Kintről tompa morajlással dörgés szűrődik be a konyhába, hallani, ahogy az eső egyre dühödtebben kopog a terasztetőn. Irina csak nézi Endrét, nézi az ismerős vonásokat, a csillogó kék szempárt, a finom ráncokat a szeme körül és a homlokán. Elképzelhetetlen, hogy többet ne érintse meg, hogy ne érezze a borostája szúrós csiklandozását, hogy ne merülhessen el a tekintetében, hogy ne csókolhassa a száját, hogy ne láthassa a mosolyát.

– Irina, nagyon sajnálom, hogy hazudtam.

Irina ajka szomorkásan ível. A férfi bizakodón, reménykedőn néz rá, és a lány nagyon utálja magát, amiért ennyi nem elég. Mert bárcsak ennyi lenne az egész! Bárcsak ne fájna így a szíve, és túlléphetne ezen.

– Tudom, és... nem is a te hibád, mármint hazudtál, de... nem akartál rosszat, és sajnálom, hogy most... ez lett a vége. – Akárhogy igyekszik visszatartani, csak megerednek a könnyei.

Endre feláll az asztaltól, átül mellé, és Irina nem tiltakozik, amikor gyengéden megfogja a kezét, maga felé húzza, majd a térdére ülteti és átöleli. A férfi mellkasára hajtja a fejét, és halkan, szipogva pityereg. Hallja Endre szívdobogását, a férfi karja szorosan simul hozzá, érzi a testéből áradó erőt és forróságot. Próbál megnyugodni, és kevésbé szánalmasnak látszani, mint amilyennek érzi magát, de olyan, mintha odabent, a lelke mélyén, minden szétesett volna.

Annyira selejtesnek érzi magát. Endre mellett egészen idáig soha nem tapasztalta ezt. A férfi mindig azt érezteti vele, hogy különleges, már pusztán csak azzal is, ahogyan ránéz. De ő nem különleges, csak... elfuserált.

Biztos benne, hogy az egész világon nincs még egy ember, aki ilyen rosszul kezelné ezt a helyzetet, mint ő. Mindenki más valószínűleg mindent feledve megbocsátana, és boldogan a szeretett férfi karjába vetné magát, talán még nevetne is azon, hogy a férfi milyen ügyesen küzdött érte, mert... hát igen, ez normálisabb reakció lenne, mint az övé.

Végül is Endre csak és kizárólag azért hazudott, hogy közel engedje, és ugyan hogyan haragudhatna rá ezért? Miatta tette, érte. Igazából már nem is haragszik, inkább csak valami fásult, közönyös kiábrándulást érez – nem Endréből, sokkal inkább saját magából.

Miért akad ki ennyire egy hazugságtól, ami – ha jobban belegondol – nem is teljes hazugság? Endre csak nem mondott el mindent, ez olyan nagy bűn? Jó, persze nem szép dolog, de ha őszintén magába néz, be kell látnia, hogy Endrének nem volt más esélye, csak így érhetett el hozzá. Ő az, aki nem könnyítette meg a dolgát, aki menekült előle, holott vele akart lenni. Endre csak annyit tett, hogy nem adta fel.

Irina tudja mindezt, érti, de a szíve mégis meg-megremeg, és a lelkében dúló fájdalom nem akar múlni. Talán egész életében most először szeretne másmilyen lenni, mint amilyen. Most először kívánja azt, szíve minden dobbanásával, hogy bár varázsütésre megváltozhatna. Miért kell, hogy ennyire makacsul zárkózott legyen? Miért olyan nehéz számára bizalmat adni? Miért olyan nehéz szeretni és hagyni, hogy szeressék? Mitől fél?

– Buta vagyok, igaz? – dünnyögi Endre mellkasába.

– Nem, én megértelek – feleli a férfi, és gyengéden megsimogatja a hátát, aztán pedig puszit nyom a fejére.

– Hát az jó, mert én nem egészen értem magamat.

Tényleg nem. Egyrészt azt érzi, most távolságra lenne szüksége, másrészt viszont olyan jó Endre ölelésében, hogy legszívesebben soha többet nem menne innen sehová. Hogy békítse össze magában ezt a két érzést?

