Pont két hónapja volt, hogy a Nyugat-Virginia állambeli Rainelle-ben éltem, apám szüleinél. Itt nem szerettek engem, csak elviseltek. Elvárták, hogy tökéletesen tisztán tartsam a házat és az udvart, ha ezzel meg voltak elégedve, akkor semmi gond nem volt, ellenben, ha valami nem nyerte el a tetszésüket kíméletlenül ordítoztak velem és szobafogságra ítéltek. Az ilyen alkalmakkor, csak addig hagyhattam el a szobámat, amíg kitakarítottam a lakás többi részét és, amikor étkeztünk. A lényeget összefoglalva nem bántottak, de nem is vettek emberszámba. Emilyt ellenem hangolták, de sokszor láttam a tekintetén és az arcán, hogy szeretne velem lenni. Volt, hogy átszökött a szobámba játszani, amikor nem vették észre, de nem túl gyakran, mert ő is tartott tőlük, pedig őt nem kényszerítették házimunkára, amellett vele sosem veszekedtek semmiért sem. A szomszéd fiú is folyton a nyomomban járt. Már kezdtem megszokni, hogy állandóan odabiciklizett a fához és beszélt hozzám, mit sem törődve azzal, hogy semmire sem válaszoltam neki.

Bő fél óra múlva, amikor kikukucskáltam a szobám ajtaján, Emilyt láttam a folyosón, ahogy a lila fodros ruhájában körbe-körbe forgott és nevetett. Elkapott a hányinger. Utáltam a lilát.

Rajtam is lila ruha volt akkor...

Brad szülinapi bulijára készülődtek, ahová engem is meghívtak, de a nagyszüleim nem akarták, hogy velük tartsak.

Nem mintha menni szerettem volna.

Visszazárkóztam és az ablakból néztem, ahogy kiöltözve elindultak a szemben lévő házhoz.

Régen nekem is mindig nagy szülinapi bulim volt, rengeteg finomsággal és játékokkal, de amióta Rainelle-ben éltem, még egyszer sem kaptam édességet.

Lassan kimerészkedtem a szobámból, és elindultam a kijárati ajtó felé. Leültem a lépcsőre, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve átsétáltam az úton és belestem Bradék ablakán. Nagyon sok gyerek volt a nappalijukban, szépen megterített asztaloknál ültek és boldogan eszegették az ünnepelt tortáját. Brad az egyik velem szemben lévő asztalnál ült, de hiába őt ünnepelte mindenki, valamiért mégsem tűnt boldognak. Lehajtott fejjel, mosoly nélkül meredt az előtte lévő papírtálcára, amire egy szelet Feketeerdő torta volt rakva. Szemrebbenés nélkül figyeltem őt, nagyot nyeltem, amikor a szájához emelt egy kisebb falatot. Szinte éreztem az ízét. Evés közben váratlanul felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézett, mire azonnal megfutamodtam. Villámgyorsan rohantam az ajtónkig, majd beérve a szívemre szorítottam a kezem és mélyen sóhajtoztam. Amikor ismét normális ütemben vert a szívem, hallottam, hogy kopogtatnak. Félve nyúltam a kilincsért, szinte éreztem, hogy Brad fog az ajtó előtt állni. Pár pillanatig tétlenül álltam, majd erőt véve magamon kinyitottam a sötétbarnára festett külső ajtót.

Ahogy megéreztem, ő állt a lépcsőn egy papírtálcával a kezében, rajta egy jókora szelet tortával. Elámulva néztem mogyoróbarna szemeibe, amikor elém nyújtotta. Azt hittem, veszekedni jött, amiért pár perccel ezelőtt még az ablakban állva leskelődtem, de nem, ezek szerint csak megsajnált vagy tudom is én miért, de édességet hozott nekem. Arrébb álltam, hogy bejöhessen. Mosolyogva lépett be, majd az asztal elé érve megállt és szembefordult velem.

