Linett

A padlóra esve, négykézláb ziháltam. A szemembe könnyek gyülekeztek, a lélegzetem elakadt az előzmények nélküli verés miatt. A második-harmadik ütést alig éreztem, mert az első sújtás akkora volt, hogy lezsibbadt tőle a hátam. Ledermedve vártam a következő ütéseket, de nem érkeztek. Lassan, görnyedten álltam fel a padlóról, alig hallhatóan felnyögtem, amikor a mozgás hatására végigáramlott bennem az éles fájdalom. Sajgott a karom, a hátam, a vállam, miközben az arcomon forró könnycseppek gördültek végig. Nagyanyám kárörvendő vigyora és Emily hatalmasra táguló szeme tárult elém, amikor felemeltem a fejem és végignéztem az apró helyiségben. Arra gondoltam, hogy azért kaptam a verést, mert sokáig maradtam távol, de aztán nagyanyám éles, fülsértő hangja felvilágosított.

– Hogy merészelted ilyen állapotban hagyni a szobádat, te koszos kis szajha? – támadt nekem szúrós szemmel.

Nem értettem miről beszélt, hiszen mielőtt átmentem Bradhez rendbe raktam a szobákat, és a konyhát is. Emily felé fordultam, de ő rám sem nézett, lehajtott fejjel üldögélt tovább. Éreztem a merevségén, hogy tudta, miről van szó, sőt köze is volt hozzá. Elindultam a szobám felé, hogy megnézzem, mivel vádolnak. Amikor benéztem a látvány teljesen ledöbbentett, mert olyan volt az egész helyiség, mintha bomba robbant volna bent. A szekrényemből a ruhák szanaszét hevertek a padlón, a könyvespolcról a könyveim le voltak dobálva a ruháim mellé, az ágyneműmet és a takarómat gombóc alakba összegyűrték és az egyik sarokba hajították, a csupasz matracra pedig valami piros folyadékot öntöttek, ami olyan látványt keltett, mintha egy hatalmas vértócsa lett volna. A függönyt letépték az ablakról, a fésülködőasztalról az összes smink, parfüm és testápolószer a szőnyegen hevert, az ágyam mellett lévő szekrényfiókjának a tartalmával együtt. Borzongva néztem még egyszer körbe, nem értettem, miért csinálták ezt a szörnyűséget a dolgaimmal.

– Ezt... ezt... nem én csináltam! – suttogtam megrökönyödve.

– Még hogy nem?! Ne tagadd, te isten átka! – kiáltotta nagyanyám egy „Mindjárt megöllek, ha még egy szót szólsz!" nézéssel. Lehunyta a szemét, az állkapcsa megfeszült. Közel állt ahhoz, hogy felrobbanjon, én pedig nem könnyítettem meg a helyzetét.

– Nem én voltam! – kiáltottam hangosabban.

Hosszú szitkozódás kezdődött, amit ha akartam, ha nem végig kellett hallgatnom. Csak reménykedni tudtam abban, hogy a tisztaságmániás banya hamar lenyugszik, mert olyan erősen szorította a karomat, hogy biztos voltam benne, hogy az ujjainak nyoma meg fog látszani tejfehér bőrömön.

– Ne merj velem még egyszer feleselni, és a szemembe hazudni, te ingyenélő! Majd én megtanítalak, hogy kell tiszteletet adni annak, aki kenyeret ad a szádba! – ordította, és egy akkora pofonnal kísérte a szavait, hogy a fejem oldalra billent.

Egy óriási lökéssel behajított a szobába, miközben a másik kezével belemart a hajamba és a földig rántotta. Felszisszentem a fejbőrömbe hasító égető fájdalomtól. Egyszer csak Emily jelent meg az ajtóban, és rákiáltott a vénasszonyra, hogy hagyja abba. Meglepődtem, amikor nagyanyám engedelmeskedett a felszólításnak. A hajszálaimat, amik az ujjai között maradtak undorodva lesöpörte a kezéről, és még befejezésképpen az oldalamba rúgott egyet, mielőtt becsapta maga mögött az ajtót. Megpróbáltam Emily felé fordulni, de a kín végigvágott rajtam, moccanni sem bírtam. Zokogva szorítottam a kezem a fejemre, miközben magzatpózba gömbölyödve feküdtem a földön.

