Irina a saját elhaló nyögésére ébred fel. Kábán pislog, és egy pillanatra nem érti, miért érez perzselő forróságot a lába között.

Aztán bevillannak a képek. Mindegyik töredezett, alig valóságos, rá mégis zavarba ejtően hatással vannak. Nem egészen olyan volt, mintha ő élné át, hanem inkább, mintha megfigyelő lenne. Ez felkavaró módon felizgatja, szinte már bűnös forróság árad szét a testében, mégis becsukja a szemét. Vissza szeretné kapni az álmot, csak még egy kicsit. Látni Endrét, ahogy éppen őt szereti. Egyszerre figyelni sajgó testtel, és közben valamelyest mégis átélni.

Ahogy a kéz rezzen, és egy toll szelídségével végigsimít a bőrön. Ahogy két száj játékosan felfedezi egymást. Remegés és sóhajok és kifulladt csókok. Ahogy ölelik egymást, és megfeszül a testük. Ahogy Endre kínzó lassúsággal belehatol. Ahogy a nyakát csókolja. Ahogy az ujjai a férfi hátába mélyednek.

Az álom nem tér vissza, de elég csak felidézni, és a lángok mintha az égig szöknének. Irina úgy érzi, ha nem ér magához, abba beleőrül. A takarót korábban ledobta magáról, a bukóra nyitott ablakon bekígyózó hűvös levegő éles ellentétben áll azzal a forrósággal, amit érez. Muszáj enyhítenie.

A hálóinge kicsit felgyűrődött, így a keze szabad utat talál a hasáról a fehér pamutbugyi alá. Ahogy végigsimít a szeméremdombján és eléri a csiklóját, a testét máris uralhatatlan remegés rázza meg. Finom, lassú, körkörös mozdulatokkal kezdi magát kényeztetni. Először épp csak magához ér, aztán egyre fokozza a nyomást. A másik kezével lassan birtokba veszi a mellét, gyengéden masszírozza, aztán körberajzolja a mellbimbóját. A fejét a párnának feszíti, a kikívánkozó nyögést alig sikerül visszafojtania.

Ha nem fojtaná vissza a nyögést, nem hallaná meg, de néhány másodperc így is kell, hogy a vágy és lassan érkező gyönyör ködén át utat találjon hozzá az ajtó súrlódásának és a léptek tompa zajának a hangja.

Megdermed. Egyik keze a bugyijában, a másik a mellén. Összeszorítja a szemét, mert nem akarja látni, hogy ki lépett be a szobájába.

Add, hogy Lilla legyen! Kérlek, kérlek, kérlek!

Lilla soha nem jönne ilyen óvatosan, ő berontani szokott, nem settenkedni.

Irina tudja, hogy Endre áll az ajtóban. Az ajtóban, ahonnan tökéletes rálátás nyílik az ágyra, vagyis rá. Amint épp...

– Ó, istenem... – leheli Irina még mindig csukott szemmel.

– Nem, csak én – vágja rá Endre pimaszul.

Irina úgy érzi, a föld alá süllyed szégyenében. Mégis mit keres itt Endre? Miért nem alszik? Hát nem volt elég, hogy megtalálta a füzetét, most még ez is hiányzott? Hogy lehet, hogy Endre előtt mindig sikerül ennyire ostoba helyzetbe kevernie magát?

Irina félve les a férfi felé. Endre az ajtóban áll, teás bögrét szorongat a kezében, amiből lustán száll fel a gőz. A haja kicsit kócos, az arca borostás, a belopakodó reggeli fény és a függöny hajlatai halvány árnyakat festenek az arcára, és Irina szerint olyan szívdöglesztően mosolyog, ami már önmagában elég lenne ahhoz, hogy nedvesség öntse el a lába között.

A lába között, ahol még mindig ott van a keze. Ha ez most pornó lenne, a rajtakapott főhősnő egészen biztosan heves afférba bonyolódna a betoppanó, meglepett főhőssel. Nem mintha sok pornót látott volna, igazából csak egyszer és akkor is véletlenül, de utána nem is érzett rá vágyat, hogy még többet akarjon megnézni. A nyers és sokszor durva ábrázolás egyáltalán nem ragadta meg a képzeletét. Neki kell a romantika, a finomság, és persze az érzések.

Endre még mindig az ajtóban áll, és bár mohón nézi, nem mozdul. Irina sem rezzen, és ebben a pillanatban rájön, hogy ez a helyzet igazából szörnyen komikus. Nem tudja visszatartani a kitörni kész nevetést, bár sikerül kuncogássá szelídítenie.

– Jól vagy? – kérdi Endre félrebillentett fejjel.

– Igen, csak... – Irina nagy levegőt vesz, és a fejét ingatja. – Hihetetlen, hogy újra és újra zavarba hozom magam előtted. Előbb a füzet, most meg rajtakapsz, ahogy... – Irina nem tudja kimondani, azt azért nem. – És a legviccesebb az egészben, hogy szépen lassan kezdem úgy érezni, hogy előtted már nincs mit szégyellnem, mert hát... egyszer már lefeküdtünk, és a füzetet is olvastad, szóval sokkal többet tudsz a vágyaimról, mint valaha bárki is.

