Irina elkerekedő szemmel néz Endrére. Tudja, hogy ezúttal nem vörösödött el, ezúttal olyan sápadt, mintha a vérrel együtt minden szín kifutott volna az arcából. Ahogy most érzi magát, úgy véli, hogy talán soha nem nyeri vissza az egészséges arcszínét.

Egészen eddig a pillanatig eszébe sem jutott a füzet, annyira összezavarodott Endre megjelenésétől, hogy egyszerűen nem is gondolt rá, így az, hogy a férfi most ennyire könnyedén szóba hozta, valósággal sokkolja.

– Lélegezz, Irina! – figyelmezteti csendesen Endre.

Irina nem vette észre, hogy visszatartja a levegőt.

Tudja, hogy felesleges megkérdezni, de mégis muszáj. Úgy érzi, hallania kell a választ. Csak azért, hogy biztos lehessen benne, és ne csináljon magából komplett hülyét.

– El is olvastad? – Reszketeg és vékony a hangja.

– Igen – jelenti ki Endre kertelés nélkül.

Irina életében először gondolja azt, hogy egy kegyes hazugságnak jobban örült volna. Eltakarja a karjával az arcát, nem mer Endre szemébe nézni.

– Irina, ne csináld, nézz rám – kérleli a férfi gyengéden.

Irina megrázza a fejét. Könnyek csípését érzi a szemében, és a megalázottság elgyengíti minden porcikáját. Szeretne most az ágyában lenni, a takaró alá bújni, összegömbölyödni, és talán örökre úgy maradni.

Ez a férfi ismeri a titkos gondolatait, minden kendőzetlen vágyát, elolvasta azokat a szavakat, amelyeket csak magának szánt. Tudja, mit jelent számára, ha megérintik, hogy hogyan szereti, ha érintik, hogy hogyan éli meg a szeretkezést, és... Úristen! Hiszen a legutóbbi füzetben írt egy olyan jelenetet is, amikor... Jaj, nem! Nem, nem, nem!

Irina próbálja elűzni, de a kép feltartóztathatatlanul tolakodik be az elméjébe, és pont olyan elevenen rajzolódik ki előtte, mint amikor megírta.

Fekszik az ágyon, a keze a feje felett összekötve, a szeme előtt kendő, és nem látja a férfit, aki árnyaktól sűrű, mély hangon suttog arról, hogy mi mindent fog művelni a testével, amit aztán mind valóra is vált. Mindent leírt. Hogy milyen érzés lenne, ha így átadná magát valakinek, hogy részéről mennyi bizalom kellene ehhez.

Nincsenek mazochista hajlamai (a szadista hajlamoknak már a feltételezése is nevetséges lenne, ahhoz elég csak ránézni és egy picit ismerni), de az izgatja, hogy milyen, amikor feltétel nélkül kiszolgáltatja magát valakinek. Amikor minden rezdülését valaki másnak a kezébe helyezi. Amikor átadja a testét, és hagyja, hogy egy képzeletbeli férfi azt tegyen vele, amit akar, hogy addig nyújtsa az élvezetet, míg már úgy érzi, szétszakad a teste a gyönyörtől.

Soha nem írt ilyen jelenetet, csak akkor egyszer. Néha képzelte, hogy sötétben vannak, hogy be van kötve a szeme, de akkor először engedte el a fantáziáját annyira, hogy elképzelje, milyen lenne, ha a kezét sem tudná használni. Ha csak feküdne, míg egy férfi a testét imádja. Mikor elkezdte írni, nem tudta, hogy tetszeni fog-e neki, csak egy kísérlet volt, a határok kitolása, tudni akarta, milyen hatással van rá, ha ilyesmit ír.

Mivel eléggé belemerült a jelenetbe és igen hosszasan ecsetelte, egyértelmű, hogy nem hagyja hidegen egy ilyen lehetőség – bár ez persze nem jelenti azt, hogy a valóságban lenne mersze bárkivel is átélni. Ehhez részéről tényleg olyan mély és a lénye minden részébe beleivódó bizalom kellene, amit még egyetlen férfi iránt sem érzett.

Csak játék volt, hogy elképzelte.

De Endre mindezt akkor is olvasta. Miért mondta el, hogy olvasta a füzetet? Miért nem hallgatott róla inkább örökre?