– Irina, sokkal jobban fáj, ha olyan hazudik nekünk, akit szeretünk.

A lány nem tiltakozik. Mi értelme lenne? Szereti Endrét, akkor is, ha most épp fáj szeretni. De talán csak egy kis időre van szüksége, hogy a szíve is megértse és elfogadja Endre félig-meddig hazugságát.

– De te nem is hazudtál igazán... – motyogja Irina, szinte csak magának, Endre azonban meghallja, mert Irina érzi, hogy halkan elneveti magát.

– Most tényleg engem védesz?

– Azt hiszem – mosolyodik el félszegen a lány.

– Irina, nem kell felmentened. Gyakorlatilag becsaptalak, és mindegy, miért tettem, ez nem volt helyes. Tudtam, hogy hazudok, és emlékszem, volt is egy pillanat, amikor majdnem visszakoztam, de... nem tettem. Viszont most szeretnék neked mutatni valamit, megengeded? – Endre hangja szokatlanul feszült.

– Persze – mondja gondolkodás nélkül Irina, aztán lopva elmosolyodik. Lehet ugyan, hogy megingott a bizalma, de azért teljesen nem tűnt el. Ez vajon elég?

Feláll Endre öléből, és amikor a férfi kézen fogja, és maga után húzza, egy csöppnyi tétovázás sincs benne. Endre a hálószobájába vezeti, nem kapja az ölébe, mint bármikor máskor (mert bár a sebet már alig érzi a talpán, de Endre egész héten ragaszkodott hozzá, hogy – már csak a hagyomány kedvéért is – ölben vigye ágyba), ami elárulja, hogy ahogyan Irina, úgy Endre sem tudja, hányadán is állnak egymással.

– Hunyd be a szemed – kéri a férfi, amikor megállítja az ágy mellett.

Irina megint gondolkodás nélkül megteszi. Fogalma sincs, mit akarhat Endre, de ez nem számít. Bízni akar benne – nem tudja, képes lesz-e rá, de nagyon akarja. Mert ha nem megy, akkor nincs itt semmi keresnivalója, akkor másodszor is elkövette azt a hibát, hogy reménytelenül beleszeretett ebbe a férfiba. Akkor mindegy, hogyan tovább, mert a hazugság olyan falat emelne közéjük, amin sosem tudnának áttörni, és Irina nem akarja ezt. Endrével szeretne lenni, és ha a férfi is vele, akkor ezzel az utolsó eséllyel nemcsak magának, Endrének is tartozik.

Ha most elmenekülne, az olyan lenne, mintha arcul csapná Endrét. Szavak nélkül vágná hozzá, hogy minden hiába volt. Endre küzdött érte, most rajta a sor, hogy megtegye ugyanezt. Hogy küzdjön kettejükért. Hogy ne hagyja cserben Endrét.

Hallja, hogy Endre az ággyal szemben álló komódhoz lép, hallja, ahogy kihúzza és visszatolja a fiókot. Mikor a férfi újra közelebb lép hozzá, sokkal erőteljesebben öleli körbe az illata, mint bármikor máskor. Mintha azzal, hogy most nem látná őt, másként jobban érezné. Vajon Endre számára ez mindig ilyen?

A férfi mögé lép, de nem ér hozzá. Az eső andalítóan dobol az ereszen, a lélegzetvételeik hangját egybemossa a várakozás. Irina nem tudja, mire vár, egészen addig nem, míg meg nem érzi a puha, hűvös anyagot az arcán.

Élesen szívja be a levegőt, és Endre rögtön megdermed mozdulat közben. Másodperceket nyel magába a szoborszerű mozdulatlanság.

Irina kifújja a levegőt, és bólint. Ahogy Endre megcsomózza a nyakkendőt, Irina úgy érzi magát, mintha most zárnák kalitkába. Soha senki nem kötötte még be a szemét, ezt eddig mindig csak elképzelte. A fantáziájában veszélyesen, bűnösen izgató volt semmit sem látni, most azonban inkább félelmetes. Mintha nem lenne ura saját magának, pedig hát bármikor hátranyúlhat, és kioldhatja a csomót, ez csak rajta múlik.

