Irina egész testében elernyedve, jóleső kimerültséggel néz fel Endrére. A férfi mellette könyököl, keze a lány meztelen hasán játszik, szórakozottan körbe-körbe rajzolja a köldökét, ami a sokadik orgazmus után is édes csiklandozással bizsergeti Irinát. A lánynak fogalma sincs, hány óra lehet, azon se lepődne meg, ha hamarosan hajnalodna.

Elképesztő ez az éjszaka! Irina még csak nem is sejtette, hogy képes ennyiszer elélvezni egymás után. Endre bámulatos szerető – pontosan olyan, mint amilyen egyébként is: figyelmes, gondos, törődő, fáradhatatlan, szenvedélyes és... jó-jó, hát ezt elég hosszan ecsetelhetné még.

Irina magában elmosolyodik. Fogalma sincs, hogy lehet ekkora szerencséje, hogy mégis miért vagy mivel keltette fel Endre figyelmét, de nagyon hálás, hogy így történt. Ha esetleg élete végéig egyedül marad, ha Endre már reggelre úgy dönt, hogy elég volt belőle, neki akkor is egy életen át lenne mit felidéznie. Soha nem gondolta, hogy egyszer ennyi érzékiséget, mámort és szenvedélyt megtapasztalhat majd – igazából nem is hitte, hogy egyáltalán létezik ennyi. A fantáziái a nyomába sem érnek a valóságnak.

– Szoktál még napkeltét nézni? – zökkenti ki Endre az álmos, ábrándos mélázásból a lányt.

– Igen – mosolyodik el lágyan Irina.

Tudja, hogy nem kellene, mégis mindig meglepődik, mikor Endre olyasmit hoz szóba, ami tíz évvel ezelőtt hangzott el köztük. De hát még mindig nehéz elhinnie, hogy a férfi ennyire figyelt rá, hogy tényleg mindent megjegyzett. Kezd arra gyanakodni, hogy Endrének a kivételesen éles érzékek mellett a kitűnő memória is az adottsága részét képezi – különben hogy emlékezhetne úgy mindenre, mintha csak tegnap történt volna? Vagy lehetséges, hogy ennyire kishitű? Hogy... tényleg többet jelentett az a nap a férfinak, mint azt ő valaha is feltételezte?

Irina mindig úgy gondolta, hogy kellőképpen érett és komoly ahhoz, hogy jól mérje fel saját magát, de az, ahogy Endre tekint rá, megkérdőjelezi ezt. Vajon lehetséges, hogy a férfi tényleg olyan csodálatosnak látja, mint ahogyan azt mutatja? Vagy ez csak ideig-óráig tart, aztán majd szépen lassan elenyészik? Végül ő is majd olyannak látja, amilyen: a hallgatag felszín alatt egy kissé fura, a maga visszafogott módján különc lánynak?

– Az után a nap után – szólal meg Endre, újra kiszakítva Irinát a gondolataiból – egészen más szemmel néztem a napkeltéket és a napnyugtákat, mondjuk, hozzátartozik, hogy utóbbit azért gyakrabban.

– Nem vagy kifejezetten korán kelő – bólint Irina, majd mosolyogva, merengő tekintettel hozzáteszi: – Emlékszem, mennyire meglepődtél, mikor azt mondtam, hogy sosem kell ébresztőt állítanom, mert magamtól felébredek hat körül.

– Ezt még most se értem, bár amit akkor mondtam, még mindig tartom – jegyzi meg játékosan, szemtelen mosollyal Endre.

Irina halkan felkuncog.

„– Akkor, ha a pasid lennék, minden nap hajnali hatkor azzal ébreszthetnél, hogy rám mászol. Az lenne a mennyország..."

Irina még Endre ábrándos, elrévedő pillantására is emlékszik, és persze a saját kusza érzéseire is. Tekintve, hogy akkor még szűz volt, szörnyen zavarba hozták a férfi szavai, ugyanakkor imponált neki, hogy egyáltalán megfordul ilyesmi a fejében. Korábban sose találkozott senkivel, aki annyira szókimondó és egyenes lett volna, mint Endre, és ez is nagyon tetszett neki benne. Üdítő volt olyasvalakivel lenni, aki nem kertelt, hanem nyíltan megmondta, mit gondol, mert így nem kellett folyton azon morfondíroznia, hogy mi járhat benne, hogy nem untatja-e, hogy titkon nem azon töpreng, hogyan szabadulhatna meg tőle. Mert ezek olyan gondolatok, amelyek gyakran megfogalmazódnak Irinában, ha ismerkedik valakivel. Ő nem túl szórakoztató és sziporkázó egyéniség, többnyire nehezen és sután fejezi ki magát szóban, és nem szeret senkinek a terhére lenni.