Ahogy kimondja, jön rá, hogy a szégyen tényleg elszállt. Ez persze nem jelenti azt, hogy zavarban sincs, Endre mégiscsak rajtakapta, amint magát kényezteti, de ezt nem érzi tragédiának. Ha bárki más nyitott volna rá, most képtelen lenne az illető szemébe nézni. De Endre... Endre pont úgy bontja le tégláról téglára a falat, ami körbeveszi, ahogyan tíz évvel ezelőtt. Nem hagyja, hogy egy szemernyi tartózkodás, visszafogottság vagy zárkózottság maradjon benne – és Irina rájön, hogy ezt nem is bánja, egészen addig, míg nem kerül veszélybe a szíve, és ezzel együtt arra is rájön, hogy igent fog mondani Endre ajánlatára.

Igen, a szeretője lesz – és minden pillanatát élvezni fogja. Nem akar tovább harcolni önmaga és a vágyai ellen, nem akar tépelődni, őrült akar lenni, mint akkor rég. Endre vigyázni fog rá, ahogyan vigyázott tíz évvel ezelőtt is, és amíg nem szeret újra bele, átélheti minden – már nem is annyira – titkos vágyát. Hiszen mindketten ezt akarják, felnőttek, nem tiltja senki és semmi, hogy együtt legyenek, akkor pedig miért is ne tehetnék?

– Akkor nem akarod befejezni, amit elkezdtél? Én igazán nem bánnám – vigyorog rá Endre.

Irina érzi, hogy elvörösödik, de végre kihúzza a kezét a bugyijából. Jobb későn, mint soha. Egy gyors mozdulattal a hálóinget is lejjebb húzza, ugyan nem állítaná azt, hogy így már szalonképes, de legalább nem is úgy fest, mint egy erkölcstelen céda.

– Elszállt a hangulat – motyogja. Ami igaz is, a testében egy csepp vágy sem maradt.

– Talán visszahozhatnánk – mondja Endre kihívóan megvillanó tekintettel. A lábával belöki az ajtót, és közelebb lép az ágyhoz. Leteszi a bögrét az éjjeliszekrényre, majd leül az ágy szélére. A kezét Irina térdére teszi – nincs a mozdulatban semmi erotikus, sokkal inkább baráti, ennek ellenére Irina mégis úgy érzi, hogy az érintés megperzseli a bőrét.

– Csak engedd el magad – súgja Endre.

– Általában ezzel van problémám – húzza el a száját Irina félszegen.

– Az előbb nem úgy tűnt.

– Az előbb egyedül voltam.

Endre keze lassan feljebb mozdul. Irina maga sem tudja, hogy széttárni vagy inkább szorosan összezárni szeretné a lábát.

– Hunyd be a szemed!

– Csak azért, mert nem látlak, még tudom, hogy itt vagy.

– Irina – morogja Endre figyelmeztetően. A hangja elnyomott szenvedélytől ködös.

– Jó-jó, oké – adja meg magát a lány, és becsukja a szemét.

– És most mondd el, mire gondoltál az előbb – kéri Endre csendesen.

– Arra, hogy túl helyes vagy az én ágyamba – vágja rá Irina, és a hangjában kacérság illegeti magát.

A lány összevont szemöldökkel nyugtázza a saját válaszát. Flörtöl. Ő, akinek ez soha nem ment. Se az incselkedés, se a csipkelődő szócsaták. Csak annak idején Endrével. Előtte mindig bátortalan volt, de Endre pár óra alatt előcsalta a ritkán látott játékos oldalát, és Irina akkor nagyon élvezte ezt. Már el is felejtette, milyen. Hogy mennyire felvillanyozó és bizsergető, hogy a szavak képesek felérni egy-egy lopott érintéssel.

– Még előbb – jelenti ki Endre türelmesen, bár a hangján Irina érzi a mosolyt.

– Hogy milyen édes tőled, hogy teát hozol nekem. Te a kávét szereted, igaz? – pillant rá Irina.

Endre szeme elkerekedik. Meglepődött, hogy emlékszik rá, pedig Irina is sok mindenre emlékszik abból a napból, nem csak ő. Igazából mindenre emlékszik, mert minden apró információmorzsát a férfiról úgy csipegetett fel, mintha ez lenne a túlélés záloga.

– Igen, de nincs kifogásom a tea ellen se – feleli Endre végül.

– Ezt örömmel hallom, de azért, ha majd egyszer én ébresztelek, inkább kávét viszek neked.

Megint flörtöl, egészen elképesztő. Hol van az a lány, aki eddig volt? És ki ez, aki most az ágyában fekszik? És mégis miért élvezi ennyire?