Endre nem szólal meg, csak vár mögötte, mintha tudná, hogy meg kell szoknia ezt az érzést. Nem akarja sürgetni, és nem akarja kényszeríteni semmire. Az ő döntése, marad-e, hagyja-e.

Ahogy Irina szívverése lassan lecsillapodik, újra bólint. Endre elé lép, de nem mond semmit. A feszültség csomókba gyűlik Irina testében. Dermedt a karja, a lába, egészen olyan, mintha nem is lenne jelen. Mintha ez nem vele történne, hanem valaki mással.

Endre finoman megfogja a lány pólójának alsó szegélyét, és felfelé húzza. A nyakkendő a helyén marad, ahogy leveszi róla a pólót. Irina hallja a ruha suhogását, amint a földre esik. Endre lélegzetvételeit is hallja, és tudja, hogy a férfi nem nyugodt. A keze is remeg, Irina megérzi, ahogy a háta mögé nyúl, és kikapcsolja a melltartóját. Endre ujjbegyei érdesen simítják végig a karját, ahogy lehúzza róla a vékony pántokat. A melltartó merevítője tompán és elveszőn dobban a padlón. Furcsa, hogy milyen szokatlanul élesen hallja, és megint az jut eszébe, hogy Endre vajon mindig mindent ennyire élénken hall-e, de alighogy ez végigfut a fején, aggasztani kezdi, hogy félmeztelen.

Máskor minden tartózkodását és félszegségét félresöpri, ahogyan Endre néz rá, ahogy falja a tekintetével, most azonban nem látja őt. Ez ijesztő és felkavaró – ugyanakkor Irina számára teljesen érthetetlenül megnyugtató is. Mert Endre áll előtte.

A férfi nem hagy időt, hogy megszokja a levegő érintését a bőrén, a nadrágjához nyúl, és kioldja a zsinórt. A bő, puha anyagú nadrág selymes simogatással csúszik le a lábán. Endre megfogja a kezét, Irina pedig görcsösen belekapaszkodva kilép a nadrágból. Már csak a bugyija van rajta, de a férfi azt sem kíméli.

Meztelenül, bekötött szemmel áll Endre előtt. Libabőrös az egész teste, és nyirkos a tenyere. Endre hátrébb lép, és a férfi közelsége nélkül Irina elveszettnek érzi magát. A torka összeszorul, de összekaparva minden erejét és bátorságát nem mozdul meg.

Endre még mindig nem szólal meg, de megfogja a karját, és lassan az ágy felé húzza. Irina esetlenül felmászik az ágyra, és lefekszik rá. Mikor Endre anélkül távolodik el tőle, hogy megérintené, szorongás vesz erőt rajta. Az ágytakaró hűvösen érinti a bőrét, a magány verejtékezve simul hozzá. A lány keze rebben, hogy kioldja a nyakkendő csomóját, de kényszeríti magát, hogy visszaengedje az ágyra.

Furcsa, hogy a sötétség mit művel az ember agyával. Furcsa, hogy hiába tudja, hogy biztonságban van, a pánik mégis az egész lelkét felfalni készen kúszik egyre mélyebbre a testében. Mire jó ez az egész? Mit akar ezzel Endre bizonyítani?

Az ágy benyomódik a férfi súlya alatt. Irina kapkodva, zihálva vesz levegőt, a szíve megvadulva dobol. Endre megfogja előbb az egyik, majd a másik csuklóját, és a feje fölé húzza a karját. Az érintése gyengéd, de Irinát most nem nyugtatja meg. Mikor megérzi a csuklója köré hurkolt újabb nyakkendőt, kísértést érez, hogy elrántsa a kezét, de nem teszi meg.

Endre van itt, Endre – ismételgeti magában. A vére a fülében dobol, és nagyokat nyel, hogy visszaszorítása a felkérődző pánikot.

Endre – suttogja minden szívdobbanása.

A férfi nem köti szorosan össze a kezét, ha akarná, Irina könnyedén kibújhatna a béklyóból.

Aztán megint egyedül van. A matrac már nem nyomódik be a férfi súlya alatt.

Mikor erről írt, egyáltalán nem így képzelte. Akkor egyáltalán nem volt zaklatott, nem érzett félelmet, csak izgatottságot, és...

