Irina fekszik az ágyán, és a plafont bámulja. Nagyjából kamaszkora óta nem tett ilyesmit, akkor is csak azért, mert annyira tele volt érzésekkel és gondolatokkal, a világgal, az élettel, hogy muszáj volt csak csendben (olykor zenét hallgatva) feküdni, és hagyni, hogy a valóság átjárja, hogy a jelen egyszerűsége szétoszlassa azt az összetorlódott gondolathalmazt, ami összegyűlt benne.

Most azonban leginkább azért fekszik az ágyon, mert már besötétedett, és annyira izgul, hogy képtelen bármire is koncentrálni. Az előbb megpróbált zenét hallgatni, de még az is csak feszültebbé tette. A reggel még csak egészen parányi bizsergés a gyomra mélyén mostanra az egész testét meghódította, ettől aztán olyan elesettnek és gyengének érzi magát, hogy attól tart, képtelen lesz megmozdulni.

Márpedig át akar menni Endréhez, és szeretkezni akar vele. Ha valamit egyszer eldöntött, nem szokása meghátrálni, most sem akar. Vágyik a férfira, olyan nagyon vágyik, hogy az érzés szinte felemészti.

Megpróbálta elterelni a figyelmét, igazán nagyon próbálta. A sántikálás és a pillanatokra talpába hasító fájdalom ellenére egész nap dolgozott. Átnézte a raktárkészletüket, amit az emeleten lévő harmadik szobában tartanak, aztán ellenőrizte az alapanyagokat, felírta, miből kell rendelniük, és még a rendelést is elintézte. Utána ebédet főzött, mert azzal is telt az idő, majd kitakarította a konyhát, és ha már így benne volt, hát a fürdőszobát is.

De az este még ekkor is szörnyen távolinak tűnt, és muszáj volt egy kicsit leülnie, úgyhogy végül bevette magát Lilla mellé a nappaliba, és új ékszerek gyártásába fogott. Általában Lilla a kísérletezőbb kedvű, de most neki sem volt hangulata követni a már bevált sémákat – végül azonban mégsem ékszert készített, hanem egy kiságy fölé akasztható, csupa színes és csillogó kristályból álló forgót. A kristályokat nagy gonddal válogatta össze, mind olyasmi, ami szeretetet, békét, szép álmokat, nyugalmat hoz.

Lilla egyetlen megjegyzést sem tett az enyhén szólva is zilált állapotára, amit Irina azzal díjazott, hogy nem vétózta meg a húga filmválasztását. Igazából még örült is a könnyed akciófilmnek, semmi szerelem, csak lövöldözés meg menekülés és ehhez hasonlók. Igazából életében először élvezett őszintén egy akciófilmet.

Ahogy a filmnek vége lett, már alkonyodott, és Irina úgy vélte, ideje készülődnie. Mivel áprilishoz képest szokatlanul meleg volt egész nap, egy kicsit megizzadt, így vett egy jó hosszú, lazító fürdőt – bár ami az ellazulást illeti, annak rögtön lőttek, amint szembetalálta magát a problémával, hogy mit is vegyen fel. Persze közben átkozta magát, amiért ennyit gyötrődik ezen (majd' az összes ruháját kipakolta a szekrényből, ő, aki egyébként sosem foglalkozik túl sokat azzal, hogy hogyan öltözködjön), hiszen az este nagy részét úgyis ruha nélkül tölti majd, és hát igazából nem mindegy, hogy Endre mit vesz le róla? De mégis szeretné elbűvölni a férfit, szeretne csinos és szép lenni.

Végül sikerült kiválasztania – tőle meglepő módon – egy könnyű, világoszöld, egyszerű, kicsit talán régimódi szabású ruhát. Pár évvel ezelőtt egy ismerősük esküvőjére vette, akkor egyszer volt rajta, és kicsit sajnálta is, hogy annyi pénzt kiadott érte, de most úgy érzi, mégis megérte. A ruha kiemeli az alakját, teltebbnek láttatja a mellét és a dereka is karcsúbbnak tűnik benne. Irinával nem fordul elő gyakran, hogy csinosnak érezze magát, de most úgy érzi, hogy ebben a ruhában egészen csinosan fest. A haját kifésülte és szabadon leengedve hagyta, sminket egyáltalán nem tett fel (nem akarja, hogy később elkenődjön, semmiképp sem szeretne hülyén kinézni), és kétszer is fogat mosott, hogy biztos ne legyen rossz szagú a lehelete.

Soha, egyetlen randijára sem készült ennyit, és soha nem aggódott vagy izgult ennyire. Egyszer sem dobogott ennyire hevesen a szíve, egyszer sem remegett így a lába. Pedig csak készülődött – már előre tart attól, hogy mi lesz, ha Endre előtt fog állni.

Miután visszapakolt mindent a szekrénybe, leheveredett az ágyra, és azóta csak fekszik és vár. Fogalma sincs, hogy lesz. Endre átjön érte? Vagy menjen magától? De mi van, ha a férfi mégis annyira elfáradt, hogy inkább lefújná a mai estét? Egy ideje már nem hallatszik át a szomszédból semmi kopácsolás meg fúrás, szóval az is lehet, hogy Endre elaludt. Nyilván nem feledkezett meg róla, csak talán túlságosan kimerült. Akkor igazán nem zavarhatja meg, nem?

Gyáva nyúl – rója meg magát Irina, mert tudja, miért nem mer cselekedni. Ha nem izgulna olyan nagyon, akkor átmenne Endréhez. De izgul és feszült, még egy kicsit fél is. Nagyon régóta nem volt férfival, és az előző kapcsolataiban a szex tényleg nem volt kifejezetten jó, és mi van, ha nem is a fiúk miatt, hanem miatta? Mi van, ha ő az, aki szörnyen rossz az ágyban? Mert fantáziálni csak egy dolog, de valóra váltani ezeket a fantáziákat már egészen más. Mi lesz, ha csalódást fog okozni Endrének? Ha rosszul sülnek el a dolgok? Mégiscsak itt fognak élni egymás szomszédságában, ráadásul rokonok, tehát rengeteget fognak találkozni, és...

