Irina mezítláb lép ki a teraszra, de rögtön meg is torpan. Mély levegőt vesz – rajongva szereti a tavaszéjszakák illatát –, majd felnéz az éjkékkel telepingált, csillagokkal pettyezett égre, és szélesen elmosolyodik. Szereti nézni az eget, akkor is, ha felhők vonulnak rajta, akkor is, ha napfényben lubickol, akkor is, ha a vihar borúsra festi, de számára egyik sem ér fel azzal, mint amikor a tekintete a csillagok között kalandozhat.

Sok csillagképet ismer – mikor még kislány volt, az édesapjával nyáron sokszor kifeküdtek a kertbe, és a papája sorra mutogatta a csillagképeket, majd elmesélte hozzá a történetüket is. Irina imádta azokat az órákat, amelyeket együtt töltöttek a kertben – olyankor is, ha Lilla velük tartva minden történetet nagy lendülettel életre keltett, és ebbe őket is belevonta, aminek persze mindig hangos kacagás lett a vége, már csak azért is, mert míg Lilla tökéletes átéléssel ugrált egyik szerepből a másikba, addig Irina nagyjából úgy játszott, mintha karót nyelt volna. Leó szerint – akit olykor Lilla rávett, hogy játsszon velük – Irina a tökéletes anti-színész.

Ahogy most mindez eszébe jut, a lány mosolya még szélesebbre fut. Mikor Leó ezt kijelentette, Irina egy hétéves kislány minden öntudatával dacosan közölte vele, hogy márpedig ő büszke rá, hogy még játékból is képtelen hazudni. Leó pedig nevetve felkapta, megforgatta a levegőben, és azt mondta, hogy reméli, mindig ilyen marad.

Irina lelkébe boldogság surran. Jó érzés, amikor az ember egy váratlan pillanatban megérzi a szeretet és az élet felfoghatatlan szépségét. Az elmúlt három hónapban túl sokszor feledkezett meg erről, és túl kevésszer értékelte az apró, hétköznapi pillanatokat. Azokat, amelyekről olyan könnyű megfeledkezni, amelyek nem jelentőségteljesek, mégis ezek formálják egésszé és igazán boldoggá az életet.

Irina megfordul, és felkapcsolja a villanyt, hogy ne csak az eget, a teraszt is lássa. Épp az imént bocsátotta útjára Lillát. Bár a húga – mint általában – győzködte, hogy menjen vele, de Irina kedvesen visszautasította az ajánlatot. Lilla sosem adja fel, mindig azzal jön, hogy hogyan akar Irina ismerkedni, ha olyan ritkán mozdul ki, mert azt aztán igazán nem várhatja, hogy a nagy szerelem varázsütésre besétáljon az ajtón. Irina is tudja, hogy ez körülbelül olyan, mintha csodára várna, és azzal is tisztában van, hogy az ő életvitelével tényleg csak akkor találhatna férfit, ha az a férfi besétálna az otthonukba, majd közölné vele, hogy „helló, én vagyok számodra a tökéletes".

Ha jobban belegondol, életének két nem túl jól sikerült kapcsolata is a véletlen műve volt. Zsolttal a könyvtárban, Mártonnal pedig egy könyvesboltban találkozott. Úgy hiszi, ez azért sokat elárul róla.

Talán épp ezért ma megfordult a fejében, hogy kivételesen Lillával tart, de tudja, hogy úgysem érezné jól magát, az emberektől és zenétől zsúfolt szórakozóhelyek nem tartoznak azok közé a helyek közé, ahol ő képes lenne elengedni magát. Moziba vagy színházba bármikor elcsalható, sőt, a múzeumokat is kedveli, és olykor még a szabadtéri koncertek sincsenek ellenére, de a romkocsma, ahova Lilla indult, már messze meghaladja azokat a határokat, amelyeket ő szeret átlépni.

De egyáltalán nem bánja, hogy egyedül maradt. Olvasni vagy írni fog, aztán valószínűleg hamar ágyba bújik. Maga sem tudja, mitől fáradt el annyira, mikor ma aztán nem sok mindent csinált, mégis úgy érzi, hogy már most majd' leragad a szeme, pedig még kilenc óra sincs.

