Nem, nem, nem, százszor, ezerszer is nem!

Ez nem valóság, nem lehet az.

Irina pislog, egyszer, majd még egyszer, és közben azért imádkozik, hogy csak az érzékei tréfálják meg ilyen gonoszul, hogy ez legyen a büntetés azért, mert arra gondolt, ami tíz évvel ezelőtt történt.

– Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek az öcsémet, Endrét – hallja Ádám hangját, de nem néz rá.

A férfi velük szemben előrébb lép, az ajkára hanyag mosoly rebben, és – egek! – ott van a gödröcske is, ami annak idején elfeledtetett Irinával minden megfontoltságot.

Tényleg ő az. Akkor is, ha a név nem stimmel.

Endre egy pillanatig még őt nézi, aztán a tekintete továbbrebben, és a hiánya összekaristolja Irina szívét.

A lánynak fogalma sincs, hogy szólalhatna meg, mikor úgy érzi, most dőlt össze körülötte a világ. A gondolatai leginkább egy széttört üvegpohár parányi szilánkjaira emlékeztetnek, vagy még inkább egy tengelyét vesztett, szédült ringlispílre, de szerencsére Lilla megmenti a helyzetet.

– Helló! Lilla vagyok, ez a megkukult lány mellettem Irina, és ne számíts rá, hogy túl sokat fogod hallani a hangját, nehezen nyílik meg, de cserébe én kettőnk helyett is eleget beszélek. – Irina nem fordul Lilla felé, de érzi a hangján a széles vigyort, és hálás érte, hogy részben eltereli róla a figyelmet. – Örülök, hogy végre találkozunk.

– Hasonlóképp – feleli Endre.

Úristen, a hangja... Mintha az éjszaka ledér árnyalatai lejtenének táncot a szédületig. Az a hang, amit az emlékeiben őrzött, meg sem közelíti ezt a tömény érzékiségtől füstös mélységet.

A férfi kezet fog Lillával, aztán újra felé fordul. A tekintetük találkozik, és Irina nyáréjszakák fülledt forróságát érzi a bőrén. Csak remélni meri, hogy nincs minden az arcára írva, hogy a többieknek sejtelmük sincs, mi történik éppen. Nem akarja, hogy tudják.

– Szia! – mondja a férfi, de nem nyújtja ki a kezét. Az arca ellágyul, a tekintete emlékektől visszhangosan csillog.

– Szia! – préseli ki magából Irina. Száraz és reszelős a hangja. Ösztönösen nyalja meg az ajkát. Endre tekintete rebben, követi az apró rezzenést, és a szemében mohón izzik fel a vágy. Irina arca felforrósodik, zavarban van, mégsem képes nem Endrét nézni.

Mielőtt bárki megjegyzést tehetne vagy felfoghatná, mi játszódik le a szemük előtt, gyorsan kinyújtja a kezét.

Endre picit összehúzza a szemét, égkék tekintetét összekeni a meglepettség, és a pillantása mintha értetlenségtől súlyosan zuhanna közéjük, aztán azonban megfogja a kezét, mintha csak azt mondaná: „rendben, akkor tagadjuk, hogy ismerjük egymást".

Az érintése mennyország és pokol, gyötrő lángok és jégbe dermedő sötétség. Irina pulzusa felgyorsul, ahogy Endre a hüvelykujjával apró kört rajzol a bőrére – jól emlékszik rá, hogyan érintették a testét ezek az ujjak, hogyan cirógatták és becézték.

A lánynak minden erejét össze kell szednie, hogy képes legyen elhúzni a kezét, de hiába szakad meg köztük a fizikai kapcsolat, a bizsergés nem múlik el, áramütésként cincálja minden idegvégződését. A teste emlékszik erre a férfira, és most ujjong, hogy újra a közelében lehet.

– Nagyon örülök – mosolyodik el Endre.

Irina térde megroggyan picit. Imádja és gyűlöli ezt a mosolyt. Imádja és gyűlöli a szavait. Mert őszinték. Mert Endre tényleg örül, hogy újra láthatja, akkor is, ha ez elrejtőzik egy semmitmondó, sablonos kifejezés mögött, ha csak ők ketten tudják, hogy ez a két szó mit is jelent igazán, hogy mire utal.