Ezt akkor meg is mondta Endrének, mire a férfi szörnyülködő arckifejezéssel rávágta, hogy eszében sincs tőle megszabadulni, sőt – és akkor meghívta ebédelni.

– Azért néha én is szeretek lustálkodni – pillant Irina Endrére. Olyan jóképű a férfi, hogy belesajdul a szíve. Csak nézi őt, a mosolyát, és alig hiszi, hogy itt fekszik mellette, ráadásul mindketten meztelenek és ő egy cseppet sem érzi magát kellemetlenül.

– Holnap lustálkodhatnál velem, és akkor fent maradhatnánk, hogy megnézzük együtt a napkeltét – mondja Endre, és közben feljebb csúsztatja a kezét. Ujjai Irina mellét súrolják, a lánymellbimbója várakozón megfeszül. Endre ajkára elégedett mosoly rajzolja magát, majd az ujjaival körberajzolja az egyre követelődzőbben hegyes bimbót. Irina tekintete követi, ahogy a férfi incselkedik vele. Őszintén nem érti, honnan van a testében a többórás csodás szeretkezés után még ennyi vágy.

– Jó lenne, de nem lehet, holnap dolgoznom kell – motyogja Irina.

– Vegyél ki szabadnapot. Végül is a magad főnöke vagy, nem?

– Bűnbe viszel.

– Feltett szándékom, jó sokszor.

Endre közelebb hajol, és Irina ajkához érinti az ajkát, közben pedig két ujja közé csippenti a lány mellbimbóját. Irina behunyja a szemét, és tétova sóhaj szakad ki belőle. Eszméletlen, amit ez a férfi a testével művel.

– Nos? Akkor nézünk együtt napkeltét? – kérdi Endre.

– Be akarod biztosítani, nehogy hajnalban elosonjak? – susogja Irina bágyadtan pislogva.

– Tartozol nekem egy reggeli szeretkezéssel.

– És akkor mikor fogunk aludni? – pillant rá a lány huncutul.

– Szeretkezés után – somolyog Endre.

Irina a férfi hajába túr, és visszahúzza őt magához. A nyelvük egymásba gabalyodik, de nem hevesen és mohón, inkább lágy érzékiséggel. Olyan ez a csók, mint az édes és forró ízekkel teli nyári éjszakák. Irina belezuhan az érzésbe, a könnyed kényeztetésbe, amikor azonban Endre keze a mellére zárul, fojtott nyögés szakad fel belőle. De bármennyire is kívánja még mindig a férfit, kétli, hogy lenne ereje újra szeretkezni.

Endre elhúzódik, és Irina már abba is beleborzong, ahogy nézi. Hogy lehet valakinek ennyi erő a tekintetében? Hogy tud rá úgy nézni, hogy azt érezze, ő a legcsodálatosabb és leggyönyörűbb nő az egész univerzumban?

– Irina, szeretnék kérdezni valamit – szólal meg Endre tétován.

– Igen?

– Miért feküdtél le velem tíz évvel ezelőtt?

A férfi bizonytalan arckifejezése elárulja Irinának, hogy ez a kérdés nem csak úgy hirtelen merült fel benne, hanem régóta töpreng rajta.

– Mert tudtam, hogy tökéletes lesz.

Endre elmosolyodik, és megsimogatja az arcát. Irina a tenyerébe hajtja a fejét, puszit nyom rá, aztán picit aggódva a férfira néz. Úgy gondolja, ha már itt a pillanat, ő is megkérdezi, amit mindig is szeretett volna tudni.

– Haragudtál rám, amiért nem szóltam, hogy szűz vagyok? – Irina nem tudja elrejteni a hangjából a bűntudatot.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor ő összerándult, Endre pedig megdermedt felette, és ijedten ránézett.

„– Te... szűz vagy?

– Azt hiszem, már nem.

– Ha szóltál volna... jó ég, ne haragudj...

– Akartam. Akarlak. Már nem is fáj, csak... szokatlan.

– Mindjárt nagyon jó lesz, ígérem."

És aztán tényleg nagyon jó volt. Irina csak akkor jött mérhetetlenül zavarba, mikor utána Endre behozott egy langyos vízzel átitatott törölközőt, és az rózsaszín lett a vérétől.

