– "Válassza ki a számára legszimpatikusabb portrét!" – töltögettem ki unalmamban a pszichológiai tesztet – Ezt a baromságot. Talán a 2-es. "Epilepsziás"? Mi van?! "Az ilyen gondokkal küzdő emberekre jellemző viselkedés az ingerlékenység, a kitörő düh, az agresszió. Ez gyakran elfojtott tudatalatti emlékekkel van összefüggésben, amelyek..."

Ekkor látogatóm érkezett.

– Helló! – üdvözölt apa.

– Szia!

– Na, milyenek itt a napjaid?

– A sok eleve agy károsultat leszámítva nem annyira para, mint gondoltam. Például nem sokára csoportterápia. Ha nagyon figyelsz, elég érdekes és extrém sztorikat is lehet ott hallani.

– Úgy látom, azért kicsit jót tett neked az, hogy itt vagy.

– Hát nem olyan, mint Hawaii, viszont tényleg jól esett egy kis lazítás. Csak az az egy dolog aggaszt, hogy napok óta nem érem el Justint. Esetleg nem tudsz róla valamit?

– Nem. Nem hallottam semmit.

– Nálunk sem keresett engem?

– Nem.

– Fura, pedig legutóbb azt mondta, hogy... Mindegy. Én már nem tudom, hogy mit gondoljak róla. Hol felém, hol Amber felé húz.

– Apropó Amber, a minap találkoztam vele. Mesélt a kis összetűzésetekről, nagyon pipa volt rád, aztán elkezdtünk mélyebben beszélgetni egymással.

– Ez mit jelent? – lettem kicsit ingerültebb a hír hallatán.

– Rávilágított arra, hogy talán ideje lenne tovább lépnem. Kimondhatatlanul szerettem Angelat, azonban tíz év után azt várni, hogy ugyanolyan legyen minden, mint akkor, nem kicsit őrültség, és hogyha egyszer csak meg is jelenne, beállítana ismét az ajtón, kizárólag neki kellene magyarázkodnia. Azt hiszem, túl régóta vagyok egyedül ahhoz, hogy újra boldog lehessek valakivel. Úgy döntöttem, hogy egyelőre szüneteltetni fogom ezt a látszólag reménytelen keresést, és elfogadom Amber ajánlatát.

– Miféle ajánlatot?

– Randizni fogok vele. Igaz, konkrétan nem magára gondolt, de szerinte szükségem lenne újra egy társra, aki levenné a gondjaim nagy részét a vállamról. Én őt választottam.

Most tényleg egy világ omlott össze bennem, szilánkjai pedig véresre karcolták a szívemet.

– Miután elmész innen, szerintem önként fogok kényszerzubbonyt kérni. Te csak szórakozol velem, ugye?

– Nem, Cath. Ha továbbra is így folytatom, bele fogok őrülni a magányba.

– Ch... – már majdnem sírtam.

– Tudom, hogy ez most nagyon fáj neked, én nem is akarok nélküled semmilyen döntést meghozni, viszont erre a randira akkor is el fogok menni, és...

– Az a hülye picsa csak azon van, hogy elválasszon mindenkitől, aki fontos nekem! Fogadni merek, hogy Justinnál is ő kavart be, emellett mivel Martin kórházban van, nem bírta ki, hogy ne hálózzon be téged is.

– Ez egyáltalán nem igaz! Nem kellett engem "behálózni". Amúgy elgondolkodtál már azon, hogy nem másokat kéne hibáztatni, ha elvesztesz valakit?

– Ja, persze. Mi lenne kedvezőbb egy ragadozó nő számára, mint egy elkeseredett, magányos, nem mellesleg igen jóképű, elismert üzletember?

– Komolyan, nem értem, hogy mi a problémád vele. Amióta ismerjük, szeretett volna a bizalmadba férkőzni, viszont minél több lépést tesz feléd ennek érdekében, te végül csak támadásnak veszed. Amber nem rossz ember, csupán...

– Elég! Nem érdekel sem az a vörös hajú tyúk, sem a saját anyám. Elegem van ebből az egész cirkuszból. A barátaim bajban vannak, Richard megfenyegetett, itt vagyok egy kibaszott elmebetegekkel teli helyen, ennek tetejébe még... – akadtam ki teljesen.

– Hogy mi?! – szakított félbe apa – Mi az, hogy Richard megfenyegetett? Mikor?