Rövid idő múlva, erőt vettem magamon és felálltam. Felvettem az ágyam mellől az összetört keretben heverő, széttépett fénykép darabkáit, amin az anyukámmal voltunk. Már magamtól nem is emlékeztem az arcára, és most megsemmisítették az egyetlen fotómat is róla. Aztán, mire végképp átadtam volna magam a kép miatti gyötrődésnek, eszembe jutott, hogy a mobilommal lekameráztam a képet. Bradtől kaptam a telefont még tavaly novemberben a szülinapomra. Sokszor elővettem a készüléket és nézegettem a képet, amikor szomorú voltam, mert anyukám arca segített feledni a bánatomat, bármennyire is haragudtam rá amiatt, hogy egyedül hagyott a legnehezebb időszakomban.

A nagyszüleim állandóan azt hajtogatták, hogy anyám egy magának való ribanc volt és, hogy a férfiakon kívül nem érdekelte semmi más, bár nehezemre esett, mégis igazat adtam nekik, mert a tények, – bármilyen fájdalmas is volt számomra – ezt igazolták.

Már úgy-ahogy beletörődtem és elfogadtam a múltam, mivel mást nem tehettem, mégis sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy miért tehette? Miért hagyott a legnehezebb időszakomban egyedül? Olyan kicsi voltam még, azt sem értettem mi történt velem, csak azt tudtam, hogy iszonyatosan fáj. Mellettem kellett volna lennie, úgy ahogy más anyuka is ott volt a beteg gyerekével a kórházban. Sokszor néztem a kórteremben a többieket, ahogy az anyukájukhoz bújtak, és puszik meg ringatózás közben aludtak el. Én is vágytam arra, hogy az anyám velem legyen, magához szorítson és megnyugtasson, hogy nem lesz semmi baj, de nem így történt. Az én anyámnak saját maga volt a legfontosabb, nem pedig én, az egyetlen gyermeke. Fontosabb volt a lelkiismeret furdalása, amiért akkor egyedül hagyott azzal a rohadékkal, mint az, hogy mellettem legyen és segítsen túltenni magam a történteken, hogy ott legyen, támogasson, vigyázzon rám és megvédjen azoktól, akik bántani akarnak. Soha sem fogom megérteni és megbocsátani a tettét. Még csak megkérdezni sem tudom tőle, mert soha nem lesz már alkalma elmondani, hogy miért szedte be azt a sok altatót, ami miatt örökre elveszítettem.

A könnyeim lecsorogtak az államról, és nedves foltot hagytak a kifakult, piros szőnyegen. Eltelt vagy félóra, mire feltápászkodtam és nekiálltam rendet rakni. A könyveimmel kezdtem, visszapakoltam a polcra úgy, ahogy addig voltak ABC sorrendbe. A nyújtózkodástól még jobban sajgott a hátam és a karom. Miután a könyvekkel végeztem, a ruháimat hajtogattam vissza a szekrénybe, azt követően visszaakasztottam a függönyt a helyére, de ezúttal a derekamba hasított a fájdalom az ágaskodástól. Kimentem a fürdőbe és egy mosdótálba forró vizet engedtem, majd tisztítószert öntöttem bele, de hiába dörzsöltem teljes erőmből a matracot, hogy a folt eltűnjön a krémszínű textilből, nagyon nehezen tudtam kisikálni úgy, hogy ne maradjon nyoma a vérnek látszó málna ízű szörpnek. Amikor elkészültem vele, felvettem a sarokból a fodros, rózsaszínű takarót és összehajtogatva rátettem az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre, aminek a fiókját is visszatoltam, benne az összetépett képpel. Végül kisétáltam a seprűért és feltakarítom a szőnyegre hullott szemetet. Mire mindennel végeztem egyre jobban fájt mindenem. Úgy éreztem, szétrobban a fejem, a karom és a hátam annyira bedagadt, hogy alig bírtam mozogni, az arcom lángolt a pofonoktól, a szemem tűzpiros és duzzadt lett a sok sírástól. Lefeküdtem a vizes matracra, magamra húztam a takarót, mielőtt rázkódó testtel elaludtam.