Nem! – állítja le magát Irina. Nem fog ezen agyalni.

Laza és őrült – mantrázza magában. Laza és őrült lesz, spontán.

Ez csak szex. Hogy is mondta Endre? Semmi kötöttség, semmi szabály, semmi elvárás. Nem kell aggódnia. Endre nem akar tőle semmi mást, és ő sem akar mást, következésképp, ha ő nem bonyolítja túl ezt, akkor nem is lesz bonyolult. Csak jól érzik magukat együtt, ennyi. És tíz évvel ezelőtt nagyon is jó volt, miért ne lehetne most is ugyanolyan? Végül is akkor semmi sem volt ennyire egyszerű, ő még szűz volt, és Endre mégis elmosott benne minden gátlást és félelmet. Igen, ha most a férfival lenne, biztosan nem gondolkodna ennyit. Endre mellett... nem is tudja igazán, de mintha könnyebb lenne elengednie magát. Különös, de úgy érzi, Endre pontosan olyannak fogadja el, amilyen, így aztán mer is olyan lenni, amilyen. Nem töpreng azon, hogy kimondja-e egy-egy gondolatát, hogy nem fogja-e akaratlan megbántani, hogy nem mond-e valami butaságot, mert Endre ismeri.

Igen, ismeri, bár ez nagyon furcsa. Ami még furcsább, hogy Irina is úgy érzi, hogy ismeri Endrét. Vajon miért van ez? Hiszen tíz éve volt, és...

Irinát különös hang akasztja meg. Összevont szemöldökkel fülel. Már egy ideje hallja ezt a tompa kopogást, de csak most jut el a tudatáig, hogy amit hall, az ismétlődik. Feltérdel az ágyra, és közelebb hajol a falhoz.

Rövid szünet, majd újra: három rövid koppanás, három hosszú, majd megint három rövid.

Vár még, hogy biztos legyen benne, és amikor megint megismétlődik, szélesen elmosolyodik.

Ez az SOS. Endre a fürdőszobája falán kopogja neki az SOS jelzést. Ez egészen a férfira valló aranyosan őrült dolog. Mivel nem cseréltek még telefonszámot, Endre így tudatja vele, hogy várja. Irina szíve olyan hevesen dobban meg, mintha érezné Endre szívének a közelségét, és az ő hívására válaszolna.

De mit tegyen? Kopogjon vissza? És abból mégis honnan tudná Endre, hogy „vette az adást" és megy?

Endre azt mondta, hogy különlegesen jó a hallása – de vajon mennyire jó?

Irina még közelebb hajol a falhoz, odatámasztja a kezét, ahonnan a kopogás ered, és nagyon halkan megszólal:

– Megyek.

A kopogás rögtön abbamarad. Lehet, hogy Endre tényleg meghallotta?

Ha igen, ha nem, akkor is megy, most, hogy tudja, Endre várja, eszében sincs tovább magát marcangolva itt feküdni. Felkapja a telefonját a kulcsával együtt, aztán elindul. A lépcsőn picit szerencsétlenül tud csak haladni a talpa miatt, de azért – még ha lassan is –épségben leér.

Lilla a kanapén elterülve fekszik, a lába a dohányzóasztalon, és bár Irina egyáltalán nem bánná, ha elosonhatna úgy, hogy nem szól a húgának (mégiscsak egyértelmű, miért megy át Endréhez, és ez... hát igen, még a húga előtt is zavarba ejtő kicsit), ugyanakkor nem akarja megijeszteni Lillát azzal, hogy csak úgy eltűnik.

Irina megköszörüli a torkát.

– Én most... szóval...

– Csini vagy – jelenti ki Lilla, ahogy felé fordul, majd hamiskás mosollyal hozzáteszi: – Gondolom, ne várjalak haza.

Irina megrázza a fejét.

– Érezd jól magad, és legyél nagyon rossz! – vigyorodik el Lilla.

Irina érzi, hogy elpirul, de azért bólint.

– Nálam van a mobilom, ha bármi...

– Nagylány vagyok már, hidd el, megleszek egyedül.

– Oké, akkor én...

– Gyerünk, menj, ne is lássalak reggelig! – hessegeti el Lilla kedves és biztató csillogással a tekintetében.

Irina megint bólint, aztán hátat fordít a nappalinak, átvág a sötét konyhán, majd papucsba bújva kilép a teraszra. Kellemesen hűvös, tavaszillatú levegő simogatja meg meztelen karját, a távolból kutyaugatás mosódik az éji neszek közé. Máskor minden bizonnyal megtorpanna és élvezné ezt a csodaszép éjszakát, most azonban szapora szívdobogással lelép a teraszról, és csak Endre ajtaja előtt áll meg. Már emelné a kezét, hogy kopogjon, de bent fény gyullad, és már látja is Endrét, ahogy vigyorogva az ajtóhoz lép, és kinyitja előtte.

A férfi csak egy vászon rövidnadrágot és egy pólót visel. Ágyba csábítóan jól néz ki így, egyszerű és könnyed, mintha mondjuk, épp egy tengerparti sétára készülne. Irina szereti, amikor Endre inget visel, a komoly, üzletemberes külső jól áll neki, főleg, amikor feltűri az ing ujját, attól helyesen rosszfiús lesz, viszont azért most sokkal inkább önmaga. Bár Endre mindenben jól mutat és igazából mindenben olyan otthonosan mozog, Irina el nem tudja képzelni, hogy Endre bármilyen közegben feszélyezve érezze magát. Ő egyszerűen olyan ember, aki annyira önmaga, hogy nem számít, hol van vagy kivel, vagy épp miben, önmaga tud maradni.

