Teljes csönd volt, csak az esőcseppek koppanásait hallottam néha. Csillogó tekintettel néztem ki az ablakon, bámulva az elsuhanó épületeket, és azt találgattam, vajon most hol vagyunk, és mennyit kell még utaznunk, hogy a nagyszüleim házához érjünk.

– Lassan odaérünk – szólt apa, mintha hallotta volna a gondolataimat. A szívem nagyot dobbant, ahogy az autó hirtelen lassítani kezdett. Ráharaptam a számra, mert tudtam, itt az idő. – Linett... készen állsz? – kérdezte pár perc elteltével. Bólintottam, de cseppet sem éreztem, hogy készen állok. – Megérkeztünk!

– Rendben – válaszoltam megszeppenve.

Először ő lépett ki a kissé sáros földre, majd kinyitotta nekem is az ajtót. Nagyot sóhajtottam, a jéghideg kinti levegő teljesen megtöltötte a tüdőm. Kecsesen kinyújtottam az egyik, majd a másik lábamat is. Ruhám alját felemeltem, hogy ne lógjon bele a sárba. Úgy éreztem, mintha valami hercegnő lennék, akinek mindenki várja az érkezését, pedig erről szó sem volt. Felemeltem a fejem és körbenéztem. Egy fehérre festett, egyszintes házat láttam magam előtt. A lábam a földbe gyökerezett, rémülten meredtem az épületre, mely napokig, talán hetekig az otthonom lesz.

– Ugyan kicsim, nincs mitől félned! – szólt rám apa, majd nyugtatóan megsimogatta a hajam.

Vállat vontam, majd engedelmesen követtem. Amint felért a lépcsőn megnyomta a csengőt. Hallottam bentről a mozgolódást. Biztos már vártak ránk, mert pillanatokon belül egy nagydarab, őszülő hajú férfi nyitott ajtót.

– Isten hozott, fiam! – ölelték át egymást mosolyogva, majd az idősebb férfi – a nagyapám, akit eddig még sosem láttam – mogyoróbarna szemeit le sem vette rólam.

– Jó estét! – köszöntem félénken.

– Szóval, ő az? – Érdeklődött mély hangon.

– Igen, ő a kislányom, Linett – mosolygott rám apa, miközben maga elé tolt, hogy nagyapám jobban szemügyre vehessen.

Kellemetlenül éreztem magam, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva félelem fogott el attól, ahogy végignézett rajtam.

– Gyertek beljebb! – fordult a szélesre tárt ajtó felé.

Apa maga elé engedett. Ő még kint maradt nagyapával, és a bőröndjeimmel a kezében.

Lassan lépkedtem előre a keskeny folyosón, ami a nappaliba vezetett. Odabent kellemes meleg fogadott. A helyiség régimódi és szegényes bútorokkal volt telezsúfolva, a falak fehérre voltak festve, fehér csipkés függöny fedte az ablakokat, középen csak egy roskatag faasztal állt két székkel. Amikor beljebb léptem megpillantottam egy idős hölgyet, akiről rögtön tudtam, hogy a nagyanyám. A kanapén ült és varrt, majd a zajra felnézett és találkozott a tekintetünk. Rámosolyogtam, de ő nem mosolygott, csak szúrósan pislogott. Olyan furcsán nézett rám, hogy attól féltem, valami nincs rendben az arcomon vagy a ruhámon. Összeszorult a gyomrom, ahogy közeledett felém.

– Hát, itt vagy! – Hangja rekedtes és félelmetkeltő volt.

Nem kedvelt, ezt rögtön éreztem. Érthető, megzavartam őket, teher vagyok a számukra.

– Most érkeztünk apával – válaszoltam bátortalanul, mire kimondtam, apa is megjelent a hátam mögött.

– Drága, fiam! – ugrott elé, miközben mosolyogva átölelte és puszilgatta, amitől már nem is tűnt annyira félelmetesnek. – Gyertek beljebb, készítettem vacsorát!