Úgy hiszi, azért van ez, mert miután beszélt Evelinnel, eltűnt belőle a feszültség. Három hónapja hordozta magában, és ahogy elillant, az olyan volt, mint amikor egy nehéz feladatot elvégezve az ember végre érzi, hogy most már pihenhet.

Irina őrlődő típus, mindig sokáig rágja magát a dolgokon. Ezért nem szeret igazán ismerkedni – később minden elhangzott szót hosszan elemezget magában, azon gondolkodik, nem mondott-e túl sokat vagy épp mit mondhatott volna másként. Neki sosem forgott úgy a nyelve vagy vágott olyan gyorsan az esze, mint Lillának, ő inkább olyan, mint A szerelem hálójában Meg Ryan: mindig csak utóbb jut eszébe, hogy egy-egy helyzetben mit is kellett volna mondania.

Valószínűleg ezért emészti meg nehezebben a dolgokat, de ma beletörődött, hogy annak, ami el sem kezdődött Endre és közte, valóban vége van. Elengedte őt. Már nem kell győzködnie magát, hogy jobb így, most egyszerűen csak jól érzi magát a bőrében, és szó mi szó, ez az érzés már nagyon hiányzott. Bár ezúttal legalább nem három évig tartott, ha úgy veszi, ez tulajdonképpen előrelépés.

Felemeli a terasz szélére tett viráglocsolót. Ez a kedvence, nem hagyományos bádoglocsoló, hanem cserépből készült, és egy bumfordi kis katicabogár alakjára mintázta a készítője. Irina azért szereti annyira, mert kedvesnek találja az ötletet, még akkor is, ha a kiálló, keskeny cső igencsak eltorzítja szegény katicát.

A korábbi esőnek köszönhetően a kertben nem kell locsolni, de a teraszon egy-két virágot nem ért a víz, úgyhogy ők már biztosan nagyon szomjasak. Irina halkan dúdolva, szinte légies könnyedséggel lép egyik cseréptől a másikig. Néha beszélni is szokott a virágokhoz, máskor csak énekel nekik. Valószínűleg ezt az édesanyja ragasztotta rá, aki mindig könnyű, lágy dallamokkal szórakoztatta a növényeket.

Észre sem veszi, hogy a találomra választott, dünnyögős hangok dallammá fonódnak össze, a szavak pedig önkéntelenül szöknek a szájára. Szereti Zorán hangját, sokat szokta hallgatni, mert a dallamai megnyugtatják és ellazítják, nem csoda, hogy most is pont az általa énekelt sorok szöknek ki belőle.

– „Az volt a dal, az volt a hely, angyaloktól szerettük el, az volt a dal, az volt a hely, ne ébredj fel..."

– Most ugye arról énekelsz, ami tíz évvel ezelőtt történt?

Irina halk sikkantással és ijedten kalapáló szívvel pördül meg. Ahogy megpillantja a terasz előtt lazán zsebre dugott kézzel ácsorgó férfit, az egész teste elgyengül. Észre sem veszi, hogy a locsoló kicsúszik a kezéből, csak amikor nagyot csattanva széttörik a csempén. A melegítője alja vizes lesz, és meztelen talpán is érzi a hideget, de mégsem ugrik meg. Az ösztön talán erre sarkallná, de az ösztönnél kivételesen erősebb a meglepettség, ami úgy szorongatja, mintha hirtelen érkező átok szoborrá változtatta volna.

– Jézusom, nem sérültél meg? – lép közelebb Endre sietve. A derűt letörli az arcáról az aggodalom.

Irina megrázza a fejét, és szaporán pislogva néz a férfira. Igazából nem biztos benne, hogy ebben a pillanatban érezne bármit is abból, ha megsérült volna.

Álmodik vajon? Hiszen mégis mit keresne itt Endre?

– Te hogy kerülsz ide? – nyögi ki Irina elhaló hangon.

– Nos, leginkább a két lábamon – vonja meg a vállát lezserül a férfi, majd kedves félmosoly szökken az arcára. – Mondták már neked, hogy gyönyörű hangod van?

Irina még mindig megszeppenten pislog.

Hogy mije van?