– Hát bent volt Martinnal, és... – azt sem tudtam, mit mondjak – Különben mindegy, mert úgysem tehet semmit. Velem nem lehet ezt csinálni.

– Egy nőt már elvesztettem az életemből amiatt az átkozott maffia miatt. Többet nem fogok! – hangzottak elszánt szavai – Nem tudom, hogy hol a francban voltak anyád szülei, amikor az a féreg Coleman magához csábította, de most, ebben a pillanatban teszek arról, hogy az a tragédia ne ismétlődjön meg még egyszer.

– Apa...

– Megkeresem, és kitekerem annak a nyomorult Richardnak a nyakát – kezdett el kétségbeejtően remegni.

– Ne, ezt ne csináld! – próbáltam sírva megállítani – Kérlek, csak te sérülnél meg ebben a küzdelemben. Richard nem kishalakkal játszik, hiszen Martin is majdnem ott hagyta a fogát, pedig egy bandában vannak.

– Pont ez a baj. Amiatt a fasz miatt kerültél te is veszélybe, mert hogyha nem futsz utána, mint egy idióta, akkor most nincs ez. Remélem, imádkozik azért, hogy ne épüljön fel, különben őt is kicsinálom.

– Nagyon dühös vagy – jegyeztem meg halkan.

– Ne csodálkozz! – üvöltött a méregtől.

Egyszer csak lassan kinyílt a szoba ajtaja.

– Valami gond van? – érdeklődött Alice – Bocsánat uram, de magától zeng az egész kórház – nézett apára – Különben sem tartom jó ötletnek, hogy a betegeinkkel, illetve kezelt pácienseinkkel úgymond ordibáljanak.

– Elnézést. Azt hiszem, megyek, és kitöltöm egy bizonyos valakin a dühömet.

– Apa, ne tedd! – ellenkeztem.

– Viszlát, Cath! – búcsúzott el egy szúrós pillantással, és én csak remélni tudtam, hogy nem örökre.

Sajnos az egyetlen ember, aki ilyenkor hathat rá egy kicsit is, az Amber volt, ezért nem törődve vele, hogy az a kotnyeles ápolónő még mindig a szobámban állt, kelletlenül tárcsázni kezdtem a számát. Szerencsémre hamar fel is vette a telefont.

– Igen? – szólt bele.

– Tudom, hogy haragszol rám, azonban apa Richardnak akar menni, aminek mindketten jól tudjuk, mi lenne a vége. Az a helyzet, hogy, ha tetszik ez nekem, ha nem, talán te vagy az egyetlen, akire hallgatna, hogy ne tegye. Esetleg beszélnél vele a kérésemre?

– De most miért? Mi üthetett bele?

– Miattam – vettem egy mély levegőt – Az a gond, hogy túlságosan Grey látókörébe kerültem, aminek nyilván nem örül, sőt... Viszont semmi esélye nincs ellene, és én nem akarom, hogy bármi baja essen.

– Nem érted teszem meg, mert abszolút nem érdemled meg, hogy mindenki a szavadra ugráljon, azok után, hogy csak kétszer annyi problémát okozol. Chrisért teszem, mivel tényleg nincs értelme egy ostobaságért veszélybe sodornia magát. Hihetetlen, hogy még a kórházból is képes vagy megkavarni a dolgokat.

– Hiába mondod ezt, nem én tehetek arról, hogy egyszer csak megjelent a szobámban, és beszélni kezdett mindenféléről – növekedett bennem egyre jobban a feszültség – Csak mellékesen szeretném veled tudatni, hogy Justin apjáról van szó, meg egy olyan emberről, aki lehet, hogy éppen ebben a pillanatban is bántja a barátnőmet, emellett majdnem kinyíratta Martint. Felfogtad egyáltalán, hogy nem pusztán szórakozásból csinálom azt, amit folyamatosan? Ráadásul mindeközben neked sikerült ráhajtanod az apámra is. Hát ehhez csak gratulálni tudok! Lehet, hogy inkább ki sem megyek innen soha. Egyébként Justinra visszatérve... Mégis mi a fenét mondtál neki, amiért egyáltalán nem hajlandó velem beszélni?

– Semmit. Több, mint egy hete nem hallottam még a hírét sem. Komolyan mondom.