– Én is – feleli Irina, bár fogalma sincs, hogy ebben a helyzetben hogyan találnak benne utat a hangok, arról pedig még úgy se, hogy most nem hazudik-e. Valójában nem tudja, mit érez – már a heves szívdobogáson és a lábremegésen kívül.

Endre mosolyog, és Irina képtelen megállni, bátortalanul visszamosolyog. A többiek halvány, erőtlen folttá olvadnak a tekintete peremén, mintha nem is léteznének – vagy őket kettejüket löki ki magából az idő? Mint azon a nyáron, tíz évvel ezelőtt. Amikor a napfény valóság helyett könnyű bűvöletet hintett a szemükre, és ők ketten együtt álmodtak egy lehetetlen napot és éjszakát.

– Jólesne egy kávé, nekem még félig reggel van – töri szét Lilla a pillanat varázsát.

Irina elkapja a tekintetét Endréről. A húgára néz, aki gyanakvó tekintettel pillant rá vissza. Lilla tudja, hogy az előbb történt valami, csak azt nem, hogy mi, de Irina nem áltatja magát, a húga ezt nem fogja annyiban hagyni.

Mindannyian a konyhába zsúfolódnak. Irina leül az asztalhoz, és igyekszik a háttérbe húzódni. Kezét zavartan összekulcsolja az ölében, és mint általában, ha ideges, a körmei élével a tenyerét birizgálja. A többiek beszélgetnek, de hogy miről, azt Irina akkor sem tudná megmondani, ha az élete múlna rajta. Titkon csakis Endrét lesi.

A férfi az asztal másik oldalán ül, és bár bekapcsolódik a beszélgetésbe, lopva-lopva mégis felé pillant. Akárhányszor csak összefut a tekintetük, Irina gerincén villámcsapásként fut végig a borzongás.

Az elmúlt tíz év jót tett a férfinak. Annak idején sokkal lágyabbak voltak a vonásai, Irina nem is akarta neki elhinni, hogy majdnem harmincéves. Most karakteresebb és férfiasabb, nem olyan kölyökképű, mint régen. A homlokán halvány ráncok húzódnak, és amikor mosolyog, a szeme köré is gyűlnek bőven, de Irina ettől csak még helyesebbnek látja őt. A haja most talán valamivel rövidebb, mint akkor régen, de ugyanolyan méz-szőke néhány sötétebb tinccsel, és helyenként ugyanúgy göndörödik. Irina tudja, milyen érinteni, milyen, mikor az ujjai belevesznek a tincsek selymes csiklandozásába. A kék szempár élettel teli és pimasz csillogása semmit sem változott, ráadásul még mindig megbabonázza Irinát.

Felfoghatatlan, hogy tényleg itt ülnek egy asztalnál. Irina szíve bolondul dobog. Képtelen eldönteni, mire vágyik most jobban: kettesben maradni a férfival, vagy elkerülni őt, amennyire csak jelen körülmények között lehetséges.

Vajon Endre is annyira meglepődött, mint ő? Vajon az ő szíve is ennyire féktelenül dobog most? Érzi-e annak a nyárnak az illatait, kísérti-e a vágyuk egymásba olvadó íze? Vajon gondolt rá néha az elmúlt években? Ha igen, akkor kellemes emlékként őrzi mindazt, ami köztük történt?

Ami történt... Egek, hiszen ez a férfi látta meztelenül! Mit látta? Mindenféle dolgot művelt a testével, amitől belőle olyan hangok szakadtak ki, amilyeneket azelőtt elképzelni sem tudott volna. Irina érzi, hogy erre a gondolatra forróság kúszik fel a nyakán.

Nem kellene folytatni ezt a gondolatmenetet, de képtelen magának megálljt parancsolni. Ő is látta a férfit meztelenül. Tudja, mi rejtőzik a pulóver és a nadrág alatt, érintette a bőrét, nem is csak a kezével, a szájával is. Pontosan tudja, milyen íze, milyen illata van...

Elkapja a tekintetét Endréről, és inkább a többieket figyeli. A lelkében ádáz vihar dúl, zavarossá mos benne minden érzést és gondolatot.

– Irina!

A lány megremeg a húga szokatlanul éles hangjára.