Amikor erről írt – ismétli meg magában kábultan Irina.

Írt erről, igen, abban a füzetben, ami Endrénél van.

Csak játék volt, mert soha nem hitte, hogy ezt valaha is képes lenne bárkinek megengedni. Hogy valaha is tudna bízni bárkiben annyira, hogy megengedje.

– Bízom benned – suttogja Irina, majd a rádöbbenés tiszta örömével megismétli: - Bízom benned.

Sírni valóan gyönyörű ez a pillanat. A teste ellazul, eltűnik belőle a feszültség, a feszélyezettség, a pánik. Csak nyugalom marad. Mert biztonságban van. Meg van kötve a keze, semmit nem lát, meztelen, és mégis, soha, sehol nem érezte magát annyira biztonságban, mint itt és most.

– Sosem találkoztam még hozzád fogható nővel – szólal meg csendesen Endre. Az ágy mellett áll, és Irina hallja a hangján, hogy mosolyog. – Azért kértelek arra, hogy legyél a szeretőm, mert a füzetedből nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a szex neked egészen mást jelent, mint bárkinek, akivel eddig találkoztam. Nálad ez nem csak a gyönyörről szól, hanem sokkal inkább a teljesen nyílt és tiszta kitárulkozásról. – A szavak rekedtes, mély árnyalatai Irina bőrébe olvadnak, és bársonymeleg puhaságba burkolják. – Ha szeretkezel, te nem egyszerűen csak a testedet adod, hanem magadat, mindenedet. Abban bíztam, ha engeded magad látni, engem is látni fogsz majd, hogy akkor... beengedsz. Hogy nem fogsz attól félni, hogy nem vagy elég, hogy megérted, tényleg veled akarok lenni. Hazudtam, amit sajnálok, de nem bánom, hogy megtettem, mert azt hiszem, végül is tényleg elértem hozzád.

Irina torka összeszorul. Olyan sok mindent ért meg Endre szavai nyomán, olyan sok minden válik benne világossá. A korábbi kapcsolataiban a szex mindig olyan volt, mintha nem is ő lenne ott, csakis Endrével tudott igazán szeretkezni. Ahogy gondolatban eljut idáig, megérti, hogy mindig is bízott Endrében, valójában már akkor is, amikor tíz évvel ezelőtt a parkban beleegyezett, hogy megmutatja neki, hol vette a citromos fagyit. Lehet, hogy akkor ő még nem fogta fel, hogy nem értette, de ahogy a ragyogóan tiszta, kék szempárba nézett, a lelke megtalálta a másik felét.

– Szeretlek, Endre – súgja Irina, és annyi minden van még, amit mondana. Hogy köszöni, hogy kitartott mellette és nem adta fel, hogy köszöni a türelmét, hogy nagyon hálás azért, mert megérti őt, talán jobban is, mintha ő saját magát, hogy örökké mellette akar lenni, hogy ugyanúgy gondoskodni akar róla, ahogyan a férfi vigyáz rá, hogy már nem fél attól, hogy nem lesz elég. Hogy végre megértette, hogy pont azért illenek olyannyira össze, mert amiben különbözőek, abban kiegészítik egymást, viszont ami igazán fontos, arról ugyanúgy gondolkodnak. Még ezernyi más mondandója lenne, de tudja, hogy hiába próbálkozna, mert a szavak vagy túl fellengzősek, vagy túlságosan suták lennének.

– Én... – kezd bele mégis tétován, mert szeretné elmondani, valahogy kifejezni, Endre tudtára adni.

– Tudom, Irina. Tudom – mondja Endre, miközben fölé térdel. – Én is ugyanígy gondolom – teszi hozzá, és Irinának nincs is ideje igazán felfogni, mert a férfi szája már a száját érinti.

Eleven vágy sistereg fel közöttük, a testüket édes lángok nyaldossák. Irina ebben a pillanatban csak azért veszi észre, hogy meg van kötve a keze, mert annyira szeretné Endrét megérinteni. Kibújtatja a kezét a nyakkendőből, lehúzza a szeméről a másikat, aztán Endre arcára simítja a tenyerét.

A férfi elhúzódik, és mélyen a szemébe néz.

– Szeretlek, ugye most már hiszel nekem?