– Szóval tervezed, hogy egyszer majd ébreszteni fogsz? – vonja fel a szemöldökét Endre.

– Lehet – mosolyodik el Irina. Egy emlék kísérti meg, és ettől ellágyul az arca. – Mikor megnéztem A bakancslistát, eszembe jutottál.

– A Kopi Luwak? – ragyog fel egy kedves félmosoly a férfi arcán. Irinát érthetetlen öröm önti el, hogy a férfi rögtön tudja, mire gondol.

– Igen. Emlékszem, mikor meséltél nekem erről a kávéról, hogy hogyan is készül pontosan. – Irina elmélázva néz Endrére. – Tudod, tetszett, ahogy a dolgokról meséltél, hogy mindenhez volt valami érdekes történeted.

– Ha sokat utazik az ember, sok mindent hall és lát. Magamba szívom, ami érd... Nem, várj, te most el akarod terelni a figyelmem! – méltatlankodik Endre.

– Próbálkozom, de nem könnyű – sóhajtja Irina, de nehezére esik visszafojtani a nevetést. Aranyosnak találja a méltatlankodó Endrét.

– Dehogynem – lágyul el a férfi tekintete. – Te minden pillanatban eltereled a figyelmem.

– Tényleg?

– Igen.

A kék szempár megtelik csupa simogató gyengédséggel, és Irinában jóleső, puha-meleg árad szét. Ha most behunyná a szemét, egészen úgy érezné magát, mintha felhőkbe süppedne.

– Most pedig mesélj! Nincs több kérdés és kifogás – köti ki Endre. – Amikor megérintetted magad, mire gondoltál?

– Az álmomra – vallja be Irina pironkodva. Felvillannak benne a képek, és halvány sajgás kísérti meg a testét.

– És mit álmodtál?

– Hogy... szeretkezünk – nyögi ki nagyot nyelve.

– Velem álmodtál? – kerekedik el Endre szeme.

– Igen.

Irina félve kutatja, mit szól ehhez a férfi, de nem lát rajta semmi mást, csak nyílt és tiszta örömöt.

– Ezt jó tudni – motyogja Endre, majd mélyen a szemébe néz, és a tekintetében huncutság játszik. – Oké, akkor gondolj arra, mit csináltam álmodban. Fogadjunk, hogy képtelen voltam magam visszafogni – vigyorog. – Hogy megérintettelek, előbb csak finoman, hogy el ne riasszalak. Valahogy így, nem? – kérdi, miközben lassan feljebb csúsztatja a kezét, egészen a lány hasára, finoman súrolva közben a szeméremdombját, de szigorúan a hálóing felett. Ahogy a férfi a keze útját követi, csodálat lobban a tekintetében.

Irina leheletnyit megremeg, és úgy érzi, forróság kúszik a csontjaiba.

– Igen.

Endre nem kéri újra, hogy csukja be a szemét, és Irina nem is teszi. Látni a férfi arcát, ahogyan őt érinti, izgatóbb, mint bármi, amit elképzelhetne.

– Meg is csókoltalak? – Sürgető vágy színezi át Endre hangját mélyre és rekedtre.

– Igen.

Endre közelebb hajol hozzá, de mielőtt a száját a szájához érintené, úgy néz a szemébe, mintha engedélyt kérne. Irina épp csak bólint, és már érzi is a férfi ajkát.

A csók puha és édes, annyira lágy, mint az akadálytalanul áradó napfény. Álomkönnyű, lebegős érintések, többért reszkető ajkak tapogatózó találkozása.

Irina gyomrába feszült és türelmetlen bizsergés rebben, az öle sajog, és a szíve őrült ütemben dobog. Félszegen csúsztatja a kezét Endre tarkójára. A kócos tincsek csiklandozzák az ujjait, ahogy közéjük siklanak.

Az érintésre Endre nyelve rebbenve siklik előre. Irina megadja magát, hagyja, hogy elsodorja a kéjjelt teli remegés, hogy elragadja az érzéki játék. Kiéhezetten gabalyodik egymásba a nyelvük – szenvedélytől őrült keringő, csak vad és mohó, telhetetlen érintések.

Irina testében mintha hurrikán pusztítana. Nincsenek gondolatai, nincs semmi más, csak az érzés. Az érzés, ami arra sarkallja, hogy préselje a testét Endre kemény, izmos testéhez, hogy érezze a férfias erőt, hogy megadja magát neki és elvesszen benne.

– És aztán? Mit tettem aztán? – kérdi Endre reszelősre zilált hangon.

Irina nem tud válaszolni, mert Endre épp csak annyira húzódik el, hogy feltegye a kérdést, aztán már csókolja is újra. Lehetetlen abbahagyni.

Mintha tíz év minden elmaradt, de megálmodott csókját akarnák most bepótolni.

Mintha sosem lenne elég.

Mintha csak addig élnének, amíg csókolják egymást.