„– Miért nem szóltál? Óvatosabb lettem volna.

– Féltem, hogy nem akarsz majd.

– Azt hiszem, nem tudtalak volna nem akarni, akkor sem, ha úgy lett volna helyes."

Irinának hihetetlenül jólestek ezek a szavak, de az Endre tekintetéből sütő gyengédség még jobban.

– Nem, nem haragudtam, inkább... az első ijedtség után megtisztelve éreztem magam, és persze izgultam, hogy biztosan jó legyen neked – mosolyodik el Endre. – Nem bántad meg?

– Tökéletes volt. Mindig örültem annak, hogy te voltál az első.

Endre nagyot nyel, és a szemében különös fény gyullad. Irina nem tudja hova tenni, de nincs is ideje megfejteni, mert a férfi ajkára játékos mosoly rebben.

– Nagyon megleptél akkor, és ez nagy szó, mert nem sokszor fordul velem elő, hogy valami igazán meglepjen. Mármint, ha annyi mindent látsz és hallasz, olykor akaratlanul, máskor kifejezetten szándékosan, akkor mindig többet tudsz, mint kellene. A szüleimnek nem volt könnyű dolga velem. Például kiskoromban mindig tudtam előre, mit kapok karácsonyra vagy a szülinapomra, míg aztán egyszer elfelejtettem meglepődni – vigyorog a férfi. – Akkor rájöttek a turpisságra, és utána soha nem otthon beszéltek az ajándékokról, sőt, egyszer meg is tréfáltak, mert úgy csomagolták be az ajándékokat, hogy a modellrepülőt, amire nagyon vágytam, elrejtették a ruhák közé. Kibontottam minden ajándékot, és csak lestem, hogy csupa ruha, de nem akartam nekik csalódást okozni, és ahhoz már elég nagy voltam, hogy megértsem, ha erre telik, hát erre telik, szóval lelkesen fel akartam próbálni az egyik pulóvert, amikor kipottyant belőle a repülő doboza. Igazából az, hogy végre meglepődhettem valamin, nagyobb ajándék volt, mint maga a repülő.

Irina szívét melegségbe burkolja, ahogy elképzeli a kisfiú Endrét. Biztosan nagyon aranyos gyerek volt, a szőke, szemtelenül hullámos hajával, a kék szemével, meg persze a mosolyával, ami nyilván már akkor is mindenkit levett a lábáról. A jóleső érzés azonban darabjaira hullik, mikor arra gondol, mit is jelent mindaz, amit Endre megosztott vele.

– Ezért szereted a munkád? Az újdonság és a meglepetések miatt? – A lány szíve összeszorul, ahogy felteszi a kérdéseket. Hol versenyezhetne ő ezzel?

– Részben – feleli Endre, aztán az ajka gyanúsan felfelé görbül. – Meg persze azért is, mert találkozhatok olyan különleges emberekkel, mint amilyen te is vagy.

Irinának határozottan az a benyomása támad, hogy a férfi el akarja terelni a témát. Vajon miért?

– Tudod, nagyon sokszor eszembe jutott az a nap – folytatja Endre, és Irina fejéből elröppen az iménti gondolat.

– Nekem is – mosolyodik el, majd kíváncsian a férfira néz. – Mit szerettél benne a legjobban?

– A szeretkezésen kívül? – vonja fel a szemöldökét Endre.

– Igen – böki meg finoman Irina a könyökével, és közben figyelmeztető pillantást vet rá.

– A mosolyodat. És te?

– A mosolyodat – mondja Irina, mire Endre arcán rögtön felvillan az a bizonyos gödröcskés mosoly. Irina felemeli a kezét, és végigsimít rajta az ujjaival. – A gödröcske miatt...

– Gödröcske? – neveti el magát Endre.

– Igen – vallja be elpirulva a lány. Tudja, hogy ez így bután hangzik, de hát ha egyszer ez az igazság? Ami azt illeti, az a gödröcske még mindig megremegteti a gyomrát. – Azt is szerettem, ahogy nevettél, és azt is, hogy olyan sokszor megnevettettél. A családban Lilla a nevetős lány, én mindig a komoly voltam.

– És Leó?

– Ő nem lány – vigyorodik el Irina, de gyorsan hozzáteszi: – Oké, ez rossz poén volt – motyogja egy ásítás kíséretében, és a lassan ránehezedő álmosság számlájára írja, hogy kezd butaságokat beszélni.