Elindultunk az étkező felé, és helyet foglaltunk egy ovális faasztalnál, ami körbe volt rakva hat különböző színű és formájú székkel. Nagyanyám feltálalta az ételt, majd sietve közölte, hogy szól Emilynek is. Kíváncsi voltam, ki az az Emily, de nem mertem megkérdezni. Pár perc múlva nyílott az ajtó és egy lány szalad be rajta. Az arca ki volt pirulva, világosbarna haját rózsaszín gumival a feje tetejére kötötte, de néhány tincs kiszabadult belőle és az arcára tapadt, amit mosolyogva simított ki a szeméből. Talán egy, esetleg két évvel lehetett fiatalabb nálam. Meglepődve nézett körbe, végül kék szeme rajtam állapodott meg. Én is kitartóan néztem őt, és mosolyogtam rá.

Nagyanyám nyájasan kérte, hogy üljön le, aminek azonnal eleget tett, és a mellettem lévő székre huppant, miközben megkérdezte, hogy kik vagyunk.

– Ő a fiam Cristian... anyádnak a testvére. Ő pedig – mutatott rám nagyapa – az unokatestvéred, Linett.

– Milyen nagy lett, utoljára a születésekor láttam – szólalt meg apa. – Nagyon hasonlít, Dinára – tette hozzá elgondolkodva. Az arcára fájdalom ült ki, miközben láthatóan visszaemlékezett valamire. Nem szerettem, amikor bánatosnak láttam, de akkoriban folyton tele volt a szeme szomorúsággal. – Mennyi idő is telt el... hét-nyolc év? Hány éves vagy? – szegezte a kérdést a mellettem ülő lánynak.

– Nyolc! – kiáltotta büszkén.

Jól tippeltem, tényleg két évvel voltam idősebb nála.

– Már igazi nagy lányok vagytok, ezért bízom benne, hogy jól kijöttök majd egymással, amíg Linett nálatok fog lakni – mosolygott rá apa, mire ő helyeslően bólogatott.

– És, te miért nem maradsz? – hallottam nagyanyám reszelős hangját.

– Nem tehetem – hangzott az ismerős válasz.

Nekem is mindig ezt mondta, amikor megkérdeztem, miért nem marad itt velem.

– Legalább pár napot maradj! – kérlelte indulatosan. – Már csak te vagy nekünk, fiam... – könyörgött tovább.

– Ann, fejezd be! – mordult rá nagyapa. – Ha mennie kell, hadd menjen!

– Köszönöm, apa, hogy megértesz! Kérlek, anya, ne haragudj rám, de nem maradhatok, reggel indulnom kell.

Amint befejeztük a vacsorát, Emily kézen fogva elvezetett a hálószobák felé. Nagymama is velünk tartott a bőröndömmel a kezében.

Három szoba volt, amiből az egyik már elő volt készítve apának és nekem. Alig vártam, hogy lefekhessek, mert nagyon fárasztó volt a több órás út idefelé.

Nagyanyám ledobta a földre a táskám és utasított, hogy feküdjek le, majd megkérte Emilyt, hogy menjen ki a szobából, aki azonnal, köszönés nélkül kilépett az ajtón. Miután kettesben maradtunk, egy ideig szótlanul állt és úgy nézett rám, mint aki mondani akar valamit, de végül mégsem szólalt meg. Morcos tekintettel hátat fordított, lekapcsolta a villanyt, és magamra hagyott.

Csak a hold világított be az ablakon mégsem a sötétségtől féltem, hanem attól, hogy együtt kell majd élnem olyan emberekkel, akiket eddig még sohasem láttam és szemmel láthatóan neheztelnek rám valamiért.

Nem akartam itt maradni! Nem akartam, hogy apa elmenjen.