Ahogy a férfi borostája érdesen dörzsöli a bőrét, ahogy az ajka keményen az ajkának feszül, ahogy a nyelve puhán cirógatja, Irina számára szinte már túl sok. Nem is érzi a testét, mintha szétolvadt volna a mámortól.

Mikor úgy érzi, nem bírja tovább, hogy pusztán attól el fog élvezni, ahogyan Endre csókolja, a férfi lihegve, kifulladva elhúzódik. Irinának jó néhány másodpercre szüksége van, hogy rájöjjön, Endre válaszra vár, de újabb másodpercek kellenek ahhoz, hogy felidézze, mi is volt a kérdés.

– Levetkőztettél – pihegi Irina.

Endre ajkára lusta és érzéki mosoly ível. Kiegyenesedik, és megragadja a hálóing szegélyét. Nem tétovázik és ezúttal engedélyt sem kér. Türelmetlenül húzza fel a vékony anyagot. Irina picit felül, és hagyja, hogy Endre levegye róla. A férfi oda sem figyelve dobja el a hálóinget. A tekintete Irina bőrére tapad, és a lány úgy érzi, ennyi néma tűztől porrá hamvadnak a csontjai.

– És utána? – mormogja Endre vágyakozón.

– Simogattál és...

A lányban megrekednek a szavak, ahogy Endre máris valóra váltja az álmát. A keze áhítatosan siklik a bőrén. Úgy érinti, mintha nem tudna vele betelni, mint aki még soha semmit nem érintett, ami ennyire mélyen elbűvölte volna.

– Igen? Mit csináltam még?

– Megcsókoltad a mellemet.

– Ez ellen nincs kifogásom – dörmögi a férfi már szinte a bőrébe, és a következő pillanatban az ajka a lány keményen meredező mellbimbójára zárul.

Irina teste megfeszül, a mellkasát Endre szájához préseli, a kezét a férfi fejére csúsztatja. Endre körbesimogatja a nyelvével a mellbimbóját, aztán finoman az ajkai közé csippenti. A lány úgy érzi magát, mintha zuhanna.

– És mi történt aztán?

– Aztán... – Irina mély levegőt vesz, hogy csillapítsa a szíve tébolyult vágtatását –... az öledbe ültettél, már rajtad sem volt ruha, és lassan, nagyon lassan belém hatoltál.

– Valahogy így? – Endre keze lejjebb siklik, be a bugyi alá, és egy ujjával nagyon óvatosan a lányba hatol.

– Igen... – nyögi Irina elveszőn.

Endre a szájába veszi a mellbimbóját, közben mozdul a keze, lassan és őrjítően, a végletekig elnyújtva a pillanatot. Irina már érzi, hogy minden érzés egyetlen sűrű pontba gyűlik, és robbanásra várva lüktet, egyre csak lüktet. Egy izzó góc a teste mélyén, a vágy és a szenvedély vörös esszenciája.

Endre keze gyorsabban mozdul, a hüvelykujja a lány csiklójára rebben, és ez az érintés széttöri Irina világát. Mintha örvény nyelné magába, csak pörög és zuhan és repül és lebeg. Az extázis eltöröl minden határt, nyögés szakad fel belőle, a testét remegés rázza.

Úgy tér vissza a jelenbe, mint ahogyan egy elfáradt falevél hull lustán a földre. Mosolyogva nyitja ki a szemét. Mintha most állna újra egésszé össze a teste azok után, hogy a gyönyör szétcincálta és darabjaira hasadt.

Endre nézi őt. A tekintetéből túlcsordul a boldogság és az elégedettség.

– Ez... – Irina kábultan megrázza a fejét. Nem, erre nincsenek szavai. – Köszönöm.

A férfi elvigyorodik, de nem mond semmit.

Irina testében mintha még egyet nyújtózkodna a mámor, ahogy Endre gyengéden kihúzza az ujját.

– Gyönyörű vagy – súgja Endre, és apró puszit lehel a szájára.

Irina ajka megnyílik, de a férfi nem él a kínálkozó lehetőséggel.

– Ha most elölről kezdjük, akkor már nem tudom magam visszafogni, leteperlek, és a magamévá teszlek – magyarázza árnyasra sötétülő tekintettel. – De a húgod épp reggelit készít nekünk, úgyhogy ennek nem most van itt az ideje.

Irina beharapja az ajkát.

– De én szeretném, ha te is...

– Én majd legközelebb.

– Lesz legközelebb? – kérdi Irina játékosan.

Endre elvigyorodik.

– Szerintem mindketten tudjuk, hogy lesz.

***

– Jó illatod van – motyogja Endre megtorpanva, és az orrával finoman megcsiklandozza Irina nyakát. Élvezi, hogy a lány picit megremeg a karjában.

– Rózsa.

– Tudom, emlékszem. Azt mondtad, azért szereted, mert olyan, mintha a tavaszban fürdenél.

Endrének már akkor régen is tetszett ez a kép. Elbűvölte, ahogyan a lány fogalmaz – ugyanezért bűvölte el a füzet is, részben persze, mert azért maga a tartalom sem elhanyagolható.

