Irina felhúzott lábbal, virágmintás plédbe burkolózva, csészével a kezében bámulja a zuhogó esőt. A konyhából nyíló terasz nem túl nagy, de szerencsére van akkora, hogy elférjen rajta a régi hintaágyuk, és Irina nagyon szeret itt üldögélni.

Gyerekkorában, sőt, még akkor is, amikor kamasz volt, gyakran ült ugyanígy a mamájával. Szerették együtt nézni az esőt és a havazást, a napkeltéket és a napnyugtákat. Ez az ő helyük volt. Lilla mindig túl izgága volt ahhoz, hogy csendben, szemlélődve ücsörögjön – ha esett, inkább a pocsolyákba ugrált, és azzal szórakozott, hogy minél magasabbra csapja a vizet, lehetőleg úgy, hogy ő maga is a feje tetejéig csuromvíz legyen, ha havazott, hóember helyett hósárkányt, hómanókat vagy épp hószörnyeket épített – mikor mire támadt ihlete. Hozzá képest Irina nagyon visszafogott és csendes gyerek volt, bár talán más gyerekekhez képest is.

A zárkózottság nála nem kialakult, tulajdonképpen nincs is oka, soha nem bántották, soha nem alázták meg, nincs fiatalkori trauma, boldog és szerető családban nőtt fel, szóval egyszerűen csak ilyennek született. Az édesanyja azt mesélte, hogy a születése után a kórházban a nővérkék úgy jártak a szobájába, mintha csodát látnának. Irina nem úgy sírt, mint a többi kisgyerek, nem ordított, nem visított, ha sírt, az olyan volt, mintha egy kiscica édesen nyivákolna, és ettől mindenkinek mosolyogni támadt kedve. Ő mindig ilyen volt, visszahúzódó és szelíd, aki ahelyett, hogy felrázná a világot, mint Lilla, inkább észrevétlenül belesimul – akár egy lopva elejtett, boldog mosoly.

Endre volt az első, aki tényleg észrevette. Aki nem lépet tovább, mikor meglátta, hogy ott ül a padon. Irina még most sem érti igazán, hogyan történhetett, hogy egy olyan férfi, mint Endre, nem csupán elsétált mellette, anélkül, hogy egyetlen kósza pillantásnál többre méltatta volna.

„– Esni fog, be kellene húzódnunk valahová.

– Szóval nemcsak a mosolyod gyönyörű, még a jövőbe is látsz.

– Talán nem tűnt fel, de az előbb villámlott.

– Amióta megpillantottalak, csak téged látlak, szóval valóban nem vettem észre."

Tessék, már megint Endrére gondol! Folyamatosan ez történik. Ha csak egy picit is elbambul, a férfi szavai beszöknek a gondolatai közé, és a múlt sokkal inkább kézzel fogható valóság, mint emlék. Mintha a férfi beette volna magát a lelke legmélyére, és most dacosan gubbasztana ott, ellenállva minden kérlelésnek és noszogatásnak, hogy tűnjön el végre. Pedig Irina már három hónapja nem látta.

Endre volt itthon azóta, kétszer is, de Irina mindkétszer rábeszélte Lillát, hogy ne menjenek el azokra a családi ebédekre, amelyeken a férfi is jelen volt. Senki nem tartotta gyanúsnak, mert Valentin-nap és nőnap környékén mindig több megrendelés fut be, így a felgyűlt munkára hivatkozva könnyen kimenthették magukat.

Csak Lilla tudja, hogy miért is maradtak itthon, de egyszer sem tette szóvá, amiért Irina nagyon hálás. Persze előbb-utóbb kénytelen lesz beszélni erről, de még nem áll rá készen, és szerencsére Lilla olyan jól ismeri, hogy ezt pontosan tudja.

Előbb-utóbb Endrével is muszáj lesz találkoznia, nem kerülheti el örökké. A férfi nem kereste, amikor itthon volt, szóval jó eséllyel tényleg elfogadta az indokait, a füzet pedig... Irina sokat agyalt ezen. Nem büszke rá, de a találkozásuk után három napra el is engedte magát. Rá nem jellemző módon nem tett mást, csak feküdt a kanapén, filmeket nézett, és emésztette magát. A negyedik napon hajnalban felébredt, és azt mondta magának, hogy elég. Felkelt a kanapéról, összehajtogatta a takaróját, felvitte a szobájába, megfürdött és felöltözött, majd nekilátott a napnak.