– Neked hoztam, vedd csak el! – nyújtotta közelebb.

– Köszönöm – néztem rá hitetlenkedve, miközben már a kezemben tartottam a sütit, majd kóstolás nélkül letettem az asztalra.

– Miért nem jöttél át? – kérdezte szinte támadóan, majd gyengédebb hangon hozzátette: – Vártalak.

– A nagyszüleim megtiltották, amúgy sem illenék közétek – válaszoltam halkan, miközben végignéztem rajta. Fekete szmokingot, és ropogósra vasalt fehér inget viselt, akárcsak a többi gyerek odabenn. – Miért nem mész vissza hozzájuk? – kérdeztem, mire rám mosolygott, megfogta a kezemet és az asztal mellé ültetett.

– Mert veled akarok lenni – felelte egyszerűen.

Kicsit meglepődtem az érintése és a szavai miatt, de tagadhatatlanul jó érzés volt, hogy valaki törődik velem. A konyhába ment, ahonnan két villával tért vissza. Szorosan mellém ült, majd a kezembe adta az egyiket, és a torta felé bólintott, jelezve, hogy lássunk neki. Szégyellősen emeltem oda a villám és szeltem le egy kisebb darabot a kedvenc tortámból. Ismét csak meglepődtem, amikor mindenféle magyarázkodás, illetve kérés nélkül, jóízűen enni kezdett az előttem lévő tányérból.

– Köszönöm, nagyon finom volt! – mosolyogtam rá, amikor befejeztük az evést.

– Szívesen – mosolygott ő is. – Bár, annyit megérdemelnék, hogy felköszönts egy puszival – oktatott ki játékosan.

Hirtelen megmerevedtem, mert ami neki játéknak tűnt, nekem nagyon is komoly dolog volt.

Érintés. Puszi.

– Boldog szülinapot! – suttogtam a földet nézve. – Sajnos ajándékot nem tudok adni – néztem a szemébe, mire közelebb lépett, szorosan magához húzott és megpuszilta az arcom.

Nem viszonoztam sem az ölelést, sem a puszit. Összezsugorodott gyomorral vártam, hogy eleresszen.

– Eressz! – kértem végül. – Tiszta piszkos vagyok, összekenlek – hárítottam, miközben odébb toltam magamtól.

Végignézett rajtam, mire összeszorult a szívem. Nem kellett lehajtanom a fejem, hogy lássam, világoskék felsőm és szürke, térdig érő szoknyám csupa szakadás és zsírfolt, ellenben az ő makulátlan ruhájával.

– Nem érdekel, hogy tiszta-e a ruhád! – emelte meg szégyenérzettől lehajtott fejem az állam alá nyúlva – Csak veled szeretnék lenni. Mit szeretnél csinálni? – kérdezte csillogó szemekkel.

– Semmit – válaszoltam halkan.

– De hisz szülinapom van! – emlékeztetett nevetve.

– Akkor találj ki valamit te – adtam meg magam.

– Lepj meg! – dobta vissza a labdát.

– Taníts meg biciklizni – néztem rá merészen, mert szinte biztos voltam benne, hogy a drága ruhájában nem fog nekiállni engem tanítani.

– Rendben, menjünk! – bólintott, mire leesett az állam.

– De nekem nincs biciklim – próbáltam tovább hárítani.

– De nekem van! Szívesen kölcsön adom, én úgy is csak tanítani foglak – vágta rá gondolkodás nélkül.

Ezek után már tényleg nem találtam semmilyen kifogást, amivel kimenthettem volna magam.

– Rendben! – bólintottam keservesen.

A hátsókertbe mentem, ahová kis idő múlva Brad is követett, maga mellett tolva a kék biciklijét.

– Kezdhetjük? – kérdezte mosolyogva, amikor észrevette az ijedtséget az arcomon.