Nagyot nyel, ahogy felvetül benne a kép, hogy Irina meztelenül fekszik a kádban, hogy a víz alig rejtve őt simogatja a testét. Sőt, hogy nem is víz öleli át, hanem a tavasz megolvadt, halvány és derengős színei. Csak részben csillapodott vágya – jelen pillanatban nem éppen kitörő örömére – új életre kel.

Pedig legalább tizenöt perce volt arra, hogy lehiggadjon, ugyanis Irina annak ellenére sem engedte be a fürdőbe, hogy korábban majdnem meztelenül feküdt mellette. A lány még azt is vállalta, hogy a sarkán sántikál, pedig Endre igazán nagyon lelkesen ajánlkozott, hogy segít a fürdésben. De Irina kijelentette, hogy akkor annak aligha fürdés lenne a vége – igazából ebben van igazság, ezt Endre is kénytelen-kelletlen belátta. Egyértelmű, hogy ha ő is Irinával tartott volna, a lány nem végzett volna ilyen gyorsan.

Azt azonban már tényleg nem hagyhatta, hogy lebotladozzon a lépcsőn, mikor ő örömmel leviszi. Legalább még egy picit ölelheti. Attól tart, ma már erre nem lesz több lehetősége, hiszen nemsokára érkezik a költöztetőcég, így egészen mással lesz elfoglalva. Pedig nagyon szívesen foglalná el magát újra és újra Irinával. Hogy végre megérinthette a lányt, az majdhogynem felért azzal, mintha beletemetkezhetett volna. Csókolni őt, megérinteni, simogatni sokkal több volt, mint amit ma reggelre remélt. És eszméletlenül jó volt, olyannyira, hogy elég csak visszagondolnia rá, és máris elönti az agyát a köd.

Ha nem aggódna, hogy Irinának túl gyors a tempó, estére áthívná magához, de úgy érzi, ez most még túl korai lenne. Irina ugyan az előbb a szobájában elengedte magát, és azóta sem érezni benne azt a görcsös távolságtartást, de azért nem árt az óvatosság. Endre úgy véli, jobb, ha egyelőre beéri annyival, hogy Irina végre nem érzi magát zavarban, hogy nem feszült, hogy visszatért az a kedvesen incselkedős énje, amivel annak idején az ujja köré csavarta. Endre szerint Irinának fogalma sincs arról, hogy mennyire bámulatos, amikor engedi magát igazán látni.

– Mindenkire mindig ilyen intenzíven figyelsz? – kérdi Irina elmélázva.

– Mi értelme van bármilyen beszélgetésnek, ha nem figyelsz a másikra? – mosolyodik el Endre. – De azért elárulom, rád különösen figyeltem.

Nem tudja megállni, apró puszit lehel a lány füle alá, és amikor érzi, hogy Irina megint megremeg, egy pillanatra a nyelvével is megsimogatja az érzékeny bőrt.

– Nem csinálhatsz velem ilyeneket, ha most biztosan nem folytathatjuk – motyogja Irina párás hangon. Endre imádja, hogy a vágy ennyire érzékire mélyíti a hangját.

– Szóval szeretnéd folytatni?

– Tudod, hogy szeretném.

– Átjössz hozzám ma este? – kérdi Endre félredobva az óvatosságot. Talán alábecsülte Irinát, talán a lány az imént félresöpört minden gátlást és félelmet. Bárcsak így lenne! Endre majd' megvész azért, hogy végre korlátok nélkül tényleg együtt lehessenek.

– Nem leszel nagyon fáradt?

– Mitől? – kérdi Endre, mert képzeletben már régen az esténél jár. Arra gondol, mi mindent tenne a lánnyal. Hogy hányszor juttatná el az orgazmusig. Irina teste csodásan érzékeny, annak idején minden apró csókra és érintésre hevesen reagált, és Endre nagyon kíváncsi rá, hogy most is így lesz-e majd. Az előbbiekből kiindulva igen.

– Hát, egész nap pakolni fogsz, nem?

– De – komorodik el Endre, ráadásul, ha Irina este átjön, akkor igyekeznie kell. Azt szeretné, ha a lánynak nem kellene dobozokat kerülgetnie, ha otthonosan érezné magát nála. Igazából izgul is emiatt, fontosnak érzi, hogy Irinának tetszenek a bútorai, mert előbb-utóbb a lány átköltözik majd hozzá, és ami most még csak az övé, az a lányé is lesz. Persze bármit kész lecserélni, ha Irinának nem tetszik, de ha minden tetszene neki, az sokkal jobb lenne – később ezt is használhatná bizonyítéknak ahhoz, hogy nagyon is összeillenek, mert Endre nem áltatja magát, szükség lesz arra, hogy minden létező eszközzel bizonyítson.