Irina szemébe könnyek szöknek, de közben elneveti magát.

– Igen – súgja. – Igen, igen, igen – motyogja, újabb és újabb puszikat nyomva Endre szájára. A férfi elmosolyodik, és a gödröcske is kirajzolódik az arcán, amitől Irina szíve nagyot dobban.

Hogy is kételkedhetett benne?

Érezni akarja magában Endrét, érezni akarja, ahogy a testük eggyé válik, ahogy összeforrnak. Endre mellkasára csúsztatja a kezét, és finoman megtaszítja. A férfi megérti, mit akar, a hátára gördül, és széles vigyorral hagyja, hogy Irina fölé másszon.

A lány soha nem vette még át az irányítást, mindig Endre volt a kezdeményező, ő pedig hagyta, hogy magával sodorja, most azonban meg akarja mutatni a férfinak, hogy mennyire szereti, és mivel a szavak nem elegek, hát a testével próbálja kifejezni azt, amit elmondani nem tud. Hangok helyett csókokkal és érintésekkel rajzolja a férfi bőrébe, hogy szereti.

Miközben lassú és lágy csókokkal hinti tele a nyakát, a kezét Endre pólója alá csúsztatja, majd feljebb húzza az anyagot. Irina érzi, ahogy Endre izmai megfeszülnek, és örömmel fogadja, hogy a férfi egy gyors mozdulattal megszabadul a feleslegessé vált ruhadarabtól. A lány újra a nyakát veszi célba, de közben finom, szelíd érintésekkel bebarangolja a hasát és a mellkasát. Picit lejjebb csúszik, és most pont ott csókolja Endrét, ahol a legerősebben érzi a szíve dobogását. Kiegyenesedik, és a kezét a férfi mellkasára szorítja.

A tekintetük egymásba kapaszkodik, és Irina tudja, hogy Endre megérti. Megérti, mit jelent ez az egyszerű mozdulat.

A férfi ajkára mosoly szökik, Irina csípőjére rebben a keze, aztán fel, egészen a szívéig.

– Most is hallod, igaz?

– Igen.

– Akkor jó, mert érted dobog – mosolyodik el Irina. – És amíg csak dobog, ez így lesz.

Endre tekintetében vad tűz lobban, és mielőtt a lány bármi mást mondhatna vagy tehetne, megragadva a derekát maga alá gyűri őt. A férfi egy pillanatig sem tétovázik, Irina duzzadt, merev mellbimbójára szorítja a száját, és addig becézi, míg Irina már úgy nem érzi, hogy a hiány keltette űr felsikolt a lába között. Belehal, ha Endre nem érinti meg...

A férfi, mintha csak meghallaná a gondolatát, a nyelvével ösvényt rajzol a köldökéig, majd még lejjebb, és amikor a száját a legérzékenyebb pontjára szorítja, Irina úgy érzi, máris szétszakad a teste. Önkéntelenül emeli meg a csípőjét, még közelebb nyomva magát Endre szájához. A férfi őrjítő lassan simogatja a nyelvével, körbe-körbe, míg Irina egészen beleszédül a testét elárasztó földöntúlian csodálatos érzésekbe. Endre finoman az ajka közé szívja a csiklóját, majd erősen rátapasztja a száját, aztán megint a nyelvével becézi tovább, de ezúttal hevesebben és erősebben.

Irina testét már ostromolja a gyönyör, remegve törnek fel benne a kéj hullámai, de még nem akarja magát egészen átadni.

– Endre, ne még... – zihálja elveszetten. Nem akar egyedül elélvezni, ezúttal nem, most csakis Endrével együtt akarja átélni a pillanatot.

A férfi megérti, és egy leheletnyi puha csók után feljebb csúszik, és a lány testén végigfutó remegésekkel nem törődve a hasát, majd a mellét halmozza el csókokkal, aztán birtokba veszi a száját. Irina érzi Endre ízén a sajátját, és ahogy egymásba gabalyodik a nyelvük, ez még tovább fokozza a vágyát.

Endre elszakítja tőle a száját, feláll az ágyról, és kapkodva meztelenre vetkőzik. Már mászna vissza, de Irina felül és az ágy szélére húzódik. Pajkosan kunkorodó mosollyal felnéz Endrére, majd kezét a férfiassága köré kulcsolja. Endre zihálva, kitágult pupillákkal figyeli.