Bólintottam, majd elvettem tőle a bicajt és megpróbáltam egyedül felülni, ami természetesen nem sikerült, mert eldőltem oldalra a biciklivel együtt.

– Várj, segítek! – lépett azonnal mellém és a derekamnál fogva megtartott az ülésen, miközben én a kormányhoz hajoltam és hajtani próbáltam.

Ahogy tekertem, ő úgy haladt futólépésre mellettem. Egy pillanatra sem eresztette el a csípőm. Úgy egy óra elteltével kezdtem ráérezni, hogyan tartsam meg az egyensúlyom, és megkértem, hogy engedjen el, hadd próbáljam meg egyedül. Pár véres horzsolás lett a bátorságom következménye, amit Brad ijedten, én viszont nevetve nyugtáztam. Már készültem ismét felülni, amikor Brad anyukája odajött hozzánk és leszidta a fiát, amiért szó nélkül eltűnt és magára hagyta a vendégeit. Brad megszeppenve hallgatta a kioktatást, majd elindult az édesanyja után, én pedig ő utána. Amikor kiért a kapuhoz, visszafordult felém, és két lépéssel előttem teremve ismét átölelt és odasúgta:

– Köszönöm, Linett ez volt életem legkirályabb szülinapja – mosolygott, majd átsétált az úton.

Vidáman léptem be a házba, mert amióta idekerültem ez volt a legjobb napom. Brad azalatt a két óra alatt, amit velem töltött kiűzte a gondolataimból, hogy mennyire magányos és boldogtalan vagyok itt.

Az elkövetkezendő napokban egyre többet jött át hozzánk, és próbált kicsalogatni a hátsókertbe biciklizni, de én mindig visszautasítottam, mert nem mertem, csak esténként kilopakodni a házból. Minden este megjelent ő is, ugyanúgy ahogyan a születésnapja előtti két hónapban, de Emily féltékenykedése, és a nagyszüleim folyamatos szekálása miatt nem akartam, hogy a közelemben legyen. Nem hagytam, hogy hozzám érjen, egyetlen szót sem szóltam hozzá, bármivel próbált rávenni a barátkozásra, semmivel sem járt sikerrel. Titokban minden este vártam a fa alatt ülve, de helyette csak egy táskát találtam, amiben alufóliába csomagolt sütemény és üdítő volt. Meg akartam neki köszönni, hogy édességet és innivalót hoz nekem, de mire kiértem a kertbe, ő már sehol sem volt. Valószínűleg megunta, hogy semmibe veszem és felhagyott a zaklatásommal, de mivel észrevette, hogy milyen keveset kapok enni, minden estére odakészítette nekem a fa tövébe a vacsorát.

Emily egyre jobban utált, mert Brad miattam nem jött át hozzá sem. Azt vágta a fejemhez, hogy elraboltam tőle a legjobb barátját. Attól kezdve ellenségesen viselkedett velem és állandóan panaszkodott rám a nagyiéknak. Az életem még szomorúbb lett, miután ő is ellenem fordult. Alig vártam, hogy apa értem jöjjön, de ő azóta sem jelentkezett, pedig megígérte, mielőtt elment, hogy visszajön értem, és együtt elmegyünk egy csodaszép helyre, ahol nagyon boldogok leszünk kettesben.

***

Egy teljes év telt el, viszont az életem változatlan maradt.

Folyamatos szidalmazással teltek a napjaim, miközben a főzésen kívül minden házimunka az én vállamra szakadt.

Emily még mindig nem bocsájtotta meg, hogy Brad kerülte őt, és helyette két fiúval barátkozott, akik az utcánkba laktak. Néha felnézett az udvarunkra, amikor erre járt, de amint észrevette, hogy én is kint vagyok, lehajtott fejjel elsétált a kapunk elől. Az egyik ilyen alkalommal utána szóltam és megköszöntem neki az élelmet, amit azóta is minden este a fa törzsénél találtam, de ő dühösen rám kiáltott, hogy hagyjam békén, és ne köszönjek neki semmit, mert nem ő teszi a fatövébe a táskát. Bólintottam, majd hátat fordítva neki elmosolyodtam, hiába bántó hangon válaszolt. A mosolyom annak szólt, hogy tudtam, hazudik, mivel ha nem ő hozná, honnan tudhatná, hol szoktam megtalálni a táskát?