Irina nagyon csodálja ezt a tulajdonságát, és úgy érzi, ez a magabiztosság az, ami miatt olyan könnyű számára a férfival lenni – legalábbis általában, mert most izzad a tenyere, és kissé megszeppenve emeli a tekintetét rá. Endre arcán a gödröcskés mosolya ragyog, és ettől olyannyira elgyengül a lány lába, hogy attól fél, menten összecsuklik.

– Szia! – suttogja megilletődve. Olyan béna ez a helyzet, fogalma sincs, hogy kellene viselkednie. Azért jött, hogy szexeljenek, és ettől egyszerre érzi magát nagyon frivolnak és rettenetesen félszegnek.

– Szia! Gyere beljebb! – lép félre Endre. Az ő hangjában nyoma sincs feszültségnek.

Irina nagy levegőt vesz, és lelökve a papucsot, belép a konyhába. A tekintetét a csempére és Endre meztelen lábára függeszti.

– Lenyűgözően gyönyörű vagy – jegyzi meg Endre.

Irina felnéz a férfira, és örömmel nyugtázza, hogy a szemében őszinteség és elragadtatottság csillan.

– Köszönöm.

– Bár azért tudnod kell, hogy nekem farmerban és pólóban is ugyanúgy tetszel – toldja meg Endre kedves mosollyal.

– Akkor menjek vissza, és öltözzek át? – vonja fel a szemöldökét játékosan Irina, és csak ahogy kicsúsznak a száján a szavak, jön rá, hogy már közel sincs benne annyi feszültség, mint alig pár másodperccel ezelőtt. Endre mellett tényleg könnyű ellazulnia.

– Kizárt dolog, hogy elengedjelek – ragadja meg a derekát a férfi, és közelebb lép hozzá.

A férfi érintése villámként cikázó érzések sokaságát ébreszti fel Irinában. Kész csoda, hogy nem rogy össze. Olyan közel állnak egymáshoz, hogy a mellkasuk összeér. Irina szíve bolondul dobog, és ebben a pillanatban egyáltalán nem emészti magát azon, hogy mi is fog következni. Igazából most már nem is nagyon érti, miért rágódott rajta annyit.

– Hallottad, amikor azt mondtam, hogy megyek? – kérdi kíváncsian, félrebillentett fejjel.

– Igen.

– Szóval olyan vagy, mint egy szerves lehallgatókészülék?

Endre mosolya szélesebbre szalad.

– Vagy mint egy szerves nagyító, bár ezt még sose jutott senkinek eszébe így megfogalmazni. – A tekintete elgondolkodóvá, komollyá mélyül. – De hát ezért is rajongok érted.

– Miért? – pislog értetlenül Irina, bár az értetlenségét leginkább maga a kijelentés okozza, miszerint Endre rajong érte. Vajon a férfi minden titkos szeretőjének így csapta a szelet? Nem, ez butaság. Lehet, hogy Endre nagy nőcsábász, de soha nem mondana csak azért szépet, hogy levegyen valakit a lábáról – ráadásul őt már egyébként is levette, végül is itt van, szóval csak ezért nem kellene magát törnie. Nem, Endre őszinte, és amikor ilyesmit mond, azt biztos, hogy komolyan gondolja. Csak éppen... igen, Irinának ezt nagyon nehéz elfogadnia. Ő sosem váltott ki senkiből ilyesmit, és Endre annyi nőt ismert már, mégis miért pont ő nyűgözné le?

– Mert a nagy zárkózottságodban és hallgatagságodban egészen máshogy látod a világot, mint a legtöbben – magyarázza Endre, miközben lágyan végigsimít a lány arcán.

Irinán puha borzongás fut végig, és az egész nap egyre gyűlő vágy forróságot csempész minden porcikájába – ha sokáig folytatják ezt, talán egyszerűen elolvad vagy felgyullad, maga sem tudja eldönteni, hogy melyik inkább.

– Veled nem vagyok zárkózott és hallgatag – feleli kissé reszketegen.

– Igen, és ennek nagyon örülök – villantja fel Endre újra a gödröcskés mosolyát. Vajon van róla akár egészen halvány fogalma is, hogy mit művel Irina testével ez a mosoly? – Szeretnél körbenézni?

Irina kábán pislog. Szüksége van pár másodpercre, hogy értelmezni tudja a kérdést.

– Persze – motyogja.

Endre azonban nem mozdul, és nem is engedi el, csak meleg tekintettel és halvány mosollyal fürkészi őt.

– Most miért nézel így? – kérdi Irina megszeppenve. A kérdésre válaszolt, nem? Vagy Endre mást kérdezett? Esetleg azt a választ várta, hogy nem, ugorjanak rögtön a lényegre? Mert ha Endre így szeretné, Irina igazán nem bánja, de akkor mégis miért kérdezte meg, hogy körbenézne-e?

Irina magában feljajdul, és képzeletben a takaró alá bújik. Neki egyáltalán nem mennek az ilyen flörtölős játékok, ő nyílt és egyenes, már úgy a maga visszafogott módján.

– Hogy?

– Nem is tudom – dünnyögi a lány.

– Irina, azért nézlek, mert nem tudlak nem nézni, és akárhogy is nézek, az azért van, mert elbűvölsz. És tetszik, hogy én is elbűvöllek téged.

– Ennyire egyértelmű?

– Hál' az égnek igen, különben nagy bajban lennék.

– Mert megszoktad, hogy mindig mindenkit elbűvölsz?

A csipkelődő kérdés nevetést csal elő Endréből.

– Mi tagadás, ebben van némi igazság – ismeri be. – De leginkább azért lennék bajban, mert bolondot csinálnék magamból, hogy valamiképp elbűvöljelek.