– Endre, mit csinálsz itt?

A férfi vidáman elmosolyodik. Irinát édes borzongás járja át, legszívesebben a férfihoz lépne, és az ujjaival is kitapintaná a mosolyt, hogy ne csak lássa, érezze is. Aztán végigsimogatná az ajkával, érezve a szelídszőke borosta szúrását, a finom ráncokat, a...

– Itt lakom.

Hogy micsoda?

Irina összevonja a szemöldökét.

Mit akar azzal mondani, hogy itt lakik? Itt hol? Vagy mi?

Irina megrázza a fejét, hátha akkor rendbe sorakoznak a gondolatai, de hiába. Úgy érzi magát, mintha víz alatt lenne, és minden, ami felette történik, csak összekuszálva, tompán jutna el hozzá. Az is lehet, hogy az agyával történt valami, és attól ilyen kótyagos és kásás minden. Talán megőrült. Csak ez lehet a magyarázat – ebben legalább van logika.

– De... nem értem – préseli ki magából.

Endre mosolya egy pillanatra sem enyhül, és a lány nem állíthatná, hogy ettől könnyebb tisztán gondolkodnia.

– Most költöztem be – bök a sorház középső lakása felé Endre.

– Hogy mit csináltál? – suttogja Irina olyan elveszetten, mint amilyen elveszettek lehetnek a vihar tépázta virágszirmok a szélben. Így is érzi magát – mintha a belsejében vihar támadna, és össze-vissza tépázna minden gondolatot és érzést.

– Megvettem a szomszéd lakást. Már régóta tervezem, hogy én is ide költözöm, nem volt értelme a fővárosi lakásnak, ha egyszer a bátyám és az unokahúgom itt vannak, és úgyis minden szabad percemben inkább ide jövök – magyarázza Endre.

– De miért pont ezt a lakást választottad? – ingatja meg a fejét hitetlenül Irina.

Még mindig nem érti teljesen. Endre tényleg azt mondta, hogy mától itt fog lakni? Ő lesz a szomszédjuk?

Nem, ez lehetetlen. Tényleg megőrült.

De akkor miért tűnik olyan valóságosnak a férfi?

– Jó helyen van, jó áron volt, és biztos lehettem benne, hogy kedvesek a szomszédok – pillant rá Endre melegen. – Holnap érkezik a költöztetőcég a cuccaimmal.

Irinát a hír úgy éri, mintha jeges vizet zúdítanának a nyakába.

Endre melléjük költözik. A szomszédban lesz. Talán nap mint nap látni fogja. Talán a barátnőit is látni fogja, amitől máris szúró féltékenységet érez.

Hogy fogja ezt kibírni anélkül, hogy belebolondulna? Már nem Endrébe, hanem a helyzetbe és a vágyba. Mert a lezárást illetően a teste nagyon nincs vele egy véleményen.

Irinának minden porcikája azt súgja, hogy meneküljön. Most, amíg nem késő. Amíg a férfi rá nem jön, hogy mennyire mélyen vonzódik hozzá, mielőtt nevetségessé tenné magát. Irina nem gondolkodik, csak hallgatva a zsigeri ösztönre megfordul, de ahogy lép, éles fájdalom hasít a talpába.

– Irina!

A fájdalom összemossa a pillanatot. A lány szemébe könnyek szöknek, elveszti az egyensúlyát. Aztán már csak azt érzi, hogy Endre illata körülfonja, a lába nem éri a talajt, és két erős kar védelmezőn, szilárdan tartja.

– Annyira sajnálom, ne haragudj – hallja Endre feszültségtől komor hangját.

Irina talpában kegyetlenül szúr a fájdalom, legszívesebben fél lábra állva ugrálna és átkozódna, helyette azonban kinyitja a szemét, és felnéz a férfira. Bár Endre szorosan a karjában tartja, Irina mégsem készül fel arra, hogy ilyen közelről nézzen rá. Ha akarná, megszámolhatná a férfi ráncait és az apró ezüstös pontokat abban a csodásan kék szempárban.

– Nem a te hibád volt, én nem figyeltem – motyogja Irina fátyolos hangon.

Vajon mennyire csúnyán vágta meg magát? Ugye már nincs benne a szilánk, amire rálépett?