Végül új füzetet nyitott, mert mindattól függetlenül, ami történt, szüksége van arra, hogy írjon. A másik füzetre igyekszik minél kevesebbet gondolni. Meggyőzte magát, hogy Endre nem találta meg, ha pedig mégis, túl későn ahhoz, hogy hozzá kösse. Más eshetőséget nem nagyon tud elképzelni, végül is Endre egyszer sem kereste, márpedig Irina úgy véli, hogy ha megtalálta volna a füzetet és tudná, hogy az övé, akkor erről már ő is tudna, mert Endre vagy visszahozta volna a füzetet, vagy... Igazából más ötlete nincs, legfeljebb csak vad és mámortól pihegős álmai, amelyekről igyekszik nem tudomást venni.

Mert hát elég abszurd arról ábrándozni, hogy Endre beállít hozzá, és valóra váltja az álmait. Ha elolvasta a füzetet, és tudja, hogy ő írta, akkor minden bizonnyal kiábrándult belőle, és most szánja és sajnálja. Egy lány, aki erotikus történetek sokaságát veti titkon papírra, mert a valóságban nincs szerelmi élete. Mi ez, ha nem sajnálatra méltó?

De Irina erre nem szeret gondolni, mert ilyenkor mindig szégyelli magát. Nem azért, amit írt, azt sosem szégyellné, hanem azért, mert a füzet hamis képet fest róla. Van ugyan igazság abban, hogy azért ír, mert a valóságban egyedül van, de nem elsősorban ez vezérli, hanem inkább az a fajta felszabadulás, amit akkor érez, amikor a papír megtelik az álmaival, amikor a szavak nyomán a képek életre kelnek benne. Az írás egyfajta felfedezés és tapasztalás, általa jobban megismeri saját magát, a vágyait, és szerinte ez egyáltalán nem rossz dolog. Sosem lehet rossz, ha az ember tisztában van saját magával.

Irina felsóhajt. Igazából mindegy, mit gondol vagy érez, hiszen Endre nem bukkant fel, hogy visszaadja a füzetet, és azért sem, hogy piszkos ajánlatot tegyen. Egyébként, ha így is történt volna, ő úgyis nemet mond. Endre nem az a férfi, aki illene hozzá.

Persze, és ha ezt elég sokszor ismételgeti magában, végül talán majd elhiszi, és nem fog ostoba mód reménykedni. Egyáltalán miért kell, hogy minden óvatlan pillanatban a férfi felé kalandozzon? Miért nem tudja már végre elfelejteni? Endre feltehetően már rég túllépett rajta, ki tudja, hány nővel szűrte össze a levet az elmúlt három hónapban, szóval tényleg ideje lenne már, hogy ő is megfeledkezzen róla.

Mélyen magába szívja a zápor ízeitől zamatos levegőt, belekortyol a gőzölgő levendulateába, és hallgatja, ahogy a terasz párásan áttetsző műanyag fedésén ütemesen dobol az eső. A hátsó udvaron pocsolyák gyűlnek, a víz surranva-csepegve ömlik alá a háztetőről és a garázssor tetejéről. Behunyja a szemét, és azt képzeli, hogy az édesanyja itt van mellette, hogy átöleli, ő a vállára hajtja a fejét, és az édesanyja halkan dúdolni kezd – és akkor a hangok nyomán elmosolyodik az ég, és csak az ő kedvükért szivárványt fest az égre.

Mert az édesanyja hangja ennyire varázslatos volt. Ha énekelt, a virágok szirmokat bontottak, az eső elállt vagy eleredt, csillogó jégcsapok nőttek pillanatok alatt az ereszre, és a hógolyók a levegőben olvadtak záporozó vízcseppekké. Lilla és ő nem örökölte ezt a fajta tehetséget, de helyette jutott nekik más. Különös dolog ez, de ha az ember ebben nő fel, nap mint nap látja, nem kérdőjelezi meg és nem töpreng azon, hogy miként lehet valóságos, egyszerűen csak elfogadja.