– Ha szeretnéd, szívesen segítek – ajánlja fel Irina. Endre lepillant rá, és nagyot dobban a szíve a lány ajkára kunkorodó huncut mosoly láttán. Irina szeretné, ha nem lenne fáradt estére.

– Köszönöm, de megoldom egyedül – rázza meg a fejét Endre.

– Biztos? Tényleg szívesen segítenék, és Lilla mellett megtanultam hatékonyan rendet rakni, szóval...

– Irina – szakítja félbe Endre gyengéden –, egyrészt nem ártana, ha pihentetnéd a lábad, másrészt, ha a közelemben lennél, mindenre tudnék figyelni, csak a pakolásra nem. Képzeld csak el, az evőeszközök, mondjuk, kikötnének a fürdőszobában, a ruháimat a konyhaszekrényekbe pakolnám, a könyveimet a ruhásszekrényekbe, és akkor azt inkább végig sem gondolom, mit tennék a könyvespolcokra...

Irina édesen felnevet. Endrét a bambuszból készült szélcsengők mély hangjára emlékezteti a nevetése.

– Rendben, akkor egész nap fekszem majd az ágyamban, és a füzetem felett ábrándozva rád gondolok.

Endre nagyot nyel.

– Van új füzeted?

– Igen.

– Basszus... – motyogja Endre, és nagyon igyekszik nem elképzelni, amint Irina rá gondolva papírra veti az erotikus fantáziáit. – Jobb, ha most lemegyünk – embereli meg magát.

– Oké – mondja Irina ártatlanul és bájosan.

Endre nagyon szeretné őt megcsókolni, de ha megtenné, hamarabb indulna vissza a lány szobájába, mint a lépcső felé.

– Jó, akkor... igen, szóval lemegyünk.

Endre komplett idiótának érzi magát, de a jelen most akkor sem igazán képes hozzá utat találni. Sokkal inkább látja maga előtt, ahogy Irina ír, majd a szavak leszöknek a papírról, át a valóságba, és Irina behunyt szemmel pont úgy ér magához, ahogyan akkor tette, amikor ő benyitott a szobájába.

– Endre?

– Tessék? – Ez a rekedtségtől maszatos hang tényleg az övé lenne?

– Nem megyünk le? – Irina képtelen visszafojtani a kuncogását.

– Élvezed, hogy az őrületbe kergetsz, igaz? – pillant rá Endre.

– Nem fordul elő velem mindennap, hogy egy olyan férfi figyelmét élvezzem, mint amilyen te vagy, és igen, bevallom, tényleg tetszik, hogy hatással vagyok rád – feleli Irina őszinteségtől túlcsorduló hangon, ahogy azonban a végére ér, összevonja a szemöldökét. – Túl sok vagyok? Én... én nem szoktam hozzá a flörtöléshez, és... jaj, talán nem is kellene kimondanom mindent, ami megfordul a fejemben, igaz? Ne haragudj, nem akartam, hogy miattam kényelmetlenül érezd magad. Nem tudom, hogy kell ezt jól csinálni, sose voltam még senkinek a titkos szeretője...

Irina olyan gyorsan beszél, hogy Endrének esélye sincs közbeszólni, ráadásul elbűvöli, hogy közben édes rózsaszín borul az arcára. De azért levegőre még a lánynak is szüksége van, és Endre meg is ragadja az alkalmat, de mivel nem tudja, mit mondjon, mert jelen pillanatban elég behatároltak a gondolatai, inkább Irina szájára szorítja a száját. Nem csókolja finoman a lányt, ezúttal nem. Vad és kiéhezett csók, tele nyers vággyal. Ígéret ez az estére.

Endre hirtelen húzódik el, és élvezi, hogy Irina úgy néz fel rá, mintha azt se tudná, hol van.

– Imádni való vagy, és megőrjítesz, de hidd el, engem ez egy szemernyit sem zavar.

– Tényleg? – kérdi reménykedőn a lány.

– Megnyugtat a tudat, hogy este az enyém leszel – mondja Endre szándékosan elmélyített hangon. – És, Irina, én is az őrületbe foglak kergetni. Többször is.

– Szóval kamatostól visszakapom? – mosolyodik el bátortalanul és szemérmesen a lány.

– Minden incselkedő szavadat – bólint Endre komolyan.

– Rendben – súgja Irina.

Endre bólint, aztán elszakítja a tekintetét a lányról, de alig pár lépés után, közvetlenül a lépcső előtt megint megtorpan.

– Mielőtt elfelejteném: semmit sem csinálsz rosszul.

– Akkor jó – leheli Irina megkönnyebbülten. – Tudod, nekem ez tényleg nagyon új.

– Csak legyél önmagad.

Irina ajkán halvány mosoly dereng fel, a tekintete elrévedezik – mintha eszébe jutna valami, és Endre úgy sejti, az előbbi szavaival sikerült olyasmit mondania, amit valaha Irina is mondhatott már másnak.

– Igen, az mindig beválik – mondja végül a lány meleg mosollyal.