– Imádni való poén volt – ellenkezik Endre.

– Nem, igazából nincs túl jó humorom – rázza meg a fejét Irina.

– Nekem tetszik. Olyan... finoman fanyar.

Irina elneveti magát. Finoman fanyar? Ezt még sose mondta neki senki.

Endre megfogja Irina kezét, a szájához húzza, és csókot lehel a tenyerébe, aztán a szívére húzza a lány kezét. Irina érzi a szívdobbanásait.

– Szerettem hallgatni, ahogy nevetsz. Most is szeretem – jelenti ki Endre.

– Milyennek hallod? Mármint... biztosan nehéz elmagyarázni...

– Nem, egyáltalán nem. Olyan, mintha minden hang egy-egy árnyalat lenne, és ez adja meg az egészet. Képzeld el, hogy fehér csokit, tejcsokit és étcsokit megolvasztva lassan összekeversz, ilyen a nevetésed. Sok-sok mély és lágy árnyalat. Igazából könnyebb úgy érzékeltetni ezt, hogy hogyan látok. Ha akarnám, például meg tudnám számolni a szeplőidet.

– Azt inkább ne – fintorog Irina.

– Nem szereted a szeplőidet?

– Kamaszként nem rajongtam értük. Szép és tökéletesen sima, fehér bőrre vágytam, de tudod, hogy van ez a lányoknál, ha egyenes a hajad, göndörre vágysz, ha göndör, egyenesre... – Irina nagyot sóhajt. – Nekünk mindig az kell, amit nem kaphatunk meg...

Hogy ez milyen igaz – ő például Endrére vágyik, de olyan ez, mintha egy kismadár az óceán mélyére vágyna...

– Ez butaság.

– Mindegy. – Irina nem akar ilyesmiről beszélni, mert ezt a pillanatot eszében sincs komorsággal megmérgezni. – Idővel megbarátkoztam velük, még a karomon meg a vállamon lévőkkel is.

– Szerintem gyönyörűek a szeplőid. És tényleg szívesen megszámolnám őket – jelenti ki Endre ezt úgy, mint aki valóban gondolkodott már ezen a lehetőségen.

– És annak mi értelme lenne? – kérdi kuncogva Irina.

– Leginkább az, hogy jó hosszan nézhetnélek, míg számolok.

Irina elneveti magát, de a szívében mintha égővörös rózsák bontanának puha szirmokat.

– Azt hiszem, ezt akár taníthatnád is.

– Mit? – Endre tekintetében értetlenség játszik.

– Azt, hogy hogyan kell elcsavarni szép szavakkal a gyanútlan lányok fejét.

– Jelenleg csak a te fejedet akarom elcsavarni...

– Azért fizikai értelemben nézve ez egy elég... félelmetes és kissé horrorba illő kifejezés.

Endre halkan, dörmögősen elnevet magát, aztán ellágyult tekintettel, merengve pillant rá.

– Most megint olyan furán nézel – mormogja Irina megilletődve.

– Mert újra és újra elbűvölsz. Ahogy gondolkodsz, ahogy a világot látod, az annyira...

– Ijesztő? Furcsa? Zizis? – Irina sorolná még tovább, de Endre a szájára szorítja a mutatóujját.

– Nem, sokkal inkább eredeti és különleges.

Endre mélyen Irina szemébe néz, a tekintete mintha egészen a lány lelkéig érne. Irina úgy érzi, a szíve megremeg a kimondhatatlan boldogságtól.

– Köszönöm – súgja fátyolos hangon.

– Mit?

– Hogy melletted... nem kell úgy éreznem magam, mintha egy másik bolygóról jöttem volna.

– Gyakran érzel így?

Gyakrabban, mint szeretne, de már megszokta, hogy ő egy picit mindig kívülálló.

– Előfordul.

– Örülök, hogy mellettem nem érzel így.

– Én is.

Hosszan nézik egymást. Irina lelkében túlcsordul a szeretet, amit a férfi iránt érez. Közelebb húzódik hozzá, és óvatos csókot lehel a szíve fölé. Egy pillanatig még a forró bőrön hagyja az ajkát, hogy érezze Endre szívverését.

– Endre, jó veled lenni.

– Veled is, Irina.