Míg a könnyeit nyeldesi, Irina hallja, hogy Endre visszarámol a dobozba, hallja, ahogy leteszi a földre, aztán a férfi könnyedén az ölébe kapja, és vele együtt leül a hintaágyba. Irinának tiltakozni sincs ideje, bár ha lenne, talán akkor sem lenne képes most megszólalni.

Endre gyengéden elhúzza a karját az arca elől, de Irina akkor sem nyitja ki a szemét. Lehajtott fejjel ül Endre ölében, és szaporán dobogó szívvel próbálja megemészteni ezt a helyzetet, és kitalálni, hogy hogyan verekedje ki magát belőle. Csak azt tudja, hogy minél hamarabb messze kell kerülnie Endrétől. Hogy képtelen ránézni. És hogy rettenetesen elkábítja, hogy érzi a férfi testét, hogy érzi a lágy-sötéttel teli illatát, bár ezért dühös magára.

– Irina, tudnod kell, hogy soha semmi nem hatott rám úgy, mint a te füzeted. Felkavart, vonzott és igen, majd' minden sorral felizgatott – vallja be a férfi halkan, csupa törődő gyengédséggel.

A férfi lefegyverző őszintesége megérinti Irinát, és mintha enyhülne a szorítás a mellkasában és a görcs a gyomrában. Egészen idáig sosem érezte, hogy az Endre és közte lévő majdnem tízévnyi korkülönbség számottevő lenne, most azonban mégis furcsán érettnek látja Endrét. Bár az is lehet, ezt inkább a saját tapasztalatlansága teszi, nem pedig a férfi kora.

– Tényleg? – kérdi lehelethalkan, kétkedőn.

– Tényleg – erősíti meg Endre kedvesen, de határozottan.

A szavak hatására Irinában lassan elszunnyad pánik utolsó érintése is. Már a szíve sem dobog annyira tébolyultan. Egészen idáig fogalma sem volt róla, hogy a pánik ennyire szörnyű érzés, hogy ennyire hirtelen képes szétzilálni minden gondolatot, félresöpörni minden józanságot.

Jó, Endre megtalálta a füzetet, elolvasta, ez ellen már semmit nem tehet. A kérdés az, hogy mit tesz ezután. Csak éppen erről fogalma sincs. Lilla nem egyszer megjegyezte már, hogy ha másokról van szó, Irina könnyen átlátja a helyzetet, de ha magáról, akkor olyan, mintha vak lenne. Irina kelletlenül ismeri be, hogy ebben van igazság.

Endre nem szól semmit, csak picit szorosabban magához húzza, mikor érzi, hogy Irina már nem olyan feszült.

Különös – gondolja Irina. Sosem volt az a típus, akinek könnyített a lelkén, ha vigasztalják vagy megölelik. Erre a szülei elég hamar ráéreztek, és ha valami bántotta, hagyták, hogy bezárkózzon a szobájába, nem faggatták és zargatták, hanem megvárták, míg a saját – kétségtelenül lassú – tempójában feldolgozza a fájdalmát. Most, ahogy Endre magához öleli, mégis úgy érzi, hogy könnyebb.

Talán azért, mert Endre már ismeri a legsötétebb titkát, mégis itt van. Igazából, ha már valakinek meg kellett találnia a füzetet, mert olyan béna volt, hogy elhagyta, hálás lehet, hogy pont Endre találta meg. Ráadásul a férfi azzal együtt tett neki ajánlatot, hogy elolvasta mindazt, amit írt. Irina mindig azt gondolta, hogy ha valaki végigrágná magát a sorain, azt olyannyira meglepné, hogy mindezt ő vetette papírra, hogy idegenkedve nézne rá, de ha más nem is, hát egész biztosan sajnálná.

Endre azonban itt van mellette, gyengéden öleli, nem sürgeti, és a hangjában az előbb nyoma sem volt sajnálatnak, inkább csak... talán valami halvány tiszteletfélének, bár Irina ezt nem egészen érti.

– És...

– Igen – szakítja félbe Endre rögtön –, volt, hogy segítettem a dolgon, de ne ítélj el ezért, ha nem teszem, rövid távon szétdurrantam volna.