Irina szíve megint meglódul. Ijesztő, hogy Endre közelében ez milyen gyakran történik meg – kész szerencse, hogy a férfi ezt nem sejthe...

– Azt is hallod, ahogy a szívem dobog? – bukik ki Irinából meggondolatlanul és hirtelen.

– Ha akarom, igen – mosolyodik el Endre, majd picit félrebillenti a fejét, aztán pedig elvigyorodik. – Jelenleg őrült gyors.

– Miattad – vallja be pirulva Irina. Az ő hibája, ha nem kérdez rá, Endrének eszébe sem jut azt hallgatni, hogyan dobog a szíve...

A férfi gyengéden kiveszi Irina kezéből a mobilját és a kulcsot, könnyedén a konyhaasztalra dobja, aztán átfogja a csuklóját és finoman a mellkasára simítja a tenyerét és az ujjait. Irina a kőkemény izmokon túl érzi, hogy Endre szíve legalább olyan sebesen ver, mint az övé, és a gesztus, hogy a férfi ezt önként megmutatja, hogy nem szégyelli, mosolyra készteti a lányt. És a mosoly szélesebbre fut, mikor rájön, hogy Endre milyen jól megérti őt, hogy szinte mintha belelátna, a lelke legmélyére.

– Gyere – engedi el Endre –, még csak a nappalival és a hálóval sikerült végeznem, szóval hamar megleszünk a körtúrával, mondhatni, a második állomás egyben a végállomás is lesz, persze csak akkor, ha nem bánod.

– Nem bánom – leheli Irina, és az ellen sem tiltakozik, hogy Endre kézen fogva vezeti át a nappaliba.

Furcsa, hogy a lakásuk ugyanolyan, mégis teljesen más. Ahhoz képest, hogy Endre egész nap egyedül dolgozott, nagyon sokat haladt. A nappalija teljesen készen van, és Irina megmosolyogja, hogy az elrendezés majdnem ugyanolyan, mint náluk, csak míg az ő bútoraik szedet-vetettek, és pont ez a bohémság adja az otthonos érzetet, addig Endrénél minden harmonizál egymással.

Irina nem nagyon gondolkodott azon, milyen lehet a férfi ízlése, így nem is nagyon várt semmit, de amit lát, az jólesőn meglepi. Bár a bútorok inkább modern stílusúak, de nem azon a rideg módon, amitől a lány mindig is idegenkedett. Nincsenek élére állított, szögletes formák, sem hűvös távolságtartás. A polcrendszer fenyő, ahogy a dohányzóasztal is, üveg és acél betétekkel, a kanapé és a két fotel mattszürke szövet. A világos, finoman mintás nagy szőnyeg és a függönyök élénksárga színének köszönhetően kellemesen, megnyugtatóan vidám a légkör. A sarokban álló íróasztalon pedáns rend uralkodik – igazából a rend az egész szobára jellemző. Irina kíváncsi rá, hogy vajon meddig lesz így – Endre vajon rendetlen típus? Úgy véli, hogy egyfajta szétszórtság jellemző rá, de kétli, hogy olyan mértékben, mint Lillára. Most még olyan a nappali, ami akár egy katalógus oldalain is szerepelhetne, de ha Endre „belakja", minden bizonnyal szeretetreméltó rendetlenség lesz majd úrrá rajta – olyanfajta, ami azt súgja, hogy itt otthon érzi magát, aki lakja.

Valami mégis hiányzik – állapítja meg a lány, és csak ahogy önkéntelenül beljebb lép, jön rá, hogy a zöldet hiányolja. Endrének nincsenek növényei, egy sem. Ha jobban belegondol, ez logikus, végül is a férfi nincs annyit otthon, hogy megfelelően gondozhasson bármilyen növényt, de azért hiányzik a tökéletes összképhez.

– Tetszik? – kérdi Endre, és Irina nem érti, miért lapul meg a hangja mélyén óvatosság.

– Igen, nagyon otthonos – feleli őszintén.

– De? – pillant rá puhatolózón Endre.

– Ennyire egyértelmű, hogy van de?

Endre bólint. Irina beharapja az ajkát, és mielőtt kimondaná, amit gondol, mérlegeli magában a szavakat. Véletlenül sem akar durván fogalmazni, mert Endre otthona nagyon szép, és csak az ő növénymániája tehet arról, hogy mégis hiányérzete van.

– Kicsit hiányzik a zöld. Persze megértem, miért nincsenek virágaid, csak... hát, az hiányzik.

Endre elmosolyodik, és olyasmi csillan a szemében, amit Irina a legkevésbé sem tud hova tenni magában. Megkönnyebbülés elsősorban, és még valami, de akárhogy igyekszik, azt nem tudja megragadni.

– Mindig szerettem volna, ha sok zöld van az otthonomban, egy ideig próbálkoztam is, de nincs olyan növény, ami kibírná az én távolléteimet. Legfeljebb a kaktusz. Volt egy kis kaktuszom, még nevet is adtam neki – neveti el magát Endre –, egészen sokáig húzta, de aztán ő is fellázadt. Végül Vandának adtam, és Krampusz azóta is remekül van nála.

– Krampusznak hívtad a kaktuszod? – kuncog Irina. Maga sem tudja, pontosan miért, de ezt nagyon aranyosnak találja.

Endre vállat vonva bólint.

Remek apa lesz belőle – merül fel Irinában, de a hirtelen érkező gondolat olyannyira zavarba hozza, hogy gyorsan elfordul. Mégis hogy juthatott eszébe ilyesmi? És egyáltalán honnan jött? Csak azért, mert Endre nevet ad egy kaktusznak és ezt nem szégyelli bevallani, még egyáltalán nem biztos, hogy jó apa lesz, de ha így van, neki mi köze hozzá? Nem ő lesz a gyerekei anyja...