Erre már egyre nehezebben vettem a levegőt.

– De akkor...?

– Cath, igyekszem meggyőzni Christ, hogy vegyen vissza a lendületből, majd váltok egy-két szót Justinnal az érdekedben, hogyha ettől nyugodtabb leszel. Viszont nagyon kérlek, most már húzd meg magad te is egy kicsit, ne akarj mindig a középpontban lenni! Nem szeretnék egy szép napon arra ébredni, hogy bármelyikünket végleg elintézte a maffia.

– Rendben – ígértem meg kimerültségemben.

– Igyál meg egy csésze jó, forró teát, és próbálj meg pihenni! Tudom, hogy úgysem izgatnak téged a szavaim, csak ezt az egyet kérem tőled. Legyen végre egy kis nyugalom!

– Amúgy öhm... Mi van Martinnal? – érdeklődtem – Ha már voltál bent nála. Nem is kíváncsiskodik felőlem?

– Túl fogja élni. Elég rosszul néz ki, de pár hét, és már szabadon mászkálhat. Rólad valóban nem igazán akar beszélni, azonban én úgy vettem észre, hogy csak azért, mert nagyon fájna neki.

– De hát itt vagyok. Én nem haragszom rá, azt hiszem – gondolkodtam el ezen egy pillanatra.

– Mindegy. Majd úgyis látni fogjátok egymást, és akkor megbeszélitek a dolgokat. Én most leteszem, ha azt akarod, hogy időben cselekedjek az apád miatt. További szép napot, Cath!

– Szia!

Ahhoz képest, hogy nem kívántam ezt a hívást, egész jól sikerült a végére. A lényeg, hogy apa és Justin biztonságban legyen.

Természetesen nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni, hogy a drága Miss Miller az egész diskurzust kíváncsian végig fülelte, ugyanakkor még mindig ott állt idegesítően velem szemben.

– Neked nincs más dolgod, mint itt hallgatózni? – förmedtem rá.

– Gondoltam szólok, hogy hamarosan kezdődik a csoportterápia, közben nem akartam félbeszakítani ezt az igazán érdekes beszélgetést. Mondd csak, mennyire fűznek téged szoros szálak ehhez a Martinhoz? Ez inkább jóbaráti, vagy annál sokkal-sokkal több?

– Miért érdekel? – kérdeztem komolyan.

– Már meg ne haragudj, de van köztetek egy kis korkülönbség, nem? Ráadásul ez a szegény férfi akár jobbat is érdemelhetne nálad. Hiszen mit kezdene egy...?

Meg sem vártam a mondat végét, reflexből, azonnal neki ugrottam.

– Esküszöm, ha folytatod, puszta kézzel tépem ki az összes hajszáladat – fenyegettem meg.

– Aztán mehetsz elzárásra.

– Teszek rá! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy felhergelhetsz azzal, hogy rámászol a...?

– A? Kidre? Martin Fox nem egy átlagos pasi, te meg a nyomába sem érhetsz.

– Hát ezt nem hiszem el – járkáltam körbe a fejemet fogva – A kedves főorvos úr tudja, hogy a lánya a betegeivel kamatyol? Vagy ez sem érdekli? Mert az ő kis tündérhercegnője bármit megtehet.

– Azt javaslom, indulj a terápiára, ha nem akarsz még ennél is rosszabb helyzetbe kerülni. Tudod, végül az én véleményemtől fog függni az itteni sorsod, és eddig nem igazán áll jól a szénád.

– Szarok a véleményedre! Inkább zárjanak el, minthogy valaha is a te kedvedért csináljak meg valamit. Megyek is, majd jól elpanaszolom, hogy hogyan bánnak itt egyesekkel. Biztos az zavar bennem téged, hogy nekem nincs farkam.

Ahogy kiléptem az ajtón, az utolsó megjegyzésemnél éreztem a nő tüzes pillantását a tarkómon. Én az életemre esküszöm, ha rá merészel hajtani Martinra, a saját két kezemmel fogom megfojtani.

A terápián baromi lassan telt az idő. Érkezett egy új lány, aki a jól látható albinizmusának köszönhetően összetéveszthetetlen volt a többiekkel. Amikor az ő általános problémájára került a sor, a csoportvezető szépen megkérte, hogy mutatkozzon be nekünk.