Nem véletlen, hogy Irina álma mindig is az volt, hogy ékszerekkel foglalkozzon – annak ellenére, hogy ő maga ritkán visel bármilyen ékszert is. A kövek mintha szólnának hozzá – ha megérinti őket, különös érzések kerítik a hatalmukba, érzi az erejüket. Tudja, hogy melyik kő hoz szerencsét, melyik nyugodt álmokat, mit kell viselni, ha fáj az ember szíve, vagy ha képtelen összeszedetten gondolkodni. Olykor pedig megérzi, hogy kinek mire van szüksége. Csak ránéz valakire, vált vele pár szót, és valahonnan mélyről belenyilall az érzés, ami egy-egy kőhöz kapcsolja.

Szerencsére ez a képesség nem bolygatja fel az életét, például Lillának az övével sokkal nehezebb dolga van. Irina a saját adottságára inkább úgy tekint, mint egy ajándékra. Hiszi, hogy a kövek tényleg segítenek – nem oldják meg a problémákat, de talán hozzájárulnak ahhoz, hogy könnyebb legyen az élet.

Talán neki is valami kőre lenne szüksége, hogy végre kiűzze magából Endrét. Ez igazából nem is rossz ötlet, készíthetne magának egy karkötőt vagy nyakláncot...

Irina megkönnyebbül, mikor kinyílik a teraszajtó. Legalább esélyt kap arra, hogy ne önmagával viaskodva üljön itt.

– Szia! Nem zavarlak? – kukkant ki a konyhából Evelin.

Irina elmosolyodik – bármikor örömmel látja a bátyja barátnőjét.

– Nem, dehogy, gyere csak! Leó is itt van? – kérdi Irina, és már hámozná is ki magát a plédből, hogy köszönjön a fivérének.

– Nem, csak én jöttem – rázza meg a fejét Evelin, miközben kilép a teraszra és bezárja maga után az ajtót.

Tétován, bizonytalanul megáll, összefonja a háta mögött a karját, aztán mégis a hintaágy felé lép. Irina értetlenül figyeli, Evelin az ő társaságában még soha nem volt zavarban – eltekintve az első találkozásuktól, de Evelin helyében akkor bárki zavarban lett volna.

– Nem fogok kertelni, Leó küldött – böki ki Evelin hadarva.

– Oké – bólint Irina, mert már kezdi kapiskálni a lány zavarának okát. – Azért még leülhetsz – teszi hozzá szelíden.

Evelin félszegen leül mellé, majd megszeppenve felé pillant.

– Nem haragszol?

– Miért? – kérdez vissza értetlenül Irina.

– Mert most kém vagyok – motyogja Evelin.

Irina elmosolyodik. Nagyon szereti Evelint, kicsit olyan számára, mintha a húga lenne, és az ilyen pillanatokban teljesen ellágyul a szíve attól, hogy mennyire aranyos ez a lány.

– Nem haragszom, de azért arra kíváncsi vagyok, hogy mégis mit akar ennyire tudni Leó – mondja Irina kuncogva, ami jó hatással van Evelinre, végre picit lazul a feszült tartása.

– Aggódik érted, és azt gondolta, nekem hamarabb elmondod, mi bánt, mert mi, lányok, úgyis szeretünk csacsogni egymás között.

Irinának nehéz elképzelni, hogy a bátyja valóban ezt a szót használta, de ahogy Evelin szándékosan nagyobb hangsúlyt fektet rá, egyértelmű, hogy tényleg ezt mondta. Ami azt jelenti, hogy az ő kérges szívű bátyja tényleg nagyon aggódik. Mert ha valaki a kéreg mögé kerül, azért a világon bármit megtenne – és Irinának születési előjoga, hogy ott legyen, a bátyja pedig nehezen fogadja el, hogy nem gyerek már, akire vigyázni kell, de ezért Irina csak még jobban szereti őt.

– Akkor megmondhatod neki, hogy kikérdeztél, de nincs semmi bajom – jelenti ki lágyan. Tulajdonképpen nem hazudik. Nincs oka rá, hogy rosszul legyen, és nincs is rosszul, csak... sokat gondol valakire, akire nem akar gondolni. Ez pedig inkább bosszantó, mint fájó. Részben. De ez még nem jelenti azt, hogy rosszul van. Talán inkább úgy fogalmazna, hogy most nincs olyan jól, de csak idő kérdése, és rendben lesz.

– Igazából... – Evelin zavartan az ujja köré csavarja egy szőke tincsét, és félve pillant rá. – Egyetértek Leóval, és attól függetlenül, hogy ő kért meg, jöjjek el, én is úgy látom, hogy mostanában... más lettél. Biztos, hogy minden rendben?