Halk kattanásra ébredtem, tudtam, hogy Emily jött vissza a szobába. Kinyitottam a szemem, sötét volt bent, de az árnyékból ítélve éppen akkor feküdt be az ágyába, amikor megszólaltam.

– Miért? – csak ennyit kérdeztem, tudtam, hogy pontosan tudja, mire céloztam.

– Mert utállak! – sziszegte dühösen.

– Miért, mit ártottam neked? Soha, semmit nem tettem ellened! – suttogtam megtörten.

– Dehogynem! – Hangja egyre ingerültebbé vált.

– De mégis mit? – faggattam.

Végre tudni akartam, hogy mivel érdemeltem ki azt a mérhetetlen gyűlöletet, amivel elárasztott nap mint nap.

– Itt vagy. Elvetted tőlem Bradet, és most a munkások közül is magadnak akarod a leghelyesebb fiút. Gyűlöllek! – kiabálta, miközben felült az ágyban, és felkapcsolta az éjjeli lámpát, hogy a szemembe nézhessen.

– Te is tudod, hogy nem önszántamból vagyok itt, hanem azért, mert nincs hová mennem. Apát várom, hogy értem jöjjön és elvigyen innen. Bradet sem én vettem el tőled, te taszítottad el magadtól, amikor ráerőltetted azt, amire még nem állt készen. Azzal a fiúval pedig, semmi sincs köztünk, a tiéd lehet, nekem nem kell! – mondtam én is a szemébe nézve.

– De igenis elvetted tőlem! Addig az én legjobb barátom volt, amíg te ide nem pofátlankodtál. Mióta megjelentél, Brad nem foglalkozik velem, mert csak te érdekled. Veled volt mindig, és ez most is így van. Átnéz rajtam, és lenéz engem, de már nem fáj, mert őt is tiszta szívemből gyűlölöm. A nagylelkűségedből sem kérek, ha kellene nekem az a fiú, aki itt dolgozik, már megszereztem volna, nem kértem volna hozzá a jóváhagyásodat!

– Higgy, amit akarsz, engem nem érdekel, de én nem lennék olyan nagyra magammal, mert te sem vagy különb nálam. Anyád meghalt, az apád elhagyott. Téged is idehoztak akaratod ellenére, csak te a jót kapod a nagyszüleinktől, míg én a rosszat.

– Nem... egyáltalán nem vagyunk egyformák! – köpte dühösen a szavakat.

– Nem, valóban nem! Tényleg különbözünk, mert a rossz dolgok, amik engem értek, téged elkerültek.

– Ugyan már, milyen rossz dolgok, azok, amiket beképzelsz magadnak? – kérdezte megvetően.

– Beképzelem? – néztem rá hitetlenkedve. – Te is tudod, hogy nem képzelek be semmit! Minden, amin keresztül mentem és megyek, valóság.

– Ó, igen? És mégis mik azok a valós dolgok? – kérdezett rá felvont szemöldökkel.