– Megijesztettelek, miattam törted össze a locsolókannát.

Irina bágyadtan elmosolyodik.

– Locsolhattam volna a bádogkannából is, és egyébként sem te törted össze, hanem én.

Endre gyengéden, féltőn néz rá. Irina látja rajta, hogy még mindig magát okolja.

– Tényleg nem te tehetsz róla, Endre. Sosem hibáztatok mást a saját ostobaságomért, szóval kérlek, te se hibáztasd magad. Te nem tettél semmit – jelenti ki szelíden. Komolyan gondolja a szavait, ami történt, az nem Endre hibája.

Endre kelletlenül bólint.

– Megengeded, hogy megnézzem a sebet? Elég csúnyán vérzik.

– Oké – leheli Irina.

Endre a karjában tartva őt a hintaágyhoz lép, és nagyon óvatosan leteszi. Irina úgy tartja a lábát, hogy lehetőség szerint ne vérezze össze a hintaágyat.

Ahogy Endre elveszi a karját és kiegyenesedik, Irina mintha élénkebben érezné a fájdalmat a lábában. Lehetetlen, hogy a férfi közelségének hiánya teszi ezt, biztosan csak most múlik a sokk, igen, csak ez lehet.

Endre arca elkomorodik, ahogy Irina lába felé fordul. Már épp a lány is megnézné, de akkor Endre hirtelen kihúzza az ingét a nadrágjából és gombolni kezdi.

– Te mit csinálsz? – kérdi Irina ijedten, és a hangja leginkább madárfiókák halvány csivitelésére emlékeztet.

– Leveszem az ingem – adja meg a választ Endre szemtelen mosollyal.

– Azt látom, de miért?

– Hogy ne a hintaágyat vérezd össze.

– Inkább, mint az ingedet.

– Csak egy ing, Irina, van még legalább egy tucatnyi, nem fog hiányozni – mondja Endre, és mielőtt Irina bármi többet mondhatna, már ki is bújik az ingből.

Irina tekintete minden erőlködése ellenére mohón járja be a férfi széles mellkasát. Izmosabb lett, mint tíz évvel ezelőtt volt. És milyen vonzó barna a bőre, a tejkaramellára emlékezteti Irinát. Mennyire szeretné rásimítani a tenyerét! Érezni a bőre a forróságát, ahogy dobog a szíve, a halvány szőrszálak puha csiklandozását, látni, hogy az ő erőtlen, halvány bőre hogyan üt el a férfiétól...

Endre megköszörüli a torkát, mire Irina elkapja a tekintetét. Tudja, hogy úgy fest most, mintha pár pillanat alatt égette volna lángvörösre az arcát a Nap.

– Ne légy zavarban, én is megbámulnálak, ha te lennél félmeztelen – közli Endre nyugodtan, aztán finoman megfogja a bokáját, felemeli a lábát, és alágyűri az inget.

Az érintése mintha villámok ezreit csalná Irina testébe. Az ölét lüktető forróság önti el. Talán soha életében nem volt még ennyire zavarban. Vajon Endre sejti, hogy milyen reakciót képes kiváltani a testéből?

A férfi keze a kelleténél tovább időzik a bokáján, és mielőtt elveszi, mintha sóhaj lebbenne az ajkáról, de Irina ebben egyáltalán nem biztos. Kicsit szédül, és tisztában van vele, hogy csak áltatja magát, ha azt hiszi, a vérveszteségtől vagy a fájdalomtól.

– Mélynek tűnik a vágás. Szerintem nem ártana kitisztítani és bekötni – állapítja meg Endre, miután alaposan szemügyre veszi a lány talpát.

– A mosókonyhában van fertőtlenítő meg kötszer is.

– Ne mozdulj, hozom! – egyenesedik ki Endre.

– Ahogy a nappali felé...

– Tudom, az én lakásom a tiétek mása – vigyorodik el Endre, mielőtt belépne a konyhába.

Irina pihegve bámul utána.

Nem álmodik, Endre tényleg itt van, és igen, minden jel arra mutat, hogy beköltözött a szomszédba.