– Tessék? – kérdi megszeppenve.

Lilla vigyorogva néz rá, amiből Irina rögtön leszűri, hogy már többször is szólította, csupán ő annyira elmerült magában, hogy ezt észre sem vette.

– Elbambultál.

– Bocsánat.

– Nem gáz – legyint Lilla. – Kikísérsz, míg rágyújtok?

Irina tudja, mire megy ki a játék, mégsem mond nemet. Jobb, ha tisztázza a helyzetet Lillával, és nincs értelme húzni az időt, hiszen a húga a végén úgyis mindent kiszedne belőle, akkor pedig már jobb most túlesni a vallomáson.

A kinti hideg jólesőn lehűti Irina testét, nem is gombolja be a kabátját, hogy a tél csókolta fagyos levegő minden porcikájához utat találhasson. Így legalább már nem azt érzi, hogy az ereiben vér helyett folyékony nyár csörgedezik.

Lilla lesepri a korlátra gyűlt havat, és ráteszi a csészéjét, majd a zsebéből előveszi a cigarettát, és rágyújt. Irina a ház falának dől, tekintetét a kertbe dobja, és hagyja, hogy a szelíd hóesés visszatükröződjön a lelkében, és fehér lepellel takarja az emlékeit.

– Nos? – pillant rá kérdőn Lilla, miután belekortyol a puhán gőzölgő kávéba.

Irina nem tesz úgy, mintha nem tudná, mire kíváncsi a húga.

– Ismerem őt.

– Erre magamtól is rájöttem – mosolyodik el Lilla. – Egészen konkrétan úgy néztél rá, mintha kísértetet látnál.

Találó – állapítja meg magában Irina. Endre tényleg olyan, mintha a múltból előszökő kísértet lenne.

– Eszedbe sem jutott, hogy ismerheted? – faggatózik Lilla. – Végül is Vanda rengeteget mesélt már róla.

– Mikor találkoztunk, nem Endreként mutatkozott be.

– „Inkognitóban" volt? – vigyorog Lilla.

Irina ajkára is szelíd mosoly rebben. Mikor Vanda először mesélt Endre foglalkozásáról, őszintén lenyűgözve hallgatta. Számára felfoghatatlan, hogy lehet úgy is élni, ahogyan Endre teszi. A férfi nem hivatalos minőségben szállodai minőségellenőrként dolgozik. A fővárosban van ugyan lakása, de ritkán van otthon. Bár Irinát ez a fajta „vándorélet" nagyon magával ragadja, ugyanakkor neki szüksége van az állandóságra, a biztos pontra. Ráadásul túlságosan zárkózott és őszinte természetű ahhoz, hogy egy ilyen életet kényelmesnek vagy vonzónak találhasson, de ettől még a fantáziáját nagyon is megfogja – mintha például egy idegen, de nagyon érdekes kultúrával találná magát szembe, amivel jó képzeletben eljátszani, de az ember tudja, hogy a valóságban nem lenne neki való.

Ádám nevetve mesélte, hogy Endre még tizennyolc éves sem volt, amikor a szüleikkel nyaraltak, és egy kisebb vendégházban, ahol megszálltak, észrevett egy-két apróságot, amit aztán egy véletlen eszmecsere során, anélkül, hogy tudatában lett volna, hogy a tulajdonossal beszél, bőszen ki is fejtett. Nem volt bántó vagy sértő, amit mondott, az észrevételei egyszerűen csak a vendégek kényelmét szolgálták. Endre teljesen lenyűgözte a tulajdonost, és igazából így indult a karrierje.

Azóta saját céget alapított, és ma már külföldön is vállal megbízásokat. Igazgatók és tulajdonosok kérik a segítségét, és Ádám szerint Endre könyörtelen profizmussal végzi a munkáját. Sosem a saját nevén jelentkezik be a szállodákba és hotelekbe, mert ha várják vagy számítanak rá, ha a kedvében próbálnak járni, akkor mit sem érnek a megfigyelései.

Ezért lehet, hogy tíz évvel ezelőtt nem a saját nevén mutatkozott be.

– Gondolom – válaszol Irina halkan a húgának –, akkor azt mondta, üzleti úton van, szóval elég valószínű.