Irina olyannyira meglepődik, hogy félretéve a még mindig derengő szégyent, felnéz a férfira, de ahogy szembetalálja magát a szemtelenül pimasz mosollyal, rögtön újra elfordul. Az a mosoly nagyon veszélyes. A szavakról már nem is beszélve. Ha elképzeli, hogy Endre az ő füzetét olvasva ér magához... Nem, ezt inkább nem képzeli el. Legalábbis most semmiképp.

– Nem ezt akartam kérdezni – motyogja megilletődve.

– Nem baj, én ezt is el akartam mondani, hátha akkor kevésbé érzed magad kényelmetlenül, mert hidd el, nincs miért zavarban lenned. Szerintem csodálatos vagy.

Irina nem tudja, mit mondhatna erre. Endre tényleg csodálatosnak látja őt? Ez jóleső melegséggel öleli át a szívét, bár azért még mindig nem meri átengedni magát Endre tekintetének.

– És mit akartál kérdezni?

Irina nagyot nyel, de nem akar visszakozni. Tudnia kell.

– Hogy... hogy nem... szánsz miatta? Nem vetsz meg? Nem sajnálsz?

– Istenem, dehogy! Irina, nem mindenki mer szembenézni a saját vágyaival, nem mindenki meri felvállalni őket. Hihetetlenül bátornak látlak, amiért te megtetted. És ahogyan megtetted... elég rágondolnom, és... érted, ugye?

Irina nagyon is érti, és tudja, hogy Endre nem hazudik, ugyanis a bizonyítékot még a ruháikon keresztül is érzi a fenekének nyomódni – és nem állíthatja, hogy ez nincs rá hatással.

– Szóval az vonz bennem, hogy bátornak látsz?

– Többek között, igen.

Irina picit kihúzza magát, mert most már szeretné látni a férfi szemét, de ahogy mozdul, Endre felnyög.

– Ne haragudj – préseli ki magából Irina zavartan, és inkább nem mocorog tovább, csak félve Endrére pislog.

A férfi vigyorogva néz rá, bár a tekintetét sötétre mossa a vágy.

– Oké, nem volt olyan jó ötlet, hogy az ölembe vegyelek.

Irina nem tétovázik, már állna is fel, de Endre karja a derekára fonódik, és nem engedi mozdulni.

– Nem, nem, azért jó helyen vagy itt. Én meg hősiesen tűröm – vigyorog szünet nélkül a férfi.

Irina bátortalan mosollyal pillant rá, de nem erősködik, hogy inkább feláll. Talán kellene, de jó Endre ölében, jó érzés a férfi karja a dereka körül, és jó, hogy ilyen közel lehet hozzá. Talán nem egészen gondolkodik most tisztán, talán bölcsebb lenne egy kis távolság, hogy kitisztuljon a feje, mégsem akar mozdulni. Egyszer már cselekedett spontán, és az végül élete legszebb éjszakájához vezetett – ráadásul ezzel a férfival. Miért ne engedhetné meg magának, hogy még egyszer őrült legyen?

Amit Endre mondott, az vállalhatónak tűnik. A férfi nem akarja meghódítani, csupán szexet akar, és mi tagadás, ezt Irina is nagyon akarja. Ha nem hagyja, hogy az érzelmei bekavarjanak, akkor nem lehet semmi baj – márpedig miért hagyná, mikor tudja, hogy úgysem jöhet össze? Azt pedig erősen kétli, hogy Endre kezdene felé gyengéd érzelmeket táplálni, tehát egyszerűen csak jól éreznék magukat együtt – pont, mint tíz évvel ezelőtt.

Nincs szabály, nincs kötöttség, nincs elvárás – bár, ami az elvárásokat illeti, talán nem árt, ha Endre tisztában van azzal, hogy ő közel sem egy szexistennő.

– Endre, azért azt tudnod kell, hogy... amit leírok, az csak fantázia. Mármint én, szóval igazából közel sem vagyok bátor.

– Ezen változtathatunk.

– Hogy érted?

– Mikor olvastalak, arra gondoltam, hogy minden jelenetet nagyon szívesen végigélnék veled.

Irina testét forróság önti el már pusztán a gondolatra is, de a bizonytalanság lehűti kicsit.

– Nem tudom, nekem ez menne-e.

– Ha nem próbálod meg, soha nem is fogod megtudni. Az a nyers és őszinte nyíltság, ami megvan a soraidban, megvan benned is, csak azt hiszem, soha senkinek nem volt türelme, hogy megkeresse. Viszont, el kell árulnom neked, én egy nagyon türelmes és kitartó ember vagyok.