Endre alig pár pillanat múlva már vissza is ér, Irinának nincs ideje sem összeszedni magát, sem átgondolni, hogy mit is érez éppen – már azon túl, hogy egy hatalmas katyvaszt.

A férfi a hintaágyra, a lába mellé teszi a dobozt, amiben minden megtalálható, ami a sebkezeléshez kell, majd visszasiet a konyhába, Irina úgy véli, kezet mosni. Amikor megint kilép, rögtön letérdel elé, egészen úgy, mintha a kezét akarná megkérni. Irina mélységesen mély zavarba jön ettől a gondolattól, elkapja a tekintetét a férfiról, és magában azért imádkozik, hogy ne legyen olyan vörös az arca, mint amennyire annak érzi.

Várja, hogy Endre hozzálásson a seb kitisztításához, de semmi nem történik. Félve les a férfi felé, aki nyílt, őszinte tekintettel vár rá. Ahogy egymásra talál a pillantásuk, a férfi elmosolyodik, és a szemében huncutsággal félrebillenti a fejét.

– Hozzám jössz feleségül?

***

Irina arcára nyers megütközés kövül, de a szemében egyetlen kósza pillanatra vágyakozás csillan. Endre úgy érzi, mintha nyár éledne benne. Ez a vágyakozás maga a remény.

– Ne ijedj meg úgy, csak vicceltem – vigyorodik el, mielőtt a lány magához térhetne. – És persze látni akartam, hogyan reagálsz.

– Miért? – súgja Irina. A hangjából mintha minden szín kifutott volna.

– Hogy tudjam, van-e még nálad esélyem.

– És van? – kérdi a lány bizonytalan arckifejezéssel.

Endre majdnem elneveti magát, biztos benne, hogy ezt a kérdést Irina nem egészen így akarta feltenni, és ahogy a lány beharapja az ajkát, egyértelmű, hogy ő is megérti, mi szaladt ki pontosan a száján.

– Szerinted? – kacsint rá derűs mosollyal Endre, és örömmel látja, hogy Irina arcát újra halvány pír vonja be. Olyan bájosak a szeplői ilyenkor – Endre szeretné mindegyiket egyesével megcsókolni. Egyszer megteszi majd. Órákig fog tartani, és ő minden pillanatát élvezni fogja. Kész szerencse, hogy Irinának ilyen sok édes, csókolni való szeplője van.

– Azt akartam kérdezni, hogy... – kezdi zavartan a lány, de Endre nem hagyja, hogy befejezze.

– Tudom, mit akartál. És igen, szerintem van. És szerinted is van – jelenti ki megingathatatlan magabiztossággal, aztán Irina lába felé fordul. – Felkészültek vagytok – húzza kicsit közelebb magához a dobozt. Odabent már belepillantott, bár nem nézte meg alaposan, mert észrevette a szárítót, amin bugyik és melltartók száradnak épp, és jobbnak látta minél hamarabb kiiszkolni a mosókonyhából. Mert az egy dolog, hogy szembetalálja magát Irina bugyijaival és melltartóival – igazság szerint ezeket szívesen megismerné alaposabban is, bár sokkal nagyobb örömét lelné bennük, ha a lányról levéve köthetne velük mélyre ható barátságot –, de Lilla fehérneműit valóságos szentségtörésnek érzi meglesni.

– Lilla miatt – magyarázza Irina, és Endre egy pillanatra nem is érti, miről beszél, aztán leesik neki, hogy csak arra válaszol, amit az imént mondott. – Én ritkán sérülök meg, de Lilla mindig szeleburdi kicsit – folytatja Irina. Endre nem szakítja félbe, mert amíg a lány beszél, legalább nem a sebére figyel. – Rendszeresen előfordul, hogy megvágja vagy megégeti magát főzés közben, úgyhogy „sose lehet tudni" alapon bölcsebb, ha minden van itthon, amire szükség lehet. Meg persze Árpi bácsi és Ilonka néni...

– Ők kik? – kérdi Endre, miközben óvatosan befejezi a seb tisztítását. Nem lát benne szilánkot és már épp csak szivárog belőle a vér, amit jó jelnek vél. A vágás nem olyan mély, mint a vér alapján várta, és ennek nagyon örül. Szörnyen pocsékul érezné magát, ha vihetné Irinát a balesetire, hogy összevarrják, mert bármit is mondott a lány, szerinte akkor is ő a felelős azért, hogy belelépett egy cserépdarabba.