– Mintha nem tudnád! Például az, hogy rajtad egyetlen műtétet sem végeztek, míg nekem szinte nincs olyan testrészem, amit ne operáltak volna meg. Te nem feküdtél összetörve öt hónapig egy kórházi ágyon egyedül, a szeretteid nélkül. Téged szeretnek a nagyszüleink, engem csak bántanak, kihasználnak és vernek, csak azért tűrnek meg, és viselnek el, mert nincs más választásuk, na meg persze a pénz miatt, amit a nevelésemért kapnak apától. Nekem sosem lesz normális életem, mert a múltam beárnyékolja a jelenemet és a jövőmet, míg te úgy éled az életedet, ahogyan akarod. Nekem sosem voltak barátnőim, míg te körbe voltál velük véve. Sohasem voltak szép ruháim, sosem volt semmim, amióta itt vagyok! Semmi, aminek egy gyerek... egy kislány örülni tudott volna. Amíg, te játszottál a barátnőiddel, addig én a házimunkákat végeztem el, amikre utasítottak, miközben sóvárogva néztem, hogy milyen boldogok vagytok a babáitokkal, a szép ruháitokban, ahogy nevetve kergetitek egymást az udvaron. A te tested gyönyörű Emily, egy karcolás sincs rajta, míg az enyém mindenhol sebhelyes. Nekem sohasem volt még fiúm, míg te olyan sűrűn váltogatod őket, hogy mire megtanulom a nevét, te már le is cseréled az illetőt. De ezek mind eltörpülnek a legfontosabb, és egyben legfájdalmasabb különbség mellett, ami köztünk van – ráemeltem a pillantásom, a szemembe könnyek gyűltek és lecsorogtak az arcomon, mielőtt kimondtam. – Nekem sohasem lehet gyermekem, míg te annyi babát szülhetsz ahányat csak akarsz! Te bármikor anya lehetsz, neked normális életed volt, és van most is – mondtam már zokogva. – És még ezek után te vagy féltékeny rám? Pont rám? Egy élő halottra – fejeztem be a hosszú lajstromot.

Miután abbahagytam a tények felsorolását egy pillanatig nagy szemmel, szinte bűntudatosan nézett rám, végül csalódottan kifújta a levegőt.

A kirohanásomra nem érkezett válasz, de láttam a szemén, hogy a gondolatai az imént elmondottak körül forogtak. A hosszú ideig tartó némaságot korgó hasam hangja szakította meg. Iszonyatosan éhes voltam. Egy szelet pizzán kívül semmit sem ettem aznap. Emily is hallotta a hangot, de nem érdekelte, fogta a paplanját és a fejére húzta, aztán elfordult a másik irányba. Én is visszatettem a fejem kilapult párnámra, és megpróbáltam visszaaludni, mert nem volt merszem kimenni, hogy vacsorát hozzak magamnak. Álmos voltam, de tudtam, hogy egyelőre még nem foguk tudni elaludni. Csak néztem magam elé és bámultam a falat. Egy senkinek éreztem magam. Nem akartam sírni. Már nem. Azonban ismét elvesztettem a könnyeim felett az uralmat. Nem voltam elég erős, összeroskadva feküdtem, s hagytam, hogy a fájdalom újra átjárja a testemet.

Később, amikor elszenderedtem, Emily hangja riasztott fel. Az órára pillantottam, ami hatalmas zöld számokkal mutatta, hogy éjszaka fél kettő van. Felültem és a szemem dörzsölve kérdeztem, hogy mit akar. Nem válaszolt, csak mosolyogva a kezembe nyomott egy szalámis szendvicset. Álmos szemekkel meredtem rá, nem értettem mi történik, amíg a kezemben tartott szendvicsre nem siklott a pillantásom.

– Megmérgezted? – néztem rá gyanakvón.

– Akarod, hogy először én egyek belőle? – kérdezett vissza fejcsóválva.

– Mindenképp!

Odatartottam elé a kenyeret, amiből letört egy darabot és a szájába tette, majd rágni kezdte. Elég meggyőző volt, mégis hitetlenkedve figyeltem őt. Amikor lenyelte én is beleharaptam abba, ami a kezemben maradt.

– Miért hoztad? – kérdeztem letaglózva.

– Mert éhes voltál – felelte megvonva a vállát.

– Máskor is éhes vagyok, ha nem kapok enni, de eddig nem érdekelt. Most miért?

– Neked meg mi a bajod? Csak kedves akartam lenni, mert megsajnáltalak.

– Csak azt nem értetem, hogy miért tetted, de köszönöm – mondtam mosolyogva.

Meghatott a viselkedése, mert egészen idáig ő lett volna az utolsó ember, aki ennivalót hoz nekem. Persze a nagyszüleimen kívül.

– És... én még azt akartam mondani...

– Igeen? – húztam el a szót.

Tudtam, hogy van valami hátsószándék a kedvességében.