Jaj, miért kell, hogy ettől a gondolattól összefacsarodjon a szíve?

Hogy leplezze, mennyire megijesztik a saját gondolatai, a kanapéval szemben álló polcrendszerhez lép, és úgy tesz, mintha a könyveket tanulmányozná.

Megígérte magának, hogy abba, ami közte és Endre között van, nem fogja belekeverni a szívét, de most elbizonytalanodik. Még le se feküdtek egymással, és őt máris jobban magával ragadja a férfi, mint kellene – mi lesz, ha ehhez még hozzá jön a csodás szex is? Mégis meddig tehet úgy, hogy a szíve nincs benne ebben az őrültségben?

Semeddig – adja meg magának a választ kelletlenül, de őszintén. Sőt, ahhoz, hogy a szívét védje, már most késő lenne kiszállni. És ha már mindenképpen késő, akkor nem mindegy?

Irinából majdnem felszakad a keserű nevetés. Ami miatt három hónappal ezelőtt visszautasította Endre közeledését, most olyan gyorsan megtörtént, hogy észrevenni sem volt ideje – pont, ahogyan tíz évvel ezelőtt. De ahogy tíz évvel ezelőtt, úgy most sem bánja igazán. Mert megéri, ha Endrével lehet. Akármeddig is tartson.

És hogy mi lesz utána? Ezen nem most akar aggódni, hiszen előbb-utóbb mindenképpen „utána" lesz, ezt már nem ússza meg, akkor pedig legalább addig élvezni akarja ezt, amíg tart.

– Látom, még mindig a történelmi könyvekért rajongsz – jegyzi meg, mert attól fél, ha túl sokáig hallgat, Endrének feltűnik, hogy valami baj van, és mivel kapkodva elolvas pár címet, ez egészen értelmes és ide illő megjegyzésnek tűnik.

– Te pedig még mindig a romantikusokért?

– Igen, és azokért...

–... amiben mágia van, emlékszem – fejezi be helyette Endre. – Elolvastam a Harry Pottert.

– Tényleg? – pillant rá Irina. – Miattam?

– Miattad.

Szívdobogósan, lebegősen jó érzés árasztja el Irinát.

– Én pedig még azon a nyáron újraolvastam az Egri csillagokat, és igazad volt, úgy, hogy nem kötelezőként tekintettem rá, egészen más élmény volt. Igazából az eltelt évek alatt majdnem minden kötelezőt újraolvastam, hogy lássam, mit tud adni, ha nem azért olvasom, mert muszáj. Csak az orosz realizmust hagytam ki, nem hiszem, hogy őket valaha is megkedvelném. Illetve az ókori irodalom másodszor se nagyon lopta be magát a szívembe, szóval a drámákat elcsaltam.

Endre gyengéd tekintettel néz rá. Ahogy közelebb lép, Irina pulzusa az egekbe szökik, és egyetlen pillanat alatt elfelejti, hogy miről is beszélgetnek éppen. Csak a tiszta, égkék szempár létezik, amiben pont ugyanolyan nyugodt és édes érzés elmerülni, mint amit a víz alatt úszva szokott érezni.

– Tudod, Irina, engem már az is felizgat, ahogy a könyvekről és az irodalomról beszélsz – jelenti ki Endre huncutul görbülő mosollyal.

Irina karját meglepő gyorsasággal borítja be a libabőr. Őt pedig Endre izgatja fel, pedig hozzá sem ér. Amit mond és ahogy mondja, ahogyan néz... Irina úgy érzi, ha Endre sokáig nézné őt ennyire felhevülten, végül nem bírná el a teste a vágyat és porrá hamvadna.

– Akkor talán rátérhetünk a körtúra második állomására – jegyzi meg Irina, és ő sem állja meg mosoly nélkül.

– Kitűnő ötlet – bólint Endre, és Irina a következő pillanatban már az ölében találja magát.

– Tudok járni – nevet fel. – Otthon is egyedül mentem fel és le a lépcsőn, többször is, és egyszer sem gurultam le.

Endre már elindult, de erre most megtorpan, és elégedetlen pillantást vet rá.

– Arról volt szó, hogy pihenteted a lábad.

– Ha egész nap csak tétlenül feküdtem volna, kétlem, hogy egy cseppnyi értelem is maradt volna bennem.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy elvette volna az eszedet a vágy? – lobban fel Endre tekintete mélyén a tűz.

– Lehet.

***

A lány szelíden pajkos mosolya Endre józanságának utolsó morzsáit is félresöpri. Akarja ezt a nőt, most azonnal, képtelen tovább várni. Nem mond semmit, csak nagyot nyel, és újra megindul a lépcső felé.

Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre belép a hálószobába. A lakás elrendezését tekintve ez ugyanaz a szoba, mint Irináé. Endre azért választotta ezt hálónak, mert bármilyen vad gondolat is legyen, de így olyan, mintha mindig Irinával lehetne.

Lefekteti az ágyra a lányt, de nem támadja le rögtön, akármilyen nagy is a kísértés. Nem akar kapkodni. Tudja, hogy az előbb odalent Irinát valami nagyon megijesztette, arra a pár másodpercre, míg a tartása úgy megfeszült, már attól tartott, visszavonulót fog fújni, de bármi is bántotta, továbblépett, Endre pedig jobbnak látta nem forszírozni, miután Irina maga terelte a beszélgetést a könyvek felé. Akármi is aggasztotta a lányt, vagy nem akar róla tudomást venni, vagy lerendezte valamiképp magában, és ennyi most elég. Ha faggatózna, talán csak olyasmit hozna felszínre, ami bölcsebb, ha egyelőre gondosan elásva marad.

Endre az ágy oldalán lévő villanykacsolóhoz nyúl, és felkattintja. Sárgás, gyenge fény árad szét a szobában, árnyakat rajzol a lány törékeny-fehér, édesen szeplős bőrére. Nemsokára csókolni fogja azokat a szeplőket, egytől egyig mindet. De még nem most.