– A szélső lakásban laknak, van négy unokájuk, akik szeretnek itt kint játszani, és előfordult már, hogy jól jött az elsősegélyes dobozunk.

Endre figyelmét nem kerüli el, hogy Irina hangja megtelik meleg árnyalatokkal, ahogy a gyerekeket említi. Vajon ő szeretne gyereket? Ha igen, mennyit? Endre nem bánná, ha nagy családjuk lenne, szereti a gyerekeket, és általában jól megérti magát velük. Úgy véli, Irinából csodálatos anya lesz majd, kedves és gondoskodó, akiért rajongani fognak a gyerekeik.

– Ez picit csípni fog – figyelmezteti Endre Irinát, aztán gyorsan fertőtleníti a sebet. – Oké, már csak be kell kötözni, és kész is.

– Nagyon... szakszerű vagy – jegyzi meg Irina.

– Van tapasztalatom, eleven gyerek voltam, szóval tele vagyok igen komoly harci sérülésekkel. Akarod látni őket? – pillant a lányra Endre vigyorogva.

– Nem, azt hiszem, ezt inkább kihagynám – feleli Irina elpirulva.

– Egészen biztos vagy benne? – incselkedik Endre. – Engem egyáltalán nem zavarna, ha fel akarnád őket fedezni. Nem is árulom el, hol vannak, hogy izgalmasabb legyen.

Irina ajkára apró mosoly rebben, amiből Endre tudja, hogy végre kezd picit ellazulni. Gondolatban elégedetten megveregeti a vállát.

Befejezi a sebkötözést, de a kezét nem veszi el Irina lábáról. Annyira karcsú és formás, és Endre különös húzást érez valahol a gyomra tájékán, és szeretné feljebb csúsztatni a kezét. A lány aranyosan pici lábujjait is szeretné végigpuszilni – annak idején megtette, és Irina olyan tisztán és édesen kacagott, amit Endre sosem fog elfelejteni. Sose gondolta, hogy lenne hajlama a lábfetisizmusra, de Irina lábát érintve úgy véli, hogy meg tudja érteni azokat, akiket bűvöletbe ejt egy láb.

A tekintete lassan, komótosan feljebb vándorol, és amikor meglátja, hogy a lány mélylila pólójának anyagát majd' átdöfi a mellbimbója, érzi, hogy a nadrágja kellemetlenül szorítani kezd. Azért az vigasztaló, hogy nem csak rá van hatással ez a pillanat.

– Áruld el nekem, Irina – néz a lány szemébe –, a te a szíved is úgy zakatol most, mintha egy egész gőzmozdony lenne a helyén?

Irina leheletnyit lejjebb hatja a fejét, az ajka megrezzen, de végül nem válaszol. Endre tűnődve figyeli. Most jött el a pillanat, érzi ezt, mégis tétovázik. Azzal biztatja magát, hogy minden lehetőséget végiggondolt, és azt választotta, amelyikkel végül bebizonyíthatja Irinának, hogy őt és csakis őt akarja. De nem esik jól neki, hogy lényegében hazudnia kell – vagy legalábbis, hogy nem állhat elő a teljes igazsággal. Vajon biztosan ez az egyetlen lehetőség?

Endre elnyom egy sóhajt. Míg álmatlanul bámulta a plafont a magányos szállodai szobákban, gyakorlatilag minden forgatókönyvet végpörgetett magában, igazság szerint többször is.

Irina olyan, mint egy riadt őzike. Lassan és óvatosan lehet csak felé közeledni, és az ő esetében nem megoldás az, ha folyamatosan és kitartóan ostromolja, mert attól ugyanúgy bezárkózna, mint a múltkor, márpedig Endre azt szeretné, ha nyitna felé, ha hagyná, hogy közel kerüljenek egymáshoz. Felajánlhatná a barátságát, de Irina akkor sem nyílna meg felé igazán, folyamatosan azt gondolná, mást is akar – és igaza is lenne, hiszen hogyan tagadhatná ezt az elemi vonzalmat, amit érez?

