Irina olykor azt kívánja, bár átírhatná magát a füzete lapjaira – ha tinta lenne, ha belőle lennének a szavak a papíron, vajon a fantázia valóság lehetne a számára?

– Irina, kész vagy már? Indulnunk kellene – hallja a húga hangját, mire bosszúsan felsóhajt. Ebben a pillanatban a világon bármit megadna azért, ha Lilla egyszerűen megfeledkezne róla, de úgy sejti, ennek az esélye egyenlő a nullával, úgyhogy szegény hősnőjét kénytelen lesz magára hagyni, beledermedve a pillanatba, amikor a kéz már rezzen, de még nem érint.

Pedig Irina úgy várja azt az érintést, mintha valóban ő állna a férfival szemben. Ezért ír egyes szám első személyben, hiszen így tényleg olyan, mintha az a féktelen, vad lány, aki a papíron életre kel, ő maga lenne. Ezért lehet, hogy hősnője sóvárgása a saját bőrét perzseli, hogy a szíve hevesen dübörög a mellkasában, hogy a levegőben érezni véli a szenvedély lángoló illatait.

Ha behunyja a szemét, tisztán látja maga előtt a jelenetet. A nőt és a férfit, vágytól zihálva, kitágult pupillákkal. Ha lenne még néhány perce, egészen biztos, hogy igen alaposan egymásba gabalyítaná őket, és igen, az kicsit olyan lenne, mintha vele történne meg, mintha ő élné át.

Mintha őt akarná annyira egy férfi, hogy minden józanságát és gátlását elveszítse. Miatta, érte. Milyen érzés lenne vajon?

– Bemegyek, ha akarod, ha nem!

Irina elkerekedő szemmel mered a kilincsre, de az meg se rezzen. Ennek ellenére gyorsan összecsapja a füzetet, amibe eddig írt, és a tollal együtt a párnája alá rejti. Nem szeretné, ha Lilla felfigyelne a füzetre. Irinának nem sok titka van a húga előtt, de az összes közül ezt szeretné a legjobban megtartani magának. Amit a füzetbe ír, az senkire nem tartozik rajta kívül, és ha bárki is elolvasná, inkább a föld alá ásná magát, minthogy aztán az illető szemébe nézzen.

– Nem mersz bejönni! – kiáltja ki szándékosan kihívó hangon. Az ajka szegletében mosoly bujkál, ahogy tovább fixírozza az ajtót.

Mikor az édesanyjuk halála után átköltöztek ebbe a városba, hogy közelebb legyenek a bátyjukhoz, mindketten egyetértettek abban, hogy kellenek szabályok, mert lehetnek bármilyen jó testvérek és egyben legjobb barátnők, attól még szükségük van magánszférára. Abban egyeztek meg, hogy amit az egyikük megszeg, azt egyszer megszegheti a másik is, így aztán mindketten ügyelnek rá, hogy lehetőség szerint ne lépjék át a saját maguk által felállított határokat.

Az egyik szabályuk, hogy nem lépnek be hívatlanul egymás szobájába (hacsak nem áll fenn annak a veszélye, hogy a másik rosszul van). Ezt a szabályt leginkább Lilla kedvéért hozták, mert Lilla... nos, az ő magánélete nem pusztán ábrándokból áll, amit Irina már nem mondhat el magáról.

Irina szinte látja maga előtt, hogy az ajtó előtt Lilla ökölbe szorított kézzel toppant, akár egy nyűgös gyerek, ami egyértelműen jelzi, már nem sokáig bírja megállni, hogy ne lépjen be. Ahhoz képest, hogy a húga pár nap múlva a huszonnyolcat tölti, olykor a legkevésbé sem emlékeztet egy érett felnőttre.

A következő pillanatban valóban nyílik az ajtó, és Lilla dühösen beviharzik a szobába.

– Gyerekes vagy – közli kissé durcásan, és minden finomkodás nélkül lehuppan az ágyra. – Még komolyan el se kezdtél készülődni?