***

Endre magához képest szokatlanul szótlanul, derengős mosollyal figyeli a családját. Nem hitte volna, hogy képes lesz ennyi embert bepasszírozni a nappalijába, de láthatóan senkit nem zavar, hogy kissé szűkösen vannak. A lakásavató „buli" Lilla ötlete volt, és mivel Endre szeretne Lilla kedvében járni – egyrészt, mert igen hasznos szövetséges, másrészt hálája jeléül –, nem tiltakozott.

Irina és Lilla már ismerik a családtagjait, így Irina sem érzi magát feszélyezve, ami megnyugtatja a férfit. Leó Endre egyik unokatestvérének a kollégája és barátja, így a lányokat tulajdonképpen hamarabb ismerték meg a rokonai, mint ő maga. Endre – még ha ez elég abszurd is – irigyli őket ezért. Ha belegondol, hogy akár már egy évvel ezelőtt is találkozhatott volna Irinával, az elvesztegetett idő fájón szorítja össze a mellkasát. Ha akkor találkoznak, talán már most régen együtt lennének.

Jelenleg csak Endre legfiatalabb – és egyetlen lány – unokatestvére hiányzik, épp koncertkörúton van a barátjával, de mindenki más örömmel jött el. Pedig Endre nem bánná, ha Léna is itt lenne, a családból neki adatott az egyik legkülönlegesebb képesség – történetesen, hogy megérzi, ha két ember összetartozik. Endre eljátszott a gondolattal, hogy vajon Irinára és rá nézve érezné-e, hogy összetartoznak, és ha igen (márpedig éreznie kellene, Endre nem hajlandó mást feltételezni), az vajon elég bizonyíték lenne-e Irinának. Ezt az ötletet még nem vetette el, ha sehogy sem sikerül dűlőre jutnia a lánnyal, mint végső mentsvárat, „beveti" Lénát.

Endre türelmetlen sóvárgással várja, hogy végre elmondhassa Irinának, mit érez. Ez a legnehezebb abban, hogy együtt vannak. Olykor nagyon kell rá figyelnie, hogy ne bukjon ki belőle az igazság. Irinának még korai lenne, bár Endre gyanítja, hogy a lány is sokkal többet érez, mint amennyit mutat, ugyanakkor még nem bízik benne eléggé. A férfi néha még mindig érzi benne a feszültséget, az elhúzódást és a távolságot, és amíg ez így van, Irina nem hinné el, hogy vele akarja leélni az életét. Nem, türelmesnek kell lennie – végül is csak egy hete tart a titkos viszonyuk, és bármilyen közel kerültek is egymáshoz ennyi idő alatt, ahhoz, hogy Irina elfogadja, amit egymás iránt éreznek, még közelebb kell kerülniük.

Endre tekintete Irinára siklik. Nagyon igyekszik, hogy ne nézzen rá túl sokat, ahogy az ellen is keményen küzd, hogy ne képzelje el meztelenül, hogy ne villanjon fel benne egyetlen árva kép sem arról, hogy hogyan szerették egymást az elmúlt napokban. Ha a család is jelen van, kifejezetten veszélyes elábrándoznia – sose tudhatja, hogy az adottságaik révén nem kapja-e el valaki az érzéseit vagy a benne felvetülő képeket, és mivel a családja nem arról híres, hogy visszafogják magukat, valószínűleg ezúttal sem állnák meg csipkelődés és élcelődés nélkül, márpedig ez Irinát kényelmetlenül érintené, úgyhogy Endre egyelőre nagyon szeretné megőrizni a titkukat.

Irina most épp Lilivel játszik. Endre unokatestvérének pár hónapos kislánya élénk és elvarázsolt tekintettel figyeli az Irina kezében tartott, színes kövekből készült forgót, és pici kezével újra és újra meglöki a felfűzött köveket, amik így csillognak és csilingelnek, amit a kicsi édes mosollyal jutalmaz.

Endre igyekszik nem szélesen mosolyogni, de ahogy Lilit és Irinát figyeli, akaratlan is az jut eszébe, hogy milyen lesz majd, ha Irina az ő gyereküket tartja a karjában. Tegnap, míg sütöttek-főztek a mai napra, szóba került köztük ez a téma, és Irina megosztotta vele, hogy nagyon vágyik arra, hogy anya legyen.

A férfi összeszedi minden erejét, és elszakítja a tekintetét Irináról. Nem gondolhat most arra, hogy ő pedig arra vágyik éppen, hogy belevessék magukat a gyerekcsinálás örömeibe.