Evelin olyan lány, akinek könnyű megnyílni. Talán a bájos vonásai teszik, a kedves mosolya, vagy a tiszta és nyílt tekintete, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a lényéből fakadó mély szeretet, ami mintha állandóan körbevenné. Az ember akaratlanul is azt érzi, hogy neki bármit elmondhat, mert nem fog ítélkezni és a titkokat is megőrzi.

Irina azonban még így is képtelen lenne Endréről beszélni, viszont van valami, amit már régóta meg szeretne kérdezni, csak sose tudta, hogyan hozza szóba. Ez most kiváló alkalomnak tűnik.

– Evelin... a mese, amit mondtál nekem... szerinted tényleg igaz?

Tavaly ősszel Evelin leültette Lillát és őt a nappaliban, és megosztotta velük, hogy nemcsak nekik, de neki is van egy különleges adottsága, csak éppen ennek nem volt tudatában egész életében, mint ők. Evelin akkor jött rá, mi rejtőzik benne, amikor szerelmes lett. Ő úgy fogalmazott, hogy a szerelem nyitotta meg a lelkét arra, hogy megérezze a meséket. A meséket, amelyek átszövik az emberek életét, amelyek mindenhol ott vannak, csupán általában nehéz észrevenni őket, mert a felnőttek nem hisznek a mesékben.

Evelin elmondta, hogy a saját meséjét az édesanyjától kapta gyerekkorában, és míg nem találkozott Leóval, addig eszébe sem jutott, hogy a mese több lehet önmagánál, de az, ahogyan összejött a lányok bátyjával, a meséje pontos mása volt. Egy mese – átírva a valóságba. Azóta Evelin érzi mások meséjét, és megkérdezte, hogy akarják-e hallani a sajátjukat.

Természetesen Lilla és Irina is kapva kapott az alkalmon – végül is hány ilyen lehetőség adódik az ember életében? Kicsit olyan ez, mintha beleleshetnének a jövőbe.

Irina meséje két fiatalról szól, akik a szivárvány lábánál akadnak rá egymásra. Irina számára ez azt jelenti, hogy a férfi, aki egyszer majd eljön az életébe, minden szempontból a tökéletes társa lesz, hiszen a mondás szerint a szivárvány lábánál az ember kincset talál. És mi lehetne nagyobb kincs, mint a feltételek nélküli, tiszta szeretet?

Evelin leheletnyit összevont szemöldökkel, töprengve néz rá.

– Szerintem igen, de én mindig vonzódtam a mesékhez. Viszont, ha rám hallgatsz, nem próbálod meg megfejteni, sem elébe menni, annak semmi értelme, mert a mese végül mindenképpen úgy teljesül majd be, ahogyan szeretne. – Evelin tétován megvonja a vállát. – Igazából azt hiszem, a mese nem arra szolgál, hogy fejtegessük vagy valóra akarjuk váltani, hanem arra, hogy reményt adjon. Utóbb kap csak értelmet, hogy mi mit jelentett, de igen, szerintem igaz. – Evelin ajkára gyengéd mosoly ível. – Szóval erről van szó? Úgy hiszed, hogy valóra válik a meséd?

Irina tekintetét szomorúság mossa árnyasra.

– Nem, nem hiszem. De szeretném.

Endre sehogy sem passzol a meséjébe, jobb, ha ebbe beletörődik. Tudta ezt eddig is, tudta, hogy nem illenek össze, de azért az, hogy a mese szerint sem, megerősíti abban, hogy jól döntött, és mi tagadás, erre a bizonyosságra még szüksége volt ahhoz, hogy végleg elengedje Endrét. Mert Endre nem lehet az a mesebeli fiú, aki mintha a semmiből bukkanna fel a szivárvány lábánál, és úgy illik a lányhoz, mintha a szivárványon túlról, az álmaiból lépett volna elő. Szóval igen, tényleg itt az ideje, hogy befejezze végre a felesleges és önsanyargató ábrándozást.

Egyikük sem szólal meg újra. Evelin lelöki a lábáról a vendégpapucsot, törökülésbe ül, és hátradől. A hintaágy megnyugtatón ring alattuk, az eső tompa kopogása édesen sustorgó szemerkéléssé szelídül.