– Azt hiszem, ez elég egyértelmű – jegyzi meg Irina leheletnyit gúnyosan. Végül is ágyban van, így aztán a húga kérdése teljességgel értelmetlen.

Irinával ellentétben Lilla természetesen már indulásra kész, és ahogy szórakozottan mozgatja a lábfejét, egyértelmű, hogy túlteng benne a „mehetnék". Lilla tökéletesen fest a szivárvány színeiben pompázó, zsebes pólóruhában és a fekete harisnyában, ráadásul már ki is sminkelte magát. Nem úgy, mint általában, ha buliba készül, hanem valamivel visszafogottabban, de azért így is olyan, mintha egy divatkatalógus oldalairól lépett volna le. A csuklóján elmaradhatatlanul csilingelnek a színes karkötők, a fülében lila színű, tollas fülbevaló, és még arra is volt ideje, hogy valami bonyolult, de tagadhatatlanul csinos fonatba rendezze fekete hosszú haját.

Irina mindig őszintén megcsodálja, hogy a húgán mennyire jól állnak az ilyen színes, bohókás dolgok, bár véleménye szerint ennek nagyrészt az az oka, hogy Lilla nem szűkölködik önbizalomban. Sosem érdekli, ha bárki megnézi az öltözködése miatt, számára az a fontos, hogy ő jól érezze magát a bőrében, és mindig azt mondja, hogy szereti a vidám színeket és ruhákat, mert attól ő is vidám lesz. Ami igaz is, elég ritka, hogy Lilla ne ragyogjon a boldogságtól, és nála ez nem tettetés, egyszerűen csak imádja az életet, és nem szégyelli ezt a nap minden pillanatában kifejezni – ha épp a ruháival, hát azzal.

Vele ellentétben Irina igyekszik úgy öltözködni, hogy azzal semmiképp ne hívja fel magára a figyelmet, nem szereti, ha bámulják. A sors és a gének szerencsés alkattal áldották meg, azért persze nem kifutókra illő szépség, de nem is csúnya, viszont ezt nem igyekszik hangsúlyozni.

– És mit csinálsz még mindig az ágyban? – húzódik pimasz mosolyra Lilla ajka.

Irina érzi, hogy pír szökik az arcára, pedig semmi olyasmit nem művelt, amiért így kellene reagálnia. Vagyis... hát igen, a valóságban nem csinált semmit, de ez nem jelenti azt, hogy nem is képzelt el semmit. Erről igen élénken tanúskodik a füzet, ami jelenleg a párnája alatt pihen.

– Semmi olyat, amihez közöd lenne – morogja védekezőn, holott nincs is miért védekeznie. Haragszik magára, hogy a legártatlanabb szexuális utalást sem tudja kezelni, még a húga társaságában sem – annyira szánalmas. Egyébként is: ha csinált is volna bármit a takaró alatt, akkor sem kellene kényelmetlenül éreznie magát, nem? Nincs abban semmi rossz, végül is vannak... szükségletei, szóval akár csinálhatta is volna.

– Igazán? – csillan fel kajánul Lilla tekintete. – Nem jellemző rád, hogy az egész délelőttöt ágyban töltsd.

– Néha én is lustálkodhatok, nem?

Hogy leplezze, mennyire zavarban van, Irina felhajtja a takarót, és kibújik alóla. Háttal a húgának a szekrényhez lép.

– Te nem szoktál lustálkodni – forszírozza tovább Lilla, érezhetően jót derülve a nővére kínján.

– Rossz testvér vagy, csak közlöm – mormogja Irina, miközben kivesz a szekrényből egy farmert, egy melltartót és egy egyszerű szürke pólót.

Lilla megadón felnevet, ami jelzi, hogy hajlandó végre ejteni a témát, úgyhogy Irina most már meg mer fordulni.

– Ugye nem azokat akarod felvenni? – ugrik a magasba Lilla szemöldöke, ahogy tekintete az Irina kezében szorongatott ruhákra esik.