Mennyire furcsa azt az embert, aki Vanda és Ádám szavai nyomán rajzolódott benne, összeegyeztetni azzal, akit ő ismert meg tíz évvel ezelőtt. A férfival, aki játszi könnyedséggel söpörte félre minden tartózkodását, akivel szívesen volt együtt, pedig mindig ódzkodik az idegenektől, az ismerkedés sutaságától, aki elérte, hogy beszéljen, mikor máskor inkább hallgat. Endre úgy férkőzött közel hozzá, hogy Irina ezt észre sem vette, és ehhez csupán pár órára volt szüksége.

– Mikor volt ez?

– Talán emlékszel rá, hogy azon a nyáron, amikor érettségiztél, felhívtalak, hogy fedezz...

– Persze, hogy emlékszem! – Lilla hangjában érezni a méltatlankodást. Rengetegszer próbálta már kiszedni belőle, hogy mi történt aznap, de Irina sosem mondott egyetlen szót sem. Nem tud jól hazudni, szóval, ha hazudnia kellene, hát inkább csendben marad. – Életedben először nem töltöttél otthon egy éjszakát... – Lilla tétován elhallgat, és elkerekedő szemmel pillant rá.

– Igen – sóhajtja Irina. A csípős hideg ellenére is felforrósodik az arca. Ahogy most érzi magát, valószínűleg a füle hegyéig elvörösödött.

– Úgy érted, azt az éjszakát vele töltötted?

– Igen – bólint Irina, és nem tud most a húga szemébe nézni, de nem is kell, így is elég élénken látja maga előtt, ahogy a fogaskerekek Lilla agyában vadul kattognak, míg aztán a helyükre nem zökkennek.

– De...

– Igen – vág közbe Irina kapkodva. Nem akarja, hogy Lilla kimondja.

Mert igen, Endre volt az a férfi, akinek a szüzességét adta.

***

Endre órák óta azon igyekszik, hogy végre kettesben legyen Irinával, de a lány egyetlen pillanatra sem marad egyedül. A férfi határozottan úgy érzi, hogy ez nem véletlen. Irina kitér előle, kerüli őt, pedig Endre nagyon szeretne vele beszélni. Annyi mindent kérdezne, annyi mindent vágyik tudni.

Talán félrehívhatná – persze, mert az nem lenne gyanús. Irina egyértelművé tette, hogy nem akarja a többiek tudtára adni, hogy már találkoztak, és Endre nem szeretné őt kellemetlen helyzetbe hozni. Ráadásul Leó alig tíz perce kötötte ki mindenki füle hallatára, hogy jobban teszi, ha a húgaira ő is csak húgként tekint – mintha képes lenne Irinára a testvéreként gondolni! Az ég szerelmére, hiszen tudja, milyen érzés érinteni, csókolni őt!

Minden pillanatra emlékszik, amit együtt töltöttek, és minél tovább nézi Irinát, annál élénkebbek benne a képek. Nem kerüli el a figyelmét, hogy Irina is sokszor néz felé, puhatolózón, félénken. Endre szíve mindannyiszor meglódul, ha összefonódik a tekintetük, és a lány szégyellős, visszafogott mosolyától még mindig különös melegség támad a mellkasában.

Tíz évvel ezelőtt Irina első pillantásra levette a lábáról, és ez most sincs máshogy. A mosolya volt az első, amit észrevett. Gyanútlanul sétált a parkban, élvezte a nyár melegét, annak a fura külsejű fiúnak a zenéjét (milyen érdekes, hogy annyi év távlatából még erre is emlékszik), és egyszerűen csak átadta magát a pillanat felhőkönnyű lebegésének.

Az volt az utolsó napja a szállodában, addig nemigen nézett szét a városban. Sosem veszi félvállról a megbízásait, de addigra már mindent látott, amit látnia kellett, és félig a jelentését is megírta az igazgatónak, elégedett és boldog volt, így aztán jólesett, hogy picit elengedheti magát.

Bárhol is jár, az utolsó napját mindig szereti az adott városnak és a környéknek szentelni. Végül is mi értelme lenne a munkájának, ha nem élvezhetné magát az utazást is? Sosem deríti fel előre, hogy milyen látványosságokat nézhetne meg, egyszerűen csak elindul, megy, amerre épp kedve tartja, magába szívja a város hangulatát és élvezi a céltalan csavargást.