Irina párás szemmel felnéz rá, érzékien hívogató a tekintete. Endre leül az ágy szélére, és a lány arcára simítja a tenyerét. Nem tud betelni a szépségével. Igazából nem is érti, hogy találhatott valaha bármilyen másik nőt szépnek, hiszen senki, akivel együtt volt, nem ér fel hozzá.

A lány ajkára finom mosoly ível, Endre megérinti a hüvelykujjával, aztán azonban képtelen tovább várni. Ahogy az ajkuk összeér, mindkettejükből nyögés szakad fel. Az elmúlt percekben foglyul esett vágy sisteregve csap ki belőlük, a levegőt ziháló forróság színezi át.

Endre mohón csúsztatja a nyelvét a lány szájába, Irina pedig készségesen megadja magát a heves ostromnak. A nyelvük fékevesztett, vad táncot jár, és Endre úgy érzi, sose fogja megunni, hogy Irinát csókolja. A lány ártatlan merészsége felajzza, egyre többet és többet akar.

A keze Irina nyakáról a vállára siklik, végigsimít a karján, súrolva a melle oldalát, majd egy pillanatra megállapodik a derekán, de csak azért, hogy kitapintsa a ruha elrejtett cipzárját. Felfelé követve a cipzár útját, megtalálja a fogót, és óvatosan lejjebb húzza.

Csak annyira távolodnak el egymástól, hogy a férfi lesegíthesse a lányról a ruhát, feltárva a csipkés melltartót és a hozzáillő bugyit, aztán máris újra belemerülnek a csókolózásba.

Endre tudja, hogy csak pillanatok kérdése, és elveszti a fejét. Irina keze a hajába túr, közelebb húzza magához, mintha nem lenne elég, hogy érintse, a másik keze pedig félénken a pólója alá siklik. Ahogy a férfi megérzi a bőrén a lány puha és forró kezét, remegve cikázik benne szét a vágy.

Ha most nem húzódik el, akkor egészen biztos, hogy később képtelen lesz rá. Endre megszakítja a csókot, és mielőtt Irina akár magához térhetne, a füléhez hajol. Gyengéden megharapja a lány fülcimpáját, majd a nyelve hegyével azt az érzékeny pontot érinti, amiről tudja, hogy az őrületbe kergeti Irinát. Nem kell sokat várnia a pihegős sóhajokra. Endre ajkára elégedett mosoly kunkorodik.

– Hogy is írtad? „Annyira akarom akarni őt, hogy mindketten eszünket vesszük a vágytól."

– Te megtanultad kívülről? – kérdi reszketeg hangon a lány.

– Sokszor olvastam – feleli Endre, miközben eltolja magát Irinától –, bár mindig bántott, hogy az a jelenet befejezetlen maradt. Kíváncsi vagyok rá, hogyan folytattad volna. Talán megmutathatnád.

Endre feláll az ágyról, és hátrébb lép. A mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, a merevedését nem képes elrejteni a nadrág, de egyáltalán nem bánja, ha Irina tekintete elkalandozna, és észrevenné. Ha a lány tudja, hogy mennyire kívánja, csak még jobb, hiszen egészen biztos, hogy őt is ugyanannyira felizgatja majd a vágya, mint ahogyan őt izgatja fel, ha látja, hogy Irina teljesen széthull attól, hogy mennyire akarja.

Endre türelmesen megvárja, míg Irinának eszébe jut, hogy mi volt az utolsó, amit a füzetbe írt. Pontosan látja, melyik az a pillanat, amikor rájön, mert a lány mélyen elpirul.

– Endre, én azt nem...

– Hiszen már láttam, ahogy megérinted magad, Irina.

– De az véletlen volt.

Endre nem feltételezte, hogy könnyű lesz meggyőzni Irinát, de nem akarja ilyen könnyen feladni. Azt szeretné, ha a lány tényleg minden gátlásától megszabadulna, és ehhez el kell engednie magát annyira, hogy akár még magát is megérintse előtte. Tudja, hogy ezt elérhetné máshogy is, hogy csókolhatná és simogathatná addig, míg Irinából minden gondolat kipereg, de azt szeretné, ha a lány nem tehetetlenül sodródva adná meg magát, hanem azért, mert úgy dönt, hogy meg akarja adni magát.

Ráadásul az a jelenet azóta kínozza, hogy először olvasta – Irina azt valószínűleg már a találkozásuk után írta, és Endre úgy véli, hogy őt gondolta oda a papírra, ettől pedig még izgatóbb, hogy most valóra váltsák a fantáziát.

Mély levegőt vesz, megacélozza magát, és leül az ágy szélére. Muszáj egy picit segítenie a lánynak, csak egy egészen picit – nem mintha ez ellenére lenne, egyedül attól fél, hogy ha újra megérinti, már képtelen lesz nem érinteni, de ezt a kockázatot kénytelen vállalni.

A lány meztelen térdére teszi a kezét, aztán lassan araszolva feljebb csúsztatja. Közben végig Irina szemébe néz. A lány szája elnyílik és zihálva vesz levegőt. Endre keze még feljebb siklik a forró és selymesen puha bőrön.

– Nyisd szét a lábad, Irina – súgja Endre rekedten.

A lány remegve szót fogad. Amint szétnyitja a lábát, Endre az ölére csúsztatja a kezét. Nedves forróság fogadja, a lány bugyija teljesen átázott, és ettől a férfiassága vágyakozón megrándul. Igen, nagyon szeretne becsúszni a nedves résbe, elmerülni benne, míg szét nem hasad a világ...

Endre nem veszi el a kezét, ahogy lehajol, és Irina szájára szorítja a száját. Ahogy az ajkával a lány ajkát becézi, úgy mozgatja a csiklóján az ujjait. Lágyan és puhán, épp csak annyira érintve, hogy mindketten még többet akarjanak.