Irina lassan az ágyéka felé hajol, és finoman rálehel a hegyére. Érzi, ahogy a forró és duzzadt hímtag lüktetve megremeg a kezében. A gyomrában csomóba gyűlik a bizsergés, a vágy a lába között lüktet. Mikor először tette ezt, nagyon meglepte, hogy rá is ennyire hatással van, hogy a férfit kényezteti, most azonban otthonos magabiztossággal árad szét benne az érzés. Lebegős sóvárgás és az öröm, hogy most ő az, aki ad.

Körbenyalja Endre makkját, aztán lassan a szájába engedi. Előbb csak lassan mozgatja a fejét, aztán egyre gyorsabban fogadja magába őt újra és újra. Amikor Endre csípője tehetetlenül előre lök, Irina újra lassít. Komótosan nyalogatja őt, miközben ügyel rá, hogy egyszer se csússzon ki teljesen a szájából.

Ahogy Endre keze a fejére siklik, és lassan mozgatni kezdi a csípőjét, Irina lába között a sajgás szinte elviselhetetlenül gyötrővé fokozódik. A teste követeli magának Endrét.

Elhúzódik, és Endre rögtön megérti, mert a következő pillanatban már az ágyra nyomja és a lába közé térdel. Irina gerincén izgatott borzongás cikázik végig, mikor megérzi a kőkemény férfiasságot az ölénél. Lenyúl kettejük közé, megragadja a bársonyos, lüktető merevedést, és sóhajtva a csiklójához dörzsöli, összekeni a saját vágyával, aztán lassan magába vezeti.

Amikor Endre teljesen elmerül benne, mindketten felsóhajtanak. A férfi megtámaszkodik fölötte, Irina pedig a derekára kulcsolja a lábát. A melle a férfi mellkasát súrolja, a halvány szőrszálak izgatón csiklandozzák feszülő bimbóját.

Endre lassan mozogni kezd, és Irinát izzó sodrás ragadja magával. A pillantása Endrét keresi, és ahogy belezuhan a férfi lágyan örvénylő, végtelen-kék tekintetébe, úgy érzi, hogy egyszerre adják magukat egymásnak. Mintha a lelkük egy részét elrejtenék a másik lelkében, ezzel pecsételve meg, hogy most már örökre összetartoznak.

A sóhajaik felborzolják a levegőt. Ziháló forróság és ziháló vágy. Lüktet a testükben, egyszerre és vég nélkül.

Zuhannak egymásba, egymás lelkének legmélyére, és a gyönyör úgy gördül végig a testükön, mintha soha nem akarna elmúlni többé.

Reszketnek mindketten. Egymásba kapaszkodva, egymást ölelve. Irina mintha hallaná a férfi szívdobogását. Ugyanúgy dobog, mint az övé.

Endre tekintetében a csodálkozás tükrözi azt, amit Irina is érez. Nem kell kimondaniuk, hogy tudják, ehhez foghatót még egyikük sem élt át.

***

Ahogy Irina kilép a teraszra, Endre szíve nagyot dobban. Alig másfél órája váltak el, neki mégis hiányzott, és már nagyon várta. Csak ült itt a hintaágyban, bámulta a szemerkélő esőt, és közben másra sem gondolt, csak Irinára.

– Minden rendben ment? – kérdi feszülten, Irina arcát vizsgálva. A lány még éjszaka megosztotta vele, hogy ma bekíséri Lillát a rendőrségre. Endre felajánlotta, hogy szívesen velük tart, de Irina úgy vélte, hogy Lilla nem akar ennek nagy feneket keríteni, egyszerűen csak túl akar rajta esni, és elég, ha ő vele megy.

Irina elmosolyodik, és bólint.

– Igen. Lilla is megnyugodott, ledőlt egy picit...

–... mert éjszaka le se tudta hunyni a szemét – fejezi be Endre.

– Hallgatóztál?

– Csak türelmetlenül vártalak haza – mondja a férfi ártatlannak szánt hangon, egy röpke vállvonás kíséretében, Irina széles mosolya azonban egyértelművé teszi, hogy átlát rajta. Endre nem bánja.