Endre nagy levegőt vesz, és mielőtt megint elveszítené a fejét, ezúttal határozott elszántsággal elindul lefelé a lépcsőn. Mintha minden egyes tompa dobbanás türelmetlenül súgná: este, este, este.

Endrének fogalma sincs, hogy fogja addig kibírni.

– Lemaradtam valamiről? – tépi szét a szenvedély vörösével árnyalt gondolatokat Lilla visszafojtott nevetéstől rezdülő hangja. – Vagy ez most nem a küszöbön átemelős mutatvány?

Endre megáll a konyhában (észre se vette, hogy már leértek), majd finoman az egyik székre engedi Irinát.

– Tegnap Irina belelépett egy cserépdarabba, és megvágta a talpát – feleli közben, bár csodálja, hogy képes a szavakat úgy egymás mellé rakosgatni, hogy abból végül egy értelmes mondat jöjjön ki.

– De ugye nem komoly a vágás? – pillant Lilla aggódón a nővérére.

– Nem, csak Endre túlságosan aggódik.

Endre szeretné azt mondani, hogy ha Irináról van szó, akkor talán tényleg túlzásba viszi az aggódást, mert a lány nagyon fontos neki, de attól fél, ezzel túl messzire menne. Egyrészt zavarba hozná Irinát, másrészt a lány ilyen jellegű vallomásokra még aligha áll készen.

– Nos, ezúttal legalább nem én voltam béna – vigyorodik el Lilla. – Így viszont egy darabig nem mehetsz úszni.

– Jársz úszni? – csillan fel Endre szeme, és elfelejt leülni, pedig már kihúzta magának a széket.

– Irina imádja a vizet – feleli Lilla, miközben egy szalvétával kipárnázott háncskosárban kenyeret tesz az asztalra. – Minden héten legalább háromszor megy a közeli suli uszodájába. Szerintem azt se bánná, ha egész nap víz alatt lehetne.

– Azt nem igazán bírnám levegővel – mosolyodik el Irina. – Vízi hulla pedig nem szívesen lennék.

– Kedves nővérem, örömmel látom, hogy a morbid humoromból végre rád is ragadt valamennyi – vigyorog Lilla, ahogy leül az asztalhoz, aztán Endrére néz, és a férfi a legkevésbé sem érti, hogy miért ül ki a tekintetébe derültség. – Nem ülsz le?

Endre elneveti magát, aztán a fejét rázva leül.

– De, csak túlzottan elragadott a fantáziám.

Nem fejti ki bővebben, valószínűleg a két lány így is tudja, hogy mire gondolt.

– Mielőtt túlságosan beleélnéd magad – szólal meg Lilla kajánul –, Irinának egyrészes fürdőruhája van.

Igen, a lányok tényleg tudják.

– Mert úszni járok, nem magamat mutogatni – vágja rá Irina, de azért bájosan elpirul.

– Egyrészes fürdőruhában is megnéznélek – jelenti ki Endre, és csak gondolatban teszi hozzá, hogy anélkül is.

Irina felé les, és ahogy még mélyebb rózsaszínre festi a bőrét a pír, Endre úgy érzi, hogy az előbb hallotta a ki sem mondott szavakat.

– Mikor kell legközelebb elutaznod? – kérdi hirtelen a lány, egyértelműen azért, hogy elterelje magáról a témát.

Endre elkapja Lilla figyelmeztető szemvillanását, így picit megkozmetikázza az igazságot.

– Egy darabig nem vállaltam új megbízást, szeretném élvezni az új otthonomat, és az elmúlt hónapokban annyit melóztam, hogy most rám fér egy kis szünet.

Örömmel látja, hogy Irina nem néz rá gyanakodva, csak bólint, és az asztal felé fordul. Endre hálásan pillant Lillára, aki válaszul biccent egy egészen aprót.

A férfi megvárja, hogy a két lány szedjen magának, csak aztán lapátol néhány tükörtojást és sült szalonnát a tányérjára. Szed mellé a már felvágott zöldségekből is, aztán vesz a kenyérből, és jóízűen hozzá is lát a bőséges reggelihez.

– Régóta érdekel – szólal meg Lilla evés közben –, hogy te mitől vagy különleges.

Endre figyelmét nem kerüli el, hogy Irina tekintetében is kíváncsiság csillan. Tíz évvel ezelőtt ez értelemszerűen nem került köztük szóba. Az ember nem indít azzal egy ismerkedést, hogy közli, kissé fura – kivéve persze, ha az a célja, hogy akivel megismerkedni szándékozik, őrültnek könyvelje el.

Ő egyébként sem beszél gyakran arról, hogy miben más, mert nagyon nehéz úgy megmagyarázni, hogy megértsék. Még a saját családjának, akik közül pedig szinte mindenkiben akad valami, amitől más, nehéz volt ezt jól kifejteni.

– Máshogyan érzékelem a világot.

– Ezt hogy érted? – faggatja Lilla felkönyökölve az asztalra.