A lányt a félelmei irányítják, és a félelmei azt súgják, hogy ő csélcsap és szerelem terén megbízhatatlan, ezért pedig nem hibáztathatja, hiszen senki nem hinne mást, aki ismeri az előéletét. Ezeket a félelmeket nem győzheti le, sem szavakkal, de még tettekkel sem, csakis akkor, ha Irina beleszeret. Ahhoz pedig, hogy beleszeressen, muszáj, hogy ne féljen tőle, hogy engedje lebontani a falakat, amelyeket maga köré emelt. Ha azt hiszi, nem vágyik többre szexnél, nem fog félni – legalábbis Endre nagyon bízik ebben.

Bármilyen abszurd is legyen, érzi, hogy csak így érhet célt. A füzetből megértette, hogy Irina számára a szex felszabadulás. Annak idején is egészen más lett, mikor lefeküdtek egymással. Valahogy... szabadabb. Mintha azzal, hogy megmutatta magát a lehető legsebezhetőbb és tisztább pillanatban, már mindegy lenne, ha mindent enged látni. Mintha nem csupán a testét vetkőztette volna meztelenre, hanem a lelkét is. És neki az kell, hogy Irina lelke meztelen legyen, mert akkor esélyt kap arra, hogy elérje.

Tudja, hogy Irina is akarja őt, és jelenleg ez az egyetlen, amivel közelebb férkőzhet hozzá. Minden más közeledés ellen Irina foggal-körömmel harcolna, hogy védje magát, de a vágy túl erős, hogy ellenálljanak, és ezt Irinának is éreznie kell. Talán nem adja meg magát rögtön, talán tiltakozni fog, küzd majd magával, az érzéseivel és a félelemmel, de végül rábeszéli magát, hogy ami köztük történik, az úgyis csak szex. Rábeszéli magát, mert ő is felfoghatatlanul erősen vágyik arra, hogy együtt legyenek. Egyszer már megtette, miért ne tehetné meg még egyszer? De egy alkalom nem lesz elég, újabb és újabb kell majd – Endre biztos benne, hogy nem fognak tudni betelni egymással. Ez pedig szépen lassan elvezet odáig, hogy Irina ugyanolyan tisztán lássa őt, mint ahogyan ő látja a lányt. Akkor megérti majd, hogy tényleg szereti, és örökre vele akar maradni.

– Ez nem fog elmúlni, te is tudod – jelenti ki csendesen Endre. – Talán tehetnénk ellene.

– Azt javaslod, hogy legyünk... – Irina nagyot nyel, mielőtt kimondaná –... szeretők?

– Kívánlak, Irina, és szerintem te is engem, felnőttek vagyunk, miért ne lehetne? Semmi kötöttség, semmi szabály, semmi elvárás. Elfogadom mindazt, amit legutóbb mondtál. Mások vagyunk, ez igaz, talán tényleg nem illünk össze, de az ágyban nagyon is összeillettünk, ezt nem tagadhatod.

Irina ajka megrándul, de nem mosolyodik el. Elkapja a tekintetét, tétovaság játszik az arcán, aztán kételkedéstől súlyos tekintettel mégis visszanéz rá.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy bárkit megkaphatnál, akit akarsz, nálam szebb és vonzóbb nőket, akiket ráadásul még győzködnöd sem kellene. Miért pont engem akarsz?

Endre tudja, hogy amit mondani fog, az sokkolni fogja Irinát, és elég esélyes, hogy halálra is rémül. De muszáj, hogy megértse, tudja azt a titkot, amit valószínűleg még soha senkivel nem osztott meg, és ezt sem sötétnek, sem szégyenletesnek nem találja – sőt, épp ellenkezőleg, soha nem találkozott semmivel, ami ennyire szédítő, vonzó és vérpezsdítő lett volna. Irinának kell egy indok, hogy miért akarja őt annyira, és azon kívül, hogy szereti, ez az egyetlen, ami valóban hihető, amit nem fog kétségbe vonni, ha egyszer megérti. Épp ezért Endre nagy levegőt vesz, és kimondja:

– Megtaláltam a füzeted.