***

A nap halványan világított be fehér csipkés függönyömön. Lassan szálltam ki az ágyból és mentem a fürdőbe, majd egy alapos tisztálkodás után lesétáltam a többiekhez.

A nappaliba érve hallottam, amint arról beszéltek a nagyszüleim, hogy milyen váratlanul hunyt el a szomszédban lakó, Ben. Rövid gondolkodás után beazonosítottam a kissé ismeretlen nevet. A torkom elszorult, amikor rájöttem, Brad apukájáról van szó.

***

Sosem voltam még temetésen, az volt az első alkalom. Éjfekete ruha volt mindenkin. Brad és az anyukája, Clara néni egymást ölelve álltak a kiásott sírnál. Lopva Bradre néztem, mélységes fájdalom és minduntalan hulló könnyekkel meredt az egyre lejjebb ereszkedő vörösesbarna koporsóra. Nagyon sajnáltam a mostanában mindig beszólogató és kellemetlenkedő fiút. Teljes mértékben átéreztem a fájdalmát, mert én is elveszítettem az anyukámat, mielőtt ideköltöztetett apám, ráadásul a kórházi ápolás miatt az ő temetésén nem tudtam jelen lenni, még csak azt sem tudtam, hol van a sírhelye.

***

Egy teljes hónap telt el a temetés után.

Emily sok időt töltött a szomszédban, azt hittem újra összebarátkozott Braddel, de aztán meghallottam, amikor azt ecsetelte nagyinak, hogy Clara néni a férje halála óta nyugtatókon él, Brad pedig senkihez sem szól egyetlen szót sem, hiába tesz meg minden lehetséges dolgot, hogy beszédre bírja őt.

Kezdett sötétedni, amikor elindultam a hátsóudvarban lévő rejtekhelyemre. Kimásztam az ablakon, de valami oknál fogva, mielőtt elindultam volna a fához, áttekintettem a szomszéd portára, ahol tisztán láttam, hogy Brad az udvarunkon lévő hintaágyban zokog. A szomorúsága megbénított, egy helyben álltam, és néztem őt a szürkületben. Citromsárga ruhámba belekapott a szél. Élveztem a szellő simogatását, de a szívemet nyomó mázsás súly nem akart elmúlni.

Meg kell tennem... oda kell hozzá mennem!

Félve léptem elé és szólítottam meg, mire felállt és szorosan magához ölelt. Összerezzentem. Pár percig ledermedve álltam váratlan reakciójától, de végül visszaöleltem és beszélgetni kezdtünk. Tudtam, hogy ilyenkor nem sokat érnek a szavak, mégis minden erőmmel vigasztalni próbáltam.

***

Ahogy teltek a napok egyre több időt töltöttünk együtt. Mindig megvigasztalt és megnevettetett, ha látta, hogy a fa mögött sírok. Folyamatosan megvédett Emilyvel szemben, mindennap hozta nekem a szendvicset és édességet, amit együtt ettünk meg a fa alatt. Először csak pár perces beszélgetéseink voltak, de napról napra fokozatosan tovább maradt velem, és akkor valami megváltozott. Lassan én is kezdtem nyitni felé, elmeséltem neki, hogyan bánnak velem a nagyszüleim és Emily, valamint azt is, hogy apámat várom, hogy értem jöjjön. Egyre jobban kedveltem, sokkal elviselhetőbb lett minden, amióta ő volt nekem. Észrevétlenül férkőzött közelebb a szívemhez, még a beképzelt szövege és a nagyképűsége is tetszett, míg végül időről időre kialakult köztünk egy mély és szoros barátság. Sok mindenbe beavattam, ami a házunkban történt, a múltamról ellenben egy szót sem szóltam. A nagyszüleim is megszokták, hogy mindig nálunk volt, bár nem tetszett nekik a barátságunk, mégsem tettek semmit, hogy elválasszanak tőle.