Irina belenyög a csókba, és megemeli a csípőjét, így férkőzve közelebb a kezéhez. Endre azonban ekkor megszakítja a csókot és elhúzódik.

– Érintsd meg magad, kérlek – súgja.

Irina félve néz rá.

– Miért?

– Hogy ne szégyellj előttem semmit. Hogy lásd, mit teszel velem. Hogy eszünket vesszük a vágytól.

Endre újra feláll, bár ezúttal nem lép hátrébb.

– Vedd le a melltartódat és a bugyidat, Irina.

A lány beharapja a csókolózástól csábítóan megduzzadt és kivörösödött ajkát. Endre látja a szemében az izgalmat, ebből rögtön leszűri, hogy jó úton jár. Irina akarja mindazt, amit leírt, csak egyelőre nincs bátorsága ahhoz, hogy kezdeményezzen. De nem baj, előbb-utóbb lesz, addig pedig majd irányítja ő.

– Melltartó, bugyi – ismétli meg Endre, de most nem gyengéden, sokkal inkább célratörő határozottsággal.

Irina reszkető kézzel, bátortalanul veszi le a melltartóját, majd elpirulva a bugyiját is. Elképesztően gyönyörű, ahogy itt fekszik előtte. A haja szétterül az ágyon, a testét derengősen simogatja a lámpafény.

– Most emeled fel mindkét karod, és fond össze úgy, ahogyan leírtad.

Irina ezúttal tétovázás nélkül megteszi, amit kér. A mellét is pontosan úgy emeli ki, ahogyan Endre elképzelte. Mindkét mellbimbója megfeszülve ágaskodik, és Endre alig várja, hogy a szájába vehesse őket.

– Érzed, amit leírtál?

– Mit írtam?

Endre úgy sejti, a lány tényleg nem emlékszik pontosan a szavakra, de semmi baj, ő örömmel idézi fel őket.

– Hogy sötéten és veszélyesen izgató, hogy szégyentelenül fekszel előttem, míg én felöltözve állok fölötted.

– Igen, érzem – súgja Irina.

Endre egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét, és mivel egyre gyorsabban emelkedik és süllyed a lány mellkasa, mivel leheletnyit összeszorítja a combját, úgy véli, hogy pontosan úgy ömlik végig a testét a kielégülés utáni vágy, ahogyan azt megálmodta, mikor azokat a sorokat papírra vetette.

– Jó, akkor most simogasd végig a karod, de közben képzeld azt, hogy én teszem.

Irina pontosan azt csinálja, amit kér, a folytatást már ki se kell mondania, a lány érzékien, incselkedőn elődugja a nyelvét és megnyalja az ujjait.

Egek, ez a látvány sokkal izgatóbb, mint hitte! Legszívesebben nem várna tovább, legszívesebben most azonnal a lányra vetné magát, de ő kezdte ezt a játékot, és tudja, hogy Irinának szüksége van rá, hogy be is fejezzék. Kibír még pár percet.

Remeg a lány keze, ahogy végighúzza magán az ujjait. Endre éhes tekintettel, egyre keményebb merevedéssel figyeli a pici, törékeny kéz útját.

– Hogyan folytattad volna a leírást, Irina? – kérdi, mikor a lány megtorpan a köldökénél.

– Én... nem is tudom... – dadogja Irina.

– Dehogynem. Nem kell elmondanod, ha nem akarod, csak tedd meg.

Irina keze megmozdul, de nem lefelé, hanem felfelé indul. Körberajzolja mindkét mellbimbóját, közben hátrahajtja kicsit a fejét, és sóhaj szakad fel az ajkáról. Endre nagyon szeretné magába inni azt a sóhajt, nagyon szeretné, ha ő zárhatna a kezébe úgy a lány mellét, ahogyan most Irina teszi, de – pattanásig feszült idegekkel ugyan – meg se rezzen.

Mikor Irina keze újra megindul lefelé, Endre elnyom egy nyögést. A lány végig őt nézi, és ez még izgatóbb, mint amit tesz. Endre csak addig néz a lány szemébe, míg fel nem fedezi, hogy Irinában most már egy cseppnyi gátlás sem maradt. Akkor a tekintetét mohón a lány öle felé kalandozó kezére veti.

Ahogy Irina ujjai eltűnnek a lába között, Endre nem bír tovább magával. Lehúzza magáról a pólót, kigombolja a nadrágját, és a bokszeralsójával együtt leveszi. A férfiassága keményen, duzzadtan mered előre, picit meg is rándul, mikor Irina lángoló tekintetet vet rá.

Endre az éjjeliszekrényhez lép, kihúzza a fiókot, és anélkül, hogy elkapná a tekintetét Irináról, tapogatózva elővesz egy óvszert. Irina őt figyeli, és már húzná ki a kezét a lába közül, de Endre önkéntelen felmordul.

– Ne hagyd abba!

Irina elmosolyodik, és tovább simogatja magát. A teste meg-megremeg a rátörő kéjtől.

Endre felhúzza az óvszert, aztán felmászik az ágyra, széthúzza a lány lábát, aki készségesen enged, majd térdelve elhelyezkedik. Tökéletes rálátása nyílik Irina ölére és finoman mozgó ujjaira. A lány a csiklóját dörzsöli, nedvesség csillog a kezén. Endre szerette volna megízlelni Irinát, úgy hitte, lesz elég önuralma, de tudja, hogy már elveszett. Érezni akarja a lányt, benne akar lenni. A többit kénytelen későbbre halasztani.

– Pontosan így írtam volna le – szólal meg hirtelen Irina. – A képzeletbeli férfi elvesztette volna a fejét, pont úgy, ahogyan te, és vadul a magáévá tette volna a lányt.