Hiányzik neki Irina, ami nevetséges, tekintve, hogy tegnap reggel még mellette ébredt – ma azonban már nem. Irina ragaszkodott hozzá, hogy a mai nap előtt kivételesen rájuk fér az alvás, és úgy vélte, ha egy ágyban vannak, abból minden lesz, csak alvás nem, így aztán tegnap a saját szobájában aludt. Endre úgy véli, ez nem csak arról szólt, hogy végre aludjanak egy rendeset, hanem valamennyire arról is, hogy Irina picit megijedt attól, hogy mennyire gyorsan kerültek egymáshoz közel. Együtt aludni, együtt ébredni, a fél éjszakát átbeszélgetni mindenféléről nem valószínű, hogy belefér a lány egyszerű, hétköznapi szeretőkről alkotott képébe. Szüksége volt a távolságra, és Endre nem győzködte, ha ezt teszi, azzal csak még jobban elriasztja Irinát.

De azért tényleg nagyon hiányzott neki. Nem hitte, hogy egy hét elég ahhoz, hogy ennyire hozzászokjon a lány jelenlétéhez az ágyában. Nélküle, úgy, hogy nem érezte maga mellett a testét, hogy nem hallotta a szuszogását és a szívdobbanásait, sokkal nehezebben merült álomba, aztán pedig egész éjszaka nyugtalanul aludt. A reggeli morcosságát csak az tudta elűzni, hogy átment a szomszédba kávézni – elég volt csak megpillantania Irinát, és a rosszkedv máris elillant.

Ahogy Irina feláll, és a konyhába indul, Endre pár másodperc rávárással gondolkodás nélkül utána megy. A lépteit nevetés hangja kíséri, de őszintén fogalma sincs arról, miről folyik a nappaliban a társalgás. Eszébe jut, mikor Irina azt mondta, hogy néha úgy érzi magát, mintha egy másik bolygóról jött volna, és ezt az érzést a férfi most nagyon is megérti. Ő is úgy érzi magát, mintha másik bolygóról jött volna, egy bolygóról, ahol kettesben van Irinával, és most minden idegen, mert jelenleg kénytelen minden másról is tudomást venni, nem csak a lányról.

Irina háttal el neki a konyhapultnál, sütiket pakol egy tálcára.

Endre nesztelenül mögéje lopózik, és átöleli. Irina picit megremeg, ahogy a keze a derekát érinti, de amikor Endre a mellkasához húzza, ellazul.

– Szia! – súgja Endre a lány fülébe.

– Szia! – leheli halkan Irina.

– Hiányoztál – morogja Endre, és maga is meglepődik, mennyire birtokló és rekedtes a hangja. Alig várja, hogy végre nyíltan együtt lehessen Irinával, hogy ne kelljen titkolniuk a kapcsolatukat, és szabadon megérinthesse, amikor csak akarja.

– Hiszen egész délután együtt vagyunk – motyogja Irina.

– Igen, de egész délután nem érhetek hozzád, és még arra is figyelnem kell, hányszor nézek feléd – dünnyögi Endre. Irina ma kontyba fogta a haját, úgyhogy szabadon hozzáfér a nyakához. A pihés tincsek csiklandozzák a homlokát és az orrát, ahogy vágyakozó puszikat lehel a lány bőrére. A kezével utat talál a lány laza pólója alá, tenyerét a hasára simítja.

– Ne csináld, bárki megláthat – suttogja Irina, de picit félrefordítja a fejét, ami elárulja, hogy egyáltalán nincs ellenére a becézgetés.

– Meghallom, ha jön valaki – vágja rá Endre, majd megragadja Irina derekát, maga felé fordítja, és olyan gyorsan csap le az ajkára, hogy Irinának egészen biztosan ne legyen ideje tiltakozni. Nem mélyíti el a csókot, csak a lány ajkát kényezteti. Amikor Irina picit szorosabban hozzásimul, Endre megszakítja az alig elkezdett csókot. Irina kitágult pupillával, kábán néz fel rá.

– Még mindig neked van a legfinomabb mosolyod – jelenti ki Endre derűsen. – Átjössz ma este?

– Biztos? – vonja össze a szemöldökét Irina.

– Persze. Még közel sem volt elég belőled. – Irina szeme leheletnyit kitágul a heves vallomástól. – Ne nézz rám ilyen meglepetten, talán legutóbb úgy tűnt, már elég volt?

– Nem – pirul el a lány, de a tekintetében bizonytalanság húzódik meg félszegen. – Csak... te annyi nővel voltál már, és...

– Lehet, de veled még közel sem voltam eleget – szakítja félbe Endre.