Emily egyre utálatosabbá vált. Állandóan bajba kevert, hiába jártam a kedvében, és tettem meg mindent, hogy ne legyen olyan ellenséges velem. Minden alkalommal hívtuk őt is beszélgetni, vagy biciklizni, de ő dacosan félrevonult a barátnőjével, és eljátszotta, hogy tudomást sem vesz rólunk, miközben féltékenyen figyelte a köztünk zajló, szinte testvéri viszonyt.

Nagyon jól éreztem magam Braddel. Szebbé tette a napjaimat. Mióta mellettem volt, nem lebegett bennem az üresség. Úgy éreztem minden meg fog változni.

Már nem voltam egyedül.

Kilenc év múlva

Minden ember életében jön egy fordulat, ami aztán teljesen felborítja az életét, nekem Brad volt az a szomszédból. Amióta a barátom lett, sokkal kevesebbet sírtam, a gyötrő rémálmok is egyre kevesebb éjszakán kísértettek, mindez a kócos hajú fiú miatt, aki elérte, hogy bízzam benne, és biztosított arról, hogy soha többé nem leszek magányos.

Elveszítettem mindenkit, akit szerettem, de ő mellettem állt. Ha szomorú voltam, vagy ha valaki megbántott rá mindig számíthattam. Ha boldog voltam velem együtt örült, és ez fordítva is ugyan így történt. Kiálltunk egymás mellett jóban-rosszban. Egyedül ő szeretett őszintén, és én is nagyon kedveltem. Már apámat sem vártam, hogy értem jöjjön, és kirángasson a rémálomból, amiben éltem. Tudtam, hogy nem jön. Amióta itt hagyott egyszer sem láttam. Ennek már tíz éve. Tíz rohadt éve, hogy idehozott és itt felejtett. Még csak ide sem tolta a képét, hogy megnézze mi van velem, hogy egyáltalán élek-e még, azok után amiken átmentem, és megyek a mai napig.

Sokszor tűnődtem azon, mi lett volna, ha másképp alakul az életem. Kérdések ezrei cikáztak a fejemben. Miért? Mivel érdemeltem ezt ki? Miért én? Átöleltem a térdem, és előre-hátra ringatóztam. Miért lettem ilyen?

– Szia, hercegnőm! Linett... jól vagy? – kérdezte, Brad hangosabban, mire felkaptam a fejem.

Ahogy felnéztem rá, elmosolyodtam. Nagyon jóképű pasivá cseperedett. Barna haja csapzottan lógott hatalmas szempilláira és mogyoróbarna szemébe. Kisfiús arca, vékony testalkata, huncut mosolya, és színes ruhái mosolygásra késztetett, ha megláttam.

– Igen, csak elgondolkodtam.

– Azt vettem észre, meg sem hallottad, amikor köszöntem.

– Ne haragudj! Tényleg elbambultam – sütöttem le a szemem szégyenkezve.

– Semmi baj! Csak azt akartam kérdezni, hogy van-e kedved sétálni? – mosolygott kedvesen.

Tudta, hogy megint a múltban jártam.

– Persze, menjünk! – felálltam az idő során még hatalmasabbra nőtt, Liliomfa alól, ahová gyerekként is mindig elrejtőztem, ha gondolkodni akartam. Csapkodó mozdulattokkal leporoltam a nadrágom, Brad mellém lépett, megfogta a kezem és elindultunk.