– Miért? Mi baj van ezekkel? – kérdez vissza értetlenül Irina, önkéntelenül megemelve picit a ruhákat.

Lilla látványosan nagyot sóhajt, pont úgy, mint aki ahhoz gyűjt erőt, hogy olyasmit magyarázzon meg egy gyereknek, amit véleménye szerint már rég tudnia kellene.

– Irina, szilveszter van.

– És?

– Ma ünnepelünk.

– Nem ünnepelhetek farmerban és pólóban?

Igazság szerint Irina sose értette, mi ez a nagy felhajtás a szilveszter körül. Számára ez is csak egy ugyanolyan nap, mint bármelyik másik. Végül is éjfél után mi lesz más? Az ég egy adta világon semmi. Ugyanúgy felkel a Nap, és ugyanúgy le is nyugszik majd, csak azért, mert egy másik évszámot mutat a naptár, még nem változik meg varázsütésre az élete.

Egyébként pedig családi körben ünnepelnek – a bátyja barátnőjének a családjánál –, mégis miért csípné ki magát, mikor sosem szokta?

– Reménytelen vagy – közli Lilla, mikor Irina az íróasztala előtti székre készíti a ruhákat.

A húgával mit sem törődve lekapja magáról az egyszerű, spagettipántos pamuthálóinget, felveszi a melltartót, majd a pólót, aztán belebújik a farmerba. Már csak egy pulóvert kell kerítenie, és készen van. Sminkelni nem nagyon szokott, a hajával pedig nincs kedve sokat bíbelődni, egyszerűen csak kifésüli, aztán egy laza kontyba fogja, nem kell a felhajtás. Persze, ha Lilla be nem kattan, mert akkor sajnos kizárt, hogy képes legyen ellenállni neki.

Lillának néha kedve támad rajta kísérletezni, mind smink, mind haj, mind ruhák tekintetében. Irina ezt egészen addig nem bánja, míg a lakásuk falai között maradhat, de olyankor, ha készülnek valahová, már egyáltalán nem díjazza. Reméli, hogy a szűkös időre való tekintettel Lilla ma megkíméli.

– Pulcsit én választok – pattan fel Lilla az ágyról, és kecses szökkenésekkel a szekrényhez libben.

Irina mosolyogva dől az íróasztalának, és szó nélkül hagyja, hogy Lilla kihalásszon egy garbós, lila pulcsit a polcról.

– Tessék – dobja felé hanyagul –, ez kiemeli a szemed színét.

Irina elkapja a pulcsit, és kétkedve méregeti. Szereti ezt a színt, de kétli, hogy a semmilyen-szürke szemét ez a mélylila bármennyire is érdekessé tenné, ennek ellenére magára kapja a pulóvert, aztán vigyorogva Lillára néz.

– Fogat mosok, és mehetünk – jelenti be elégedetten.

Lilla csak egy lemondó fejrázással válaszol, de azért amikor már fürdőben vannak, szelíden oldalba böki a csípőjével.

– Egyszer úgyis elérem, hogy laza és őrült legyél.

– Próbálkozz csak, kedves húgom! – feleli derűs mosollyal Irina.

A könnyed tiltakozás ellenére Lilla szavai mégis benne ragadnak, és még akkor is kísértik, amikor már az autóban ülnek.

Egyszer már volt „laza és őrült", bár Lilla erről nem tud – igazság szerint senki nem tud róla, csak ő és az a férfi, akivel azon a tíz évvel ezelőtti nyáron együtt töltött egyetlen napot és éjszakát.

Irina bágyadt tekintettel bámulja a hópihék lusta szállingózását, miközben araszolva haladnak előre. Lilla vezet, úgyhogy a megállapodásuk szerint ő választhatott zenét – nem meglepő módon vidám, fülbemászó dallamok töltik be a kocsi terét, pedig ő most valami édes-bús, szomorkás zenére vágyna. Valamire, ami elcsitítja benne annak a nyárnak az emlékeit.