Halkan sírdogáltam, majd az ablakhoz sétáltam és kinéztem, de semmit sem láttam, csak azt, ahogy az esőcseppek végigfolytak a bepárásodott üvegen. Egy ideig még álldogáltam ott, végül a kimerültség annyira legyőzött, hogy ruhástól bújtam be az ágyba, csak a cipőmet vettem le.

Hamar elaludtam, még arra sem ébredtem fel, hogy apa bejött hozzám.

***

– Linett, mennem kell! – rázta gyengéden a vállam, mire álmosan pislogtam párat, majd amikor felfogtam, mit is mondott, azonnal felpattantam és a nyakába vetettem magam. Sírva könyörögtem, hogy ne hagyjon itt, de nem könyörült rajtam.

– Vigyél magaddal! – hajtogattam szüntelenül, de ő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a szavaimat. Ölelte a zokogástól remegő testem és puszilgatta a hajam, de egy szót sem szólt.

– Mennem kell! – szólalt meg végül.

Felállt és elindult az ajtó felé. Utána rohantam, hátulról a lábára csimpaszkodva hasra vetettem magam, hogy megállítsam. Megfordult és lehajolt hozzám. A könnyeimtől és a gombóctól a torkomban alig tudtam beszélni.

– Ne hagyj itt, apa! – suttogtam, pedig üvölteni szerettem volna. – Veled szeretnék menni. Nekem alig volt hangom, ellenben ő kiabált.

– Ezt már megbeszéltük! Amint tudok visszajövök érted, és magammal viszlek, addig is a nagyszüleid fognak vigyázni rád. Hagytam náluk pénzt, gondoskodni fognak rólad, amíg vissza nem térek.

A hangja egyre durvább lett. Erőteljesen leszedett a lábáról, amibe azóta is kapaszkodtam, és kilépett a szobából. Próbáltam összeszedni magam, de nem ment.

Az ablakon keresztül néztem, ahogy a kocsija mellett állt, és búcsúzkodott a szüleitől. Gondolkodás nélkül rohantam le a lépcsőn, egészen az autóig. Éppen akkor akart beülni, de megtorpant, amikor meghallotta a zokogásomat. Amint elé értem a nyakába vetettem magam és megpusziltam. Még egy próbát tettem, hátha elvisz magával, de hajthatatlan maradt. Továbbra is azt kérte, hogy legyek jó, és fogadjak szót a nagyszüleimnek, miközben ígérgette, hogy hamarosan visszajön értem. Percekkel később megölelt, megpuszilta a homlokom, majd beült az autóba és elhajtott. Még csak hátra sem nézett.

Itt hagyott! Elhagyott ő is.

Visszamentem a házba. Ugyanazt a feszültséget éreztem, amit előző nap, amikor megérkeztünk. Nem mertem megszólalni, csendesen sírdogáltam, és bámultam kifelé a nappali ablakán, pedig apának már semmi nyoma nem volt.

Megint esett. Nem szerettem az esőt, mert lehangolt és a rossz dolgokra emlékeztetett. Lassan megérintettem az ablakot, a sűrű esőfüggöny olyan volt, mint egy szürke lepel, ami mindent beborít, elmossa a szépet, a jót és csak a ború marad helyette.

– Gyere reggelizni, hercegnő! – kérte nagyanyám, de a hercegnő szócska, sokkal inkább gúnynak hangzott, mint kedvességnek.

Elindultam, majd miután végeztem elraktam a tányéromat és a poharamat, és mentem volna vissza a szobámba, de nagymama ismét megszólalt:

– Így ne merd hagyni az étkezőt! Várd meg, amíg mindenki befejezi az evést, aztán szedd le az asztalt és mosogass el! – kiáltott rám.

Csendesen visszaültem és vártam, majd, miután minden utasításnak eleget tettem visszamehettem a szobámba. Annyira boldogtalannak és elveszettnek éreztem magam, hogy ismét rám tört a sírás. Amikor egy kicsit megkönnyebbültem elővettem a bőröndöm és bepakoltam a ruháimat a szekrénybe.