Amikor Irinával találkozott, akkor is épp ezt tette. A lába egy hangulatos, macskaköves sétányokkal teletűzdelt pici parkba vitte. A lány ott ült egy padon, fagylalttal a kezében, csukott szemmel, az ég felé fordított arccal, és olyan kedves, titkokat rejtő mosollyal, ami arra csábította Endrét, hogy fejtse meg ezeket a titkokat. Megtorpant, pár pillanatig csak nézte a lányt, aki egészen úgy festett, mintha egy meséből csöppent volna a valóságba, aztán közelebb lépett hozzá és megszólította.

Volt valami varázslatos abban a pillanatban, legalábbis Endre utóbb mindig így gondolt rá vissza. Mintha máshogyan tűzött volna a Nap, mintha élénkebbek lettek volna a színek, mintha akkor és ott az egész világ a legszebb arcát akarta volna mutatni – és akkor ő azt érezte, hogy mindez a mosolygó lány miatt van.

Az eltelt tíz év alig-alig látszik Irinán. Talán picit teltebb lett a csípője és a melle, lekopott róla a fiatal lányokra jellemző sudár törékenység, de ettől csak még vonzóbb és kívánatosabb. Vajon mennyit változott egyébként?

Endre elmélázva figyeli, a többiek teljesen kiesnek a tudatából. Irina a kanapén ül, színes krepp-papírokból girlandokat készít, mert Lilla és Viv, Jázmin másik húga, kitalálta, hogy díszítsék fel az egész házat. Irina mozdulatai gondosak és finomak. Annak idején is ilyennek látta őt. Visszafogottnak, szelídnek, titokzatosnak. Mintha a nyugodt felszín alatt ezernyi mélység és szín lenne – és ahogy tíz évvel ezelőtt, úgy most is azt érzi, hogy szeretne a felszín alá hatolni, szeretné látni a mélységeket és a színeket.

Ó, a francba is, tényleg muszáj beszélnie vele! Megcsókolnia is muszáj lenne, csak egyszer. Jó, legalább egyszer. Előbb a száját, aztán a füle alatti érzékeny bőrt, amitől régen párás sóhajok szakadtak fel belőle. Vajon most is ugyanúgy sóhajtana?

Mivel csapongó gondolatai közepette is megállás nélkül Irinát bámulja, résen van, mikor a lány leteszi az ollót az asztalra, és feláll a kanapéról.

Végre! Itt az alkalom, és ettől Endre szíve máris gyorsabban dobog. Ahogy Irina elindul, szándékosan nem figyeli. Ahogy a lány kilép a nappaliból, még vár néhány másodpercet, csak akkor áll fel ő is. Tudja, hogy Irina a fürdőszobába tart, egy ideje már feszélyezettebben ült és többet fészkelődött. Lehet, hogy szánalmas, sőt, talán kissé aljas is, de alig várta, hogy a lány végre képtelen legyen tovább visszatartani, mert a fürdőszoba az emeleten helyezkedik el, és mivel mindenki vagy a nappaliban vagy a konyhában van, az az egyetlen hely, ahol elcsípheti őt egyedül.

Mielőtt Endre kifordulna a nappaliból, még elkapja Lilla pillantását. Egy röpke másodpercre megijed, hogy a lány talán fel akarja tartani, de csak egy pajkos mosolyt és egy rebbenésnyi kacsintást kap útravalóul. Endre majdnem elneveti magát. Úgy tűnik, Leóval ellentétben Lillának semmi problémája nincs azzal, ha tetszik neki Irina – bár ki tudja, lehet, hogy Lilla képben van a közös múltjukat illetően. Endre már leszűrte, hogy a két lány nagyon közel áll egymáshoz, szóval ez nem kizárt.

Endre elsettenkedik a konyhaajtó mellett, levegőt sem vesz, míg el nem éri a lépcsőt. Nem hiányzik, hogy bárki észrevegye, hogy Irina után lopakodik.