– Arra szükség is lesz – sóhajtja Irina, mert ismeri magát.

– Akkor akarod?

Igen, akarja, nagyon is, de ez mégsem olyasmi, amibe ennyire hirtelen beleugorhat. Legalább egyet aludnia kell rá, és az sem ártana, ha Endre nem lenne a közelében, hogy józanabbul tudjon gondolkodni. Mégiscsak arról beszélnek, hogy szeretők legyenek...

– Istenem, annyira furcsa, hogy erről beszélünk – motyogja Irina rosszul leplezett zavarral.

– Miért lenne furcsa?

– Én nem szoktam beszélni a... az intim életemről. Ha kimondom, hogy szex... – Irina érzi, hogy gyenge forróság önti el az arcát. – Hát igen, ez történik. Nem vagyok prűd, csak...

– Ezt nem is feltételeztem – kacsint rá Endre, és a mosolya pajkosan villan.

– Nekem nehéz ezekről a dolgokról beszélni. Nem szoktam meg – vallja be a lány.

– Mégis milyen kapcsolatokban éltél te eddig? – kérdi Endre értetlenül.

– Hát... tény, hogy nem működtek túl jól ezen a téren – vonja meg a vállát Irina.

Endre összehúzott szemmel, kíváncsian néz rá. Irina előre fél a kérdéstől, de tudja, hogy nem ússza meg. Endre nem szokott kertelni.

– Irina... hány férfival voltál utánam?

A lány nem látja értelmét, hogy ne mondja el, sőt, lehet, hogy jobb, ha Endre ezzel is tisztában van.

– Kettővel, és egyik sem volt túl szenvedélyes vagy épp hosszú életű.

A férfi szeme elkerekedik, vagy nem igyekszik, vagy nem is tudja leplezni, hogy nem ezt a választ várta.

– Megleptelek. – Félig kérdés, félig kijelentés, Irina maga sem tudja igazán, melyik inkább.

– Tudod, az, aki úgy ír, ahogyan te, azt hinném, sokkal többet élt már meg.

– Nem – feleli Irina félszegen. – Talán részben ezért is írok. Hogy megélhessem mindazt, amit egyébként nem élek meg.

– És akarod megélni?

Irina tétovázik. Egyfelől most rögtön szeretné magát a férfira vetni, másfelől viszont tudja, hogy később megbánja, ha nem gondolja ezt át jobban.

– Irina, nem kell most rögtön döntened – segíti ki Endre. – Várok, amíg csak kell. Három hónapja nem voltam senkivel, mert csak rád tudok gondolni, nem akarok mást, és ez nem fog elmúlni.

Most Irinán a meglepődés sora. Három hónap egy olyan férfinál, mint Endre, valószínűleg rekordnak számít. Endre elmosolyodik Irina hitetlen tekintetét látva, majd mikor a lány arckifejezése nem változik, végül elneveti magát.

– Ennyire azért ne lepődj meg – mondja. – Nem bújok ágyba úton-útfélen mindenféle nővel.

– Szóval akkor ez nálad nem számít kirívó esetnek? – kérdi Irina magához képest egészen szemérmetlenül.

– Azt azért nem mondanám – motyogja Endre. – Zavar?

– Micsoda?

– Hogy sok nő volt az életemben.

Irina nem válaszol rögtön. Endre puhatolózón és picit aggódva néz rá. Irinának jólesik, hogy a férfi ennyire törődik vele, hogy ennyire figyel az érzéseire. Nem mintha bármit tehetne az ellen, ha zavarná, de... igazából nem zavarja. Egyedül attól tart, hogy Endre talán túl sokat vár tőle, és ő végül majd csalódást fog neki okozni. Bár... tíz évvel ezelőtt neki még semmilyen tapasztalata nem volt, és miután lefeküdtek, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy Endre csalódott.

– Nem, talán jó is, hogy ilyen sok tapasztalatod van. Ha beleegyezem ebbe, jól fog jönni. – Irina a saját szavaitól megilletődve lesüti a tekintetét. Másokkal nem ennyire nyílt és őszinte, nem érti, Endrével szemben miért mond ki majdnem mindent, ami megfordul a fejében. Mi van ebben a férfiban, amitől benne szétfoszlanak a gátlások és a félelmek, az ösztönös tartózkodás?