– Helló, én Elizabeth vagyok, de a barátaim csak Lilinek szólítanak. Pontosabban a hangok a fejemben. Egy jó pár éve skizofréniával diagnosztizáltak. Eddig egy nevelőintézetben voltam, ugyanis az anyukám nem sokkal a születésem után meghalt rákban. Annyira gyenge volt már, hogy az érkezésem csak rontott a helyzeten. Az apukámat pedig sajnos nem ismerem. Az otthonban akkor érezték szükségét, hogy behozzanak ide, amikor már kezdtem veszélyes lenni önmagamra. Öngyilkossági kísérletek meg ilyenek. De most már itt egész jól vagyok. Néha még kell erősebb gyógyszereket szednem, ha nagyon elmenne a hangulatom valami depresszív irányba.

– Hogyha anyukád tudta, hogy rákos, na meg egyedül van, akkor miért hordott ki téged? – jött egy kérdés a körből.

– Az anyukám nagyon szeretett volna megtartani. Egy óriási ajándéknak hitt az élettől, és azt gondolta, ez elég erőt ad majd neki ahhoz, hogy felépüljön a betegségéből, azonban sajnos nem így lett.

– És az apukád már ezelőtt sem volt a képben, vagy ezután lépett le?

– Nem volt a képben, viszont szeretném majd egy nap megtalálni.

– Komolyan, itt van egy skizó csaj sötét lényekkel meg hangokkal a fejében, és titeket csak az izgat, hogy mi van a szüleivel? – szóltam közbe – Lili, ugye? A környezeted mennyire tart őrültnek? Próbáltál-e már más tudatmódosító szereket az előírt gyógyszereken kívül? Amik, tudod, kicsit a kelleténél jobban feldobják a hangulatodat.

– Drogokra gondolsz?

– Például.

– Tizennégy voltam. Befüveztünk egy nálam két évvel idősebb lánnyal. Megkértem, hogy késsel vágjon egy hatalmas keresztet a hátamra. Még most is látszik a heg – mesélte ezt végig mosolyogva – Van még egy pár para dolog, de elég kellemetlenül érezném magam, ha most itt mindent elmondanék.

– Megértjük. Nem is kell – próbálta leizzadva terelni a témát a csoportvezető – Inkább játszunk valamit. Mit szólnátok, ha...

Onnantól kezdve, hogy Lili ravasz tekintete találkozott az enyémmel, gondolatban mind a ketten tudtuk, hogy még sok időd fogunk együtt eltölteni. Az első tervem az volt, hogy rávegyem, leckéztessük már meg egy kicsit ezt a Miller hercegnőt.

– Te amúgy miért vagy itt? – kíváncsiskodott, miközben a terápia végeztével elmentünk a szobámba.

– Indulatkezelési problémák meg drogfüggőség miatt, bár ez ennél egy kissé bonyolultabb. Vonzódtál már valakihez úgy, hogy az nem volt teljesen erkölcsös?

– Szeretői szerep vagy... Apakomplexus?

– Nem igazán, csak két más világ. Bár ki tudja. Lehet, hogy valahol mégis összefonódnak.

– Nem. Soha nem voltam szerelmes. Nem nagyon érdekelnek a fiúk. Valamint a lányok sem. Talán aszex vagyok. Fogalmam sincs. Viszont úgy látom, nálad nem ez a helyzet – jegyezte meg az aggódó arcomra nézve.

Nem tudom, miért akartam vele mindent megosztani. Talán eléggé hiányzott már Jenny, és Lili mintha kicsit pótolta volna ezt a hiányt. Miért van az, hogy körülöttem mindenki elvesztett valami vagy valaki fontosat az életéből? Aztán amikor rátalál, lehet, hogy mégsem lesz annyira jó, mint azt elvárná az ember.

Továbbra is teltek-múltak a napok. Lilivel egész jól összehangolódtunk. Ha már sem apa, sem Justin nem nagyon óhajtott felém dugnia az órát, legalább szereztem egy új barátot. Elmeséltem neki az izgalmakkal teli történetemet, ő meg beavatott még néhány őrültségbe, amit eddig átélt. A legszembetűnőbb talán a karján látható vágások voltak, amik között néhány friss is éktelenkedett. Általában hiába vidám természetű, vannak nagyon borús napjai, és attól tartok, egyszer egy ilyenen valóban sikerül öngyilkosnak lennie.