Mire felér az emeletre, Irina már a fürdőszobában van, úgyhogy az ajtóval szemben, a falnak dőlve várja őt. Mondatok futnak át a fején, de fogalma sincs, mivel kellene kezdenie. Talán feleslegesek is a szavak, talán egyszerűen csak a derekánál fogva magához kellene rántania, ahogy kilép a fürdőből, és úgy megcsókolni, hogy abba mindketten beleremegjenek. Végül is annak idején elmaradt a búcsúcsók, most bepótolhatnák, aztán pedig kideríthetnék, hogy egyáltalán szükség van-e búcsúcsókra.

Endre ajkára szomorkás félmosoly kúszik. Tíz évvel ezelőtt is ki akarta deríteni. Mikor a lányt ölelve behunyta a szemét, olyan boldogság és nyugalom járta át, amihez foghatót még sosem érzett, és már akkor eldöntötte, hogy másnap nem utazik el – csak éppen másnap Irina helyett a hideg, összegyűrt lepedőt érintette. A lány úgy tűnt el, mintha csupán egy csalóka, valótlanul édes álom lett volna. Sosem hibáztatta őt ezért (ha már hibáztatott valakit, hát magát), de sosem tudta száműzni magából az érzést, hogy máshogyan kellett volna történnie.

Endre összerezzen, amikor nyílik az ajtó. Elveszett a múltban, és most visszazuhanva a jelenbe, fogalma sincs, mit mondjon, bár talán mindegy is, mert ahogy szembetalálja magát Irinával, minden szó és gondolat elröppen a fejéből.

Irina szeme elkerekedik, pont úgy, mint pár órával ezelőtt az előszobában.

Mozdulatlanul nézik egymást. A folyosón egyikük sem kapcsolta fel a villanyt, így most csak a lépcsők felől és a fürdőszobából szűrődik ki fény. Árnyas, derengő félhomály öleli körbe őket, amitől álomszerűvé mosódik a pillanat.

Irina gyorsabban veszi a levegőt, a bőre leheletnyit kipirul, és ez annyira bájos, hogy Endre nem tudja magát visszafogni, önkéntelenül közelebb lép. A következő pillanatban tenyere már a lány arcát érinti, és ez borzongatóan jó érzés.

Irina élesen és hirtelen szívja be a levegőt, az ajka finoman elnyílik. Endre halványan elmosolyodik, ahogyan a citromos fagyi íze újra megkísérti. Talán senki sem hinné el neki, hogy tíz éve nem kóstolt citromos fagyit – mindig félt attól, hogy túlságosan letaglózó és keserű lenne az íze mindattól, ami megtörténhetett volna, de soha nem történt meg.

– Kicsi a világ, nem igaz? – találja meg végre a hangját Endre.

– Túlságosan is kicsi – suttogja Irina lágyan.

Endre elbizonytalanodva pillant rá.

– Hát nem örülsz, hogy látsz?

– Nem. – Csak egy töredékmásodpercre rándul meg a lány szája, de Endre közelről és mohón figyeli, így kiszúrja az árulkodó rebbenést.

– Hazudsz, Irina... – motyogja, és hüvelykujja a lány ajkára téved. Mennyire puha, mennyire érzéki. Mélyrózsaszín csábítás. – A nevedről is hazudtál. Miért?

Irina nagyot nyel, de nem kapja félre a tekintetét. A nyakán erősebben lüktet egy halvány ér, a pupillája árnyalatnyit kitágul – hatással van rá az érintés, és ettől Endre vére gyanúsan gyors lüktetésbe kezd.

– Nem hazudtam, az Anna a második keresztnevem, csak általában nem azt használom – magyarázza megszeppenve Irina, aztán félrebillentett fejjel, kicsit bánatos tekintettel néz rá. – Egyébként pedig te sem voltál őszinte.

– A Csaba a második keresztnevem – mosolyodik el Endre. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés, hogy igazából mindketten a saját nevüket használták, de őt valamiért akkor is megnyugtatja. Talán azért, mert a hazugságuk így mégsem igazi hazugság.

– Tényleg? – csillan fel meglepetten Irina tekintete.

– Tényleg – bólint Endre szélesebbre húzódó mosollyal.

– Ó – leheli a lány.

Hogy honnan tudja, Endrének fogalma sincs, de egészen biztos benne, hogy Irina most ugyanarra gondol, mint ő az előbb. Tíz évvel ezelőtt is így volt: olyan gyorsan egymásra hangolódtak, mintha valójában minden érzésük és gondolatuk ugyanakkor és ugyanúgy rezdülne.