– Egyszer felvetettem Leónak, hogy milyen vicces lenne, ha beköltöznénk a szomszédba – szólal meg Evelin elmélázva –, de azt felelte, hogy... öhm, igazából mindegy is, mit felelt – pirul el mélyen.

Irina majdnem elneveti magát, de nem akarja még nagyobb zavarba hozni Evelint.

– Fogadjunk, hogy valami nagy pajzánságot – segíti ki a lányt.

– Hát... igen – adja meg magát szemlesütve Evelin.

Irina szélesen mosolyog a válaszra. Ahogy Leót ismeri, bármit is felelt, jó eséllyel köze volt a vékony falakhoz és a szexhez. Pedig tényleg nem lenne rossz, ha a háromlakásos sorház még üresen álló középső lakásába Evelin és Leó költözne. Irina szeret itt lakni, csendes a környék, de mivel a ház a belváros egy eldugott kis utcájában áll, mégis közel van hozzájuk minden, és ez nagyon kényelmes.

A másik szélső lakásban egy idős házaspár él, akiket nagyon kedvel. Árpi bácsival rendszeresen együtt ápolja a garázsok melletti kertet, rengeteg tanult már tőle, mert a bácsi botanikusként dolgozott, és elképesztően nagy tudása van. Ilonka nénivel folyton recepteket cserélnek, mert az idős asszony szereti meglepni az unokáit, így rengeteget süt-főz. És persze ott vannak az unokáik is, három nagyon aranyos rosszcsont kisfiú és egy tündéri kislány, aki rendszerint bekéredzkedik hozzájuk, hogy karkötőket és nyakláncokat csinálhasson, miközben az óvodáról mesél nekik.

Mikor Evelin zsebében megszólal a mobil, mindketten ijedten összerezzennek, aztán egymásra nevetnek. Evelin előhúzza a zsebéből a telefont, majd egy bocsánatkérő vállvonással fogadja a hívást.

– Igen, tessék?

Irina elfordul, és a tekintetét az égre függeszti. Nem figyeli, mit beszél Evelin, hagyja, hogy a lány hangját elmossa az eső. Csak nézi az eget, abban a reményben, hogy talán kisüt a Nap, és szivárványt mázol az égre, mert a szivárványtól mindig jobb kedvre derül – és csak néha gondol arra, hogy tíz évvel ezelőtt Endrével is látott szivárványt...

„– Mit szólsz egy kis kincskereséshez?

– Milyen kincskereséshez?

– Hát ahhoz, ami a szivárvány lábánál van.

– El akarsz indulni kincset keresni? Most? Hiszen zuhog.

– Csak nem ijedsz meg egy kis esőtől?

– Szeretem nézni, inkább üldögélnék itt. Nincs túl sok kedvem bőrig ázni egy kincsért, ami elég valószínű, hogy nem is létezik.

– De nem kizárt, és egyébként sem a kincsen van a hangsúly, hanem az úton. Veled.

– Szóval szeretnél látni bőrig ázva?

– Mindennél jobban. Talán feltűnt, hogy fehér a felsőd. Imádnám, ha átázna..."

***

– Szia, Evelin! Endre vagyok, Vandától kértem el a számod, remélem, nem baj – mondja Endre, és nagyon igyekszik, hogy könnyednek tűnjön a hangja. Az autóban ül, a szélvédőn szánkázó esőcseppeket nézi, és próbál úgy tenni, mintha nem lenne lehetetlenül feszült.

– Nem, dehogyis – mondja Evelin, és Endre érzi a hangján a mosolyt. – Mit tehetek érted?

– Arra lennék kíváncsi, hogy otthon vagytok-e.

– Leó igen, de én épp Irináéknál vagyok.

Endre három hónapja nem látta Irinát, és ahogy meghallja a lány nevét, irigység mar a szívébe. Evelin most épp Irinával van, míg ő nem, és igen, bármilyen nevetséges is legyen, irigy rá.

– Értem. Ez esetben két kérésem is lenne – jelenti ki Endre megemberelve magát és félretéve a konok morcosságot, amiért ő épp nem lehet Irinával.

– Figyelek – mondja Evelin kedvesen.

– Véletlenül se említsd Irinának, hogy velem beszéltél és a városban vagyok, és elárulnád a kaputelefonotok számát? Beszélnem kell Leóval.