Nem kell behunynia a szemét, hogy a havazás és a fehérbe fulladt világ helyett üde zöldet lásson maga előtt. Olyan könnyű felidézni. A langyos zápor illatát, az aszfaltból áradó nedves meleget, esőízű nevetést és a citromos fagyi hűs érintését a nyelvén.

„– Ha ezt a mosolyt a fagyi varázsolta az arcodra, én is szeretném megkóstolni. Már a fagyit, nem a mosolyodat. Vagyis... igazából a mosolyod is szívesen megízlelném."

Hogy lehet, hogy annyi év elteltével még mindig képes tisztán felidézni minden egyes szavát? Hogyan lehetséges, hogy hallja a hangát, hogy hallja, és még mindig beleborzong? Miért nem tudja egyszerűen elfelejteni?

„– Remélem, tudod, hogy ennek a kijelentésnek sincs több értelme, mint az elsőnek.

– Ó, dehogynem! Akarod, hogy megmutassam?

– Mit?

– Hogy hogyan ízlelném meg a mosolyodat, természetesen.

– Most burkoltan arra célzol, hogy meg akarsz csókolni?

– Nem burkoltan is célozhatok rá.

– Nem fogok csókolózni egy vadidegennel.

– Akkor tegyünk róla, hogy ne legyek vadidegen."

Simogatóan mély hangja volt, és bizsergetően vonzó, gödröcskés mosolya. Irina egészen addig nem értette, miért alélnak el a könyvekben a nők a gödröcskés mosolyoktól, de akkor és ott, ahogy elgyengült a lába és szaporábban kezdett verni a szíve, megértette.

A parkban, nem sokkal messzebb onnan, ahol ült, egy kissé rendezetlen külsejű fiatalember szájharmonikán a Somewhere over the Rainbow-t játszotta. Porszemcsék táncoltak a napfényben, és az úttest felett lustán hömpölyögve puha fodrokat vetett a forróság. Filmbe illő pillanat volt, nem tűnt valóságosnak. A férfi pedig mosolygott rá, szemtelenül és bűnre csábítón – és ő visszamosolygott. Egyszer mindenki lehet kicsit felelőtlen és őrült, nem igaz?

***

– Légy kedves Irinával, rendben?

Endre arcára széles mosoly fut.

– Szóval Lillával lehetek undok is? – pillant szemtelenül a bátyjára.

Ádám összevont szemöldökkel, figyelmeztető szemvillanással fordul felé. A kezében egy lisztes peremű poharat tart, de észre sem veszi, hogy a liszt úgy szitál a csempére, akár odakint a hó a lassan tiszta fehérbe ájuló világra.

– Oké, értettem, kedves leszek. Amúgy meg mikor nem vagyok az? – vigyorodik el Endre, de a testvérét nem hatják meg a szavak, egyre komorabb tekintettel fürkészi őt.

– Tudod, hogy értem.

– Nem, világosíts fel, kérlek – közli Endre rendíthetetlen nyugalommal. Talán nem szép tőle, hogy így nyúzza a bátyja idegeit, de nem tudja megállni.

– Endre, kérlek – sóhajt fel Ádám. – Ne bolondítsd magadba egyiküket sem, rendben?

Endre megadón felemeli a kezét, de azért a mosoly nem hervad le az ajkáról. Ami azt illeti, elég ritkán fordul elő, hogy ne mosolyogjon.

– Találkoztam Leóval.

– Ez hogy jön most ide? – kapcsolódik be a beszélgetésbe a bátyja barátnője is.

– Eszemben sincs kikezdeni egyik húgával sem, nem őrültem meg – feleli Endre elnéző mosollyal. Bárki, aki találkozott már Leóval, egyetértene vele. Nem mintha Leó kifejezetten félelmetes lenne, nem nagydarab, nem is kigyúrt alkat, csak éppen van benne valami megfoghatatlan, ami egyértelművé teszi, hogy nem érdemes vele packázni, és ha egy mód van rá, Endre nem is tenné.

Jázmin csilingelőn felnevet.