Sokan azt hitték, hogy egy pár vagyunk, mert állandóan kézen fogva sétáltunk, mint a szerelmesek, de csak barátok voltunk. Őszinte és elszakíthatatlan barátok, akik minden idejüket együtt töltötték. Néhanapján belopózott hozzám az ablakon keresztül, és egy ágyban aludtunk. Szerettem az ilyen alkalmakat, mert egész éjszaka beszélgettünk és nevettünk de, hogy ne vegyék észre a nagyszüleim, már hajnalban távozott is. Amikor kisebbek voltunk állandóan azt játszottuk, hogy ő a mesebeli herceg, én pedig a bajbajutott királykisasszony, akit meg kell menteni a gonosz boszorkától és a rút lányától. Végül a herceg feleségül vette a királykisasszonyt, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Akkor azt hittem, a valóságban is így lesz, de ahogy serdülni kezdtünk egyikünk sem érzett testvéri szereteten kívül mélyebbet a másik iránt.

– Mi lenne, ha végre keresnék valakit, aki boldoggá tenne? – kezdte barátom a megszokott szöveget.

– Jó ötlet, szerintem is ismerkedned kellene – bólintottam mosolyogva. – Emily óta, csak ő volt... tudod, akinek nem mondjuk ki a nevét – juttattam eszébe nevetve az unokatestvéremmel való viszonyát is, mire egy undorodó grimasz jelent meg az arcán.

Emily apám nővérének a lánya. A nagyszüleink nevelték fel őt is, mert az édesanyja belehalt a szülésbe, az apja pedig lemondott róla. Hasonló volt ilyen téren a sorsunk, de sajnálat nem volt bennem iránta, a miattam érzett gyűlölete, és ellenséges viselkedése miatt. Amikor négy évvel ezelőtt érdeklődni kezdett Brad iránt, sokat nyugtalankodtam, mert nem akartam egy olyan rosszindulatú libát a közelében tudni, amilyen Emily volt. Külsőre hibátlan volt, vállig érő barna haját mélyvörösre festette, nagy kék szeme még mutatósabbá tette bűbájos arcát, de a jelleme kibírhatatlan volt. A fergeteges kapcsolatuk két hétig tartott. Ugyanis, amikor meztelenre vetkőzött és felkínálta magát, Brad visszautasította, emiatt annyira megalázva érezte magát, hogy azonnal szakított vele. Amikor megkérdeztem Bradet, hogy miért utasította vissza a közeledését, azt válaszolta, hogy semmilyen vonzalmat nem váltott ki belőle, ugyanúgy, ahogy eddig más lányok iránt sem érzett még semmilyen vágyat.

– Ne juttasd eszembe azt az agyatlan libát, légy szíves! – húzta el a száját keserűen.

– Bocsi – nevettem rá. – Viszont, tényleg ideje lenne már találnod valakit, mert lassan megöregszel, és nagy kár lenne, ha egy ilyen szép képviselője a hímneműeknek élete végéig egyedül maradna – gúnyolódtam a velem egyidős, húsz éves fiúval.

– Pont erre gondoltam én is! Tökéletesen egyetértek veled abban, hogy egy ilyen helyes, szexi, lélegzetelállító félisten, amilyen én vagyok nem élheti le az életét szerelem és társ nélkül.

– A szerényt és a hétköznapit kihagytad – mondtam nevetve, miközben játékosan nyakon csaptam, mert már megint az egekben szárnyalt az egója.

– Naa... – húzta el a szót, mintha fájt volna neki a paskolás. – Ezt miért kaptam? – kérdezte immár szélesen mosolyogva.

– A szerénységed miatt! – nyújtottam rá a nyelvem.

– Te is tudod, hogy nem hazudtam, hisz szemmel látható az igazam. Itt áll előtted a bizonyíték – mutatott a feje tetejétől teljesen le a lábáig, karjával széles ívet rajzolva.