A kijelentését csend fogadja. Endre tudja, hogy az előző szavai épp elég információt hordoznak ahhoz, hogy Evelin összerakja a képet. Nem is kell csalódnia.

– Talán jobb lenne, ha megvárnád, míg hazaérek – jegyzi meg bizonytalanul a lány.

– Ne aggódj, nem lesz baj, de azért köszönöm – mosolyodik el Endre.

Még a távolból is érezni véli Evelin kétkedését.

– Rendben, legyen – mondja végül a lány. – Harminchármas a számunk, a háromszázhármas lakás a miénk.

– Köszönöm. Légy jó!

– Te is! És üzenem Leónak, hogy szeretem, add át neki, mielőtt bármi mást mondanál.

– Rendben. Köszönöm, Evelin, tényleg.

– Nincs mit.

Endre kinyomja a hívást, és zsebre teszi a mobilt. Felnéz a mellette magasodó épületre. Most érkezett el a terve egyetlen kockázatos pontjához, és nem biztos benne, hogy ép bőrrel megússza, de ez nem változtat azon, hogy ennek is meg kell lennie.

A tekintete az anyósülésen heverő, mostanra kissé rongyossá vált fekete füzetre siklik, és a tekintete megtelik mélységgel. Annyiszor olvasta, hogy gyakorlatilag már kívülről tudja, ennek ellenére szereti, ha a közelében van. Így kicsit olyan, mintha Irina is közelebb lenne hozzá. Mert ez a füzet nem egyszerűen csak a lány titkos vágyait tartalmazza, hanem mintha a lényének egy része is benne lenne.

A szavak, a fogalmazás, a betűk finom hajlatai és ívei rengeteget elárultak neki Irináról. Persze nem tagadhatja le, hogy a lány vágyai is vonzzák, hogy nagyon is szívesen valóra váltaná az összes papírra vetett fantáziát, de ennél jóval többről van szó. Úgy érzi, hogy a sorok által Irina lelkének a legmélyére hatolt, hogy jobban megismerte őt, mint tíz évvel ezelőtt. Valószínűleg Irina nem is sejti, hogy mennyi mindent elárul róla ez a füzet. Az érzékenységét, a gyengédségét, a szelíd szenvedélyét, hogy hogyan szemléli a világot, hogy mit tart fontosnak, hogy mit szeret és mit nem – és itt Endre nem kifejezetten a szexre gondol, bár kétségtelen, hogy arra is –, hogy milyen ember is ő igazából.

Amit pedig még nem tud róla, azt élete legnagyobb kalandja lesz felfedezni. Mert igen, szerelmes Irinába és vele akarja leélni az életét. Tudja, hogy bárki őrültnek tartaná ezért, pedig nem téved. Irina minden, amire vágyik, amire szüksége van, és ha a lány egyelőre nem is akarja beismerni, ez fordítva is igaz.

Nagyot sóhajtva a kesztyűtartóba rejti a füzetet, aztán kiszáll az autóból és lezárja. Behúzva a nyakát a bejárathoz siet, és megáll a kaputelefon előtt. Nem állíthatná, hogy túlzottan vágyik a rá váró beszélgetésre, de tudja, hogy jobb rajta mihamarabb túlesni. Eszében sincs aggódni a későbbiekben, hogy mit szól majd a terveihez Leó. Nem, vele egyértelműen jobb előre tisztázni a helyzetet. Endrének elég ideje volt, hogy végiggondolja ezt, és már határozott, nem fog most visszakozni.

Az elmúlt három hónapban mindent végiggondolt és mindent megtervezett. Olyannyira, hogy még azt is számításba vette, hogy tévedhet – igaz, ezt nem hitte őszintén, de tartozott annyival Irinának, hogy nem veszi semmibe a félelmeit. Ha tetszik, ha nem, a lánynak igaza volt, amikor azt állította, hogy nála a szerelem jön és megy, épp ezért biztosan akarta tudni, hogy most nem csak egy régmúlt álmot kerget, hogy nem csupán a befejezetlenség és a visszautasítás az, ami küzdelemre sarkallja.