– De... nem vagyok... unalmas neked?

A férfi majdnem elneveti magát. Régen hallott ekkora marhaságot.

– Unalmas? Te? Irina, még sosem találkoztam olyan szédítő nővel, mint te.

Egyébként sem végeztek még a füzettel – aztán persze ott a többi füzet is, bár a pontos számot Endre nem tudja, mert akárhogy igyekezett, ezt nem tudta kihúzni Irinából.

– Ó.

– Ó, bizony. Legszívesebben már most elrabolnálak... A ti lakásotok most üres, ugye? – kérdi csalafinta mosollyal, de a következő pillanatban elkomorul az arca. – A franc, jön valaki.

Kelletlenül elengedi Irinát, és oldalra lép, távolabb a lánytól. Irina csak pislog, aztán megrázza a fejét, és még mindig kicsit kábán visszafordul a konyhapult felé, épp akkor, amikor felbukkan Ádám.

– Segíthetek valamit?

– Nem, köszönöm, már megvagyok – feleli Irina, és megragadva a tálcát visszaindul a nappaliba. Az arca kipirult, és a levegőt sem egészen normális ütemben veszi. Nem néz sem Endrére, sem Ádámra, ahogy kisiet a konyhából.

A bátyja nem megy utána, helyette gyanakvó tekintettel közelebb lép Endréhez. A konyhapultnak támaszkodik, összefonja a mellkasa előtt a karját, majd fürkészőn az öccsére néz.

– Endre, megígérted.

Endre nem tesz úgy, mintha nem tudná, miről beszél a bátyja. Túl jól ismerik egymást ahhoz, hogy most hazudozni kezdjen.

– Sajnálom, de... ez több annál, mint gondolod. Nem csak futó kaland.

– Endre...

– Nem, tényleg. Emlékszel a lányra, aki elszökött tőlem hajnalban?

Ádám homlokán megsűrűsödnek a ráncok, ahogy töpreng, aztán még a szemöldökét is összevonja.

– Hogy jön ez most ide? Az már nagyon régen történt.

Endre annak idején mesélt Ádámnak Irináról. Nem mondott el mindent, de azt igen, hogy találkozott egy lánnyal, aki miatt majdnem nem utazott tovább.

– Irina volt az. Másként mutatkozott be, ezért nem jutott eszembe korábban, hogy már ismerhetem őt. De ő... ő más, nem olyan, mint a többi nő.

Ádám kétkedőn néz rá. Endre látja a tekintetében, hogyan harcol a féltés a kétkedéssel. A kétkedés győz, és ezért nem hibáztatja a testvérét. Ádám mindig is komolyabb és megfontoltabb volt nála, talán részben azért is, mert kettejük közül valakinek nem ártott néha észnél lenni. Nem egyszer fordult elő gyerekkorukban, hogy Ádám tartotta vissza a felelőtlen és meggondolatlan játékoktól. A bátyja mindig vigyázott rá, és Endre tudja, hogy most is a jó szándék vezérli.

– Nagyon szeretnék hinni neked, de majdnem minden nőre ezt mondod, akivel összejössz.

Endre felsóhajt. Tudja, hogy Ádám nem azért nem hisz neki, mert nem akar hinni, hanem azért, mert ismeri. Ráadásul igaza is van, tényleg sokszor mondta ezt, mert annyira akarta, hogy így legyen – de hogyan magyarázhatná meg, hogy Irina mennyire más? Hogy amit most érez, az nyomába sem ér annak, amit korábban bármelyik másik nő iránt érzett? Hogyan értethetné meg vele, hogy most nem arról van szó, hogy azt akarja hinni, Irina különleges, hanem tudja, hogy tényleg az?

– Szilveszter óta nincs senki, csak ő.

Ádám tekintetében meglepetés villan.

– Elismerem, ez nálad rekord, de ettől még aggódom érte, és ha már itt tartunk, érted is. Ha Leó megtudja...

– Mit tudok meg?

Egyszerre kapják Leó felé a fejüket. Endre annyira arra koncentrált, hogy meggyőzze a bátyját, hogy elfelejtett arra figyelni, nem közeledik-e valaki. A képességét nem egyszerű irányítani, az agya ugyanúgy megszűri mindazt, amit befogad, mint bárki másé. A hozzá eljutó töménytelen mennyiségű információnak csak tört részében van tudatában. Felelőtlenség volt, hogy nem figyelt jobban, de ha már így alakult, szerencse, hogy Leó hallotta meg őket, és nem más. Akkor aztán annyi lenne a titoknak...