Endre gyengéden megérinti az állát, és finom nyomással noszogatja, hogy nézzen rá vissza. Irina kicsit kelletlenül ugyan, de azért újra felé fordul.

– Örömmel fogom hasznosítani a tapasztalataimat, ha beleegyezel – mosolyodik el féloldalasan a férfi, de a szeme most nem mosolyog. Sokkal inkább úgy néz, mint aki tart valamitől, és ez tőle elég szokatlan. – Irina, nem haragszol?

– Miért?

– Mert elolvastam a füzetet.

Irinának ezúttal nem kell mélyen magába néznie, hogy tudja a választ.

– Nem. Én hagytam az orrod előtt, szóval nem hibáztathatlak érte.

Endre elképedten ingatja meg a fejét.

– Mindig találsz rá okot, hogy magadat hibáztasd?

Irina ezen elgondolkodik – vajon tényleg ilyen lenne? De nem, csak akkor hibáztatja magát, ha tényleg ő a felelős valamiért. Általában van annyira józan és megfontolt, hogy lássa, ha valamit csak magának köszönhet.

– Csak akkor, ha tényleg van rá okom. De hát egyébként nem tudhattad, mit találsz a füzetben, nyilván nem akartál betörni a magánéletembe. Nagyon meglepődtél? – mosolyodik el Irina. Csak ahogy kicsúszik a száján a kérdés, jön rá, hogy most már egyáltalán nem érzi magát kényelmetlenül, ha szóba kerül a füzet. Élete nagy titka kiderült, évekig tartott ettől, és lám, most, hogy megtörtént, igazából az első sokkot leszámítva nem is olyan szörnyű. Sőt, ha őszinte magához, be kell látnia, hogy szabadabbnak érzi magát. Buborékos boldogság, lebegős és könnyű – és Irina azt kívánja, hogy egy darabig még ne is pukkanjon ki ez a buborék.

– Az enyhe kifejezés – vigyorodik el Endre. – Próbáltam magam visszafogni, de... nos, mit tagadjam? Vonzottak a soraid. Te is nagyon vonzol.

Irina szaporán dobogó szívvel Endre vállára hajtja a fejét. A férfi nyíltsága megijeszti, ugyanakkor gyorsabb áramlásra készteti a vérét. Ma reggel nem hitte volna, hogy mindez megtörténhet, hogy a nap végére Endre ölében köt ki. Furcsa, hogy a dolgok milyen gyorsan megváltozhatnak, hogy egy-egy véletlen milyen irányba tereli az ember életét... Irina összevonja a szemöldökét. Véletlen?

– Ha csak holnap hozzák a cuccaidat, akkor hol alszol ma? És igazából miért vagy itt? – kérdi csendesen meghúzódó gyanakvással a hangjában. Túl merész feltételezésnek tűnik, hogy Endre csak miatta lenne itt, szégyelli is, hogy ilyen sokat képzel magáról, de nem tudja elűzni ezt a gondolatot.

– Lebuktam – sóhajt színpadiasan nagyot Endre. – Azért jöttem, mert reméltem, hogy találkozhatok veled. Szóval, ha felajánlod, hogy megosztod velem az ágyad, akár plátói alapon, nem fogom visszautasítani. Ha nem, akkor meglepetésszerűen letámadom Ádámot.

Irinát jóleső borzongás és zavarba ejtő büszkeség járja át. Endre miatta jött ma ide. Létezik, hogy őt, aki igazából soha senkinek nem kelti fel a figyelmét, egy férfi tényleg ennyire akarja? Annyira nehéz ezt elhinni és elfogadni, de hát Endre mégis itt van. Itt van, és a tíz év ellenére is olyan ismerős az ölelése, a karja erős, mégis mérhetetlenül gyengéd szorítása, mintha csak tegnap lett volna, hogy találkoztak.

– Kétlem, hogy bármi plátói lenne abban, ha beengednélek az ágyamba, de aludhatsz a kanapénkon, ha szeretnél – veti fel Irina. A férfi fáradtnak látszik, biztos nem hiányzik neki, hogy most még autóba üljön, viszont az ágyát egyelőre nem merné megosztani vele.

– Biztos?