Ahogy követtem a mozdulatát, magamban megjegyeztem, hogy teljes mértékig igazat kell adnom neki, de hangosan nem mondtam ki, mert nem akartam tovább növelni a már így is hatalmasra nőtt egóját. Meghúztam a vállam és biccentettem, mintegy elfogadva az érvelését, mire hangosan felnevetett.

– Tudtam én, hogy ellenállhatatlan vagyok, ha egy ilyen jégkirálynő is beismeri!

Megint megcsaptam a fejét, de ezúttal erősebben. Rosszul esett, hogy ezt mondta, mert nagyon jól tudta, hogy miért nem foglalkozom rajta kívül más fiúval. Még ennyi év után sem voltam felkészülve arra, hogy Braden kívül más is megérintsen. Rosszul voltam a gondolattól, hogy valaki hozzám ér vagy megcsókol. Megbántódva elfordultam az ellenkező irányba, és elindultam visszafelé. Pár lépés után, Brad is megfordult és utánam rohant. Amikor beért, megállt a hátamnál és a derekamnál fogva maga felé fordított.

– Ne haragudj, nem úgy értettem! Én... én nem gondolkodtam, amikor azt mondtam. Kérlek, ne haragudj... kérlek! – könyörgött szomorú tekintettel.

Tudtam, hogy tényleg nem akart megbántani, csak néha először beszél, és csak azután gondolja végig, hogy mit is ejtett ki a száján. Rámosolyogtam és odabújtam a mellkasához, ezzel a gesztussal mutattam ki, hogy nem haragszom rá. Egyik kezével a hajam, másikkal a hátam simogatta, miközben újra bocsánatot kért. Pár percig így álltunk, végül elengedtük egymást, és visszaindultunk a lakókocsihoz. Amikor visszaértünk, bosszankodva nézte a lakókocsinkat, mielőtt ismét megszólalt.

– Jöhetnének már azok a munkások, soha nem lesz felépítve a házatok, ha ennyit késnek. Már régen el kellett volna kezdeni!

– Hidd el, én sem bánnám, ha már itt lennének és megszabadulhatnék Emily „kedves" társaságától.

Mást nem mondtam, csak megvontam a vállam, mert nem akartam, hogy sajnáljon, amiért abban a roncsban kell tartózkodnunk addig, amíg fel nem épül a házunk, ráadásul egy olyan szobatárssal, amilyen nekem van.

A tavaszi áradás előtt egy szegényes, de kényelmes házban éltünk. A szürke lakókocsiban, amiben jelenleg laktunk, csak két kis szűkös szoba volt. Az egyik helyiség a nagyszüleimé, a másik Emilyé és az enyém volt. Ezeken kívül volt még egy apró konyhaféleség, egy folyosó, és egy zuhanyzó WC-vel.

Brad is elgondolkodott, de mire rákérdeztem volna, hogy mi jár a fejében, már meg is szólalt.

– Tudod, éppen arra gondoltam, hogy ha elkezdődik az építkezés, akkor a munkások között, hátha akad valaki, aki mindkettőnket boldogabbá tenné – nézett rám csillogó szemekkel.

– Nekem nem kell senki, de te csak keresgélj magadnak, hátha lesz köztük olyan, aki nem tud majd ellenállni a félisten kinézetednek, és beadja a derekát – idéztem a szavait nevetve.

Nem válaszolt, a gondolataiba mélyedt. Tudtam, hogy velem kapcsolatos, amire gondolt, csak még erőt kell gyűjtenie ahhoz, hogy hangosan is kimerje mondani.

– De, igen! Keresünk neked valakit, aki kitörli és elfeledteti veled a múltat, aki szeretni fog és megváltoztatja az életedet.

– Ne, Brad! Én nem akarok belemenni egy kapcsolatba, mert mi van, ha... – Nem hagyta, hogy befejezzem a megkezdett mondatot, a szemembe nézett és megcirógatta az arcom.