– Semmit – rázza meg a fejét Ádám.

Endre elmosolyodik. Jólesik neki, hogy a bátyja még annak ellenére is védi, hogy nem feltétlenül érti meg.

– Már tudja.

– Mi? Elmondtad neki? – Ádám úgy néz rá, mintha nem lenne ki mind a négy kereke.

– Muszáj volt. Feleségül akarom venni Irinát – jelenti ki Endre úgy, mintha csak azt jelentené be, hogy eleredt odakint az eső.

Ádám most lepődik csak meg igazán.

– És hogy haladsz? – kérdi Leó közelebb lépve hozzájuk. Belekortyol a kezében tartott üveg sörbe, majd várakozón Endrére néz. Nem fenyegető a tekintete, de azért Endre barátságosnak sem mondaná.

– Ha nem baj, nem avatnálak be a részletekbe.

Endre úgy véli, ez nagyon bölcs döntés részéről. Végül is mit mondhatna? Hogy a tegnapi éjszakát leszámítva minden éjszaka együtt aludt Irinával? Hogy minden éjszaka órákon át beszélgettek? Hogy érzése szerint most már többet tud a lányról, mint bárki valaha? Hogy a lakás majd' minden pontján szeretkeztek már, többek között azon az asztalon is, aminek Leó épp most támaszkodik neki hanyagul? Igen, ezt biztosan nem akarja tudni.

– Ezért igazán hálás vagyok – biccent Leó kimérten. – De tudja már, hogy mik a szándékaid?

– Nem, még korai lenne. Nem hinne nekem. A saját bátyám se hisz – toldja meg Endre oldalba könyökölve a még mindig dermedten bámuló testvérét.

– Nem arról van szó, hogy nem hiszek, csak...

– Csak aggódsz, tudom.

– Van is miért – közli sötéten Leó. – Egyébként a legutóbbi beszélgetésünk során elfelejtetted megemlíteni, hogy a szomszédságukba költözöl.

Nos, igen, és ez nem véletlen.

– Nincsenek hátsó szándékaim – vágja rá Endre, bár a szavak menet közben bizonytalanná válnak. El akarja venni Irinát – akkor vajon tisztességtelen, ha most szeretkezik vele? – Csak gondoltam, ha majd házasok leszünk, Irina nem szívesen lenne túl távol Lillától. Kapóra jött, hogy ez a lakás még eladó volt.

Ebben van némi igazság. Némi.

Leó összehúzott szemmel méregeti, aztán bólint, és ellöki magát az asztaltól.

– Ne feledd, ha megbántod...

– Nem fogom – mondja Endre ugyanazt, amit a múltkor.

Leó elindul, aztán mégis visszafordul felé. Most nem néz rá olyan ridegen, sőt, inkább mintha valamiféle férfias bajtársiasság csillanna a tekintetében.

– Ha én lennék te, nem csak azért vettem volna meg ezt a lakást, hogy ne válasszam el a szeretett nőt a testvérétől, hanem azért is, hogy minél közelebb legyek hozzá és minél hamarabb elcsábíthassam. Ettől függetlenül értékelem, hogy Lillára is gondoltál.

Endre bólint, de nem tudja megállni, hogy el ne vigyorodjon. Leó is nagy játékos lehetett Evelin előtt, szóval kár lenne tagadni a szavai igazát.

– Ha tévedsz, meg fog ölni – jegyzi meg Ádám, amikor Leó eltűnik a szemük elől. – Bár... jó lenne, ha Irina és te tényleg együtt lennétek. Nagyon kedvelem Irinát, és úgy vélem, jót tenne neked.

Endre a bátyjára néz, és örül, hogy a tekintetében kételkedés helyett az őszinte reménykedés halvány árnyait fedezi fel. Boldog a tudattól, hogy Ádám az első sokk után helyesli a kapcsolatát Irinával. Mindig remélte, hogy a nő, aki mellett majd le szeretné élni az életét, elnyeri a bátyja tetszését és szeretetét.

– Ne aggódj, nem tévedek. Irina az a nő, akire mindig is vártam.

– Így legyen, kistestvér.

Endre elmosolyodik a gyerekkorukból rajtuk ragadt becézésen. Manapság már csak akkor szólítják így egymást, ha nagyon aggódnak a másikért. De ezúttal nincs miért aggódni, biztos benne.

– Így lesz, nagytesó.