– Persze. Írok Lillának egy sms-t, hogy ne lepődjön meg, ha hazaér – mondja Irina, majd apró mosollyal hozzáteszi: – Végül is rokonok vagyunk.

– Ez az én nagy szerencsém, különben hogy találkoztam volna veled újra?

***

Endrét különös bizsergés ébreszti fel, ami azt súgja, nincs egyedül. Bosszantó érzés, akár egy szúnyog szűnni nem akaró, áloműző döngicsélése.

Laposakat pislogva kinyitja a szemét, és a fotel felé néz. Rögtön éberebb lesz a tekintete, amikor észreveszi, hogy Lilla keresztbe tett lábbal, hátradőlve figyeli őt. A keze a karfán, és Endrének erről a látványról valamiért A Keresztapa ugrik be. Azt hitte, Leó lesz nehéz eset, de ahogy most elnézi Lillát, attól tart, tévedett.

– Jó reggelt, szépfiú! – mosolyodik el Lilla féloldalasan.

– Helló! – motyogja Endre rövid torokköszörülés után. Kicsit feljebb tornázza magát, és a kanapé háttámlájának dől.

Nem aludt túl sokat. Sajnos nem Irina tartotta ébren, mert miután megegyeztek, hogy a kanapén alszik, felvitte a lányt a szobájába és magára hagyta. (Irina persze tiltakozott, hogy tud menni a két lábán is, de Endre addig akarta a karjában tartani, amíg csak lehet, és egyébként is kímélni kell a vágást a talpán, ezt igazán bárki beláthatja.)

Mikor aztán birtokba vette a kanapét, azt hitte, pillanatok alatt álomba zuhan, azonban hiába hunyta be a szemét, a gondolatai körhintát játszottak benne és nem akartak lecsillapodni. Az ő mindig elemző agya pillanatról pillanatra megvizsgálta Irina minden szavát és rezdülését, míg arra az eredményre nem jutott, hogy minden a lehető legjobban alakult, és csak ezután volt hajlandó elcsendesedni. Viszont mire ez megtörtént, már a teste nem akart nyugodni, úgyhogy végül azzal próbálta elterelni a figyelmét, hogy bambán meredt a tévére és ismeretterjesztő sorozatokat bámult. Végül elnyomta az álom, arra sem ébredt fel, hogy Lilla hazajött, pedig a lány valószínűleg nem térdig érő pólóban volt bulizni, szóval valamikor nyilván hazaérkezett.

– Ha szabad érdeklődnöm, mit keresel te itt? – teszi fel a kérdést a lány.

Lilla sem látszik sokkal frissebbnek, mint amilyennek ő érzi magát. Endre úgy véli, a lány csak azért kel fel ilyen korán, hogy még azelőtt beszélhessen vele, hogy Irina is magához térne.

– Nem kaphatnék előbb egy kávét? – morogja Endre a szemét dörzsölve.

– Előbb a kínvallatás – jelenti ki Lilla csupa izgatott várakozással a hangjában. Nyilvánvaló, hogy remekül szórakozik. – Ha megfeleltél, kapsz kávét.

– Oké, akkor ne kímélj, szívtelen kistestvér.

Lilla ezt nem tudja megállni kuncogás nélkül, de aztán újra szigorú és komor vonásokba kényszeríti az arcát. Endre őszintén nem hitte, hogy Lilla képes ennyi keménységet az arcára sűríteni. Egyértelmű, hogy a családból egyedül Irina nem örökölt semmiféle színészi képességet.

– Hogy kerülsz ide?

– Irina felajánlotta a kanapét – csendül már-már védekezőn Endre hangja.

– Tudom – legyint Lilla türelmetlenül –, írt sms-t, amin, képzelheted, nem kicsit lepődtem meg.

Endre nagy levegőt vesz. Nem tudja, mennyit mondjon el Lillának, úgyhogy inkább ugyanazzal a verzióval áll elő, mint Irinának.

– Megvettem a szomszéd lakást, ma költözöm be.

– Lehet, hogy Irina ezt bevette, de én elég dörzsölt vagyok ahhoz, hogy ne higgyek neked. Szóval? – vonja fel a lány a szemöldökét.

– Tényleg megvettem a lakást.

– Ezt nem is kétlem, az indokaid érdekelnek.