– Hát, az van, hogy... hogy bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi balhé miatt – dadogta.

Ezen még jobban ledöbbentem. Bocsánatot kér? Ő? Tőlem? Ez egyáltalán nem volt jellemző rá.

– Komolyan gondolom, ne nézz így! Tudom, hogy sokszor bántottalak, de gondolkodtam azon, amiket mondtál, és belátom, hogy igazad volt. Ha megbocsátasz, és adsz nekem egy esélyt bebizonyítom, hogy nem hazudok. Elölről kezdhetnénk ezt az egészet, ha te is szeretnéd. Lehetnénk olyanok, mint a testvérek vagy a barátnők, mint akkor, amikor idejöttél.

Egyre jobban megleptek a szavai. Nem tudtam bízhatok-e benne, de mindenesetre egy próbát megért, hiszen ennél rosszabb már úgysem lehetett köztünk a kapcsolat. Folyamatosan az arcát néztem, azt lestem, mikor röhögi el magát, hogy csak szórakozott velem, de csak sajnálatot és reménykedést láttam a szemeiben, miközben a válaszomra várva le sem vette rólam a szemét.

– Rendben – egyeztem bele.

Még mindig jobb egy kedves Emily, mint egy gonosz Emily.

– Köszönöm, nem gondoltam, hogy ilyen hamar beleegyezel, de örülök, hogy adsz nekem egy lehetőséget – mondta hálásan, majd a nyakamba vetette magát, amitől eléggé furcsán éreztem magam, ráadásul a fájdalmaim is erősödnek a szorításától. Miután mindent megbeszéltünk, visszafeküdtünk az ágyba.

Hajnali ötkor arra ébredtem, hogy vérzik az orrom. Lassan botorkáltam el a fürdőig, mert a fájdalomtól, ami az egész testemben végigáramlott, alig bírtam mozogni. Egy papír zsebkendővel megpróbáltam elállítani a vérzést, miközben elszörnyedve bámultam a tükörképemet. A szemem feldagadt, a hajam csomókban ágaskodott a fejem tetején és olyan sápadt voltam, mint egy halott. Az orromból megállíthatatlanul folyt a vér és az istenért sem akart elapadni. Ez a hajtépés és a fejem padlóba verésének lehetett a következménye. Levetkőztem. Az egész testem véraláfutásos és heges volt. Beálltam a zuhany alá, a meleg víz égette a sebes hátamat. A zuhanyrózsa felé emeltem a fejem és hagytam, hogy a vízcseppek a bőrömbe ivódjanak és lemossák a könnyeimet. Úgy irányítottam a zuhanyt, hogy a legkevesebb fájdalmat okozzam saját magamnak. Megfordultam, így a gőzölgő vízsugár a hasam felületét csapkodta. Hátamat a hideg csempének nyomtam, miközben néztem a felfelé szálló, gomolygó párát. Tíz perc múlva a vénasszony dörömbölni kezdett az ajtón. Csúszós kezemet a csapra helyeztem majd, miután a rám zúduló víz elállt, hagytam, hogy a kézfejem lecsússzon a nedves fémen. Egy fehér törölközőt magam köré csavartam, és visszasiettem a szobába felöltözni.

Mire beértem Emily is felkelt. Álmos fejjel nézett rám a takarója alól. Gyorsan felöltöztem, aztán nekiálltam takarítani. Emi is feltápászkodott, és az ágyneműjét kezdte rendezgetni. Eddig én takarítottam az ő térfelét is. Csendben figyeltem, ahogy elpakolt és rendbe rakta a területét. Aztán kimentünk reggelizni, majd miután végeztünk itt is rendet raktunk. Raktunk! Mindezek után bezárkóztunk a szobánkba és egész nap ki sem mozdultunk a lakókocsiból.

Jól éreztem magam vele, sokat nevettünk, amikor kiparodizáltuk a színészeket a filmben. Beszélgetünk, kifestettük egymást, igazi csajos napot tartottunk. Megbeszéltük, hogy ezentúl jó testvérek leszünk és nem bántjuk többé egymást.

Bár, én eddig sem bántottam őt.