Irina leül mellé a hintaágyba, könnyed természetességgel átemeli a lábát a combján, és a nyaka köré fonja a karját. Endrének nagyon tetszik, hogy tegnap óta a lány nem gondolkodik azon, hogy megérintse-e vagy nem, sőt, igazából azóta folyamatosan megérinti, Lilla fintorogva meg is jegyezte reggeli közben, hogy „cuki rózsaszín lesz tőlük a levegő".

– Tetszik, ahogyan azt mondod, hogy haza – jelenti ki Irina, aztán gyors puszit nyom a férfi szájára.

Endrének ez a gyorsaság nincs ínyére, úgyhogy finoman visszahúzza magához a lányt, és úgy istenigazából megcsókolja. Ha rajta múlna, nem is nagyon hagyná abba, de megérzi, hogy Irina testébe feszültség kúszik.

Összevont szemöldökkel húzódik el, és kutatón fürkészi a lány nyugtalan vonásait. Még túl élénken él benne a tegnap, amikor csak egy hajszál választotta el attól, hogy elveszítse Irina minden bizalmát, szóval bármi is nyomasztja a lányt, eszében sincs hagyni, hogy sokáig forgassa magában.

– Most áruld el, mi a baj.

– Semmi, csak... – Irina elakad, és beharapja az ajkát. Összekulcsolja a kezét az ölében, és az ujjait piszkálja. Endre finoman lefogja a kezét, és addig szuggerálja a lányt, míg fel nem néz rá.

– Szóval mi...

– Igen? – kérdi Endre egyszerre biztatón és türelmetlenül.

– Tegnap elfelejtettük az óvszert – böki ki Irina, és aggódón pillant rá.

Endre megkönnyebbülten elmosolyodik, és gyengéden Irina hasára simítja a kezét.

– Én nem bánnám, hát te?

Irina szeme elkerekedik, aztán olyan széles mosoly terül szét az arcán, ami már önmagában felér egy válasszal. Endre szorosan magához húzza.

– Ezért voltál ideges?

– Hát, nem tudtam, örülnél-e neki, ha máris útban lenne egy kisbaba, mikor épp csak most jöttünk össze – vallja be Irina feszengősen.

– Irina, én is szeretnék gyereket, sőt, alig várom, hogy apa legyek. Szóval, ha úton van, hát úton van, én biztosan nem fogok panaszkodni. Ha pedig még sincs úton, nem árt, ha tudod, hogy annyi gyereket csinálok neked, amennyit csak szeretnél – vigyorodik el Endre, főleg, mikor észreveszi, hogy a lány arca édesen vörösbe borul. – Remek, akkor ezt tisztáztuk, viszont most azt áruld el, hogy mióta aggódsz ezen.

Irina lehajtja a fejét.

– Reggel jutott eszembe.

– Értem – bólint Endre, aztán picit eltolja magától a lányt, hogy a szemébe nézhessen. – Figyelj, Irina, mert amit most mondok, az fontos, és szeretném, ha jól megjegyeznéd.

– Oké – leheli Irina.

– Most már nem vagy egyedül. Ketten vagyunk. Te és én – jelenti ki Endre nyomatékosan. Tudja, hogy ez Irinának új, hogy meg kell szoknia, és ez időbe telik, de szeretné, ha a lány biztos lenne benne, hogy hozzá bármikor és bármivel fordulhat. Hiszen együtt vannak, most már nincs olyan, ami ne érintené mindkettejüket. – Semmit nem kell eltitkolnod, akkor sem, ha butaságnak tűnik. Ha valamin aggódsz, az rám is tartozik, ha valami bánt, azt tudni akarom, akármilyen apróságról is legyen szó. Nincs olyan, ami ne érdekelne, ha veled kapcsolatos. És ne felejtsd el, a legsötétebb titkaidat már úgyis ismerem – kacsint a lányra, aztán azonban újra komolyságot visz a hangjába. – Ugye érthető voltam?

Irina bólint, majd hozzábújik.

– Szeretem, hogy vigyázni akarsz rám – suttogja a mellkasába. – De... ez fordítva is igaz, nincs semmi, amit ne mondhatnál el nekem.