– Tudom, hogy félsz hercegnőm, de ha meg sem próbálod, akkor sosem fogod túltenni magad rajta! Higgy nekem, kell melléd egy pasi, aki meg tudja mutatni, hogy érdemes élned. Bízz egy kicsit az emberekben, mert nem minden férfi egyforma! Ne hátrálj meg, és ne utasítsd el azt, aki közeledni akar hozzád. Hagyd magad szeretni! Minden rendben lesz... Megígérem.

A rosszullét kerülgetett. Tudtam, hogy sajnál és, hogy csak jót akar nekem, ezért kitérő választ adtam, hogy leszálljon a témáról.

– Rendben, majd gondolkodom rajta – adtam egy puszit az arcára, mielőtt elindultam átöltözni és lefeküdni.

Már egy órája feküdtem, de nem tudtam aludni. Üresnek, magányosnak, elveszettnek és értéktelennek éreztem magam. Hasra fordultam, és a párnába temettem az arcom. Fojtogatni kezdtek az emlékek és a bánat. Tizenegy éve, amióta csak megtörtént rettegtem. Maga volt a pokol. Gyűlöltem magam, és az embert is, aki ezt tette velem. Lerombolta a lelkemet. Tönkre tett. Megölt. Éjszakánként alig aludtam, mert rémálmok gyötörtek. A bevillanó emlékképek örök nyomot hagytak bennem. Mindennap újraéltem a múltam, de most mégis, Brad szavai kísértettek.

„Ne félj! Ne hátrálj meg! Hagyd magad szeretni!"

Brad mindent tudott rólam, a környezetemben csak ő ismerte a múltam sötét oldalát. A segítségével úgy-ahogy sikerült feldolgoznom és elfogadnom az engem ért traumát. Egyfajta pszichológusra találtam benne, aki bármikor meghallgatott, és tanácsokkal látott el. Már nagyon sokszor próbált rávenni, hogy keressek magamnak valakit, de eddig nem tudott meggyőzni. Volt több osztálytársa is, akiknek tetszettem, de hajthatatlan maradtam az ismerkedés szempontjából. Magántanuló voltam, ami jelentősen megkönnyítette a helyzetemet a közösségben való részvétel elkerülésében.

Lehet, hogy igaza van... Talán, ha lenne valakim, könnyebb lenne elfelejtenem azt, ami történt. Lehet, hogy új ember lennék, ha valakibe beleszeretnék, és ha az a valaki viszont szeretne, és jól bánna velem. Esélyt kellene adnom magamnak, hogy a múltam elhomályosodjon, és a rossz emlékeket felváltsák a jók, amelyek egy olyan férfihoz kötődnének, akit szeretek, és aki nem bánt.

Féltem, de valamiért vonzott az, hogy én is normális életet éljek, mint a velem egykorú lányok. Meg akartam próbálni túltenni magam a történteken, hátha sikerülne elég erősnek lennem ahhoz, hogy változtatni merjek az életemen. Beleuntam már, hogy áldozatként tekintsek magamra és, hogy rettegésben éljem le a hátralévő életemet. Sokáig mocskosnak, undorítónak és szégyentelennek éreztem magam. Depressziótól szenvedtem, emiatt senkihez sem szóltam, Braden kívül. Néha azt gondoltam, hogy elvagyok átkozva, és arra ítéltek, hogy folyton szenvedjek, és úgy vergődjek, mint a partra vetett hal, de már nem bírtam, ki akartam gyógyulni abból az állapotból. Eltelt tizenegy év, elérkezett az idő, hogy legalább egy kicsit leeresszem a védelmem, és új életet kezdjek.

Hosszú ideig gondolkodtam, mire álomba merültem, de mielőtt elaludtam volna, eldöntöttem, hogy megpróbálom, amit Brad javasolt. Ha találok egy olyan fiút, aki kedves lesz velem, és külsőre is tetszeni fog nem hátrálok meg. Ha jön a szerelem, nem fogom elüldözni úgy, ahogyan eddig tettem!