Lehunyom a szemem és elképzelek egy világot. A kezemben az ecset lassan mozdul, hallom a patak csörgedezését és a távolban egy rigó énekét. Mélyen beszívom a fenyő fanyar illatát. Az azúrkék ég felé szürke hegyormok törnek. Érzem a bizsergető szelet a karomon és a gerincem mentén egy jéghideg érzés cikázik keresztül.

Mintha beszakadt volna alattam a patak jege. Éget a hideg, a bőröm felhasítja a jég. Felsikoltok a fájdalomtól. A vizesedény darabokra törik a földön, az ecsetből karmazsin festék csepeg a padlóra. A szívem majd kiugrik a helyéről, a fájdalom oda-vissza hullámzik az agyamban, a világ forog velem. Rémülten meredek a tájképre.

Egy erdő, hegyekkel és patakkal és... éles vörös és fekete vonalak hasítanak bele a képbe. Sosem tapasztaltam még ilyet. Remegő kézzel veszem le a vásznat az állványról.

– Tűnj el! – súgom. Ahogy végighúzom a kezem a vásznon nem történik semmi, leszámítva, hogy a tenyerem festékes lesz, a kép pedig elmosódott. – Tűnj el! – ismétlem meg.

A varázslat nem működik. Felveszem az ecsetet és újabb vonalat húzok vele a tönkretett festményen. Karmazsin. Hiába skiccelek fel egy fenyőt, a festék színe nem változik meg.

Jéghideg verejtékcsepp gördül le a halántékomon, valamit mondani szeretnék, de erre nem lehet mit mondani – és nincs is kinek. A varázserőm az imént illant el.

Egy ideje lehet olvasni a reddit, tumblr és egyéb alucsákós blogok mélyén arról, hogy a varázstudók ereje egyik pillanatról a másikra eltűnik. Blackoutnak nevezik, mintha közönséges áramkimaradásról lenne szó. Van, akinél néhány percig-pillanatig tart, másoknál olyan, mintha nem fizettek volna számlát és lekapcsolták volna őket a hálózatról. Veszek egy mély lélegzetet és megpróbálok józanul gondolkozni. Nem szabad pánikolni – teszem el a mobiltelefonomat. A körzet főboszorkányát bruttó két perccel egy blackout után felhívni badarság.

A csuklómon levő éjkék jelre pillantok, túléltem már rosszabbat is. Egy kimaradás nem fog megölni – vonok vállat aztán a konyha felé veszem az irányt. Szórakozottan főzök egy teát, még egy halvány, hisztérikus nevetgélésre is futja, mikor realizálom, hogy hónapok óta nem forraltam a varázserőm nélkül vizet. Egészen sokáig tart így, olyan emberinek tűnik.

Lassan pillantok körbe az alulfelszerelt konyhában, nincs valami sok edényem meg eszközöm nagy főzőcskézésekhez. A lakást lassan elárasztják az élet apró, eddig meg nem neszelt hangjai. A panelházakra jellemző rendkívüli hangvezetés itt is adott, eddig a varázsőrszemem nem engedte be ezeket a borzalmakat, most azonban minden itt van körülöttem. Egy dühös gamer méltatlankodása, a vasárnapi rántotthúst már szombat délután klopfolja valaki, kutyaugatás, veszekedés. Megrázom a fejem, magas copfba kötöm a hajam és közben megpróbálom újra aktiválni az őrszemet, de azon kívül, hogy idióta arckifejezéssel bámulok magam elé nagyon koncentrálva, nem történik az égvilágon semmi.

A kész teámmal átvonulok a hálóba, megigazítok egy szépen bekeretezett képet, amin a boszorkány triumvirátus van. Aztán jobb híján az ablakon bámulok kifelé, mint a vágyakozó fekete macska. Az alkonyi távolban narancsos színt kapnak a hófödte hegyek. A meredek domboldalakon igazi alpesi reklámba illő házak állnak. Muskátlitól vöröslő erkélyekkel és ablakokkal, mögöttük a méregzöld erdő, mintegy védőmezőként őrizve a csodálatos kis települést. Ránézésre tökéletes. Képeslapra illően tökéletes. A helyiek nem is tudják miféle sötét erők munkálkodtak egykor abban az erdőben, mosolyodom el, aztán meghallom, hogy a falon összetörik néhány tányér.

Mondjuk ez a paneltömb biztosan nem férne rá arra a tökéletes képeslapra, de ez van.

Míg a telefonomat bűvölöm a közelben felrikolt egy bagoly. Kis híján mindent elhajítok a kezemből, újra megpróbálkozom a varázsőrszem felélesztésével, ezekre a neszekre nincs szükségem, azonban az új kísérlet is kudarcot vall. Most már órák teltek el blackout óta, de még mindig képtelen vagyok egy szimpla varázsőrszem aktiválására. Ciccegve nézek ki az ablakon, és azzal a lendülettel hátra is ugrok. Egy bagoly ül a közeli faágon. Egy négyszemű, vörös és arany tollú bagoly.

Az ujjaim úgy keresik ki Aberdeen főboszorkány telefonszámát, hogy rá sem nézek a mobil kijelzőjére. A telefon kicseng egyszer, kétszer, háromszor, aztán egy fáradt hang azt kérdezi:

– Ella, mi a fenét akarsz te is?

– Abe – emelem a fülemhez a készüléket – épp szemezek egy szellemmel. Egy négyszemű bagollyal.

– Aha – fújtat Aberdeen – és melyik szemeivel?

Erre kizökkenek és szélesre tárva az ablakot elhessegetem az otromba jószágot. Előadom a körzet főboszorkányának a délután történteket és a szellemnél fejezem be. Mindenki tudja, hogy a négyszemű bagoly nem a legjobb ómen. Aberdeen a maga végtelenül kimerült hangján meséli el, hogy az elmúlt néhány órában világszerte több boszorkány ereje tűnt el nyomtalanul, ezt ő is főleg a redditről tudja, de a körzetből más is felhívta. Aztán a lakótársamra, Lottéra is rákérdez, hátha előkerült – de még mindig nem tudja senki merre lehet.

– Végső esetben, ha ez a blackout sorozat így áll... az inkvizíciót is be lehetne vonni... – kezdtem bele bizonytalanul az ötletelésbe. Az inkvizíció segítségét kérni boszorkányügyekhez elég merész, de végső soron ez a dolguk. Ők a mi rendőrségünk.

– Ha már itt tartunk... az inkvizíció már nyomozást indított. Arra kértek engem is, hogy irányítsak hozzájuk mindenkit, akinek akár csak egy órácskára is eltűnt az ereje. Gondolod be tudnál menni hozzájuk holnap egy jegyzőkönyvezésre?

– Esetleg – hebegem.

– Ha végeztél náluk van kedved átjönni? – Már a hangjában is ott bujkál egy olyan Aberdeen-es mosoly. Persze igent mondok a meghívásra. Valószínűleg jót is fog tenni, ha már egy fél napot a bürokrácia útvesztőjében szeretnék eltölteni néhány a bagolyhoz hasonló szörnyeteg társaságában.