– Íme, egy okos ember – hagyja annyiban, majd puszit nyom Ádám még mindig komor arcára, és visszafordul a konyhapult felé, hogy folytassa a pogácsaszaggatást.

Endre mosolya szélesebbre fut, ahogy Ádám tekintete egy pillanatra ellágyul, és még szélesebbre, mikor elkapja Jázmin huncutul ívelő mosolyát.

Jázmin kivételes szépség, karcsú és formás, bájos arcvonásokkal, szőke hajjal és igéző szemmel – Endre a bátyjának soha nem említené meg, mert kitörne rajta a féltékenység, de jó érzés ránézni. Bár igazából mindez eltörpül amellett, hogy intelligens, okos, hogy csípősen éles a nyelve, remek a humorérzéke, és még kedves is, már úgy „jázminosan".

Ádám igazán szerencsés gazfickó, hogy rátalált – Endre irigyli is érte, nem annyira Jázmin miatt, mert ők ketten akkor sem illenének össze, ha Jázmin nem Ádámhoz tartozna, hanem a kapcsolatuk őszintesége és tisztasága miatt. Mindig, minden mozdulatukon látni, hogy mennyire szeretik egymást – például, ahogy az imént Jázmin megpuszilta Ádámot. Természetes mozdulat volt, de az a röpke pillanat mégis csak a kettejüké.

Endre is ilyen kapcsolatra vágyik, egy nőre, akivel mindenestül összetartozik, akivel leélhetné az életét, családot alapíthatna, boldog lehetne. Lassan a harminckilencet tölti, ideje lenne már, hogy megállapodjon, és szó mi szó, vágyik is rá. Csak éppen egy égnek nem akar szembejönni az a nő, akibe mindent feledve beleszeretne.

Nehéz ügy ez, és Endre olykor maga sem érti, miért nem képes lehorgonyozni valaki mellett. Annyi csodálatos nővel hozta már össze az élet, és ő tényleg mindig nagyon akarja, soha nem áltat senkit üres dumával, hazugsággal, amikor belevág egy kapcsolatba, azt komolyan is gondolja – mégis, ahogy csitul a kezdeti fellángolás, mindig azt érzi a szíve mélyén, hogy nincs értelme, nem fog működni, jobb, ha továbbáll.

Mint amikor az embert arra sarkallja valami megfoghatatlan, érthetetlen kényszer, hogy menjen, nem számít hová, egyszerűen csak induljon. Hogy aztán megérkezhessen – csak éppen Endre mostanában egyre többször érzi azt, hogy ő sosem fog megérkezni, és tagadhatatlan, hogy a lelke mélyén ettől egyre gomolygóbb és sötétebb a szomorúság, még akkor is, ha erről igyekszik nem tudomást venni. Mert ha már ő sem hisz abban, hogy valahol rá is vár a boldogság, akkor hogyan számíthatna arra, hogy végül megtalálja?

Addig meg... – nos, legyen elég annyi, hogy a keresésnek is megvan a maga varázsa, ő pedig férfiból van, szóval azért nem fog panaszkodni.

– Megígéred? – kérdi még mindig gyanakvó tekintettel Ádám. Olybá tűnik, a bátyját nem olyan könnyű megpuhítani, mint Jázmint, ami jobban belegondolva nem is csoda, hiszen Ádám pontosan tudja, hogy Endrének általában viharos gyorsasággal kezdődnek és érnek véget a kapcsolatai.

– Megígérem, komolyan, cserkészbecsszó – teszi az egyik kezét a szívére Endre.

– Cserkész, mi? – horkant Ádám, de a szemében már derű bujkál.

Endre nevetve vállat von, bár ennek ellenére természetesen komolyan gondolja az ígéretét. Persze nem Leó miatt, vele, ha nagyon muszáj, meg tudna birkózni, de eszében sincs kellemetlenséget okozni a bátyjának, szóval igen, Irina és Lilla a lehető leghatározottabban tabu. Ha bármelyiküket is megbántaná, az rosszul érintené Leót, és tekintve, hogy Leó barátnője Jázmin egyik húga, ez egyértelműen csakis feszültséget szülhetne a családban, amit viszont Ádám is megsínylene.