– Tudom.

Endre szorosan átöleli a lányt, mire Irina még jobban hozzábújik, és nagyot sóhajt.

– Fáradt vagy? – kérdi Endre, visszaigazítva néhány elkóborló hajtincset a lány füle mögé.

– Nem – rázza meg a fejét Irina. – Olyan boldog vagyok, hogy azt hiszem, a testem nem veszi figyelembe, hogy igazából kimerültnek kellene lennie.

Endre felnevet, és elégedetten magához szorítja a lányt. Ha rajta múlik, mindig ilyen boldog lesz. Elégedetten hallgatja, hogy Irina szívverése picit felgyorsul, és eszébe jut, amit a lány az éjszaka mondott. Ezúttal ő sóhajt egy nagyot, és az égre pillantva hálát ad azért, hogy most itt lehet. Ahogy észreveszi az égre ívelő szivárványt, az a furcsa gondolata támad, hogy a világ most rájuk, kettejükre mosolyog, hogy miattuk van ott az a szivárvány az égen.

– Nézd csak – súgja Irina fülébe, és amikor a lány rápillant, a fejével az ég felé bólint.

– Gyönyörű – súgja Irina, ahogy meglátja a szivárványt.

– Sosem értettem, hogy néhány kultúrában hogy tudnak rossz dolgokat kapcsolni a szivárványhoz. Még a magyar babonákban is szerepel egy furcsaság.

– Micsoda? – kérdi Irina kíváncsian.

– Hogy ha átmész a szivárvány alatt, nemet váltasz.

– Hát, ha csak az egyikünk menne át alatta, az tagadhatatlanul nagyon furcsa lenne, de ne hidd, hogy akkor nem akarnék veled lenni. Amennyiben viszont mindketten átmegyünk alatta, annyira nem lenne tragédia, bár valószínűleg elsőre igen nehezen boldogulnánk egymással – kuncog Irina játékosan félrebillentett fejjel.

Endre dörmögősen elneveti magát – nincs mese, tényleg imádja, ahogyan a lány az élet dolgait szemléli, de azért inkább egyik eshetőségbe sem gondol bele, nagyon is szeret férfi lenni, és nagyon is szereti, hogy Irina nő.

– Melyik a kedvenc szivárványhoz kapcsolódó hiedelmed? – kérdi Irina.

Endre sosem fogja megunni, hogy Irinával ilyesmiről is lehet beszélgetni, hogy nincs olyan téma, amit ne fordítana át úgy, hogy azzal még közelebb kerüljön hozzá, hogy még jobban megismerje. Mintha Irina világában minden arról szólna, akiket szeret – és ez valószínűleg így is van, Endre pedig nagyon boldog, hogy most már ő is Irina világához tartozik. Mert nincs nála különlegesebb nő az egész világon, ezt egészen biztosan tudja.

– A híd – feleli gondolkodás nélkül, mikor Irina kérdőn felívelő szemöldöke visszarántja a beszélgetéshez. – Azokat a legendákat szeretem a legjobban, amelyekben a szivárvány összeköt két különböző világot.

Nem érti, hogy Irina miért merevedik meg, és azt sem, hogy aztán miért rázza a fejét nevetve, de az ajkáról lesikló mély és telt hangokat örömmel hallgatja.

– Megosztod velem, hogy min nevetsz? – kérdi mosolyogva.

– Azon, hogy mennyire buta vagyok – sóhajtja a lány. – Mert a szivárvány mindvégig azt jelentette, hogy összeköt téged és engem – motyogja lágyan, álmodozósan, aztán megint megrázza a fejét, és fátyolos tekintettel a szemébe néz. – Tudod, annak idején, ha mégis elindultunk volna kincset keresni, szerintem semmit nem találtunk volna a szivárvány lábánál, csak...

–... egymást – fejezi be elé vágva Endre. Ugyan nem érti, hogy az előbb mire utalt Irina a szivárvánnyal, de ez a gondolat nagyon tetszik neki – és az az igazság, hogy bátran hitegethetnék egy ládányi arannyal, sőt, akár a világ összes kincsével, ő akkor sem akarna mást találni a szivárvány lábánál, csakis Irinát.