre elvetted a telefont a füledtől, hogy megnézd, hány óra. Kevéssel múlt kettő, de a nővéred ötig szinte mindig az irodában maradt.

– ...és ha összeszedtem a papírokat, megyek vissza – fejezte be. A mondat első felét nem hallottad, de sejtetted, hogy a munkájával kapcsolatos. – Amúgy mit csinálsz te kint Akuval? – Könnyű volt elképzelni, hogy épp felvonja a szemöldökét. A hangja azonban kíváncsi volt, feddés nélkül.

– Hazaugrott, aztán sétáltunk kicsit. – Igyekeztél anélkül összefoglalni az eseményeket, hogy a nővéred újra faggatni kezdjen. Vidámságot csempésztél a hangodba, mintha semmi különös nem történt volna. Igaz, a családodban egy ideje minden alvilági dolog hétköznapinak számított.

– Azért gyertek vissza most már – mondta –, nem kell, hogy valamelyikőtök megfázzon! Senkinek nem fogom mentolos kencével kenegetni a hátát, hallod?

– Ha mégis, én vállalom. – Suttogósra fogtad a hangod és elfordultál Akutól, pedig fogalma sem volt, miről beszélsz. Még úgy is elpirultál, hogy csak telefonáltatok, de a nővéred legalább nem vett komolyan.

– Csak rajta, már elegem van a sebkötözésből. Leteszem, húgi – mondta, elfojtva a kuncogásod. – Este jövünk. Ha nincs mit enni, rendelj, Aku biztos segít.

Úgy bánt veled, mint egy tízévessel, de el tudtad nézni. Mindenre igent mondtál, hogy megnyugodjon, ám már alig vártad, hogy a beszélgetés véget érjen. A nővéred sokat zörgött és járkált, biztosan sietett, és te is visszakívánkoztál már a hívás előtti meghitt állapotba.

Akutagawa nem kérdezett semmit, hiába volt kíváncsiság az arcán. Zsebre tett kézzel állt a falnál, tőled nem messze. Amikor már eltetted a telefont, elindult feléd. Izgatottan vártad, hozzád ér-e újra, de Akutagawa nem húzta ki a kezét a kabátzsebéből.

– A nővérem volt – mondtad, hogy megtörd a csendet. Akutagawa rád pillantott, amit biztatásnak vettél. – Már nem lesz otthon, mire megérkeztünk, de halálra keresett. – Nem felelt, és te is hamar elhallgattál. A köztetek beállt törékeny egyensúly megbillent, és Akutagawa megint olyan távolságtartóan viselkedett, mint korábban.

Felsóhajtottál. Bántott és idegesített a változás. A keze hiányzott a kezedből, de eszedbe sem volt az érintését kérni. Gyakran néztél rá a szemed sarkából, ahogy egymás mellett sétáltatok. Beláttad, hogy muszáj kezdeményezned, ha nem akarsz néma csendben menni hazáig.

– Mihez lenne kedved később?

– Rád bízom.

– Ooké. – Úgy elnyújtottad a szót, mintha nem lennél biztos benne, mit akarsz mondani. Tényleg idegesített, hogy elromlottak a dolgok kettőtök közt. Arra gondolni sem akartál, hogy talán csak visszazökkentek a normális kerékvágásba.