Endre a legegyszerűbb verziót választja magyarázatul.

– Biztosan hallottátok már, hogy ha valakinek egy érzékszerve nem működik megfelelően, a többi kompenzál. Például, aki vak, annak élesebb a hallása, jobb a szaglása. Nekem mindegyik érzékszervem úgy működik, mintha kompenzálni akarna.

Igazából sokáig nem is tudta, hogy ettől különleges, mert számára természetes volt, ahogyan lát, hall, ahogyan a dolgokat érzékeli, ahogy az is, hogy ezeket képes irányítani, hogy meg tudja szűrni, mit érzékeljen és mit ne. Nem tudta, hogy megérintve egy ruhát, nem mindenki érzi az ujján a szövet leheletvékony szálait, hogy nem mindenki lát minden egyes kis cseppet egy reggeli harmattal csipkézett rózsán, hogy az égen szárnyaló galambok szárnycsapásainak hangja nem mindenkihez jut el.

Igazából ennek köszönheti, hogy olyan jó abban, amit csinál – nem véletlen, hogy ennél a munkakörnél kötött ki.

– Ez nagyon király – közli Lilla őszinte csodálattal. – Jobb, mint az enyém.

– A tiéd mi?

Endre csak egy kicsit érzi szokatlannak és furcsának, hogy így a reggeli felett erről beszélgetnek. A családjában mindez annyira természetes, hogy ritkán kerül szóba, olyanokkal, akikben szintén akad valami más, nem sokat találkozott – bár jobban belegondolva ráébred, hogy talán ahogy Irinával nem beszéltek erről, mert ez tényleg olyasmi, amit az ember nem hoz csak úgy szóba, másokkal is történhetett ugyanígy. Ki tudja, hány különleges emberrel találkozott már anélkül, hogy ennek tudatában lett volna? És hát egyébként is: ki mondja meg, hogy mi az, ami különleges? Valójában talán mindenkiben akad valami, ami más. Például ismert egy lányt, aki pusztán egy mosollyal felderített csalódott gyerekeket vagy épp kibékített civakodó házaspárokat. Ez is különleges, de a legtöbbeknek eszébe sem jutna ezt így nézni.

– Kísért a múlt – közli Lilla kissé horrorosra véve a figurát, aztán viszont elvigyorodik. – Látok dolgokat, amelyek megtörténtek. Ha valahol valaki valami fontosat, lényegeset élt át, az olyan, mintha lenyomatot hagyna, és én ezt látom. Gondolhatod, elég hamar megesett a szexuális felvilágosításom – fintorodik el, de rögtön fel is derül az arca. – Ezért kellett mindenképpen olyan lakásba költöznünk, ahol előttünk még nem laktak. Itt nem láttam semmit, szóval ez tökéletes választás volt.

– Azt hittem, az erkélyed miatt tökéletes – szúrja közbe gyengéd csipkelődéssel Irina.

– Amiatt is – vágja rá Lilla, majd Endre értetlen pillantását látva hozzáteszi: – Dohányzom, és így esténként lefekvés előtt nem kell lejönnöm, hogy rágyújthassak. Irina utálná, ha cigiszagú lenne az egész lakás, szóval bent sosem gyújtok rá.

Endre bólint, aztán Irina felé fordul.

– És te?

Endre ezt már megpróbálta Vandából kicsikarni, de az unokahúga közölte, hogy ha majd Irina akarja, akkor elmondja.

– Én nem dohányzom – mosolyodik el a lány, de rögtön folytatja is: – A kövek. Valahogy... érzem őket, hogy mire jók, hogy miben segítenek, és néha megérzem azt is, hogy kinek milyen kőre van szüksége.

– Akkor innen az ékszerkészítési szenvedély.

– Igen.

Endre örül, hogy ezt is megtudta a lányról. Mivel Irina nem visel túl sok ékszert, kíváncsi volt rá, honnan jöhetett az ötlet, hogy ezzel foglalkozzon.

Endre örömmel kérdezne még, de megszólal a mobilja.

– Azt hiszem, a költöztetőcég lesz, korán ígérték magukat – mondja, miközben előhúzza a mobilt. Valóban ők hívják, úgyhogy bármilyen szívesen maradna, kénytelen asztalt bontani. – Mennem kell, de köszönöm a reggelit.

– Nincs mit. Nem kell segítség a pakoláshoz? – kérdi Lilla izgatottan kihúzva magát. – Kiváló lakberendező vagyok, tényleg, remek ízlésem van – bizonygatja lelkesen.

– Köszönöm, de már tudom, mit hova akarok tenni – hárítja el Endre tapintatosan az ajánlatot.

– Mégis milyen férfi vagy te? – hördül fel Lilla.

Endre elvigyorodik, de amikor válaszol, nem Lilla, hanem Irina felé fordul.

– Olyan, aki tudja, mit akar.

Reméli, hogy a lány ezúttal is meghallja, amit csak gondolatban tesz hozzá.

Este várlak.