Az utolsó két megbízását csak ezért vállalta el. Tesztelte magát, még randizott is egyszer, csak azért, hogy lássa, egy olyan nő, akit korábban vonzónak talált volna, már semmit nem képes benne megmozgatni. Az, ami korábban észrevétlen húzódott meg minden kapcsolatában, most nyíltan felszínre tört. Irinát kereste a nőben, Irinához hasonlította. Ráadásul még a munkáját sem élvezte úgy, mint máskor, mert egyszerűen hiányzott valami – helyesebben valaki.

Olyan ez, mint soha nem ízlelni valami különösen finom édességet. Amíg az ember nem kóstolta, nem tudhatja, hogy hiányzik az életéből, de amint először megízleli, már el sem tudja képzelni, hogy élhetett egyáltalán nélküle. Endre nem hiszi, hogy Irina nélkül számára bármi is igazi lehetne. Most már vele és általa nyer értelmet az, hogy egyáltalán létezik – és ha ezért bárki bolondnak tartja, hát legyen, elég, hogy ő tudja, igaza van, már persze, ha ezt Irinának is sikerül bebizonyítania.

Endre benyomja a kaputelefonon a harminchármast, és türelmesen vár.

– Igen? – hallja Leót. Kicsit kásás a hangja, Endre attól tart, épp álmából verte fel, és ez nem a legjobb indítás, de hát mit tehetne?

– Helló, Endre vagyok. Szeretnék beszélni veled.

Az eső ütemes dobogásába berregés szökik, ahogy Leó kinyitja az ajtót. Endre belép az előtérbe, és hívja a liftet. Elég ideges, ami roppant szokatlan érzés számára. Még a kezét is tördeli, ahogy a liftben áll, pedig emlékei szerint ilyet korábban soha nem tett.

Leó már az ajtóban állva várja. Tényleg aludhatott, a haja elég kócos, a melegítője és a pólója pedig kissé gyűrött.

– Ne haragudj, hogy rád török – vág bele Endre.

– Túlélem – morogja Leó, miközben félreáll, hogy Endre beléphessen.

Endre leveszi a cipőjét, aztán beljebb lép a kis lakásba. Ahogy körbenéz, minden apró részlet eljut a tudatáig, a férfias, sötét bútoroktól a vidám és színes kiegészítőkig minden, még azt is megállapítja, hogy mennyire tökéletes összhangban vannak az elsőre egymástól elütő hangulatú dolgok, hogy milyen otthonos harmónia hatja át a konyhával egybenyitott lakást, de aztán a feszültség úrrá lesz rajta, és már csak azt lesi, hova ülhet le.

– Kávét? – kérdi Leó, miközben int, hogy nyugodtan foglaljon helyet a kanapén. Endre megrázza a fejét, de a lehetőséggel, hogy leüljön, él.

Megvárja, míg Leó kávét melegít magának, azt is, hogy leüljön az ágy szélére, sőt, még az első korty kávét is, csak aztán szólal meg.

– Evelint hívtam fel, hogy megkérdezzem itthon vagytok-e, és arra kért, hogy mindenképpen adjam át, hogy szeret.

– Oké, most kezdek aggódni – dünnyögi Leó élesen villanó tekintettel.

– Én pedig arra kérnélek, hogy ha lehetséges, ne akarj megütni.

Leó elsötétülő szemmel méregeti.

– Remélem, tisztában vagy vele, hogy amikor az ember egy szakadék peremén áll, és azt mondják neki, ne nézz le, egészen biztos, hogy le fog nézni. Szóval bármit is akarsz, már most viszket a tenyerem.

– Ezt a kockázatot kénytelen vagyok vállalni – vonja meg a vállát Endre. Igazából azért kérte Leót, hogy ne üsse meg, hogy ezzel felkészítse arra, amit mondani készül. Így már biztosan nem éri hideg zuhanyként, és talán egy-két fokkal jobban kezeli majd, mintha kapásból rázúdítja.

– Biztosan nem akarsz várni, míg Evelin hazajön? – pillant rá Leó. – Gondolom, felajánlotta.

– Nem – rázza meg a fejét mosolyogva Endre, aztán nagy levegőt vesz, és egy szuszra kiböki. – Szilveszterkor azt mondtad, hogy a húgaidra én is csak húgként tekinthetek, Lillával kapcsolatban nincs is ezzel semmi gond, de Irinára nem tudok így nézni.

Leó leteszi a csészéjét a dohányzóasztalra, előrébb dől, és megtámasztja a karját a lábán. Endre nem állíthatná, hogy ez a testtartás nem hat fenyegetően.