A szoba elég kicsi volt, mert a hatalmas ötrészes szekrénysor szinte az egész teret elvette. Ahogy körbenéztem elfogott a szomorúság. Semmi rózsaszín... semmi, ami legalább egy kicsit hasonlított volna a régi szobámra. A szekrényen kívül egy barna íróasztal, egy zöld fotel és az ágy volt a szobában, na meg egy éjjeli szekrény, a tetején egy csillag alakú lámpával.

Csak délben merészkedtem ki. Ebéd után elvégeztem a rám váró feladatokat, aztán kimentem az udvarra, Emilyhez.

A hátsókert felől hangos nevetés zaja ütötte meg a fülem. Nagyot nyeltem, és vegyes érzelmekkel telve indultam el a hangok irányába. Ahogy sejtettem, Emily nem volt egyedül. Azt hittem a barátnőivel játszik, de ahogy közelebb értem, láttam, hogy csak egy fiú van vele. Barna haja csapzottan lógott a szemébe, sokkal magasabbnak tűnt, mint Emily. Mindketten egy-egy biciklin ültek és üldözték egymást. Az Emilyé piros volt, a fiúé pedig kék. Én is szerettem volna egyet, mert a szomszédunkban lakó kislánynak volt, és mindig irigykedve figyeltem, ahogy a kormányon lévő kosárba belerakta a babáját, aztán egész nap körbe-körbe furikázott vele, de bármennyit könyörögtem is érte, anya nem vett nekem. Mindig azt mondogatta, hogy olyan kétballábas vagyok, amilyen apa, és még a végén kitörném a nyakam.

Halkan nézem őket, hogy ne vegyenek észre, mert nem szerettem a társaságot, de Emily felfigyelt rám. Leszállt a bicikliről és kézen fogva felém vezette a fiút, majd egy széles mosollyal bemutatta őt. Bradnak hívták. Emily csacsogásából kiderült, hogy Brad velem egy idős, valamint, hogy a szemközti házban lakik a szüleivel.

Nem sokáig maradtam mellettük, az udvar sarkában álló fához sétáltam, melynek már messziről feltűnt a nagysága, és az, hogy színesre festett lécekkel van körbe kerítve. Ahogy közelebb értem végigsimítottam a rózsaszín és fehér léceken, majd átléptem és leültem a fa tövébe. Volt itt több fa is, de nekem ez lett a kedvencem, mert valami oknál fogva megnyugtatott, és ahhoz is eléggé hátul volt, hogy ne zavarjon senki. Régebben féltem volna egyedül maradni, de amióta megtörtént velem az a szörnyűség, attól féltem, ha valaki a közelembe jött.

Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor egyszer csak lépteket hallottam. Lehunytam a szemem, próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, és csak reméltem, hogy nem jön ide Emily és az a fiú. Végül, amikor körülnéztem megnyugodtam, mert senkit sem láttam.

– Hát, itt vagy? – hallottam meg egy vontatott hangot magam mögött, mire keserűen felsóhajtottam.

Forró lett az arcom és hevesen vert a szívem. Nem válaszoltam a költői kérdésre, mire elém lépett, és úgy mosolygott rám, mint aki hatalmas titkot vélt felfedezni. Rémülten csusszantam volna hátrébb, de a fa törzse nem engedett. Körbenéztem, de Emilyt sehol sem láttam, hogy szólhassak neki, vigye innen a barátját.

– Hagyj békén! – mordultam rá, de ő továbbra is csak mosolygott, aztán egy gyors mozdulattal mellém ült.

– Miért nem játszol velünk?

– Én csak egyedül szeretnék lenni. Olyan nagy kérés ez? – fakadtam ki, és a térdemre hajtottam a fejem.

A kezem és a gyomrom remegett, miközben Brad tovább beszélt. Egyfolytában kérdezősködött, de semmire sem válaszoltam neki, úgy tettem, mintha nem is hallanám őt, mert azt reméltem, hogy egy idő után megunja az egyoldalú beszélgetést, és abbahagyja a faggatózást.