– Ha jól tippelek – mondja Endre halkan, a pillanat törékeny varázsa alatt –, te már tudod, miért nem az igazi nevemet használtam, én viszont még csak nem is sejtem a te okaidat.

– Láttál engem. – Irina puhán megvonja a vállát.

Endre összevonja a szemöldökét, ezt nem egészen érti. Irina gyönyörű és különleges, ezt már első pillantásra tudta, hiszen ordítóan egyértelmű. Kizárt, hogy aki csak rá néz, ne ezt lássa.

Irina bágyadtan elmosolyodik.

– Te... láttál engem. Észrevettél – feleli meg a kimondatlan kérdést. – Engem... soha senki nem vett észre, és... akkor valahogy helyénvalónak tűnt, hogy neked ne az legyek, akit soha nem vesznek észre. – Irina megint megvonja a vállát. Azt súgja ez a mozdulat, hogy ez már nem sokat számít.

– És most már észrevesznek? – kérdi Endre puhatolózón, és nem tudja, erre a gondolatra miért rándul görcsbe a gyomra.

– Ehhez semmi közöd – hárítja el Irina, de nem durván, a szavak a jelentésük ellenére is finoman csengenek.

– Tartozol nekem egy búcsúcsókkal – jelenti ki hirtelen Endre. A lány ajkát bámulva most nem tud másra gondolni, minthogy meg akarja csókolni – de nem fogja engedély nélkül tenni. Nem teheti, mert Irina testtartásában, szemében és minden halvány rezzenésében küzdelmet lát. Mint aki nem tudja eldönteni, mit akar, mint aki menne és maradna is – és ez a buta kettősség tartózkodássá keményedik Irina vonásain.

– Csak megkíméltem magunkat a reggeli kínos beszélgetéstől – feleli zavartan lesütött szemmel a lány. Hosszúak és gyönyörűen íveltek a szempillái.

– Szerintem inkább megfosztottál minket egy roppant kellemes reggeli szeretkezéstől.

A szavak könnyű pirkadat színeit csalják a lány arcára.

– Nem akartam, hogy bűntudatot érezz, mert... hiszen nem is tudtad, és... akartam, szóval... – Irina elharapja a mondatot, és az arca most már inkább az alkony színeiben tündököl, ennek ellenére határozottan, picit felszegett állal Endre szemébe néz. – Nekem csodálatos volt, így akartam megőrizni. Nem a reggeli zavart csendet, nem a búcsút. Hanem azt, hogy mennyire szép volt.

Nem egyszerűen csak szép volt, hanem tökéletes – és Endre most nemcsak az éjszakára gondol, hanem minden együtt töltött percre. Az első mosolytól és első szavaktól délelőtt, egészen addig, míg a nyáréjszaka puha melegében magához ölelve Irinát elaludt.

– Randizz velem, Irina! Holnap még a városban vagyok.

– Nem lehet.

– Miért?

– Sajnálom – sóhajtja a lány, de egészen úgy, mint aki inkább igent akar mondani, csak éppen ehhez nincs elég bátorsága. Megfogja Endre kezét, és gyengéden elhúzza az arcától. Az érintése pihekönnyű, Endre mégis úgy érzi, mintha égetné a bőrét.

Irina picit megszorítja a kezét, aztán ellép mellőle, és hátat fordítva a lépcső felé indul. Endre utána nyúlhatna, még elérhetné, de nem teszi. Érzi, hogy van valami, valami fontos, ami visszafogja Irinát, csak nem érti ennek az okát. Csak egy randit kért, nem örökkön örökkét. Csak egy esélyt. Miért ódzkodik ettől annyira Irina? Talán lehetetlennek tartja, hogy több is legyen köztük, mint ami tíz évvel ezelőtt volt? Hát ő nem érzi ezt a különös vonzást? Létezik, hogy mindez csak benne él ennyire erősen és ellenállhatatlanul?

Nem, Irinának is éreznie kell. Minden rezdülése elárulta a vonzalmát, még azok is, amelyek tiltakozásul születtek. De akkor mégis miért nem akar esélyt adni kettejüknek?