– Azért jöttél, hogy ezt elmond?

– Igen.

Leó hümmög párat, aztán felveszi a csészéjét, és belekortyol a kávéba.

Endre csak akkor szólal meg, amikor a csésze már üresen újra az asztalon köt ki.

– Téged ez nem aggaszt? Elfogadod?

– Nem akarlak elkeseríteni, tényleg nem, de kétlem, hogy Irina esete lennél – közli Leó csipetnyi gúnnyal a hangjában.

Endre majdnem elvigyorodik, de még épp idejében visszafogja magát. Nem hiszi, hogy jó pontot szerezne Leónál, ha most elárulná, hogy ő volt az a férfi, aki elvette Irina szüzességét, tehát mégiscsak az esete lehet.

– Azért én nem adom fel ennyire könnyen – mosolyodik el.

– Egészen pontosan milyen szándékaid vannak a húgommal? – Leó hangja nem durva, sokkal inkább érdeklődő, de azért Endrét nem téveszti meg, még nem nyert.

– Szerelmes vagyok Irinába – vallja be őszintén.

– Hogy a fenébe szerethetnéd, mikor legjobb tudomásom szerint egyetlen egyszer találkoztál vele? – A meglepettség és az értetlenség árnyasra mossa a szavakat. Ha az előbb Endre azt hitte, Leó fenyegetőnek hat, fogalma sincs, most milyen jelzővel illethetné.

– Nem hiszem, hogy a testi épségem megköszönné, ha tudnád a részleteket, a lényeg, hogy feleségül akarom őt venni. – Talán ez nem a jó válasz volt, de nincs mit tenni, kicsúszott.

– Teherbe ejtetted? – A hirtelen csattanó kérdés vihar sötét és vészjósló ízeivel tölti meg a pattanásig feszülő levegőt.

– Nem, ami azt illeti, az... bajos lenne, tekintve, hogy nem feküdtem le vele. – Legalábbis mostanság nem, de ezt Leónak nem kell tudnia.

– És tudja, hogy feleségül akarod venni? – szökik a magasba Leó szemöldöke.

– Még nem.

Leó megint hümmög, közben pedig mereven, szúrós tekintettel szemléli.

– Szóval ne akarjam tudni?

– Ne – jelenti ki határozottan Endre.

Leó borongósan bámulja, és olyan intenzitással, mintha legalábbis a lelkébe akarna látni. Endre állja a tekintetét. Nincs mit takargatnia, szereti Irinát. Jó, a közös múltjukat nem szívesen hozná Leó tudomására, de más titkolnivalója nincs.

Hosszasan nézik egymást. Endre úgy érzi, hogy jobb, ha most nem szól semmit, ha időt ad Leónak feldolgozni mindazt, amit mondott.

Mikor Leó már kevésbé feszülten, sőt, akár azt is mondhatná, hogy megenyhülve néz rá, végül csak nem bírja tovább.

– Nem akarsz kinyírni? – teszi fel a kérdést fürkésző tekintettel Endre. Azt hitte, ennél jobban ki fogja akasztani Leót, de a férfi most már egyáltalán nem tűnik idegesnek.

– Nem.

– Megleptél.

– Magamat is – mosolyodik el Leó. – De szeretem a húgom, és megérdemli, hogy szeressék, nem hibáztathatlak, ha így teszel, még ha elképzelni sem tudom, hogy történt. – Leó félrebillenti a fejét, és a mosolya szélesebbre fut. – És bármilyen őrült gondolat is, hogy ti ketten, ha jobban belegondolok, talán Irinának pont rád van szüksége. Végül is... az is őrült gondolat volt, hogy Evelin és én, most pedig nem lehetnék boldogabb, és úgy hiszem, ő sem. Szóval, ha boldoggá teszed a húgom, egy szavam sem lesz. Ha viszont megbántod...

– Tudom – szakítja félbe Endre. – De nem fogom – mondja már szélesen mosolyogva. Mert lehet, hogy Irina agyára fog menni, hogy az őrületbe kergeti, lehet, hogy párszor kiakasztja, esetleg feldühíti, elképzelhető, hogy némely tettével a frászt hozza majd rá, elég valószínű, hogy aggódni is fog, de nem, megbántani nem fogja. Csak szeretni, mindennél jobban.