Hirtelen feltámadt a szél, a fák úgy hajlongtak, akár a balerinák, de őt nem zavarta a hideg levegő, egyfolytában csak beszélt, beszélt, megállás nélkül, amivel teljesen kikészített.

Az istenit, hallgattassa már el valaki!

A fatörzsének döntöttem a fejem, és igyekeztem elmerülni a gondolataimban, hogy kizárjam a hangját.

– Unatkozom, beszélgess velem! – kérte gyengéden.

– Nem akarok. Hagyj békén! – emeltem meg a hangom, de nem értem el vele semmit, mert továbbra sem fogta be a száját. Kis idő elteltével felpattant mellőlem, és végre hazaindult.

Lassan, én is visszatértem a házba. Megkérdeztem, segíthetek-e valamiben, de csak egy: „Semmiben, húzz a szobádba!" választ kaptam, aminek rögtön eleget is tettem.

Az egész hetem úgy telt el, hogy a fiú a sarkamban loholt. Minden áldott nap megkeresett a fa mögött, ahol rejtőzködtem és próbált társalogni velem. Egy percre sem tágított, pedig minden adandó alkalommal elutasítottam a közeledését.

***

Gyorsan teltek el a napok.

Igyekeztem helytállni, mindent a legjobban csinálni, kedves lenni, de nagyon nehéz volt ennek a tisztaságmániás családnak – a családomnak – megfelelni. Napközben a házimunka, és az udvar rendbetartása töltötte ki az időmet, de esténként kiültem a fa alá, és akaratlanul is azon elmélkedtem, amit el kellett volna felednem. Éppen kicsordult a könnyem, amikor megjelent mellettem Brad, és egy zsebkendőt nyújtott felém.

– Ne sírj! – nézett rám szánakozó pillantással és próbált a vállaimnál fogva átölelni, de eltoltam magamtól. – Mondd el, mi a baj! – kérte lágy hangon.

– Menj el! Kérlek – nyöszörögtem kétségbeesetten, miközben letöröltem a könnycseppeket az arcomról.

– Hagyd, hogy segítsek! Történt valami? – szinte könyörgött, hogy beszéljek.

– Nem történt semmi – suttogtam.

Felhúzta a szemöldökét, és hevesen rázta a fejét. Kis ideig még ott álldogált, és kitartóan várta, hogy beszéljek, de eszembe sem volt elmondani neki, hogy mi bánt.

– Rendben, akkor szia! – törte meg a némaságot, és bár erre vártam, összerezzentem szomorú hangja hallatán.

– Szia – köszöntem el tőle csendesen, miközben figyeltem lassan távolodó alakját. Pár lépés után visszafordult és keservesen rám pillantott.

– Ha megnyugodtál, és el szeretnéd mondani, miről van szó, rám bármikor számíthatsz – ajánlotta fel. – Most hazamegyek, hagylak pihenni.

– Köszönöm – suttogtam hálásan.

Feltápászkodtam a földről. Szédültem. Annyira fájt a fejem, hogy alig láttam, egyszerűen túl sok volt ez nekem. A kimerültség, a lelki trauma, Brad kedvessége...

A szobámba érve azonnal lefeküdtem. Enyhült a fejfájásom, de a mellkasomat és gyomromat összefacsaró görcs nem akart szűnni. Az volt a legnyomorultabb érzés, hogy nem tudtam kitörölni a mocskot, ami a múltamból kísértett, és beszélni sem tudtam róla senkinek.

Emilyt eltiltották tőlem a nagyszüleink, mert abban a hitben voltak, hogy rossz útra viszem, pedig benne talán meg tudtam volna bízni, és feltárhattam volna előtte azt, ami minden napomat végigkísérte. Azt, ami egy pillanatra sem hagyott nyugodtan lélegezni.