Endre felsóhajt. Lilla és Irina közel állnak egymáshoz, ha most beavatja Lillát a tervébe, a lány akár véletlenül is elszólhatja magát, és ezt nem kockáztathatja meg.

– Hogy közelebb legyek Ádámhoz és Vandához.

– Aha, ezt el is hinném, ha úgy fejezted volna be a mondatot, hogy a nővéremhez akarsz közelebb lenni – vágja rá Lilla szemtelen mosollyal.

Endre megérti, hogy felesleges erőlködnie.

– Ugye nem mondod el neki?

– Az attól függ.

– Mitől?

– Hogy pontosan mennyire gondolod komolyan.

– Lilla, vettem egy lakást azért, hogy a közelében lehessek, szerinted mennyire komoly?

Lilla elvigyorodik.

– Jól feleltél, kispajtás, már érik a kávé.

Endre meghökkenten bámul Lillára. Komolyan azt ejtette ki a száján, hogy kispajtás? Valószínűleg utoljára az óvodában hívták így – nem, ha jobban belegondol, akkor sem.

Kezdi gyanítani, hogy Lilla jelenleg csak félig-meddig veszi komolyan magát. Mintha élvezné, hogy most "kínvallatósat" játszhat, bár Endre nem kétli, hogy ettől függetlenül Lilla számára nagyon is fontos, hogy ő milyen válaszokat ad, ahogy azt sem, hogy ha Lilla ítélete szerint rosszul felelne, nem tenné zsebre, amit kapna tőle.

– Most pedig beavathatsz a tervedbe – jelenti ki Lilla fenyegető tekintettel. Fenyegetőbb, mint ahogyan Leó nézett rá, és ez azért nem semmi.

– De ugye nem mondod el neki? – méregeti a lányt gyanakvóan Endre. Ha Irina megtudja, hogy nem volt hozzá teljesen őszinte, egy életre elásta magát előtte.

Lilla elmosolyodik, és a tekintete megtelik gyengédséggel.

– Tudod, Irina nagyon félt a szüzessége elvesztésétől. Nem is csak félt, valósággal rettegett. Nem magától a szextől vagy attól, hogy fájni fog, hanem attól, hogy soha senkiben nem fog megbízni annyira, hogy odaadja magát neki. Számára ez... nem is tudom, hogy fogalmazzam meg – szusszant Lilla morcosan. – Szóval neki a szex egyet jelent azzal, hogy a lelkét adja, hogy betekintést enged saját magába. Neki a szex sosem csak szex. Nem beszélt erről, mert ilyenekről még nekem se nagyon beszél, de azért tudtam. Mire veled találkozott, félig-meddig már beletörődött abba, hogy huszonegyedik század és szexuális szabadság ide, oda, ő szűzként fog meghalni. Hogy mit jelent az, hogy neked egyetlen nap kellett ahhoz, hogy lefeküdjön veled, csak az tudhatja, aki ismeri őt, és hidd el, nálam jobban gyakorlatilag senki nem ismeri. – Lilla élesen rászegezi a tekintetét. – Egyelőre még nem tudom, mi van benned, amitől Irina elveszti a fejét, de elveszti, és ez rá nem jellemző, szóval úgy gondolom, pontosan te kellesz neki, még ha ő ezt tagadja is. Te jót teszel neki, szóval nem, nem mondom el neki, bármit is tervezel. Úgyhogy ki vele! – közli Lilla türelmetlenül és szinte már követelőzőn.

Endrének kell pár pillanat, hogy összeszedje a gondolatait. Amit Lilla most megosztott vele, őszintén meglepte. Nem gondolta, hogy Irinának semmit sem jelentett, hogy neki adta a szüzességét, de azért azt sem gondolta, hogy ennyire sokat jelentett. Pedig sejthette volna mindabból, ami a füzetből kiderült számára.

– Akarom őt – mondja lassan Endre.

– Erre már rájöttem – szúrja közbe Lilla, ezúttal egészen kedves mosollyal.

– Nem, úgy értem, egy életre – magyarázza Endre. – Feleségül szeretném őt venni, de ehhez az kell, hogy közel engedjen. Akar engem, de nem bízik bennem, vagy legalábbis nem úgy és annyira, ahogyan szeretném. Én... – Oké, nagyon furcsa, hogy ezt pont Irina húgával ossza meg, de Lilla várakozón néz rá, és Endre úgy érzi, nincs sok választása. Kétli, hogy felállhatna addig erről a kanapéról, míg mindent töredelmesen be nem vall. – Felajánlottam neki, hogy legyünk szeretők, mert tudom, hogy ha lefekszik velem, megnyitja magát.