De azért Endre örül, hogy végre megismerheti Irinát és Lillát. Rengeteget hallott már róluk, épp itt az ideje, hogy találkozzanak.

Szerencsére sikerült úgy alakítani a programjait, hogy szilveszterre elszabadulhasson. A munkájából adódóan tavaly külföldön volt, tavalyelőtt ugyan országon belül, de elég messze ahhoz, hogy ne tudjon a bátyjával szilveszterezni. Korábban úgy volt, hogy idén sem fog összejönni, de végül hamarabb végzett az előző megbízásával, így aztán alig fél órája meglepetésszerűen beállított.

Ádám nagyon örült az érkezésének, de aztán előbújt belőle az aggódó apai énje, ami csak azért meglepő, mert eddig ezt az oldalát kizárólag a lánya, Vanda tudta előcsalni belőle, Irina pedig felnőtt nő, különös, hogy Ádám ennyire a védelmébe vette.

– Egyébként miért félted tőlem annyira Irinát? – teszi fel a kérdést kertelés nélkül Endre.

– Mert Irina egy igazi angyal – lép be a konyhába Vanda, és a mosolyától mintha még melegebb lenne az egyébként szaunára emlékeztető konyhában. Mióta Endre megérkezett, Jázmin már a második tepsi pogácsát veszi ki a sütőből, és a harmadikat csúsztatja be éppen. Endre felajánlotta a segítségét, de Jázmin ragaszkodott hozzá, hogy a hosszú út után előbb nyugodtan kávézzon meg – aztán csalafinta mosollyal hozzátette, hogy utána azonban gátlástalanul munkára fogja.

Endre összehúzott szemmel Vandára pillant. A lány szőke haja borzas, a szempilláira még az éjszaka foszlányai tapadnak. Bő, lenge nadrágban van és egy fekete pólóban, ahogy Vandát ismeri, valószínűleg jelenleg ez a pizsamája, szóval több mint valószínű, hogy még csak most ébredt.

– Ezzel azt akarod mondani, drága kis unokahúgom, hogy én meg az ördög vagyok?

Vanda ledobja magát a mellette lévő székre, és finoman az oldalába könyököl.

– Nem, bár elgondolkodtató felvetés – jegyzi meg pajkos mosollyal.

– Hát így kell üdvözölni egyetlen és pótolhatatlan nagybátyád? – vonja fel a szemöldökét Endre.

Vanda mosolya szélesebbre szalad, közelebb hajol és cuppanós puszit nyom az arcára.

– De ettől még tényleg elgondolkodtató a felvetésed.

Endre a derekánál fogva elkapja és magához rántja a lányt, és miközben puszit nyom a feje búbjára, játékosan megcsiklandozza az oldalát. Vanda ugyan már felnőtt nő, de szerencsére nem bánja, hogy Endre képtelen őt ennek megfelelően kezelni.

– Kisebb korodban nem voltál ilyen szemtelen – közli a lánnyal nevetésre görbülő szájjal Endre.

– Kisebb koromban nem tudtam, hogy egy szívtipró vagy – incselkedik Vanda két visongás között.

– Szívtipró? – Endre ezt már nem tudja nevetés nélkül megállni. Pillanatnyi figyelmetlenségét Vanda kihasználja, ügyesen kibújik az ölelésből, és gyengéden a hasába bokszol. Endre még mindig nevetve látványosan összerándul, és úgy szorítja a hasára a kezét, mintha szörnyű nagy fájdalmai lennének.

– Kiütéses győzelem – kacsint Vandára, mire a lány édesen felnevet.

Endre imádja az unokahúgát. Kiskorától kezdve nagyon közel állnak egymáshoz, és Endre nagyon hálás azért, hogy Ádám válása után Vanda nem az anyjával maradt. Ádám volt felesége... hát, Endre még akkor sem állíthatná, hogy túlságosan szerette, ha nagyon finoman akarna fogalmazni. Az a nő önző volt, kihasználta Ádámot, amit Endre sosem fog neki megbocsátani. De szerencsére ő már a múlt, és Ádám most nagyon boldog Jázminnal, ráadásul Jázmin és Vanda is jól megértik egymást.