Irina elveszi a kezét, és hívogatón megemeli a csípőjét.

– Akarlak, Endre, nem bírom tovább.

– Az jó, mert én se.

A férfi még közelebb araszol, férfiassága hegyét finoman a forró réshez érinti, majd megragadja Irina csípőjét, és nagyon lassan, óvatosan belehatol. Tudja, hogy Irina régóta nem volt senkivel, és bár nagyon szívesen tenné vadul a magáévá, de véletlenül sem akar neki fájdalmat okozni.

A lány hihetetlenül szűk, lüktetve öleli körbe. Amikor tövig elmerül benne, mindketten felnyögnek.

– Endre, kérlek – nyöszörgi a lány, és finoman megmozdítja a csípőjét.

A férfi kijjebb húzódik, majd hevesen előre lök.

– Fogd meg a melled – kéri Endre reszelős hangon. Látni akarja, ahogy Irina magát érinti, miközben újra és újra belehatol.

Endre nem mozog gyorsan. Lassú, de erős lökésekkel merül el a lányban, kiélvezve minden pillanatot. Irina sóhajai, nyögései és elhaló kiáltásai egyre tovább szítják benne a lángokat. A tekintetük végig egymásba fonódik, nyersen és őszintén adják át magukat egymásnak.

Amikor Endre érzi, hogy már közel van a kielégülés, előre hajol, az egyik kezével megtámaszkodik Irina feje mellett, a másikkal megmarkolja a lány mellét. Csodás és izgató érzés, ahogy a hegyes kis mellbimbó a tenyerének feszül. A lány sóhajt és zihál, ahogy finoman megszorítja a mellét.

Irina a dereka köré fonja a lábát, a sarkát a fenekébe nyomja, és gyorsabb mozgásra ösztökéli. Endrének nem kell sok biztatás, egyre keményebben merül el újra és újra a lányban. A testük egyre jobban megfeszül, a gyönyör lüktetve-reszketve kitörésre vár.

Mindketten egyre jobban zihálnak, de egyikük sem kapja el a tekintetét. Endre úgy érzi, mindenestül egymásba zuhannak, és amikor a mámor egyszerre átcsap felettük, összeforrva, egyként remegnek.

Végig egymásba szemébe néznek, és Endre biztosan tudja, hogy még soha, senkivel nem élt át ehhez foghatót – csak akkor egyszer, amikor Irinával volt.

Endre nem tudja, mennyi idő telik el, mire képes magát annyira összeszedni, hogy kihúzódjon Irinából, és elheveredjen mellette. Még mindig csak kapkodva, felületesen képes levegőt venni, és bár ki kellene mennie a fürdőbe, hogy megszabaduljon az óvszertől, képtelen magát rávenni arra, hogy megmozduljon.

Oldalra fordítja a fejét, pont abban a pillanatban, amikor Irina is így tesz. Mosolyogva nézik egymást.

– Megérte három hónapot várnom – motyogja Endre összekuszált hangon.

Irina félszegen elmosolyodik, és bájosan elpirul.

Endre az oldalára fordul, felkönyököl, és kisimít a lány arcából néhány elkóborolt tincset, aztán a lány mellére csúsztatja a kezét. Irina elneveti magát.

– Tetszik?

– Elmondhatatlanul. Ha összeszedtem magam, meg is fogom kóstolni őket. Aztán lentebb is megkóstollak.

– Mármint... még ma? – kerekedik el Irina szeme, és a hangján is érezni a meglepettséget.

– Igen, ez feltett szándékom.

– Én... szóval... nem tudom, hogy...

– Igen?

– Nem tudom, hogy nekem menni fog-e. Sose csináltam egymás után többször, kivéve...

– Amikor velem voltál.

– Hát... igen. De az már régen volt, és...

– Ne aggódj, Irina, menni fog – vigyorodik el Endre. Annyi szenvedély, amennyi a lányban izzik, kizárt, hogy egyetlen orgazmus után vállat vonva, könnyedén kihunyjon. Ó, nem, hosszú és eseménydús éjszakájuk lesz, igazán csekélyke alvással.

– Köszönöm, hogy bíztál bennem – mondja gyengéden Endre.

Irina édesen elmosolyodik.

– Komolyan gondoltad, mikor azt mondtad, hogy mindent, amit leírtam, végig akarsz velem élni, ugye? – kérdi picit bizonytalan hangon.

– A létező legkomolyabban – vágja rá Endre gondolkodás nélkül. Az előbbiek után pláne így gondolja.

– Endre, valamit el kell mondanom neked.

A férfi teste egy pillanatra megfeszül, átsuhan rajta a gondolat, hogy talán túl erőszakos volt és megijesztette Irinát, ezért a lány most visszatáncolna.

– Igen? – kérdi félve.

– Az a füzet, ami nálad van, nem az első füzetem – görbül egyszerre érzéki és pajkos mosolyra a lány ajka.

Endre megnyugszik, aztán viszont megérti a lány szavait, és tébolyult dobogásba kezd a szíve.

– Nem? – Alig képes kipréselni magából a kérdést.

Irina megrázza a fejét.

– Azóta írok, mióta először szeretkeztünk, szóval az évek alatt összegyűlt pár füzet.

Endrével nem gyakran történik ilyesmi, de most egyszerűen nem talál szavakat.

Irina fölé gördül, majd viharos szenvedéllyel és tapinthatóan újraéledő vággyal csap le a lány ajkára.

Vajon hány füzetet írt tele Irina a tíz év alatt? Endre nem tudja, de abban biztos, hogy minden egyes elképzelt jelenetet valóra akar váltani – kivétel nélkül mindet, és mivel a füzeteket a lány maga hozta szóba, tudja, hogy ő is akarja, ez pedig olyan boldogsággal tölti el, amire akkor sem találna szavakat, ha egy örökkévalóságig keresne.