– Okos – bólint Lilla elismerően, és újfajta tisztelet csillan a szemében. Endre megkönnyebbül, hogy semmi szörnyülködés vagy elítélés nem látszik rajta. – Bár remélem, azt tudod, ha Irina rájön, hogy az elejétől az orránál fogva vezetted, haragudni fog rád.

– Nem, ha addigra belém szeret.

Lilla hümmög párat, szélesen elmosolyodik, de csak egy röpke másodpercre, aztán máris újra szigorú, szinte már amolyan "tanár nénis" pillantást vet rá.

– Jó, és mik a terveid később? Mi lesz a munkáddal? Nem akarom, hogy a nővérem úgy éljen, mint egy hajóskapitány asszonya.

Endre elkerekedő szemmel bámul a lányra. Hajóskapitány? Kispajtás, aztán meg hajóskapitány? Mi lesz legközelebb?

– Mondták már neked, hogy kicsit őrült vagy? – kérdi tétován.

– Naponta legalább egyszer megemlíti valaki – forgatja meg a szemét Lilla vigyorogva. – De ne kerüld ki a kérdést.

– Nem vállalok több megbízást – adja meg a választ Endre –, legalábbis olyanokat nem, mint eddig. Korábban kérték már ki a segítségemet szállodák beindításához is, és ahhoz nem kell elutaznom, ha mégis, csak egy-két napra. Aztán tarthatok előadásokat is a tapasztalataimról, erre is lenne igény. – Endre elmosolyodik. – Nem fogom magára hagyni Irinát, nem azért akarom feleségül venni, hogy aztán folyton távol legyek tőle.

– Oké – csapja össze a kezét Lilla elégedetten. – Mindjárt kaphatsz kávét, már csak egy kérdésre kell felelned.

– Hallgatlak – megy bele a játékba Endre. Könnyedebb hangnemet üt meg, mert érzi, hogy Lilla szívét már sikerült megpuhítania.

– Irinával együtt engem is megkapsz, már nem úgy, ha esetleg eszedbe jutna valami huncutságra gondolni – vigyorog a lány. – De elég sokszor kell majd elviselned engem. Mit gondolsz, ez menni fog?

– Azt hiszem, ezzel megbirkózom – neveti el magát Endre. – És ha nem tűnt volna fel, már gondoltam erre, végül is a szomszéd lakást vásároltam meg.

– Helyes. Jól feleltél, ifjú padawan, kapsz kávét – jelenti ki Lilla, aztán viszont komolyság váltja fel a derűt a tekintetében. – És a segítségemet is megkapod, szükséged lesz rá.

– Köszönöm, Lilla.

– Nincs mit. Ha boldoggá teszed a nővéremet, én is boldog leszek, ha boldog vagyok, az pedig mindenkinek jó, mert ha nem vagyok boldog, kiállhatatlan vagyok – vigyorog újra Lilla, ezúttal egészen eszelősen, bár Endre azt gyanítja, ez merőben szándékos.

Eddig is sejtette, hogy Lilla és Irina nagyon különbözik egymástól, de csak most érti meg, hogy a két lány igazából olyan, mint egy érem két oldala, és nagyon jó tudni, hogy legalább az érem egyik oldalát már megnyerte magának. Úgy véli, Lilla nagyon hasznos szövetséges lesz.

– Szerinted mit szólna hozzá Irina, ha én ébreszteném fel? – kérdi Endre hirtelen. Szeretné már látni Irinát, annyit beszéltek róla, hogy egészen konkrétan hiányzik neki. Ezen akár meg is lepődhetne, de ha Irináról van szó, nincs, ami meglepje. Megőrül érte, ennyi, és legszívesebben minden pillanatot vele töltene.

– Valószínűleg elbujdokol a takaró alá – húzza el a száját Lilla, de aztán rögtön fel is vidul az arca. – De ha a kedvenc teáját is viszed, talán előcsalogathatod.

– És melyik a kedvenc teája?

Lilla elvigyorodik, felpattan a fotelből, majd lendületes léptekkel a konyha felé veszi az irányt. Endre követi.