Endre faggatózna még tovább – csak most jön rá, hogy hiába hallott sokat Irináról és Lilláról, mégis mennyire keveset tud róluk –, de az előszobából üde nevetés hangja szökik a konyhába.

– Megjöttünk! – kiáltja Jázmin húga, Evelin, a rá jellemző szelíd vidámsággal. Evelin aranyos lány, Endrét a körülbelül tíz év korkülönbség ellenére is kicsit Vandára emlékezteti. Mindketten egyformán szégyenlősek, kedvesek és alapvetően könnyed, mosolygós természetűek.

Vanda felugrik a székről, és kiszalad, hogy üdvözölje őket. Endre Jázmin és Ádám nyomában feszengve lép ki maga is a keskeny előszobába. Nem érti, hirtelen miért tör rá ez a bosszantó érzés, általában roppant könnyen ismerkedik.

Ahogy tekintete az újonnan érkezettekre siklik, a nyitva hagyott ajtón besurranó hóillatú hideg megcsapja az orrát, de hogy ennek nyomán miért érzi citromos fagyi ízét a szájában, az teljes rejtély.

Megrázza a fejét, és nem vesz tudomást a belecsimpaszkodó emlékekről.

Lilla bohém természetéről eleget hallott már ahhoz, hogy rögtön beazonosítsa őt, szóval a még neki háttal álló, bordó sapkás lány lesz Irina. Már lépne előrébb, hogy bemutatkozzon, de ahogy Irina megfordul, megfagy benne minden gondolat, és úgy érzi, jéggé dermednek a csontjai.

Endre hallja, hogy a többiek üdvözlik egymást, az örömük ragyogással és elevenséggel tölti meg a levegőt, de a szavaikat már nem fogja fel. Csak Irinát látja, de nem hiszi el, hogy tényleg őt látja.

Nem hiszi el, míg el nem mosolyodik, míg a bájosan szeplős arcot el nem lágyítja a mosoly finom és törékeny íve.

„– Ha ezt a mosolyt a fagyi varázsolta az arcodra, én is szeretném megkóstolni. Már a fagyit, nem a mosolyodat. Vagyis... igazából a mosolyod is szívesen megízlelném."

Endre nem pislog, és levegőt sem vesz. Mintha remegne a szíve, a lelke, az egész teste talán...

Álmodik vajon? Vagy megőrült? Esetleg az élet szórakozik vele, mert épp nincs jobb dolga?

Hiszen Irina nem lehet Anna. Nem lehet, mert mi oka lett volna arra, hogy másként mutatkozzon be, mint ahogy hívják?

Endre még mindig képtelen mozdulni. Semmi és senki nem létezik most számára Irinán kívül. A lány minden apró rezzenését magába issza. Ahogy leveszi a sapkáját, és tétován a füle mögé igazítja a laza kontyból kiszökött barna, leheletnyit hullámos tincseket. Ahogy kibújik a kabátjából, és láthatóvá válik csodásan karcsú alakja. Ahogy felakasztja a kabátot a fogasra, és édesen gömbölyded mellére feszül a pulóver.

Ahogy szembefordul vele.

Ahogy összefonódik a tekintetük.

Ahogy finoman elkerekedik a szeme.

Endre látja benne a felismerés riadt szikráját, és akkor már minden tévedést kizáró bizonyossággal tudja, hogy Irina Anna.

Olyan sok érzés kavarog benne örvényszerűen, hogy egyiket sem tudja tisztán kivenni. Jelen pillanatban csak az biztos, hogy alig tíz perce ígérte meg a bátyjának, hogy nem fog kikezdeni Leó egyik húgával sem – csakhogy ezt az ígéretet gyakorlatilag már közel tíz évvel ezelőtt megszegte.